Méltányosság-blog

Az Európai Bizottság kifogásaira küldött magyar válasz kompromisszumkész, és ezért megnyugtató. A nemzetközi negatív visszhang egyre halkul, ezzel a méregfog kihúzásra kerül, a magyar kormány módosítani fogja a három kifogást. Következésképp a magyar közvélemény is csendesül, nem így azonban a véleményformáló értelmiség, és az újságíró társadalom. A felejtés itt lassabb, a tanulságok mélyebbek.

Amíg valószínűleg az új médiaháború első fordulóját a váratlanul kemény külföldi nyomás ellenére megnyerte a Fidesz, addig a hazai értelmiség inkább felocsúdott a kábulatból. Kritikus része felemlegeti majd, hogy az EB kifogásaira küldött válaszlevélben is mást látott a törvényszövegben a kormány, mint ami abban valójában van, kormány-hű értelmiségi pedig tanulságként azt vonhatja le, hogy még egy ilyen győztes csata, és elfogy a legitimáció. (Talán Napóleon mondott hasonlót: „még egy ilyen győztes csata, és elveszítjük a háborút.”)

Mint ismeretes egyrészt a kiegyensúlyozottság, másrészt a szabályozás határon kívülre történő kiterjesztése, harmadrészt pedig a regisztrációs kötelezettség fogalmazódott meg, és erre született a válaszlevél. Most azt hagyjuk, hogy nem ezek a pontok a médiatörvény legneuralgikusabb részei, hanem maga a Médiatanács kormány közelisége, valamint Hatóság nyomozati jogköre az.

Navracsics Tibor a kiegyensúlyozottság túlzott elvárására azt válaszolta, hogy az elvárás már ’96-ban megjelent (ez igaz), és azóta is jogilag minden rendben vele (ez nem igaz, egy olyan szabállyal, amit senki sem tart be, azzal valami nyilván nem stimmel.) Épp a korábbi ORTT elnökök nyilatkozták széttárt karral, hogy a közszolgálatin mindig túlsúlyossá válik a kormány, ami azért is furcsa, mert az ORTT elnöke épp azért kapta a fizetését az államtól, és azért működtette az intézményt a társadalom, hogy ez ne így legyen, melyhez minden eszközt  megkapott.

Az újságíróknak eszük ágában sem volt követni a kiegyensúlyozást, részben azért, mert ez nem minden esetben közönségbarát, másrészt öncélúan. Vájt fülűek az 1/2007-es alkotmánybírósági határozatot is ismerik, mely csak megerősítette a gyakorlatot és a józan ész tapasztalatát: kiegyensúlyozottnak csak a nagy befolyással rendelkező szolgáltatóknak kell lenniük, és a közszolgálatnak. Ehhez képest a 2010-es EB által is kifogásolt törvény a lekérhető tartalmakra is kiterjesztené az elvárást.

A törvény hatályának határainkon túlra való kiterjesztése esetén a magyarázat szintén kompromisszum kereső, és hihető is. Azért hihető – ahogy korábban is írtunk róla – mert ha akarná se tudná a magyar hatóság a külföldről sugárzót megbüntetni. Leszámítva azt a néhány szabályt, ami vélhetően az EU jogrendszerén keresztül érvényesíthető.

A harmadik a regisztráció témaköre, aminek esetében Navracsics válasza szintén megnyugtató, hiszen arról szól, hogy ez csak formális. Sokakat azonban a válasz nem nyugtatott meg, s lehet, hogy itt valóban változtatásra kényszerül a kormány. Vagy a tekintetben, hogy a regisztrációs kör kisebb legyen, vagy hogy ne lehessen szankcionálni, ha valaki elfelejti, és így tényleg csak formális legyen. Na bumm, mondhatnánk, a kormány ezt kijavítja és kész.

Ezek után a médiajogaink vajon rendben lesznek?

Az EB médiatörvénnyel szembeni pontjai alighanem csalódást okozott azoknak, akik a törvény visszavonásának kikényszerítését remélték. Az EU politikai visszajelzésének nemzetközi hangosságát se igazolta vissza az a három pont, aminek kiigazítását kérik. Amennyiben hazánkban valóban az autokratikus versus demokratikus államforma a tét, úgy a médiatörvény körüli javítást követelő passzusok annyi, mint halottnak a csók. Pusztán azért, mert a regisztrációs kötelezettség körét szűkíteni kell (ne kelljen honlapoknak regisztráltatnia magát), vagy mert a külföldről sugárzó adókra a magyar hatóság nem gyakorolhat kényszert, végül pedig ha a kiegyensúlyozottsági elvárás alóli felmentés kap néhány médium, még nem köszönt be a kisebbségi érdekek deliberatív becsatornázásának kultúrája, melynek a médiának katalizátora, bemutatója, mediálója kellene legyen.

Éspedig azért nem, mert a médiatörvény üzenete továbbra sem az, hogy valamit mi csináljunk együtt, hanem az, hogy majd odafönt megmondják mit kell gondolni. Lássuk részletesebben az EB kifogásait, s amik belőle következhetnek: a kiegyensúlyozottságot a 96-os médiatörvény is megkövetelte, de kikényszeríteni azzal párhuzamosan tudta egyre kevésbé, ahogy elkezdtek szaporodni a csatornák. A sok lúd disznót győz helyzet már kialakult, sőt a ludak száma csak szaporodik. A regisztráció kiterjesztése a kormány terve szerint a kereskedelmi céllal működtetett honlapokra vonatkozott volna. Bár a határt igen nehéz meghúzni, de önmagában ez mégsem rémisztő. Minden polgártársunk amúgy is regisztrált lény, hiszen számokat tárolnak rólunk mióta bevezették a személyi igazolványt. Önmagában ez senkit sem rettent el attól, hogy a véleményét elmondja De egy másik útja is lehet a regisztrálás elleni tiltakozásnak, ha az valóban olyan fontos, s ez a polgári engedetlenség. Tömegesen is meg lehet tagadni a regisztrációt, és egyik honlapot lehet feldobni a netre a másik után. A hatóság nem győzné ennek nyomon követését épp úgy, ahogy a kiegyensúlyozottság kikényszerítését sem győzte soha. A harmadik, és az EU számára a legfontosabb, hogy ne akarjunk más országok médiaszabályozásába beleszólni. Szakértők jelezték előre, hogy ezt egész biztosan nem fogja tolerálni a bizottság. Belpolitikailag ugyan ez a nyugati kritika sem tűnik ütősnek, mert ha bevezettük volna a médiatörvényünk ezen passzusát se tudnánk neki érvényt szerezni. Az erőszak által gyakorolt hatalom nem elhanyagolható része, hogy valóban a mi kezünkben legyen az erőszakszervezet, márpedig a magyarok nyilaitól nem fél egyetlen szomszéd sem. Nem látom világosan milyen technikai módon jelenne meg a Médiahatóság egy Erdélyből sugárzott adó szerkesztőségében, ha meg erre fizikailag nem képes, minek ilyen törvényeket alkotni?

Mindhárom EB által emelt kifogásról ugyanaz mondható el, jogerőre emelkedve se tudnának vele élni vagy visszaélni. Ennek ellenére, ha bekövetkezik a módosítás, ha nem, továbbgondolhatók-e pontok is.

Még mindig nem tartom valószínűnek, hogy a jogalkotók rendelkeznek médiaszociológiai ismeretekkel, azaz sejtik e, hogy miképp reagál a szolgáltató és a közönség egy adott szabályozásra. Ha a származási ország elvét tudomásul veszik (ez az, hogy nem büntethető a külföldről hozzánk sugárzott tartalom, ha az a külföldi szabályozásnak megfelel), akkor a politikai üzenete ennek az, hogy létezik sajtószabadság, csak legfeljebb határainkon kívülről kell azt gyakorolni. Jogilag elérhető, hogy határainkon belül csupa "becsületes" médium legyen, de ha ezeket mások meg „lakájmédiumoknak” fogják nevezni (s mindegy, hogy okkal vagy ok nélkül), akkor ebben a pr harcban a kivándorolt, a független hírügynökséget használó, a maga ura stb. médium válik a fogyasztó számára érdekessé, a másik beszűkül a kemény magra. Ezek után még akkor is csábossá válik a külföldi telephely, ha nem is jönnek a Hatóság részéről retorziók. A politikai öngyilkosság igen veszélyes forgatókönyve ez. Mindezért pedig azt mondhatjuk, hogy bár az EB származási ország elvére való figyelmeztetés nem tűnik forradalminak, mégsem jelentéktelenek a lehetséges következményei.

A regisztrációs kötelezettség szűkülése és a kiegyensúlyozottsági elvárások enyhítése szintén fontos üzenetek. A fő problémát és feladatot azonban az EB nem fogja megoldani a magyarok helyett. A fő probléma valóban nem azokban a részletszabályokban van, amelyekben az EB kéréseit megfogalmazni képes. Nekünk magyaroknak vissza kellene térnünk a médiatörvény filozófiai kérdéseihez, nevezetesen, volt vita arról, hogy mi a közérdek, ki mondhatja azt meg és miként? Mert amíg ezt nem tudjuk, miért is azonosuljunk egy olyan választott grémiummal, ahol a többség zsarnoksága hozott helyzetbe embereket?  

Nos, ne legyünk naivak. A kormány lehet, hogy sok mindent megtesz, amire az EB kényszeríti, de azt nem fogja, hogy a saját állampolgáraival leül újratárgyalni a "közérdek" témáját. Az első számú közérdek egy ilyen tárgyaláson ugyanis az volna, hogy ne az aktuális politikai elit dönthesse el, hogy mi a közérdek. S ez amint megfogalmazódna, megint ott lennénk, hogy akkor miként is válasszuk ki a Médiahatóság bürokratáit.