Méltányosság-blog

Mindebben csak annyi újdonságra nem reflektált még a magyar társadalom, hogy 2012. januárban ezt maga a párt vezére jelentette ki.

Nem sokkal később február 16-án Vona Gábor már Pintér Sándor belügyminiszterrel vitázhatott a Corvinus Egyetem Tárcatükör rendezvénysorozatában. Ez utóbbi sok vihart kavart, a jól megszokott érvek és ellenérvek hangzottak el, s mindaddig magamban Török Gábornak adtam igazat (ld. blogbejegyzését itt.), amíg eszembe nem jutott a pártvezér beszéde. Noha kétségtelenül nem kötelező egy rendezvényen Vona Gábort úgy szerepeltetni, mint a cigánybűnözés szakértőjét, de mint a parlamenti párt vezetője miért ne fogalmazhatná meg az álláspontját egy vitában. Legalább így az érvek döntenek, nem pedig az, hogy ki kinek tudja megmondani, hogy nem szalonképes. Mindez a képlet azonban alaposan megváltozik, ha a vita egyik szereplője kijelenti magáról, hogy ő nem is akar demokrata lenni. (Az egészen más, ha mások jelentik ki róla.)

Az európai szélsőjobboldali pártok közül az utóbbi időben többen is elutasították a Jobbikkal való együttműködést. Legutóbb a Svéd Demokraták nevű szervezet kosarazta ki a Jobbikot. A svéd párt indoklása szerint "nem működünk együtt a Jobbikkal, mert túlságosan különböznek tőlünk. Izrael-ellenesek, antiszemiták. Mi azokkal az új nemzeti pártokkal állunk szövetségben, akik elismerik a militáns iszlám veszélyét, akik semmilyen szempontból nem rasszisták, és akik arra törekednek, hogy a nemzetek demokratikus keretek között megerősíthessék a saját kultúrájukat (…) Sok ilyen párt van Európában, de a Jobbik nincs ezek között"

Nyugat- és Észak-Európában a szélsőjobboldali pártcsaládhoz sorolható/sorolt pártok átalakuláson mennek keresztül. (Némely esetben magának a „szélsőjobboldali” terminusnak a használhatósága is kérdéses. Például a Holland Szabadságpárt programja kifejezetten libertariánus elveken nyugszik).

A nyugat- és észak-európai szélsőjobboldal azon része, amelyik tartósan parlamenti erővé kíván válni, egyre kevésbé vállalja a közös vonásokat a két világháború közötti fasisztoid, illetve náci pártokkal, mozgalmakkal. Az olyan pártok, mint az Osztrák és a Holland Szabadságpárt, a Svájci és a Dán Néppárt vagy a Svéd Demokraták, nem támadják sem a parlamentarizmust, sem a demokráciát, sem a piacgazdaságot, de élesen bírálják a hagyományos politikai elitek egyezkedését (elég árulkodó, hogy a „szabadság”, a „nép” és a „demokrata” jelző variálódik ezeknek a pártoknak a nevében).

Ezek a pártok abból profitálnak, hogy a gazdasági, társadalmi változások – így az olcsó külföldi munkaerő áramlása – miatt magát veszélyben érző „kisember” pártjaként tüntetik fel magukat. Nem az avítt „fajiságra”, hanem a zsidó-keresztény kultúrkör és a nemzeti kultúrák védelmére hivatkoznak, amikor elutasítják a nagymértékű migrációt. Véleményük szerint Európa keresztény gyökereit és a nemzeti kultúrák létét a politikai korrektség és a kulturális relativizmus maszkja mögé bújó „militáns iszlám” fenyegeti. Nem a zsidóság, hanem a bevándorlók, különösen a muszlimok állnak az új típusú szélsőségesek célkeresztjében. Mára az euroszkepticizmus mellett elsősorban a muszlimellenesség jelenti a közös nevezőt az új típusú nyugati és északi szélsőségesek között.

Ehhez képest nem meglepő, hogy az Iránnal rokonszenvező, és lépten-nyomon „Izraelező” Jobbik fagyos fogadtatásra talált a nyugati és északi szélsőséges pártok körében. E pártok némelyike ugyanis kifejezetten az Izrael-barátságban „utazik”. A Dán Néppárt és a Holland Szabadságpárt Izrael legelkötelezettebb támogatói közé tartozik. A haideri irányvonallal szakító Hans-Christian Strache, az Osztrák Szabadságpárt vezetője szintén elismerően szólt Izraelről. Még a Jobbikkal leginkább meleg kapcsolatot ápoló Brit Nemzeti Párt vezére, a korábban antiszemita retorikájáról elhíresült Nick Griffin is megértően nyilatkozott a zsidó állam önvédelmi jogáról egy, a BBC számára 2009-ben adott interjúban, kifejtve, hogy jogos volt a Gáza elleni katonai akció. Más kérdés, hogy az Izrael iránti szimpátiának ez a válfaja tartalmaz egy kicsavart rasszista logikát: az elismerés és dicséret nem a zsidó állam demokratikus vívmányainak, hanem a Nyugat közel-kelet „végvárának” szól, és a mélyén az implicit arabellenesség húzódik meg.

A nyugati és északi szélsőjobboldal kisember-, kistelepülés-, kisvállalkozás- és kis állam-párti, ugyanakkor nagypárt-, nagy szakszervezet- és nagy állam-ellenes, bevándorlás-ellenes, muszlimellenes, ideológiai alapon Amerika-barát, és – főleg a muszlimellenesség okán – egyre inkább Izrael-barát. A Jobbik ellenben az „ökoszociális piacgazdasággal”, az állami szerepvállalás növelésével, az Amerika- és Izrael-ellenességgel, az Iránnal kapcsolatos szimpátiával és a keleti orientációval, az antiszemita szubkultúrával némileg távolabb került ettől a körtől. A Jobbiknak erőfeszítéseket kell tennie önmaga újraidentifikálására, ha be akar kerülni a „szalonképes” (?) szélsőségesek klubjába. A pártnak újra kell fogalmaznia a nyugati értékekhez, a piacgazdasághoz, a magyar külpolitikához és a nagyhatalmi status quóhoz való viszonyát, és szakítania kell a „zsidózó” szubkultúrával. Ha a Jobbik ezt nem teszi meg, lemondhat a nyugati és északi „elvtársainak” (?) a segítségéről, ami viszont intellektuális és kapcsolati tőkétől fosztaná meg a pártot.

Százegy éve történt, hogy az utolsó klasszikus magyar betyár, Vitális Imre a csendőrökkel szembeni reménytelen küzdelem során, látva, hogy nincsen menekvés, maga ellen fordította a fegyverét.

Szegény Vitális kései önjelölt utódai manapság Betyársereg néven a szélsőjobboldali szubkultúrát erősítik. Nem az a probléma persze, hogy a betyárság hagyományai ne képeznék részét a magyar népi kultúrának, folklórnak, és ne lenne helyük a nemzeti emlékezetben. Sok európai országban övezi tisztelet a törvényen kívülieket. Dél-Olaszországban például a mai napig hősként tekintenek azokra a banditákra, akik az 1860-as években Nápoly és Szicília függetlenségét védelmezték a piemonti csapatokkal szemben. A dél-itáliai banditizmust csak fél évtizedig tartó, mindkét részről a legnagyobb kegyetlenséggel folytatott „háború” során sikerült kiirtani. Írországnak, Skóciának és a Balkán-félsziget népeinek is megvannak a maguk híres zsiványai, akik a nemzeti hősök közé emelkedtek. A betyárság és a kollektív szabadságvágy összekapcsolása nem hungarikum.

Tehát a betyárhagyományok éltetése, ápolása önmagában nem baj. Csak a gond az, hogy a magyar „betyárok” – fogadjuk el ezt az önmeghatározást – ezt következetlenül teszik, hiszen hosszú ideig pertuban voltak a csendőrség iránt nosztalgiázó Jobbik politikusaival, noha a betyártradíciók vállalásából inkább a csendőrellenesség következne.

De valami megtört. Egy gyulai rendezvényen a Jobbik parlamenti képviselője, Novák Előd szóváltásba keveredett a Betyársereg tagjaival. A vita tettlegességig fajult, és az egyik „betyár” megütötte a Jobbik politikusát. A reakció talán a Jobbik szubkultúrájához tartozó egyéneket is váratlanul érte: a rendszerellenes párt felszólította azokat a tagjait, akik a Betyárseregben vannak, hogy lépjenek ki a szervezetből.

Véleményünk szerint a párt részéről az incidensre adott reakció beleillik abba a folyamatba, amelyet a Jobbik józanodásának neveztünk. A rendszerellenes párt döntés előtt áll: vagy betagozódik az establishmentbe, és ezzel hosszú távon kormányzóképes erővé válhat, vagy pedig belemerevedik saját radikalizmusába, és szépen lassan marginalizálódik a közéletben. Nyilván nem érdeke a Jobbiknak, hogy elveszítse a szubkultúráját, amelyik a lelkes, mozgósítható aktivisták hadát és szereplési lehetőséget (pl. Magyar Sziget) biztosít a párt számára. De azt sem engedheti meg a párt, hogy a szubkultúra teljesen magához láncolja, hiszen ez akadályává válik a szavazótábor kiszélesítésének. Egy demokráciában csak a „középről” szerzett szavazókkal lehet választást nyerni, ezt a Jobbik politikusai is tudják. És egy dologról soha nem beszélünk: a Jobbik frakciójában van egy nagyon erős szakpolitikai vonal, különösen környezetpolitikai téren (Bödecs Barna, Varga Géza, Kepli Lajos személyében). Ha valahonnan várható a Jobbikon belüli mérséklődés, akkor ebből a szakpolitikai irányból. Feltéve, ha az illetők elszánják magukat arra, hogy szembemenjenek szélsőségesebb hangú és felfogású frakciótársaikkal, és ehhez a vezetőségtől is bátorítást kapnak.

Más kérdés persze, hogy a Jobbik mérséklődésével újabb, még radikálisabb pártszerű képződmények nőhetnek ki a szubkultúra talajáról. A szélsőjobboldali kereslet mindig megtalálja a maga kínálatát, ezen a Jobbik megszelídülése sem változtatna. Mindazonáltal, ha a párt komoly tényező kíván lenni a közéletben 2014 után is, akkor meg kell szabadulnia az antiszemita és rasszista kiszólásoktól, az EU-ellenességtől, a betyárvirtus és az ököljog ünneplésétől, meg a csendőrvilág utáni vágyakozástól is.

„Már elmúltam húsz
Még nem vagyok negyven
Tudom hogy kell győztesnek lenni 
De nincsen hozzá kedvem”

(Lovasi András: Mire megtanultam)

Szalai Erzsébet legújabb könyvében a hazai 25-35 éves korosztály identitásproblémáit állítja középpontba. Mivel jómagam is ennek a generációnak a tagja vagyok a saját bőrömön tapasztalom a felvetett problémákat. A szociológussal készített interjú legfőbb mondanivalója, hogy ez a korosztály valójában csak egy életkori csoport, a szó szoros értelmében sohasem vált generációvá.

Szalainak ebben minden bizonnyal igaza van, a mai fiatal felnőttek között hatványozottabban jelentkeznek az egész magyar társadalom problémái. Elsősorban egy közös generációs élmény hiányzik, hiszen a Kádár-korszakban amúgy is atomizálódott társadalom számára a rendszerváltás nem jelentett igazi élményt. Számomra egy ausztriai utazás és az onnan behozott videomagnó, gorenje hűtő, valamint a bécsi üzletek hihetetlen árugazdagsága a megmaradt emlék. Megszűntek az örsgyűlések és mi voltunk az elsők, akiknek az általános iskolában már nem kellett elkezdeni oroszt tanulni. A nagy közös élmények hiánya és a körülöttünk széteső korábbi – kétségkívül pártállami – intézményrendszer helyett nem igazán jött semmi és a mi korosztályunk nézett először szembe azzal is, hogy szüleink egyik napról a másikra elvesztették korábbi munkahelyüket, vagy éppen gazdagodtak hirtelen meg a rendszerváltást követő években.

Ezeknek a pozitív élményeknek az elmaradása alighanem már nem pótolható, azonban még nagyobb baj, hogy ennek szétesésnek, esetlegességnek, céltalanságnak a feldolgozása egyáltalán nem történt meg. Nem arra gondolok, hogy vastag könyveket kellene írni – bár azt se ártana – amelyek tudományos szempontok alapján vizsgálják meg, hogy mi történt velünk. Sokkal inkább szükség lenne olyan populáris művészeti alkotásokra, amelyek szembesítenek minket saját korosztályunk szétesettségének okaival és kitörési pontot kínálnak fel a generáció számára. Alig, alig vannak olyan zenében, könyvben elmesélt történetek, amelyek pozitív mintákat kínálnak a mai fiatal felnőtteknek. Ha a magyar mozira tekintünk, akkor az elmúlt évtizedben a sikeres filmek fiatal hősei szinte mindannyian lelki, vagy egzisztenciális problémákkal küzdő periféria sodródott emberek (Szezon, Dealer, Kontroll), vagy gátlástalan nyerészkedők (az Overnight brókerei, vagy a Kaméleon szélhámosai). Igazat kell adnunk Hirsch Tibor kritikusnak, amikor ezt írja a Filmvilágban: „a hatvanas évekbeli ifjú erőt és hitet szerzett a film végére, a hetvenes évekbeli, esetleg emlékszik rá, hogy egyszer, egyeseknek volt – lehetett – ilyen. A nyolcvanas évekbeli – egy Bódy-féle (még mindig fiatal) hős, vagy Jeles A kis Valentinója pedig – még annyit üzennek: nincs ilyen. Nincs ilyen, de vizsgálat után legalább szóra érdemes méltatni a dolgot – ez azért még mindig valami. Lehet ennél kevesebb? Lehet. „Élni kell, Dunát-úszni nem muszáj”. Ez volna a mai tanulság, mai filmek mai fiataljainak számára

Természetesen ott van a politika is, Szalai azt állítja, hogy a két új párt a Jobbik és az LMP mutat generációs jegyeket, amivel a választási adatok alapján aligha lehet vitatkozni. Sőt, a Jobbik-jelenség alighanem nehezen érthető a generációs szempontok figyelembe vétele nélkül. Az hogy, miért ebben a politikai formációban találták meg magukat a mai huszonévesek, miért különbözik éppen ezért a Jobbik az európai szélsőjobboldali pártoktól annak rengeteg oka van, amely szétfeszítené egy blogbejegyzés kereteit. Azonban, az talán nem véletlen, hogy a politikai elit által féltve őrzött status qou-t megtörni képtelen, generációjuk elveszettségét érzékelő fiatalok jórésze, miért éppen a radikálisoknál kötött ki. A szélsőjobboldal ugyanis éppen azt kínálta fel a számukra, ami kimaradt az életükből: a közösségi élményt, amelyet megélhetett a nemzeti rockzenekarok koncertjein, a hagyományőrző táborokban, vagy éppen a Magyar Gárda egyenruhájában. A Jobbik parlamentbe jutása és láthatóvá válása ráadásul még a közösségi sikert is megadta korábban még csak hasonlót sem érző huszonéveseknek.

Szalai szerint ugyanakkor 25-35 év közötti generáció már leírta magát, nincs esélye, hogy komoly teljesítménnyel rukkoljon elő. Közös pozitív élmények és minták nélkül ez valóban nehéz lesz, de talán mégsem kellene leírni minket. A nemzedék tehetséges tagjai talán még előrukkolhatnak valamivel, ami követendő minta lehet a többieknek, hogy legalább dacból is megmutassuk, hogy képesek vagyunk valamire.

A Hajdúhadházon, és Gyöngyöspatán kialakult feszültség eddig nem követelt halálos áldozatokat, szóváltásokat, pofont és most kedd este Gyöngyöspatán tömegverekedést  viszont már igen. Talán bízhatunk abban, hogy a rendőrség megerősített járőrözése nyugalmat teremt. De meddig lesz nyugalom? Mi lesz, ha a rendőrök elhagyják Gyöngyöspatát? Elvégre nem állomásozhatnak ott százával az év minden napján, máshova is kellene a rendőr… Ha ők ott már nem lesznek, akkor is megmarad Gyöngyöspatán a rend? Vagy ha onnan elmenekülnek a cigányok, akkor majd ott lesz feszültség, ahova ők mennek? És mi lesz a többi, cigányok által sűrűbben lakott településeken, ahol szintén nagy ellenségeskedés uralkodik a roma és nem roma lakosság között?

Ebből is látszik, már megint csak tüneti kezelés zajlik. Azzal, hogy egyelőre sikerült elzavarni a gárdistákra nagyban hasonlító véderősöket és újfajta polgárőröket ezekről a településekről, még nem oldódott meg a probléma. A cigányoktól félő lakosok egy része ugyanis örült ezeknek a radikális járőrözőknek, mert úgy érezték, hogy az állam tehetetlen, nem védi meg őket, és végre akadtak, akik az állam helyett úgymond elvégzik a feladatot. A kormány eleinte tűrte is e félkatonai alakulatok vonulását, azt sugallva, hogy nincs ellenére, hogy segítenek neki a rendteremtésben. Csak akkor változott a kormányzat magatartása, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezen csapatok megtűrése aláássa a miniszterelnök által többször hangoztatott mondat hitelét, miszerint Magyarországon csak a rendőrség gyakorolhatja az erőszak monopóliumát, nem beszélve arról, hogy a Jobbik ügyesen megjelent ezeken a településeken, és jól bemutatta, hogy a kormány fogadkozásai ellenére még sincsen közbiztonság.

A nem hivatalos járőrözők tehát már/még nincsenek az utcákon, a feszültség, a gyűlölet megmaradt. A cigánykérdés megoldásához, vagy legalább kezeléséhez egy tapodtat sem került közelebb az ország. Természetesen nem egyedül az Orbán-kormányt terheli ezért a felelősség, hiszen nemcsak kormányok, hanem korszakok birkóztak ezzel a problématömeggel. Már az MSZMP is kénytelen volt rögzíteni az 1960-as évektől a cigányság helyzetének romlását, ami a rendszerváltozás óta nagymértékben súlyosbodott. Azért viszont már nagyon is felelős az Orbán- kormány (főleg, hogy kétharmados többség áll mögötte), hogy komplex politikát dolgozzon ki és hajtson végre. A cigánykérdésnél ugyanis minden összefügg mindennel: foglalkozni kell szegénypolitikával, oktatási kérdésekkel, mentális nehézségekkel, területfejlesztéssel a halmozottan hátrányos kistérségek vonatkozásában, ehhez kéne igazítani a gazdaságpolitikát… E komplex látásmódra viszont felkészült közigazgatási személyekre vannak szükség, egymással gördülékenyen együttműködő minisztériumokra, amelyek hajlandók a civil szférával is együtt dolgozni. Csökkenteni kellene a korrupciót, hogy a cigányság felemelésére szánt pénzek megfelelőbben hasznosuljanak, mint eddig.

Hogy elég lesz - erre az erre a ciklusból még hátralévő három év, nem tudhatom biztosan. Azt viszont igen: ha nem sikerül érezhető javulást felmutatni, akkor nem ússzuk meg egy-két pofon elcsattanásával, vagy tömegverekedéssel. Gyöngyöspata egy ízelítője volt csupán annak, mi várhat ránk rosszabb esetben.