Méltányosság-blog

Képzelt Riporter (KR): Ma a 4. naphoz érkeztünk, Mint ahogy tegnap már jeleztem, az első három nap "műveltségi" kérdései után mostantól szakmaibb kérdéseket kaptok, elvégre mégis csak politikai elemzők vagytok. Azt már tudják az Olvasók, milyen könyveket, filmeket és zenéket kedveltek, azt azonban még nem, mi a véleményetek saját szakmátokról. Persze nem kérem, hogy részletes értékeléseket adjatok. S azt sem, hogy sokat beszéljetek arról, mit tartotok kevésbé jónak benne. A pozitív szemlélet jegyében először azt kérem, válasszatok egy elemző/cég által írott dolgozatot, s mondjátok el, miért kedvelitek, miért hatott rátok.

Ferge Zsuzsa neves szociológus a Mozgó Világ novemberi számában Európa legönzőbb társadalmának nevezi a magyart. De nem túlzás ez? Szerinte nem, idézem: „Kutatások mutatják, hogy 1990-re Európa legönzőbb országa lettünk. Tehát különböző mérések bizonyítják, mennyire individualisták és önzők voltunk már akkor is, és mind a mai napig Magyarország az az ország, amelynek polgárai saját egyéni, személyes érdekeiket minden más elé helyezik.” Ha Fergének igaza van,akkor még inkább érthető, milyen keserves folyamat ennek az országnak a lakóit olyan közös célok felé terelni, amelyekben a többség egyetért.

Egy politikai elemző számára azt gondolom alapvető, hogy tudjon különbséget tenni abban, hogy amit leír, műfajilag hová tartozik, még ha ez elsőre furcsán is hangzik (hiszen ez egy „politikai elemzés”, mondhatná). A Politikatudományi Szemle 2008. 2. számában jelent meg direktorunk, Csizmadia Ervin egy gondolatébresztő munkája „A politikai elemzés mibenléte” címmel (XVII/2. 29–47. pp.), mely mélyrehatóan foglalkozik a kérdéssel, és azt gondolom, a figyelmes olvasó megfelelő választ is találhat magának – még ha nem is kizárólag a tudományos töprengés érdekli belőle. Ha pedig már arra járt a kedves olvasó, ajánlom szíves figyelmébe a következő (harmadik) számban helyet kapó vitát, ahol Szalai Erzsébet vitaindítójában az értelmiség és a rendszerváltás problematikájával foglalkozik, és egy kiváló diskurzus kerekedik belőle a PtSz hasábjain, ami számomra meghatározó élmény volt. Csakis reggel, frissen, egy feketetea mellé ajánlom.

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_2szam/2008_2_csizmadia.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_szalai1.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_boda.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_csizmadia.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_kovach.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_tolgyessy.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_szalai2.pdf

Mellár Tamás Válaszút előtt a makroökonómia? című tanulmányát ajánlom, mely a Közgazdasági Szemlében került publikálásra. Miért pont ezt? Legfőképpen azért, mert azt láthatjuk, hogy 2008 óta megkérdőjeleződnek a nemzetek gazdaságpolitikáját meghatározó legfontosabb közgazdasági alapvetések is, Mellár pedig éppen ebben a zűrzavarban igyekszik írásával „rendet tenni”.  Vizsgálódásának kiindulópontja, hogy a legújabb globális válságot lényegében az eddigi makromodellek szinte teljes mértékben képtelenek voltak előre jelezni, ergo kudarcot vallottak (ez aligha vitatható). A kérdés csak az, hogy a jelenlegi modellek ezen hiátusa valamiféle célzott „javítással” kiküszöbölhető-e, avagy a makroökonómia nem spórolhatja meg a gyökeresen új elméleti irányzatok „kihordását”.  A tanulmány egyik legfontosabb pozitívuma, hogy a válaszkeresés közben a szerző nem hagyja figyelmen kívül az elmélettörténetet sem, vagyis történeti kontextusba helyezi a kérdést. Hogy végül Mellár milyen választ ad erre a tudományosan igen húsbavágó és gondolatébresztő felvetésre, azt az alábbi linkre kattintva megtudhatja.

http://epa.oszk.hu/00000/00017/00172/pdf/02_mellar.pdf

Természetesen rengeteg kiváló tanulmány van, ami hat az emberre. Úgy szoktam mondani, hogy a jó tanulmány attól jó, hogy visz tovább egy másikhoz, a rossz ellenben ott hagy, ahol addig is voltam. A sok-sok kiváló dolgozat közül Melegh Attila, történész A magyar és a globális ötvenes évek című dolgozatát ajánlom, amely kifejezetten friss: most októberben jelent meg. Szemlélete közel áll a magaméhoz, s bízvást mondhatom: cégünk szemléletéhez is. Mit is mond ugyanis a szerző? Azt, hogy a globális nézőpontot elemzéseink során nem csupán – mint valami divatosat - érvényesítenünk kell, hanem más szemlélet egyszerűen nincs is. Itthon ez korántsem megszokott gondolat. Magyarországon – írja a szerző - mindeddig két narratíva (az egyiket nacionalistának, a másikat antinacionalistának nevezi) hadakozik egymással, ám mindkettő ”érvénytelen globális tükörben”.  Azt én teszem hozzá, hogy az antinacionalista nézőpont automatikusan nem jelent globális nézőpontot is, legfeljebb valaminek a tagadását. A globális nézőpont voltaképp ebben a mondatban összegezhető: „Nagy szükség van arra, hogy szép lassan és módszeresen úgy rakjuk össze saját múltunkat, hogy mellétesszük a világ hasonló és kapcsolódó eseménysorait és folyamatait”. Mindezt az 50-es évek kapcsán mondja a szerző, s az olvasó meglepődik, hiszen ő eddig azt hitte, a sok könyv és tanulmány után mindent tud a „Rákosi-korszakról”. Pedig dehogy. Melegh döbbenetes tényekkel és információkkal szolgál arról, a mi diktatúránk idején mi minden történt a világ különböző pontjain. S ezekkel mintha azt mondaná: ami nálunk történt, nem is olyan egyedi. Vagy legalábbis nem kiszakítható nagyobb összefüggésekből. Tisztelet és megbecsülés a szerzőnek szemnyitogató gondolataiért.  

http://www.meltanyossag.hu/files/meltany/imce/magyesglob.jpg

Igazán rejtelmes és izgalmas írás A féltudású magyar elit, ami Publius Hungaricus írói álnéven jelent meg 2007-ben. Azóta is minden olvasásánál hatalmas képzeletbeli púpok keletkeznek a fejemen, ahogy virtuálisan falba verem, annyira telitalálat ez a szöveg. Ugyan csak egy írást lehet ajánlani, mégis azt mondanám, ez a tökéletes (elő)olvasmány Bokros Lajos A reformok kritikus tömegére való ráhangolódásra. Aki, ezt elolvasta, és túl van a „fej falba vágós” reakción, azonnal olvassa el az idézett művet is, mert kéz a kézben járnak. De miről is szól, és miért kellett az írói álnév? Talán azért, mert kellemetlen igazságot mond ki. Lerántja a leplet a magyar politikai posvány minden szereplőjéről, és arcunkba ordítja (tényleg!) a király meztelen. Miért tartunk ott ahol, és hogyan jutottunk ide? – teszi fel a kérdést az elemzés. Hogyan maradtunk le ennyire a térséghez képest? Netán társadalmi problémáink felszámolásával voltunk elfoglalva az utóbbi húsz évben? Dehogy. Még csak fel sem térképeztük őket. Hát akkor hogyan? Úgy, hogy Magyarország szélsőségesen elitvezérelt ország, és a fejétől bűzlik a hal. A magyar elit ugyanis mai napig a nyolcvanas években szerzett tapasztalataiból él. Csakhogy ez már nem hogy a tudás non plus ultrája, hanem édes kevés egy radikálisan megváltozott világban. „Miközben a közemberek a kilencvenes években óriási teret nyerő nagy külföldi cégeknél vagy azok talpon maradó hazai konkurenseinél elsajátították (mert el kellett sajátítsák) szakmájuk nemzetközi színvonalát, addig az elit döntő többségét semmi sem kényszeríttette hasonló fejlődésre. „ És hogy mi az eredmény? „Nincs egyetlen normális közéleti vita. Nincsenek a tényekhez ragaszkodó, bátor és következetes közszereplők és orgánumok. Nincs, aki rámutatna, hogy annyira azért mégsem egyediek a problémáink. Nincsenek gondolatok, amik a magyar határokon túl is izgalmasnak bizonyulnak. Nincs egy szakma, amelyik folyamatosan világszínvonalat termelne. Nincs minőség, stílus és ízlés.” És, hogy miért ajánlom az írást? Mert szomorú módon, napokon belül 2013 lesz, és nincs változás. E lenyűgöző írás pusztába kiáltott szónak bizonyult. A szövegben leírtak gyakorlatilag mai napig érvényesek. Érdemes tehát újra felfedezni magunknak.      

Az Athena Intézet 2012-es Belföldi extremizmus – Kritikus incidensek Európában 1990-2010 című jelentését ajánlom. A szélsőséges mozgalmak és magatartásformák kutatása manapság hálás dolog az elemzők számára. Talán egyetlen más irányzatról sem született annyi elemzés, mint az extremista mozgalmakról (s mint tudjuk, ezen a körön belül a paletta igen széles, a szélsőjobbtól a szélsőbalig, a radikális fundamentalista szervezetektől a szélsőséges állatvédőkig). Azonban a legtöbb elemzés a hagyományos történelmi szemléletmód, a napi publicisztika és a felületes moralizálgatás háromszögén belül marad, többnyire komparatív vizsgálatok, a nemzetközi folyamatokra reflektálás nélkül. Egyáltalán, minden ilyen elemzés kapcsán felmerül a kérdés: az elemző tudja-e, mit is vizsgál tulajdonképpen? A szélsőséges szervezetek, ún. „gyűlöletcsoportok” kutatására alakult Athena Intézet dolgozatát ajánlom minden olyan szakértő vagy laikus olvasó figyelmébe, aki egy módszertanilag megalapozott, empirikus adatokkal alátámasztott, és a hazai publicisztikai színvonalon felülemelkedő tanulmányt szeretne olvasni az Európai Unió kohéziójára leselkedő legnagyobb veszélyről, a „gyűlöletcsoportok” aktivizálódásáról.

Itt olvasható: http://www.athenaintezet.hu/pdf/Belfoldi_extremizmus_Kritikus_incidensek_Europaban.pdf Az Athena Intézetről többet megtudhat itt.

Képzelt Riporter (KR): Köszöntöm az olvasókat és Benneteket, a Méltányosság elemzőit! Felkértetek, hogy december 25-e és 30-a között minden nap egy kérdést tegyek fel Nektek. A karácsonyi és az azt követő napokban az olvasók talán örömmel fogadják az ilyen laza, de azért komoly csevegéseket. A kérdések rövidek és célirányosak lesznek: az első három napon inkább általános "műveltségi" kérdéseket kaptok; a második három napon pedig inkább olyanokat, amelyek közelebb állnak elemzői foglalkozásotokhoz. Most megmutathatjátok "másik" arcotokat!

Az első nap kérdése: Kérlek Benneteket, ajánljatok egy könyvet az olvasónak, amely számotokra fontos és szerintetek mások is haszonnal forgathatják!

Daniel Arasse: Festménytörténetek című könyvét ajánlom. A könyv egy tanulmányából az olvasó megtudhatja, miért történelem előtti táj elé festette Leonardo a Mona Lisát, s miért éppen ez a kép a szerző szerint a világ legszebb képe. De mivel nem művészettörténész vagyok, botorság lenne a könyv esztétikai értékeit ajánlanom. Más az, ami megfog benne, s ez a filozófiája. A szerzőnek önálló művészet- vagy inkább „festészet-filozófiája” van, ráadásul olyan, ami a magaméval szinte megegyezik. Olvassuk csak: „Számomra minden korszak figyelemre méltó vonása az átalakulásban rejlik, különösen az a pillanat érdekel, amikor egy általános rendszeren belül jelenik meg egy alrendszer, formát ölt, majd egy időpontban megszűnik, hogy új kép lépjen a helyére. A tudománytörténetben megfigyelhető tendenciákkal egyenértékű folyamatot figyelhetünk meg. Bizonyos művészettörténeti átalakulások könnyebben érthetők, ha a tudománytörténet nagyon érdekes modelljeit használjuk fel az értelmezésükhöz. Természetesen Thomas S. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című könyvére gondolok…”  Régóta vagyok Kuhn nagy tisztelője, s Arasse könyve gyönyörű sorai csak megerősítenek abban: ha valaminek értelme van az elemző számára, az a változás kutatása, s ennek kapcsán újabb és újabb modellek felállítása. Mi tagadás, a magyar politika értelmezéséhez is jól jönne a változások leírásának egy olyan modellje, amelyet a szerző a festészet történetére alkalmaz.  

http://www.libri.hu/konyv/festmenytortenetek.html

Harper Lee-től a Ne bántsátok a feketerigót! című regényt ajánlom. Egy igazi amerikai alapmű. Mindent, ami erkölcsileg fontos számomra, emberként és elemzőként, ettől a könyvtől kaptam. Csak akkor érthetünk meg igazán valakit, ha az ő cipőjében járunk, ha az ő helyzetébe képzeljük magunkat. Valósággal bele kell bújnunk a bőrükbe, mondja a könyv. Ez a típusú empátia elengedhetetlen a méltányos elemzéshez. Aki kíváncsi hogyan nevel direkt és indirekt módon demokráciára, toleranciára az amerikai társadalom, mindenképp olvassa el!  De beszéljen inkább önmagáért:

 –        (…) Ez az ügy, Tom Robinson ügye, lelkiismereti kérdés… Scout, én nem tudnék templomba menni és Isten színe elé állni, ha nem próbálnék segíteni rajta. 
– Atticus, én azt hiszem, hogy nincs igazad. 
– Hogyhogy? 
– Mert a legtöbben azt gondolják, hogy nekik van igazuk, és neked nincs… 
– Feltétlenül joguk van hozzá, hogy ezt gondolják, és ezt a jogukat tiszteletben is kell tartani – mondta Atticus –, de másokkal csak úgy tudok együtt élni, ha saját lelkiismeretem tiszta. Egyetlen dolog van, amiben sose dönthet többségi vélemény, és ez az egyén lelkiismerete.

http://www.kihagy6atlan.hu/temak/konyv/harperleenebantsatokafeketerigot/

Akárcsak egy olasz d(r)áma, olyan szép és szenvedélyes az id. Alexandre Dumas egyik kései gyöngyszeme: a Luisa San Felice című regényt ajánlom. A színhely a 18. századi Nápoly, a maga ősi múltjával, királyi fényűzésével és népi életével, meg a liberális, reformer értelmiséggel, amelyik a két malomkő, s egy harmadik – a forradalmi Franciaország – közé kerül. A magyar históriából (is) jól ismert dilemmákról szól ez a könyv. Elrettentésül is ajánlom a regényt. Ha valaki az állandó magyar széthúzás miatt nyavalyogna, kezébe adnám ezt a könyvet: íme, nézd meg, ilyen az igazi fanatizmus és a polgárháború, ahogyan Dumas mester ábrázolja! Idáig ne jussunk el soha!

http://mek.oszk.hu/04100/04178/html/01.htm

John Locke: Értekezés a polgári kormányzatról című művét ajánlom. Az először 1688-ban megjelent könyv még mindig aktuális, hiszen a nyugati típusú kormányzás és társadalom több fontos elve is megjelenik, így pl. a magántulajdon tisztelete, vagy a törvényeken alapuló (tehát nem önkényes) kormányzás szükségessége. Ezek az elvek a mai napig hatnak a politikai gondolkodásra, amelyek nélkül nem képzelhető el pozitív értelemben vett jogállami politikai rendszer.

http://bookline.hu/product/home.action?id=2101709376&type=10&_v=John_Locke_Ertekezes_a_polgari_kormanyzatrol

Richard Sakwa: Putin: Russia's choice című monográfiáját ajánlom. A legjobb Putyin-monográfia, mely valójában sokkal több: egy elképesztően pontos, és éles korlenyomata az elmúlt húsz év politikájának Oroszországban. Nehéz könyv, helyenként inkább emlékeztet akadémiai szintű elemzésre, semmint egy ismeretterjesztő műre, ám érdemes keresztülvergődni rajta, ugyanis fellebbenti a fátylat a „Putyin-titokról”, és szembesít bennünket azzal, mennyire nem ismerjük a politikust, az embert, sem pedig az országot, melyet irányít. Emellett azoknak is ajánlatos elolvasni, akik előszeretettel hasonlítják Orbán Viktor politikáját Putyinéhoz, akár csak azért, hogy realizálhassák, mennyire kevés a valódi, és nem felületes hasonlatosság köztük. Politika, oligarchák, olaj és gáz, hatalmi technikák, stratégák és stratégiák, avagy kiskáté egy hajdan volt birodalom úton tartásához. Azoknak, akinek arról, hogy orosz, a matrjoska, a lágerek, vagy a vodka jut csak eszébe, és azoknak is, akik az orbáni keletre nyitás kudarcának okait nem nyugat felé nézve szeretnék megérteni. Sok erős feketekávét ajánlok mellé, például perui chanchamayo-t.

http://www.amazon.com/dp/B000SFJPJE/ref=r_soa_w_d

Paul Ekman: Beszédes hazugságok című könyvét ajánlom. Képzeljen el egy olyan világot, ahol a hazugságok és megtévesztések értelmüket, illetve céljukat vesztik, mivel minden ember képes felismerni őket. Egy ilyen világban ugyebár természetszerűleg és szükségszerűen csak az őszinte beszédnek és cselekvésnek van helye. Hogy ez egy csodálatos utópia lenne vagy maga a kénköves pokol, döntse el magában a kedves olvasó. Mindenesetre, ha széles körben elterjedne és alkalmazásra kerülne Paul Ekman Beszédes hazugságok című könyve, akkor minden bizonnyal közelebb kerülhetnénk egy őszintébb (politikai)világhoz, melyben a társadalom vezetői jóval kevésbé élhetnének a manipuláció eszközével. A szerző ugyanis művében fellebbenti a fátylat a mikro-arckifejezésekről és a tudatos/tudattalan non-verbális jelekről, leleplezve a megtévesztés mestereit. De Ekman professzor nem csupán a pszichológiai kutatásainak tudományos eredményeit tárja elénk, hanem konkrét példákon keresztül világítja meg, hogy min buknak el a hazugok, vagy éppen azt, hogy miképpen tudjuk kivédeni, hogy mi is áldozattokká váljunk.

Hogyan kapcsolódik Hitler és Neville Chamberlain esete egy 42 éves szuicid hajlamú nő viselkedéséhez? Az általam ajánlott könyvből –többek között – ezt is megtudhatják. Hasznos gyakorlati útmutató ez hazugoknak és becsapottaknak egyaránt.

http://www.libri.hu/konyv/beszedes-hazugsagok.html

Hogy Magyarország nyugattalan volna?! - kaphatják sokan fel a fejüket a Méltányosság legújabb könyve „A nyugattalan Magyarország” címe hallatán. Talán elírás, s nyugtalanságra gondoltak a szerzők. Vagy éppenséggel helyeslően bólogatnak, hogy bizony-bizony, az utóbbi két évben az Orbán-kormány leradírozta hazánkat Európa térképéről. Csakhogy, amikor nyugattalanságról beszélünk, sokkal mélyebb folyamatokra gondolunk, mint az aktuálpolitikai események. Nyugatosságunk ugyanis nem elveszett, hanem valójában soha nem is létezett. Csak ismétlődő felzárkózási kísérletekkel büszkélkedhetünk, amelyek keretében a nyugatra vágyó kevesek hadakoztak a mozdulatlan, mozdíthatatlan tömegekkel, többnyire eredménytelenül. A követési távolságot Széchenyi óta szigorúan betartjuk. Nem értük utol, nem szakadunk le, nagyjából ugyanúgy döcögünk a Nyugat után, mint mindig. Több száz éves hagyományról van tehát szó. A rendszerváltást követően úgy tűnt, végre sikerrel jár legújabb kori felzárkózási kísérletünk. Kiépültek a demokratikus intézményrendszerek, kialakult a piacgazdaság. Európai Uniós csatlakozásunk óta úgy éreztük, hogy végérvényesen a Nyugat részét képezzük, valami azonban mégis hiányzik. Ez nem más, mint a nyugatosság esszenciája. Az a plusz, ami az intézményrendszeren felül az évszázadok során rárakódott a nyugati társadalmakra, és amit nem lehet húsz év alatt elsajátítani. Legalábbis úgy nem, ha a jogállamiság és az intézményrendszer védelme az egyetlen mérőfoka a nyugatosságnak

Természetesen fel lehet tenni a kérdést, akarunk-e, tudunk-e, kell-e nyugatossá válni? Egyáltalán mi teszi nyugatossá egy nemzetet? Ahhoz, hogy nyugatoss(abb)á tudjunk válni, előbb meg kell érteni azt, hogy mitől s miként működik mindaz, ami a nyugati rendszer lényege. Félig már valóban megérkeztünk egy nyugatos világba. Azt hittük a rendszerváltással teljesítettük a feladatot, de ez még messze nem elég. Az alváz kétségkívül meg van, de hiányzik a kaszni. Mit kezdjünk tehát a félárva nyugati intézményrendszerrel, amelyről ordít, hogy hiányzik mellőle egy nyugatias társadalmi felépítmény? Mit kezdjünk azzal, hogy visszatért a magyar történelem? Mit kezdjünk torz vitakultúránkkal és a nyilvánossággal? A kormányzás állapota körül vajon milyen teendőnk van? Mit kezdjünk az önismétlő gazdaságpolitikával, az olyan gazdasági függőségeinkkel, mint például az energiaimport? A mindezekbe belebetegedett társadalommal? Összességében, mit kezdjünk nyugattalanságunkkal? Ezt a kérdést jártuk körül könyvünkben külföldi példákhoz és saját történelmünkhöz folyamodva, hogy alternatívát kínáljunk arra, hogyan lehetne megközelíteni az általunk kívánatosnak tartott irányt. S hogy mire jutottunk? Addig nem lesz nyugatosság, míg a szembenálló felek nem tudnak kiegyezni abban, hogy egyaránt demokraták. Ez ma nincs így.  Amíg nem alakul ki a „társadalmi igényesség” a politika felé, amíg nem épülnek ki azok a független, civil intézmények, amelyek kezelik azokat a problémákat és konfliktusokat, amelyeket nyugati társadalmakban hazánktól eltérően a közösség, és nem a politika „old meg”, addig nem tudunk közelíteni a Nyugathoz. Hazánkban ugyanis hiányzik a nyugatosság két létfontosságú ismérve. A társadalmi kohézióra és demokráciára nevelés formális és informális intézményei, és a történelmi hagyományokkal való szembenézés, ennek révén az önkorrekció és változtatás képessége. Ezek nélkül hiába a nyugatos intézményrendszer, hiába piacgazdaság sosem lesz „egészen” nyugatos Magyarország. Rossz hírünk az olvasóknak, hogy ez időbe telik. A Nyugat sem egyik napról a másikra vált olyanná, amilyen. Jó hírünk azonban, hogy nyugatosnak nem születik az ember, hanem azzá válik. A Nyugat tehát tanulható. Könyvünkkel ehhez a tanulási folyamathoz szerettünk volna hozzájárulni.