Egy igen kedves meghívást kaptam, melyben a szervező azt tervezte, hogy értelmiségi beszélgetést folytathatnék a médiatörvény kormány részéről eleddig legtöbbet szerepeltetett képviselőjével. Némi gondolkodás után nemet mondtam.

S nem azért, mert nem ülnék közös asztalhoz az illető úrral, akár a televízióban, akár egy konferencián. Ami engem illet azon az állásponton vagyok, hogy a legkülönbözőbb politikai szerveződésekkel is, melyek legálisak, és/vagy állításaik minimális igazságtartalommal bírnak illetve közönséggel rendelkeznek, le kell ülni. Nálam a korlát velük szemben inkább a média által biztosított műfaji keret, mert olyan helyre nem megyek el, ahol 4-5 másik embert kell túlüvölteni, vagy 10 másodperces időkeretben beszélhetek a világbékéről.

Ha viszont annyira toleráns volnék, hogy még a szélsőséges politikusokkal is a beszélgetést fontosnak tartom mi a gondom a fenti lehetőséggel? Nem inkább megragadni kéne? Nem inkább kihasználni kéne a lehetőséget, hogy gondolatokat ütköztetve elmondhassam álláspontomat, megmérettessék Koltay András elképzelése médiáról, szólásszabadságról, szabályozásról az enyémmel?

S hogy még tovább csigázzam az olvasó értetlenségét, igen hasznosnak tartom a Magyar Elektronikus Újságírók Szövetsége által szervezett rendezvényt is, ahol ugyan csak a konzervatív oldal képviseltette magát – s természetesen mint jogalkalmazó, Szalai Annamária és Koltay András is. A rendezvény célja a tájékoztatás volt, és ilyen típusú tájékoztatásra szükség is van, ugyanis ilyenkor mondja el a kormány (és a velük szimpatizálók), hogy mit is szeretnének tenni, miként értékelik az őket ért kritikákat, legyenek azok hazaiak vagy külföldiek. A saját közönségnek tett ígéret pedig még fontosabb, mint a kritikusoknak és aggódóknak tett, mert az ígéret szép szó, ha betartják…

Ha tehát nem a személlyel van gondom, nem a rendezvényekkel általában, sőt szereplést is vállalok ellenszélben, szélsőséges környezetben, akkor igazán komoly indoknak kell a tarsolyomban lenni ahhoz, hogy egy ilyen jó szándékú kezdeményezésre nemet mondjak. A problémám egyszerű volt, s nem más, mint hogy Koltay Andrással nem tudnék értelmiségi beszélgetést folytatni. Azt tudnám, hogy kérdéseket teszek fel neki, tehát riporteri szerepet vállalhatnék, de nem erre kértek, s nem véletlen, mert nem vagyok újságíró. A fő probléma abból adódik, hogy Koltay András önmagát jogalkalmazóként határozza meg. Egy jogszabály előkészítővel tudnék vitatkozni, mert megkérdezném, hogy miért ilyen vagy olyan elvet követett, miért gondolja, hogy ez a szövegrész megfelel ennek vagy annak az elvnek. Sokan úgy vélik, hogy Koltay törvényelőkészítő volt, de ő ezt a szerepet nem vállalja fel, s ezt nyilvános vitában tudomásul kell venni, ettől kezdve fel sem merülnek felelősségi kérdések, erről tehát nem is beszélgethetnénk.

De nem beszélgethetünk szabadon a törvény hibáiról sem, mert érthető okokból ő egyetlen érvemre se mondhatná azt, hogy igazam van. Nem mondhatná, mert a bürokratikus etika szerint a nyilvánosságban nem emlegetheti a törvény hibáit magánvéleményként. Az úgynevezett „felfüggesztett engedelmesség” etikája is azt javasolja a hivatalnoknak, hogy befelé a feletteseknek elmondhatja, ha valami aggasztja, de a nyilvánosságba nem viheti ki. A jogalkalmazóval szemben vannak etikai elvárások. Mindig is voltak, és nem a Fidesz találta ki ezeket. Egy keményebb, weberi eredetű megközelítés szerint nincs is más lehetősége a hivatalnoknak, mint vagy azonosul az intézmény céljaival, vagy ha nem ért vele egyet megteheti, hogy felmond, de a szerződés létrejöttekor tudomásul veszi, hogy feladja szabadságát. Koltay alighanem tisztában van a bürokratikus etika alapszabályaival, és jómagam is, hiszen egyik könyvemben (véletlenül épp a Médiaetikában) írtam is erről részletesen. Nos, hogy lehet értelmiségi beszélgetést folytatni olyan valakivel, aki feladta a szabadságát? – Azt gondolom, hogy Koltay Andrással nagyszerű értelmiségi beszélgetéseket folytathatnék a szegénységről, a tudomány helyzetéről, a férfi-nő kapcsolatokról vagy akár az űrutazás jövőjéről, mert ezekben a kérdésekben nem köti semmi sem a kezét. A Médiatörvény nem ilyen.

Jellemző az is, ahogy szerintem mindenki fordítva ül ebben az országban a lovon. A németeknél például igen nagy tisztelet övezi a politikusokat, de egy civil szervezés kapcsán – legalábbis akadnak ilyen szervezések – a politikust illeti a megtiszteltetés, hogy meghívták és szerepelhet. Nálunk hasra esés van attól, ha valaki a tűz közelében, azaz a hatalom közelében van, és nincs olyan értelmiségi szereplő – magam a legkevésbé –, aki behozná a közönséget, aki miatt megtiszteltetés volna akár Koltaynak, akár a törvényt beterjesztőnek – akiről sajnos tudjuk, hogy semmi köze a törvényalkotáshoz, s ilyenformán egy színjáték részese – a jelenlét. Én másodhegedűs volnék egy olyan beszélgetésben, aminek semmi köze a Mannheim Károly által megfogalmazott értelmiségi szabadon lebegéshez.

Ahhoz a generációhoz tartozom ráadásul, amelyik a szocializmusban érte a fiatal felnőttkor, tehát egy kialakult stratégiával indult neki az életnek a tekintetben, hogy miként kell viszonyulni a hatalomhoz. A felettünk lévők még kokettáltak, még büszkék voltak ha x vagy y elvtárs kapcsolati tőkéjét bírták, védelmét élvezték, befolyását remélhették. A mi generációnk már lenézte a politikusokat, a kiszolgálóikat, és a szervilis értelmiséget. Szabadok voltunk egy puha diktatúrában, mert nem voltunk zsarolhatók. Úgy gondolom egy ilyen generációs attitűd nem tűnik el nyomtalanul, legalábbis nem mindenkiből, ami persze nem feltétlen jó vagy követendő, mert politikusainkat és jogalkalmazóinkat meg kéne becsülnünk, hiszen ma demokratikusan kerültek pozícióikba. De azért kicsit nekik is dolgozniuk kéne azon, hogy ezt a megbecsültséget kiérdemeljék: például tudnunk kéne, ki készítette a médiatörvényt. Mert most csak annyit tudunk, hogy nem Koltay András, és vélhetően nem Rogán Antal. Kivel beszélgethetünk akkor?