Méltányosság-blog

Nem lehet szótlanul elmenni a Japán tragédia mellett. Egy ország amely komoly tapasztalattal rendelkezik a földrengések terén és jelentős összegeket költ a katasztrófavédelemre mégis a poklok poklát járja a pénteki szökőárat követően. A természeti katasztrófa ráadásul a szemünk előtt fog átalakulni előbb humanitárius, majd gazdasági válsággá. A kár azonban sokkal nagyobb is lehetett volna. Miközben az eset rávilágít arra, hogy olykor többszörös túlbiztosítás mellett is lehetetlenség mindenre felkészülni, Japán előrelátását dicséri, hogy történelmük legnagyobb földrengése „csak” ekkora kárt okozott.

A cunami hullámai tökéletesen mintázták a válságok hatását. Aki Hawaii-on vagy Kaliforniában várta a hullámok becsapódását sok-sok órával később, saját bőrén érezhette a világ másik felén levő katasztrófa következményeit. Ez esetben a földrengést követően már behatárolható volt a szökőár érkezésének ideje az érintett országokba, így elkerülhető volt a még nagyobb tragédia. Az esetek többségében azonban nincs ilyen figyelmeztető kegyelmi pillanat.

Vajon lehet-e tanulni a tragédiából és a gazdasági életben is alkalmazni egyfajta előrejelzési/védekezési rendszert ami a természeti katasztrófák esetében egyre kifinomultabban működik? (Gondoljunk csak a 2004-es Indonéziai szökőárra, amikor még nem volt kidolgozott menete a szökőár riadóknak.) A gazdasági válságot is előrejelezte néhány közgazdász, mégis utólag kényszerül a világ kármentésre. Az Európai Unióban jelenleg zajló folyamatok ezzel szemben egyre inkább a megelőzés irányába mutatnak. Az euróövezetet megtépázó görög és ír válság révén ugyanis rájött az unió, hogy nemcsak a világgazdasági tényezőknek kiszolgáltatott.

Strukturális átalakítások nélkül az unió pontosan olyan, mint Japán. Pontosan tudják, hogy több törésvonal húzódik az ország alatt, a kérdés csak az, mikor jön az igazi nagy földrengés. Ugyanakkor míg Japán folyamatosan készült erre, az unió még mindig vonakodva áll a „gazdasági katasztrófavédelem” elé. A német–francia versenyképességi paktum ötlete az uniós adósságválság kezelésére, mely szorosan kötődik az euróövezet mentőcsomagjának megerősítéséhez és kibővítéséhez azonban tökéletes ellenpélda. Az eredeti,  – egyre inkább felhígulni látszó – ötlet, a „védelemért” cserébe komoly elvárásokat fogalmaz meg. Többek között olyan gazdaságpolitikai egységesítést, harmonizációt, mely korábban tagállami hatáskörbe tartozó kérdéseket európai szinten szabályozna (pl. a társaságiadó-alap harmonizáció). Nem csoda, hogy azon országok, melyeket ez hátrányosan érint tiltakoznak. Holott ahelyett, hogy küzdenének ellene, inkább a felzárkózásra, és a követelmények teljesítésére kellene összpontosítaniuk. Ha úgy tetszik a biztonságra, a megelőzésre törekedni.

Magyarország uniós elnöksége kapcsán különös aktualitása van, hogy hol kívánunk elhelyezkedni a szemünk előtt átalakuló európai mezőnyben. A német–francia versenyképességi paktum, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó kétsebességes Európa gondolatának kapcsán el kell döntenünk, hogy akárcsak a technológiai újításoknál létező korai és kései alkalmazkodók esetében, mennyire leszünk képesek, hajlandóak lépést tartani az újrarajzolódó európai trendekkel. Ez fogja ugyanis meghatározni, hogy egy kettéváló Európában mely csoportba fogunk tartozni. Hiszen nem mindegy, hogy az élboly végén, vagy a leszakadók élén helyezkedik el az ország, adott esetben még ott se. Mivel azonban jelen esetben az erősebb csapat „kapitányai” választanak játékosokat, a bekerülés kulcsa, hogy mennyire tudunk elméleti és alkalmazott európaiságot tanulni.

Az ország uniós elnöksége lehetőség arra, hogy az ország megmutassa tud nagy pályán is játszani. Egyelőre azonban még nem tudtuk kihasználni az ebben rejlő lehetőséget. A soros EU-s elnökség a bevezető kurzus az elméleti európaiságba. A korábbiaknál is jobban érzékelhetjük az európai politika mozgatórugóit, prioritásait, felelősségét. A tanulságokat levonva, azonban át kell lépnünk az alkalmazott európaiság terepére és a gyakorlatban is hasznosítani a tapasztalatokat.

S, hogy miben rejlik az alkalmazott európaiság? Abban a felelősségteljes magatartásban, hogy amennyiben sikerül elfogadni egy az eurozóna stabilitásának növelését célzó, illetve az unió  pénzügy politikai integrációjának mélyítésére irányuló tervet, hazánk nem a kimaradó, hanem a bekerülni vágyó országok között lesz. Ehhez fiskális szigor, az államadósság visszaszorítása és strukturális reformok szükségesek.

Magyarország az unión belül különösképp veszélyeztetett ország. Államadóssága javarészt külföldről finanszírozott így nem viselne el még egy olyan lavinát, mint a görög vagy az ír válság. Ha az euróövezet megroggyanna a spanyol, portugál vagy akár a belga államadósság alatt, könnyen maga alá temetné az ország lábadozó gazdaságát. Ha ugyanazon ellenőrzéseknek, adott esetben szankcióknak vetnénk alá magunkat, mint a válságpaktumot elfogadó euróövezeti országok, az védelmet jelenthetne saját felelőtlenül költekező önpusztító „rosszabbik” énünk ellen. A „koplalós diéták” nagy problémája ugyanis az, hogy rövid időn belül vissza hízzák a fogyni vágyók. A válságpaktumhoz való önkéntes csatlakozás még mielőtt bevezetnénk az eurót némiképp szuverenitásunk csonkításnak tűnhet, azonban ahhoz, hogy tartósan visszatudjuk szorítani az államadósságot, és megelőzzünk egy esetleges ismételt gazdasági katasztrófát szükséges egy külső szabályrendszer amihez viszonyulni tudunk.

A londoni székhelyű think tank, a Centre for European Reform nemrégiben adott közzé egy jelentést az unióban foganatosított energiahatékonysági és klímavédelmi direktívákról, azok tagállamokon belüli behelyettesíthetőségéről, egyszerűbben fogalmazva: mindezek hasznáról.

Az elemzés igen informatív és sok problémás területet mutat be. Fő mondanivalóként felhívja a figyelmet arra, hogy az uniós döntéshozók nem fektetnek elegendő energiát (sic!) az energiahatékonyság növelésébe, azaz a felhasznált energia csökkentésébe. Ami való igaz, ugyanis a tanulmány szerint az üvegházhatású gázkibocsátás 20%-os csökkentése, vagy a megújuló energiák részarányának 20%-ra való növelése (2020-ig) mind kötelező érvényűek, míg az energiafelhasználás 20%-os csökkentése csupán ajánlásként szerepel a tagállamok számára. Mindez az energiatakarékos mosógépek korában, a „ledláz” csúcspontján igen avíttas gondolkodásmódot tükröz, mely sajnos igencsak megfertőzte az uniós döntéshozatali mechanizmus más területeit is. A jelentés egészen odáig megy, hogy a mosó- és hűtőgépeken közismert matricás kategorizálást például az autóiparban is be kellene vezetni, ami azért – lássuk be – igen csak progresszív elképzelés.

A fő fókusz az erőművi áramtermelés területén van, ugyanis itt lehetne a leggyorsabban (nem mellesleg látványos) eredményeket elérni. A kombinált ciklusú erőművek (CHP) üzembeállításával akár 50%-al lehetne csökkenteni a szén-dioxid kibocsátást, és akár 20-30%-al kevesebb energiát fogyasztanánk európai léptékben pl. épületfűtés területén. Ez az erőműtípus ugyanis a villamos áram-termeléshez használt hőenergiának túlnyomó részét hasznosítja, pl. távfűtés vagy füstgáz-visszavezetés formájában, ezzel a jelenlegi 30-40% helyett akár 70%-os hatásfokkal is működhet. Csak viszonyításképpen: egy autó hatásfoka motortípustól függően 15-30% körül mozog. Ehhez persze ki kellene építeni a távfűtés rendszerét, vagy bővíteni a meglévő hálózatot: például Svédországban akár 100 km-re (!) is elszállítják a termelt meleg vizet, távfűtés céljából. A skóciai Aberdeen városa egyetlen CHP  erőművel 50%-al csökkentette a CO₂ kibocsátását - ez a szám pedig magáért beszél.

A tanulmányban sok hasonló – olykor meglepő – információ található, igen hasznos olvasmány, ajánlom mindenkinek, aki az aktuális fűtésszámlánál szeretne kissé messzebb látni.

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

Gereben Ágnes Portfolio.hu-n megjelent újabb írása szokásához híven fontos oroszországi eseményeket ragad meg, és elemzi azokat, mely most sincsen másként. Kétségtelen, hogy Vlagyimir Putyin múlt hét szerdai cikke a Züddeutsche Zeitung-ban egyedülálló egy orosz vezető tollából, és valóban érdemes vele foglalkozni.

Gereben (újfent) szokása szerint hatásvadász publicisztikai elemekkel, túlzó megállapításokkal és irreleváns, olykor-olykor irreális hasonlatokkal él. Akár a hír „Brüsszel elleni támadás” mivoltát, akár Putyin Sztálinhoz (sztálini „békemozgalom”) hasonlítását, vagy politikájának brezsnyevi pangással való összemosását tekintjük, az a benyomásunk támad, hogy a professzornő a tudományosság szélesebb mezsgyéjéről a publicisztika vékony, és ingoványos határára tévedt. Így ezekre a jelzőkre és hasonlatokra nem is reagálnék, mivel sajnos szinte minden – amúgy igen értékes – írása velejárója ez a (feleslegesen) russzofób felhang, és el is venné a helyet a lényegi mondanivalótól: miszerint Putyin ezzel a cikkel valójában egy eddig példátlan szintű együttműködést ajánl az uniónak.

Ugyanis szó sincsen támadásról, főleg nem a harmadik energetikai csomagba foglalt szabály miatt, amelyben a kőolajat vagy földgázt kutató/kitermelő vállalatok (a piaci liberalizáció oltárán) nem birtokolhatnak (a tevékenységükhöz amúgy szimbiotikusan kapcsolódó) vezetékrendszereket. Ennek a szabálynak az értelméről is lehetne egy kisebb glosszát  írni, de jelen esetben kétlem, hogy ez a szabály olyan hatalmas károkat okozna a Gazpromnak. Legalábbis naivitás lenne azt feltételezni, hogy az orosz gázmamut ne tudná európai érdekeltségeit leányvállalatokba pakolni, ahogyan azt tette például a gázexportáló divíziójával is.

A másik fontos szempont, hogy a Putyin részéről megpendített gazdasági együttműködés tökéletesen illeszkedik a tavaly szeptemberben megkezdett újranyitás politikájába, ugyanis ahhoz, hogy például a várt első körös reprivatizációs hullám rendben végbemenjen Oroszországban (cirka 30 Mrd USD értékben), olyan politikai üzenetekre van szükség, melyek nem vezetnek feltétlenül direkt megállapodásokhoz, mégis megnyithatják a nemzetközi befektetői körök pénzcsapjait, azaz bizalmat ébresztenek.

Oroszország ezzel a nyilatkozattal nyilvánvalóvá tette, hogy számára a nyugati kultúrkörhöz való tartozás nagyobb prioritású, mint a Kínával való együttműködés. Ezt pedig nem szabadna lebecsülni, főleg nem a rossz szándékot keresni mögötte, hanem a (joggal aggasztó) történelmi tapasztalatokon felülemelkedve ajtót nyitni, ha kopogtatnak. Ugyanis egy a mainál szorosabb kínai-orosz együttműködés (többek közt) senkinek sem fájna jobban, mint Európának.

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

Inotai Edit a Népszabadság pénteki számában Angela Merkel púpjáról ír. Szó sincs arról, hogy a szerző a német kancellárasszonnyal szemben lenne tiszteletlen, hanem az Európai Uniót vizionálja púpnak a német gazdaság hátán. A sajátos hasonlat nem minden alapot nélkülöző, hiszen a száguldó német versenytevét mindenki irigykedve figyeli a brüsszeli állatkertben, ahogyan a púpjában felhalmozott tartalékokkal (exportkapacitás) könnyedén hagyja le társait. Főleg kontrasztos lesz a kép, ha a vesebajos spanyol bikát, annak portugál kistestvérét, az elvonókúrán lévő görög teknőst, vagy a vegetáriánussá váló ír farkast szemléljük.

Komolyra fordítva a szót, a cikk írója azt jól látja, hogy a német export szárnyalását részben a mindent felszippantó kínai kereslet táplálja, legfőképpen az jellemzően erős német autóiparon keresztül. Ám abban legalább ekkorát téved, hogy a friss keleti szél miatt a német nemzeti lobogó a Reichstagon szélkakasként kezdene el viselkedni. Bár a keletre nyitás nem idegen Berlintől, valószínűtlen, hogy a Merkel vezette Németország az új keletű kínai partnerség miatt feladná az európai integrációban évtizedek óta betöltött vezető szerepét, és – hogy a cikkírót idézzem – „a vergődő eurózóna csak púp” lenne „Merkel hátán” . A német pénzügyi szektor befektetéseinek túlnyomó része az eurózónában található, éppen ebből is fakadnak azok a konfliktusok (lásd betegeskedők), melyek Inotai Edit ezekből levont fals következtetésének fundamentumát képezik. Bokros Lajos Élet és Irodalomban megjelent szeptemberi írása a problémakör kvintesszenciáját tárja az olvasó elé, melyet érdemes tanulmányozni, mielőtt sommás következtetéseket vonnánk le az eurózóna betegségével kapcsolatosan. Mindenesetre lényegesen nagyobb a probléma súlya és tétje, hogy egy rövid glosszában rántsuk le róla a leplet.

A következőket érdemes szó szerint idézni: „A németek nem értik, hogy emiatt miért rájuk dühösek? Tetszettek volna takarékoskodni – mondják teljes joggal. Tetszettek volna kevesebb német terméket vásárolni vagy kevesebb német hitelt felvenni – lehetne hozzátenni némi szarkazmussal. Európa ugyanis sokáig a német gazdaság legnagyobb exportpiaca volt: ha a németeknek jól ment, jól ment Európának is, és fordítva. Az összefüggés mára felborult.”

Nos, ez az állítás nem állja meg a helyét, és fontos cáfolni, mivel a szerző a végkövetkeztetését és annak bevezetőjét ebből a gondolatmenetből indukálja. 2009-ben Németország exportcikkeinek háromnegyedét európai országok vásárolták fel, az uniós tagállamok pedig az export 63%-át, melyet Ázsia (14%) és az Egyesült Államok követnek (10%), a fennmaradó részt pedig a világ többi részére szállítják. Berlin legnagyobb exportpartnere továbbra is Párizs 10,1%-al, második Hollandia 6,7%-al, holtversenyben a dobogó harmadik fokán lévő USA-val, Kína pedig csak a nyolcadik helyen áll. Hogy a kép még tisztább legyen, a német import túlnyomó része is Európából származik (71%), melyet csupán 18%-al követ Ázsia, ami korántsem jelenti Kínát, hiszen Japán évtizedek óta megbízható szállítója, és egyben vásárlója is Németországnak. (számadatok: Német Szövetségi Statisztikai Hivatal)

Tehát Németország nem valamiféle radikális irányváltásra készül gazdaságilag és politikailag, ahogyan azt a cikk sugallja, sokkal inkább a piacgazdaság egyik alapvető összefüggését láthatjuk, miszerint az áru arrafelé gravitál, amerre fizetőképes kereslet van rá. Amiről pedig beszélünk, az csupán a német export, annak is egy része (ha a Kínába irányuló forgalmat tekintjük). Amennyiben a német pénzügyi struktúrát kezdenénk boncolgatni (például a hatalmas felhalmozott befektetési állomány kihelyezési összetételét), akkor még inkább arra a következtetésre jutnánk, hogy kevés ország van a világon, kinek nagyobb érdeke fenntartani és továbbfejleszteni az európai integrációt, mint Németországnak. Kétségtelen, hogy a következő évtizedben Peking Berlin legnagyobb kereskedelmi partnerei közé kerülhet, de ez esetben sem érdemes előre inni a medve bőrére, legfőképpen messzemenő és divatos, ám annál megalapozatlanabb következtetéseket levonni az unió jövőjével kapcsolatosan.

Apropó medve: a The Economist legújabb írása szerint az Oroszországba irányuló német export csupán a negyede annak, mint amennyit a cseheknek szállítanak. Ebből is nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió felbomlása után felmelegített német-orosz külkapcsolatok (melyek addig sem voltak langyosnál szinte sosem hűvösebbek) leginkább az energiaellátás biztonságát szolgálják, semmint a szimbiotikus gazdasági kapcsolatok meglétét bizonyítják. Ebből is jól érzékelhető, hogy melyek a fő gazdasági prioritásai Németországnak: Európa és az Európai Unió.