Méltányosság-blog

Klaus Regling, az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF) vezetője pénteken Pekingbe utazott, hogy rábírja Kínát az európai mentőalaphoz való hozzájárulásra. Az, hogy Európa nyíltan a fejlődő országokhoz fordul segítségért az euróövezeti válság megoldásához, újrarajzolja a globális gazdasági erőviszonyokat, egyidejűleg más színben láttatja Magyarország sokak által bírált közeledését Kínához. A jelenlegi események ugyanis arra engednek következtetni, hogy hazánk idejekorán felismert egy immár általánossá váló trendet.

Kína szerepvállalása az Európai válságkezelésben kétségkívül növelné politikai, gazdasági hatalmát a világban. Az Unió szorult helyzetéből kifolyólag olyan előnyös feltételeket támaszthat, amelyik legitimmé teheti a globális gazdasági szereplők körében, tovább csökkentve az Egyesült Államok és az Európai Unió eddigi dominanciáját. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy éppen az imént említett két hatalom Kína legfőbb exportpiaca. Nem érdeke az összeomlásuk, ezért nem feszítheti túl a húrt követeléseivel. Az EFSF támogatása részben Peking érdeke is. Milyen más alternatívája van ugyanis a szintén lassuló gazdaságú óriáshatalomnak? A nyugati fogyasztói társadalmak igényeire való termelést egyelőre nem válthatja ki a fejlődő országok közötti kereskedelem. Hiába Kína jelenleg India legnagyobb kereskedelmi partnere, a két ország között bonyolított forgalom alig hatoda a Kína és az Egyesült Államok közötti mozgásoknak. Ennek egyik oka, hogy infrastrukturális szempontból a világ még mindig a „történelmi” észak-dél tengely mentén történő kereskedelemre van berendezkedve. A BRICS országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és az újonnan csatlakozó Dél-Afrika) és a két globális nagyhatalom tehát továbbra is kölcsönösen függ egymástól.

Az euroövezet tagjainak felismerése, hogy nem képesek saját hajuknál fogva kihúzni magukat a mocsárból, azonban önmagában még nem elég, ha nem hiszik el a piacok, hogy ezúttal ténylegesen stabilizálják helyzetüket. Többek között ezért sem adott egyértelmű választ a kínai kormány az uniós megkeresésre. Ugyan Kína már most 500 milliárd dollárnyi európai államkötvény birtokában van, komoly biztosítékra van szüksége, ahhoz, hogy befektessen Európa jövőjébe. Úgy tűnik, hogy az euróövezet eltérő gazdaságai kockázatát egységesen nem merik finanszírozni, pusztán egyes országokét. Ezek közé tartozik Magyarország is. Idehaza azonban vegyes érzelmekkel fogadták azt a lehetőséget, amelynek potenciális eléréséért az EFSF képviselője most Pekingig utazott.

A Ven Csiao-pao kormányfő júniusi látogatását követő hazai kritikákat egyfelől az általános kínai terjeszkedéstől való félelem generálta, másfelől belpolitikai megfontolások. Az ellenzéki aggályokkal ellentétben azonban a két ország közötti viszony erősödése nem jelenti azt, hogy hazánk elfordulna az euro-atlanti értékrendtől. Pusztán a jól felfogott gazdasági érdek felismerése volt, nem ideológiai irányváltás. Az Egyesült Államok államkötvényeinek többsége is kínai kézben van, mégsem kérdőjelezné meg senki az amerikai demokrácia minőségét. Az euróövezet ma ugyanazon tigris után úszik, aminek hátára Magyarország sikeresen fel tudott kapaszkodni. A korábban felhozott érvek tehát furcsán hatnak annak fényében, hogy alig fél évvel később az egész Unió kelet felé fordul. 

Úgy tűnik, Orbán Viktor oldja fel azt az európai dilemmát, hogy hogyan lehet jó gazdasági kapcsolatokat ápolni olyan államokkal, amelyek finoman szólva elutasítják az európai kultúrkör szabadságra és toleranciára alapuló értékrendszerét. A miniszterelnök már 2010 novemberében a Magyar Állandó Értekezleten kijelentette, hogy a következő évtizedben nem ideológiai, hanem gazdasági alapokra kell helyezni az ország nemzetközi kapcsolatait, hangsúlyozva azt, hogy a világgazdaságban jelenleg keleti szél fúj. Ezt az elméleti konstrukciót a gyakorlatba is átültette a kormányfő, hiszen a mostani kínai kormányfői vizitet megelőzte a magyar miniszterelnök 2010-es sanghaji látogatása a világkiállításon, s a két ország gazdasági kapcsolatit Fellegi Tamás a magyar-kínai gazdasági kapcsolatokért felelős kormánybiztos is próbálta szövögetni.

Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a „civilizációk összecsapását” Orbán Viktor szerint a keleti világ, a feltörekvő Kína vezérletével fogja megnyerni, s éppen ezért nem árt, ha az ország végre a nyertes csapatban lesz. A mostani megállapodások (pl. logisztikai központ létesül Magyarországon; a kínai fejlesztési bank egymilliárd euróval támogatja a gazdasági kapcsolatok fejlesztését; a kínai-magyar kereskedelmi forgalom mértékét 2015-ig a jelenleginek több mint kétszeresére, húszmilliárd dollárra növelik) szerint hazánk lehet Kína első és egyelőre legfontosabb hídfőállása. Ennek persze megvan az ára: a magyar kormány meglehetően lakonikus módon vállalta, hogy elhárítja a nálunk befektetni óhajtó kínai vállalatok útjában álló bürokratikus akadályokat (kérdés, hogyan teszi és miért csak a kínaiak elől?), és az egymilliárd euróval is el kell majd valamikor számolni. Mindez tehát akár azt is jelentheti, hogy Orbán Viktornak lehetősége lesz beváltani ígéretét és új pályára, új útra terelheti a magyar gazdaság és társadalom fejlődését. Ezen a ponton azonban számos problémával és dilemmával kell szembesülnünk:

- Felvethető, hogy önmagában a gazdasági opportunizmus elégséges szervező elve lehet-e a következő évek politikájának? Bár a magyar-kínai gazdasági kapcsolatok megerősítése mellett a kormányzat nagy hangsúlyt fektet a kulturális kötőerők kiépítésére, de Magyarország „hazai terepe” az európai kultúrkör, s a második Orbán-kormány is egyfajta nemzeti, értékalapú gazdaságpolitikát próbál építgetni.

- Ezen a ponton felmerül az a kérdés – melyet egyébként a hazai sajtó is előszeretettel boncolgat –, hogy mit kezdjünk európaiként a kínai politikai struktúrával, Kína emberi jogi politikájával? Valóban érvényes-e az az orbáni tétel, hogy a pénznek nincs szaga és a nemzetközi kapcsolatokat a gazdasági, s nem az ideológiai alapok határozzák meg?

-        Húsbavágó kérdés lesz annak eldöntése, hogy Magyarország Európát képviseli a Távol-Keleten vagy pedig Kína előretolt hídfőállása leszünk Európában – ugyanis korántsem mindegy, hogy mely pozíciót választjuk.

- Ha mindezt még el is fogadjuk, s Kínára (éppen a kommunista múltunk miatt) mint történelmi szövetségesünkre tekintünk, akkor mit kezdünk azzal, hogy Orbán Viktor az 1949 utáni időszakot nem tekinti legitimnek, s a rendszerváltás óta eltelt 20 évet pedig elvesztegetett korszaknak tartja. Ennek fényében meglehetősen kérdéses, hogy a miniszterelnök hogyan tehet olyan kijelentést Ven Csia-pao-nak, hogy a két ország kapcsolatában a szövetséghez szükséges erős alapok megvannak, s „az elmúlt 60 év is megerősítette ezeket az alapokat”.

A fenti dilemmák természetesen nem jelentik azt, hogy hátrányos lenne a két ország közeledése, sőt, Orbán Viktor nagyon is jól felismerte a korszellemet, s igyekszik meglovagolni a BRIC-országok sikereit. A dilemmák ugyanakkor elemi erővel jelzik azt, hogy Orbán Viktor és kormánya meglehetősen kettős mércével politizál: belpolitikai szempontból elutasítja az 1949 óta eltelt időt, külpolitikai szempontból pedig nagyon is profitál abból; soros elnökként (szintén belpolitikai okból) elutasítja a Brüsszeli autoritást, magyar miniszterelnökként pedig újakat keres Európától keletre. Hangsúlyozom, semmilyen kivetnivaló nincs abban, ha profitálunk a kínai-magyar kapcsolatok erősödéséből, sőt ez nagyon is kívánatos. De az is elemi érdekünk, hogy mindezt egységes és nyílt sisakkal meghatározott elvek mentén tegyünk – ugyanis ez mind a mai napig nem történt meg, s ha jövőben sem fog, akkor a keleti szél nem csak felfrissülést hoz majd, hanem akár ki is száríthat bennünket.

Paradigma szintű átalakulások szemtanúi lehetünk az utóbbi években. Meglehet, hogy nagyszülő korunkban a „nagy gazdasági válság” hatásairól fogunk mesélni unokáinknak. Egy biztos, 2050-re jelentős világgazdasági átalakulások várhatóak Brazília, Oroszország, India és Kína, azaz a BRIC országok javára. Mindez messzinek tűnhet, mégis épp napjainkban van kialakulófélben. Bár túlontúl rövid egy blogbejegyzés a téma teljes körű elemzéséhez, mégis fontos foglalkozni a BRIC csoport idei találkozójával, amit április 14-én Hainan tartományban rendeznek. (Dél-Afrika csatlakozásával ez lesz egyben az első kibővült BRICS találkozó. Az akronímához csatolt „S” a South Africa első betűjéből származik.) A találkozót a kínai elnök, Hu Csin-tao vezeti majd, és részt vesz a brazil elnöknő, Dilma Rouseff, Dmitry Medvegyev orosz elnök, az indiai miniszterelnök Manmohan Sing, valamint Jacob Zuma, dél afrikai elnök is. A megbeszélések során a vezetők várhatóan egyeztetnek nemzetközi kérdésekben, gazdasági, pénzügyi és fejlesztési ügyekben, valamint körvonalazzák jövőbeli együttműködésük irányait is.

De mi is az a BRIC? Magát a fogalmat tíz éve találta ki a Goldmann Sachs elemzője a legnagyobb és leggyorsabban növekvő feltörekvő országok már említett négy fős csoportjára. Ami közös bennük, az az alacsony munkabérekből származó és nagy népesség által lehetővé tett rendkívül gyors növekedés. A BRIC országok lakossága lefedi a Föld lakóinak 40%-át, az utóbbi tíz évben pedig a világ GDP növekedésének egyharmada a BRIC országoktól származott. Egységesen megfigyelhető, hogy a csoport tagjai jobban átvészelték a gazdasági válságot, mint a világ többi része. Növekedésük a továbbiakban is hasonlóan rohamosan fog nőni. Ráadásul hatalmukat gazdasági együttműködésükön túl egyre inkább politikai befolyássá igyekszenek kiterjeszteni. Többek között ennek a folyamatnak is köszönhető, hogy a találkozót előkészítendő, március 24-én lezajlott egy két napos előkészítő konferencia, a BRICS országok agytrösztjeinek szimpóziuma (BRICS Think Tanks Symposium). Mivel honlapunkon régóta ismertetjük a külföldi agytrösztök tevékenységeit, külön fontosnak tartjuk kiemelni ezt a rendezvényt. A csoport tagjai ugyanis szükségesnek tartották, hogy vezető agytrösztjeik előbb közösen megvitassák az elérendő célokat, ajánlásokat megfogalmazva a csúcs számára. Javaslataik mellett, egyben rendszeresítették együttműködésüket, így kialakulhat egy olyan közös tudásbázis, amely a csoportosulás közös, pénzügyi, gazdasági, politikai és tudományos előmenetelének további motorja lehet.

Megfogalmazott irányelveik nagyjából lefedik Kína négy fő prioritását is a jövő heti konferenciával kapcsolatban: 1. Konszenzusra jutni a globális kihívások kezelését illetően, hozzájárulni a globális problémák megoldásához. 2. A BRICS országok közötti koordináció és együttműködés elmélyítése nemzetközi ügyekben. Az érdekek egyeztetése nemzetközi szervezetekben, vagy pl. szorosabb együttműködés a nemzetközi monetáris rendszer reformjában, a klímaváltozás vagy a fenntartható fejlődés, valamint a globális kormányzás előmozdítása terén. 3. Mélyíteni és kiterjeszteni a BRICS tagállamok praktikus együttműködését 4. a BRICS országok bilaterális együttműködésének elmélyítése.

Az agytrösztök javaslataiból kiolvasható, hogy ez egyaránt jelenti majd kereskedelmi, energiaügyi, egészségügyi, illetve infrastrukturális együttműködési lehetőségek, valamint a Közel-Kelet és az észak-afrikai problémák lehetséges megoldási kérdéseinek tárgyalását, mint az afrikai országokkal való együttműködési lehetőségek bővítését. Ezért is gondolják sokan, hogy az amúgy nagyságrendekkel kisebb lakossággal, ám sok szempontból nyugatias gazdasággal és politikával rendelkező Dél-Afrikát stratégiai pozíciója miatt fogadták be a csoportba, mivel kaput jelent Afrikába, és az ott található nyersanyagokhoz, fejlesztési lehetőségekhez.

Hazánk számára számos aspektusból érdekes a BRIC országok fejlődési pályája. Magyarország mindig is hajlamos volt egy sajátos gazdasági külön út keresésére. A gazdasági válságot követően világszerte kiábrándulás tapasztalható a spekulatív tőkére épülő globális kapitalizmusból, amit a BRIC országok mindig is élesen bíráltak. Való igaz, hogy éles mentalitásbeli különbség van a BRIC tagok termelés centrikus, megtakarító felfogása, valamint a nyugat szintén termelékeny, azonban fogyasztásra épülő mentalitása között. Magyarország azonban sem nem takarékoskodó, sem nem termelékeny ország, így van mit tanulnia mindkét irányzattól. Miközben egyre gyakrabban hallhatjuk a spekulatív tőke szemben állítását a termelői munkával hazánkban, fontos egyvalamit szem előtt tartani. Nem lehet egy az egyben átvenni külföldi rendszereket. Minden hasonló kísérlet kudarcot vallott eddig, mert nem vette figyelembe az ország politikai, gazdasági, történelmi, kulturális adottságait. Meg kell találni tehát a két különböző mentalitásban a pozitív alkalmazható elemeket, és azokat fuzionálni, a hazai viszonyokra alkalmazva. A BRICS kiváló példa arra, hogy a tudatos, hosszú távú építkezés jobban megtérül, mint a hazánkban húsz éve zajló rövid távú politikai haszonlesés. Érdemes tehát figyelemmel kísérni fejlődésüket.