Méltányosság-blog

Joe Biden vs Paul Ryan

Jelencsik Márk bejegyzése:

Az elnökválasztási versenyfutás egy igazibb, valósabb szeletét mutatta meg csütörtök este Joe Biden és Paul Ryan. Ők nem azok a történelmi politikusok, akiknek a nevét minden amerikai kisgyereknek meg kell majd tanulnia az iskolában. Nem is azok, akikre a kampánystáb stratégiákat épít, és akik miatt elsősorban elmennek szavazni az emberek. Ők azok a háttéremberek, akik nem csak a párton belül, de a Kongresszusban is megharcolták már politikai csatáikat. Joe Bidenre ez különösen igaz, hiszen minden mozdulatán, hangsúlyán, sőt, ezerdolláros mosolyán is látszott: vérbeli politikus. Paul Ryan már egy másik generáció, hozzá jobban illik a „manager image”, és minden szaván érződött, hogy kiváló segítője Mitt Romneynak. Igazi politikai csatát láthattunk, mindkét fél saját programpontjait ismételgette addig, amíg lehetőség nem adódott odaszúrni a másiknak. Szerencsére mindig csak verbálisan.

A vitákat gondozó bizottság ezúttal Kentucky államba vitte a jelölteket, akiket az adaneville-i Centre Collegeben ültettek le egymással. Az est háziasszonya és a vita moderátora Martha Raddatz, az ABC News elismert külügyi tudósítója volt. A szokásos pénzfeldobás után kiderült, hogy a vitát Joe Biden kezdheti, ennek követeztében pedig a végső zárszót Paul Ryan képviselőtől hallhatjuk majd.

A vita alapvetően kilenc témakörre épült. A kül- és belpolitika kérdéseit tagoltan tárgyalták a felek, ám mivel Martha Raddatz a Bengáziban történt eseményekkel kapcsolatban tette fel első kérdését, érdemes a külpolitikai álláspontok vizsgálatával kezdeni.

Líbia, Irán, Afganisztán és Szíria. Ezek az országok kerültek szóba, leginkább az itt végbement fegyveres konfliktusok és az amerikai haderők részvétele miatt. Tekintve, hogy az Államokban elképesztően fontos kérdés a hadsereg és az ország világhatalmi szerepe, az alelnökjelöltek egymást túllicitálva próbálták bebizonyítani saját külpolitikai álláspontjuk sikerességét. Joe Biden mielőbb kivonulna Afganisztánból, nem sürgetné a beavatkozást Irán esetében, a szíriai konfliktust pedig még csak kommunikációs fiaskónak sem nevezné. Ryan mindenben ellent mondott, kivéve az afganisztáni kivonulást, ahonnan ő sem bánná, ha elhajózhatnának az amerikai hadtestek, de csak akkor, ha erre valódi lehetőség kínálkozik 2014-ben.

A belpolitika komolyabb kihívások elé állította a mindenre megfelelni kívánó jelölteket. Paul Ryan sziporkázhatott a munkahelyteremtés kérdése kapcsán, míg terelnie kellett a többletadókkal kapcsolatban. Joe Biden védhette az Obama-kormány egészségbiztosítási- és nyugdíjpolitikáját, sőt, bedobta a politikusok utolsó mentsvárának számító mondatot is: Egy újabb négy éves felhatalmazással már végképp mindent egyenesbe hoznak majd.

A vita lement, a jelöltek sok trükköt bevetettek egymás ellen, a nézők pedig magukra maradtak a legfontosabb kérdésekkel. Miért lenne jobb alelnök Paul Ryan mint Joe Biden? A közgazdász végzettségű Ryan komoly háttérstábbal dolgozik együtt azon, hogy megválasztása esetén talpra állíthassa az Egyesült Államok gazdaságát. Új szereplőként bizonyos, hogy szüksége lenne egy kis időre, hogy megszokja az alelnöki bőrfotelt, de ha be akarja tartani választási ígéreteit, sok teendője lesz. Lendületes, tettre kész politikusnak tűnik, ezt az oldalát a vitában is megmutatta. Szintén kiütközött azonban tapasztalatlansága és a szabályokhoz való, sokszor hátrányos ragaszkodása is. Nem úgy Joe Biden, akinek minden válaszában volt ravaszság, rutin és tapasztalat. Ez egyébként a személyiségéből is fakadhat, mert ismeretes, hogy mindig is nagy sportember hírében állt. Azt mondják, az egyetemen is inkább focizott, minthogy a vizsgákra készült volna. Eszköztára széles, jó taktikusként mindig tudta, hol kell közbeszólni vagy egyszerű halandzsának nevezni Ryan érvelését. Ellentétes karakterek, ugyanúgy, ahogy elnökjelöltjeik. Látszott a vitában, hogy Biden erőskezű, öreg rókaként képes egyben tartani a hátországot, amíg Obama elnök képviseli az Egyesült Államokat. Ryan ennek tökéletes ellentéte lenne, ám Mitt Romneyval ők is egész csapatot alkotnak. Romneyt praktikus figurának állítják be, így hozzá is jól illik a kreatív ötletességet sugalló Ryan. Pláne, hogy Paul Ryanen látszik, megfelel neki a helyettesi pozíció, míg Biden habitusa és korábbi karrierje alapján önállóan is biztosan megállná a helyét. Alelnök esetében pedig erre is gondolni kell, mert ha szükséges, neki kell az elnök helyébe lépni.

Egyvalami azonban biztos. Bármilyen párost választ az amerikai lakosság, profi politikusokat juttatnak majd pozícióba. De valójában nem is személyeket, hanem jövőt választ most Amerika. A 2008-ban indult válságért nem hibáztathatja senki az Obama-kabinetet, ám volt négy kerek évük, hogy legalább bizonyos szegmenseket megtámogassanak. Mitt Romney és Paul Ryan kilábalást, új attitűdöt és változásokat ígér, ami vonzó lehet sokaknak. És hogy ki a győztes? A profi és rutinos Biden rettentően jól manipulálta a hallgatóságot. A fiatalos és kissé tapasztalatlannak látszó Ryan pedig őszinte hangvételével volt megnyerő. A válaszok alapján dönteni nem lehet, a személyes varázs megítélése pedig szubjektív dolog.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ gyakornoka

Farkas Réka bejegyzése:

A múlt csütörtökön megrendezésre került elnökjelölti tévévita két okból is médiatörténelmi mérföldkőnek tekinthető az amerikai elnökválasztások történetében. Egyrészről először közvetítette ezt az eseményt élőben valamely közösségi háló (Twitter), másrészről a jelöltek összecsapása rekordszámú hozzászólást (tweets) generált az on-line nézők részéről. Ez is jól mutatja, hogy az internet szerepe fokozatosan felértékelődik a politikai kommunikáció területén, miközben a hagyományos médiumok (televízió, rádió, nyomtatott sajtó) jelentősége visszaszorulóban van.

A mai tipikus internet felhasználó már leginkább a web 2.0 szolgáltatásokat (például Facebook vagy YouTube) veszi igénybe, ahol a hangsúly az interaktivitáson van, vagyis azon, hogy a szolgáltató maga csupán a keretet biztosítja a tagok közötti véleménycserére, illetve a különböző tartalmak megosztására. Manapság a társadalmi élet szinte elengedhetetlen része a közösségi hálók használata különösen a fiatalok körében, amelyek a mobilinternet elterjedésével, immáron bárhol és bárki számára elérhetőek. Az amerikai kampánymenedzserek ezt felismerve, különös hangsúlyt fektetnek a választók interneten keresztül történő megszólítására, amely nem csupán kommunikációs, hanem adatgyűjtési szempontból is páratlan segítséget nyújt a támogatók feltérképezésében.

Netes elnökválasztási kampány a tengerentúlon.

Világviszonylatban Barack Obama volt az első, aki igazán hatékonyan volt képes az internetet választási kampánya szolgálatába állítani. Ez olyannyira így van, hogy a web nélkül valószínűleg még pártja elnökjelöltségét sem lett volna képes 2008-ban megszerezni. 1960-ban John F. Kennedy lett az akkor újnak számító médium, a televíziós kampány úttörője. 48 évvel később, a demokrata párt egy másik elnökjelöltje, Barack Obama, valósított meg hasonlót az internet segítségével.

A világháló véleményformáló erejét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Obama 2012-ben már többet költ internetes kampányára, mint televíziós, rádiós és telemarketinges reklámokra összesen. Stratégiájának helyességéről tanúskodik, hogy a hivatalban lévő elnök újraválasztási kampányköltségvetése legnagyobb része jellemzően az internetes adományokból tevődik össze.

Az amerikai elnökjelöltek immáron a legmodernebb online marketing eszközökkel kísérlik meg potenciális választóikat elérni, ugyanúgy, ahogy a kereskedelmi cégek próbálják megnyerni a fogyasztókat. Négy évvel ezelőtt a tipikus online kampány főleg abból állt, hogy a különböző választói csoportokat, az általuk leginkább látogatott honlapon elhelyezett hirdetéssekkel (banner) bombázták. Mára, az online marketing fejlődésének eredményeképpen, az internetes kampánytechnikák kifinomultabbakká váltak. Bárki, aki például felkeresi valamelyik jelölt weboldalát, egy program (cookie) segítségével megjelölésre kerül, és internetes reklámcégek követik az illető további netes barangolásait, miközben hirdetéseket helyeznek el a felhasználó által látogatott egyéb oldalakon. A világhálón felkeresett oldalak nyomon követése lehetővé teszi az egyes emberek érdeklődési körének, és ismerőseinek feltérképezését az általuk online kitöltött kérdőívekből nyert információkkal együtt nagyban megkönnyíti támogatásuk elnyerését.

Mára már a kampányszervezés is egyre növekvő mértékben az internet segítségével történik, ezen belül is kifejezetten az erre a célra alapított közösségi hálókon keresztül. A republikánus elnökjelölt, Mitt Romney, még 2011 októberében indította el a MyMitt-et, Obama elnök pedig idén májusban a Dashboardot. Ezek nagyban megkönnyítik a kampányban résztvevők kapcsolattartását, és az önkéntesek koordinációját. A saját közösségi háló mellett, most már mindkét elnökjelölt saját IPhone alkalmazással bír, amelyik az amerikai Apple felhasználók népes táborát hivatott megcélozni, segítséget nyújtva nekik a választói regisztrációban, illetve önkéntesnek való jelentkezésben.

Nem elhanyagolandó egy másik népszerű webkettő szolgáltatás, a YouTube videó megosztó oldal szerepe sem, hiszen például Obama elnök személyes fiókja mintegy 200 milliós nézettséggel büszkélkedhet. A politikai jelöltek számára ez a portál is ideális a széles néprétegeket célzó üzeneteik közzé tételére, amelyek aztán a felhasználók által történő további megosztások révén terjednek tovább a világhálón.

Az internet jelentősége a hazai politikai kommunikációban.

Magyarországon az internet elterjedtsége jócskán elmarad az Egyesült Államokétól, így szerepe kevésbé hangsúlyos a hazai politikai kommunikáció területén, mint a tengerentúlon. A világháló politikai úttörője Gyurcsány Ferenc volt, aki 2006-ban kezdett saját webes blogot (Amőba). Orbán Viktor két évvel később vette át a kommunikáció ezt a formáját, igaz ő már egyből videóblogolásba kezdett, és heti rendszerességgel töltött fel új üzeneteket honlapjára. Talán éppen amerikai kampánytanácsadóinak köszönhetően, 2010 februárjában évértékelőjét már élőben közvetítette a világháló a Millenáris Parkból. Ez volt az első élő internetes közvetítés volt hazánkban. Az Ultrastream technológiának köszönhetően a nézők a közvetítés ablaka mellett elhelyezett Twitterfal révén azonnal kommentálhatták az elhangzottakat, illetve virtuális taps/fütty segítségével nyilváníthatták ki (nem)tetszésüket. Egyébként a Fidesz internetes térhódítását bizonyítja az is, hogy 2010-ben az világhálón keresztül mintegy 130 millió forintnyi kampánytámogatást sikerült a pártnak összegyűjtenie.

A 2010-es év választási versenyében a Fidesz mellett a többi párt is hangsúlyosabb szerepet szánt az internetnek, amelynek legfontosabb színtere immáron a közösségi háló volt (IWIW és a Facebook). Ma, két évvel később, végignézve a parlamenti pártok honlapjait, megállapítható, hogy mindegyikük igyekszik lépést tartani a korral, és ennek szellemében vonzó designnal, videó üzenetekkel, valamint képekkel próbálják meg felhívni magukra az érdeklődők figyelmét. Magyarország jelenleg első számú közösségi hálóján, a Facebookon valamennyi pártelnök rendelkezik saját oldallal, ahol a politikusok – tengerentúli kollégáik példáját követve – tartják a kapcsolatot szimpatizánsaikkal. A pártelnöki oldalak like-jainak száma arról tanúskodik, hogy közülük ez Orbán Viktornak sikerül a legjobban (136 ezer like), őt messze elmaradva, Vona Gábor (41 ezer like) és Gyurcsány Ferenc (mintegy 21 ezer like) követi, majd Mesterházy Attila (6700 like) és Schiffer András (5 ezer like) zárja a sort. Figyelemre méltó jelenség, hogy egy, a politikai pártoktól független civil kezdeményezés, a 2010 decemberében indított „Egymillióan a magyar sajtószabadságért” mozgalmat (Facebook közösség) immáron majdnem 100 ezren kedvelik, amely jól mutatja a proteszt szavazók „megfoghatóságát” a közösségi háló segítségével.

Mi várható?

A szélessávú internet, valamint az okostelefonok terjedésével várhatóan még inkább felértékelődik az világháló, ezen belül is a közösségi oldalak szerepe. Egyre több ember tartja a kapcsolatot barátaival, ismerőseivel a szociális hálózatok segítségével, amelyek így a mindennapi élet szerves részévé váltak. A webhasználat terjedése azonban nem csupán a hétköznapi felhasználók, hanem a cégek számára is egyre nélkülözhetetlenebb, hiszen ezen keresztül a fogyasztók széles körét képesek elérni termékeikről és szolgáltatásaikról szóló ajánlataikkal. Mivel a választási kampányok sem szólnak másról, mint, hogy a pártok és a politikusok saját programjaikat, imázsukat próbálják eladni a szavazóknak, így a politikai kommunikáció területén is elengedhetetlen eszközzé vált a web. Ugyan e téren (is) az Egyesült Államok jár az élen, részben nagyarányú internetes lefedettségének köszönhetően, de ez a trend a világ többi fejlett országában – köztük Magyarországon – is megfigyelhető. A politikai kommunikáció, a céges marketinghez hasonlóan, kénytelen lépést tartani a technikai fejlődéssel. Ebből következően a 2014-es választásokon hazánkban valószínűsíthetően az eddigieknél nagyobb hangsúly fog helyeződni az internetes kampányra, annál is inkább, mivel a fiatalabb generáció nálunk is leginkább már csak a világhálón keresztül érhető el.

Bár a magyar közvélemény kiváló kommunikátornak ismeri az amerikai elnököt, pontosabban ezt a percepciót szállította neki az itteni média (különösen a 2008-as kampány idején), ebből a vitából Obama elnök  került ki sebzettebben. Romney magabiztosabbnak, határozottabbnak, összeszedettebbnek tűnt.

A szeptemberi hónap rosszul sikerült Romney számára, kampányában egyik baklövés követte a másikat. A legsúlyosabb csapásnak az a zárt körből kiszivárgott videó tűnt, amelyben a társadalom 47 százalékát adót nem fizető, a kormánytól függő embereknek állítja be, akik miatt neki nem kell aggódnia. Később – bár mondanivalója lényegét fenntartotta – a megfogalmazást illetően önkritikára kényszerült. Obama pár százalékponttal kezdett el vezetni az október 3-i TV-vita előtt, és úgy tűnt, hogy neki áll a zászló.

Romney számára igen nagy volt tehát az első elnökválasztási vita tétje: egyszerre kellett valamelyest elfeledtetni kampánya korábbi bakijait, másfelől megállítani Obama népszerűségének esetleges további növekedését, különösen azokban az „ingadozó államokban”, amelyek választóinak többsége még nem döntött egyik, vagy másik jelölt javára. Biztató volt számára, hogy eleve jó vitázó hírében állt, a republikánusok előválasztási vitáiban is jól állta a sarat párton belüli riválisai támadásaival szemben.

A vita nem a legjobban alakult az elnök számára: időnként kereste a szavakat, és az ő érveire ellenfelének sokszor akadt éles, talpraesett viszontválasza, amelyek cáfolták az elnök kijelentéseit. Így például Romney határozottan tagadta az elnök azon állítását, hogy ő a középosztályt kívánná adóval sújtani. Ügyesen fejére olvasta Obama elnökségének gyengébb pontjait: tovább nőtt a költségvetési hiány, a munkanélküliséget nem sikerült csökkenteni. Az elnök láthatóan defenzívába került, és itt is megfigyelhető volt némi elbizonytalanodás az elnök kommunikációjában, mert ő csak a nehéz örökségre tudott hivatkozni, amelyet átvett. Szerintem az elnököt kampánystábjának tagjai nem készítették fel ennél a pontnál eléggé, hogy mit kell majd mondania Romney ezzel kapcsolatos támadásaira, holott várható volt, hogy a kihívó a gazdasági nehézségeket előtérbe fogja állítani. Az volt a benyomásom, hogy az elnök olyannyira tisztában volna a kritika megalapozottságával, mintha ő maga is elégedetlen lenne e tekintetben saját teljesítményével, hogy bár nyilvánosan természetesen nem érthetett egyet ellenfelével a vitában, de nem is tudott frappáns választ adni neki. Pedig hivatkozhatott volna arra, hogy az elnöksége elmúlt másfél évében a republikánus többségű Képviselőház folyamatosan „gáncsolta” terveit. Ez annál is inkább járható út lehetett volna, mert az USA-ban a törvényhozás igen népszerűtlen az amerikaiak körében, a Gallup szerint a szavazók mindössze 13 %-a (!) elégedett az ott zajló munkával. Ehelyett Obama arra hivatkozott a vita végén – kissé bocsánatkérően –, hogy ő már korábban megmondta, hogy nem lesz tökéletes elnök. „ Valószínűleg ez az az ígéret, amelyről Romney kormányzó azt gondolja, hogy betartottam”, tette hozzá még fura öniróniával.

A vita után szinte azonnal közzétett közvélemény-kutatások is arra engednek következtetni, hogy Romney jobban jött ki a vitából. A CNN felmérése szerint a nézők kétharmada Romneyt látta jobbnak. Mindenképpen rossz hír az Obama- kampánynak, hogy a CBS felmérése szerint az el nem kötelezett szavazók 46%-a szerint Romney győzött, és csak 22%-uk látta Obamát jobbnak, 56%-uknak a vita hatására javult a véleményük Romneyról.

Ezzel együtt, korai volna még azt mondani, hogy Romney végleg felülkerekedett: hátra van még két elnöki, és egy alelnöki vita is. Ráadásul nekem az volt a benyomásom, hogy a társadalom szegényebb rétegeihez Obama tudott meggyőzőbben szólni a Mediacare, illetve az egészségügyi reformjai kapcsán, és szélesebb volt a társadalompolitikai kitekintése: Obama hangsúlyosan szólt az oktatás fejlesztéséről, kissé úgy tűnt, mintha Romneynak ez kevésbé lenne szívügye. Obama hangjában most is több volt az érzelem, jobban tudott bánni a hangszínével, mint Romney. És azt se felejtsük el, hogy most kezdődik a nagy harc az amerikai nyilvánosságban a vitán történtek értelmezéséért: Tv-és rádióműsorok (pl. CBS Face the Nation, PBS Washington Week, NBC Meet the Press), szakértők, újságok tömkelege vár ugrásra készen erre a feladatra.

Végezetül, két dologra hívjuk fel a figyelmet: a vita – helyesen – lehetővé tette, hogy a jelöltek kifejtsék az állam (pontosabban: a szövetségi állam), és a kormányzat szerepéről alkotott elvi felfogásukat. Itt nagy meglepetés nem érhette a nézőt, jól kijött a két jelölt közötti különbség: bár Romney nem veti el eleve a szabályozás szükségességét, de szerinte ügyelni kell arra, hogy az állam túlhatalma ne kösse béklyóba az emberek, a vállalkozók kezdeményezőkészségét. Obama ellenben – az egyik nagy elődjére, Lincolnra hivatkozva – arról beszélt, hogy az állam szerepe a társadalom együttes cselekvésének előmozdításában lakozik.

A másik: bár Romney keményen támadta az elnököt, és a korábbi Tv-hirdetésekben is kemény támadás és ellentámadás sorozat zajlott az elnök és ellenfele kampánycsapatai között, most azt is hangsúlyozta, hogy a demokraták és republikánusok egyaránt szeretik Amerikát, és hogy ő elnökké választása esetén kész a demokratákkal is együttműködni. Az elnöki vitában személyeskedésre nem került sor, majd a vita végén – ennek hagyománya van már – az elnök és kihívója, és közvetlen családtagjai üdvözölték egymást, és egy rövid ideig együtt mutatkoztak a pódiumon. Mintha azt üzenték volna: bár kemény ellenfelek vagyunk, de mégis, egy politikai közösség, egy nemzet tagjai. 

Néha úgy érezzük a csapból is Amerika folyik. A globalizációnak hála, ott van a mozikban, a zenékben, a bevásárlóközpontokban és a gyorséttermi láncokban. Amerika amerre a szem ellát. Mégis ismerjük az Egyesült Államokat? Mi valójában Amerika, ha egyáltalán körül lehet írni egy mondattal? Talán leginkább a szélsőségek hazája. Hiszen a felhőkarcolók Amerikája, a külvárosi sorházak és a lakókocsi parkok világa egy és ugyanazt az országot képezi. Mégis az óriási különbségek jól megférnek egymás mellett. Nem véletlenül vonzza a mai napig az amerikai álom a bevándorlók tömegeit. Amerika sok szempontból egy ideálkép. A szabadság, a demokrácia, a lehetőség és a jólét szimbóluma. A választásokhoz közeledve nem ragadhattunk le tehát csak a kampányszlogeneknél. Azokra a témákra is ki kell térnünk, amelyek Amerika velejét adják, és, amelyek a távolból sokszor rejtve maradnak előttünk. Mielőtt azonban elmerülnénk a társadalmi, politikai, gazdasági összefüggésekben, érdemes felfigyelni az Amerikai választások egyik legérdekesebb jelenségére, az elnöki vitákra.

Sorozatunk keretében elemezni fogjuk mindhárom elnök-jelölti vitát, kezdve rögtön az Október 3-án tartandó első elnöki szópárbajjal. S, hogy mi olyan különleges bennük? Az, hogy 1987 óta egy nonprofit szervezet, a Council on Presidential Debates szervezi őket. Miközben a vita idehaza lassan a dinoszauruszok sorsára jut és kihal, az Egyesült Államokban a legfontosabb politikai eseményt egy független szervezet rendezi? Létezik ilyen? Létezik. Ezért indítottuk sorozatunkat.

A CPD-t 1987-ben alapították, hogy a vitákat, mint a választások állandó részét, a lehető legszínvonalasabban szervezzék meg a nézők, hallgatok számára. Emellett kutatási, oktatási feladatokat látnak el a vitákkal kapcsolatban. Idén például „digitális koalíciót” kötöttek a legnagyobb amerikai hírportálokkal és videó megosztóval annak érdekében, hogy bevonják az állampolgárokat a vitába, informálódhassanak a kérdésekről, elmondják a véleményüket, és végül összehasonlítsák, mit mondanak ugyanezen témákról a jelöltek.

S hogy hogyan zajlik egy ilyen vita? Az utolsó mozzanatig megszerkesztve. Előre meghatározott témakörökkel és időkeretekkel. Az aspiránsok pedig éppen úgy készülnek rá, mint a sportolók életük meccsére. Több órányi videót néznek meg ellenfelükről, gyenge pontjaikat keresve, saját technikájukat csiszolva. Nem kis tétje van ugyanis a verbális összecsapásoknak. Nem elég pusztán legyőzni az ellenfelet, a közönséget is meg kell nyerni. A nézők pedig, hála a CPD tájékoztató tevékenységének évről évre egyre több információval rendelkeznek. Nem véletlen, hogy a Méltányosság 2006 óta hívja fel a figyelmet a miniszterelnöki vita szerepének fontosságára, és szorgalmaz egy hasonló rendszer felállítását. Az ugyanis, hogy a viták idehaza a mindenkori jelöltek aktuális érdekeinek és erőviszonyainak legyenek alárendelve, éppen a választói tájékoztatást ássa alá. Az amerikai szisztéma legfőbb erénye kiszámíthatósága és a „civil minőségbiztosítás”, amelyik immár huszonöt éve őrködik a változatlan színvonal felett. A hazai vitákból pont a rendszer hiányzik. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne létrehozni. Érdemes tehát figyelemmel követni a viták menetét, vagy egyszerűen sorozatunkat. Mi ugyanis minden összecsapás után kinyerjük a vita esszenciáját. Mindazt, ami idehaza érték lehet. Tartsanak velünk és ismerjék meg az Egyesült Államokat, ahogyan mi látjuk, Amerikát, ahogyan még nem látták.     

Tizenegy évvel 9/11 után, a megemlékezések történetében először, a szervezők arra kérték a politikusokat, hogy habár jelenlétük megtisztelő, idén ne mondjanak beszédet. Azelőtt nem múlhatott el évforduló az elnök és a helyi politikusok felszólalása nélkül. Most azonban egyre többen gondolják úgy, hogy a kollektív nemzeti gyász véget ért, és különösen a választásokra való tekintettel, idén ne vigyék bele az emléknapba a politikát.

Osama bin Laden tavalyi likvidálásakor minden elemző egy kérdést tett fel, vajon lezárást jelenthet az amerikaiak számára a terrorcselekmény értelmi szerzőjének halála, vagy sem? Ha azt vesszük, hogy az emlékezés visszahúzódni látszik a „magán” szférába, akkor igen. Immár nem a terror elleni harc mozgatórugója, sem a Bush kormány döntéseit elítélő retorika tárgya. Egy évvel ezelőtti bejegyzésünkben a politikai lezárás és lelki megnyugvás szükségességéről írtunk. Vajon a politikusok kiűzetése a hivatalos programokból ennek a továbblépésnek a jelképe?  

Egyesek szerint a politikamentes megemlékezést éppenséggel a politikusok hozták a nyakukra, mivel hosszas huzavona után épp erre a hétre sikerült New York és a szomszédos New Jersey kormányzóságának megállapodni abban a telekvitában, amely miatt előreláthatólag egy évet késik az ikertornyok helyén épülő emlékmúzeum átadása. Sokan úgy gondolják, hogy a szervezők inkább kollektív tilalmat rendeltek el a beszédek felett, mert el akarták kerülni, hogy a felek politikai tőkét kovácsolhassanak belőle. Hatékony érv lehet még az is, hogy kontraproduktív a választási kampány során szeptember 11-re hivatkozni, hiszen sokakat érzékenyen érint a kérdés. New Yorkban lényegében nincs olyan ember, aki ne veszített volna el hozzátartozót vagy ismerőst a tragédiában. Mégis, talán ami a legfőbb magyarázó erő a döntés mögött, hogy a gyásznap kezd belesimulni a többi ünnep és emléknap koreográfiájába, ami – hazánktól eltérően - hangsúlyosan politikamentes. Miközben 9/11 alapjaiban változtatta meg Amerikát, tíz év alatt mégis képesek voltak elvégezni a közelmúlt megértéséhez, feldolgozásához szükséges feladatokat. Az eseménnyel foglalkozó (dokumentum)filmek megrendezését, a könyvek megírását, az újjáépítés és megújulásról szóló viták lefolytatását, az emlékezés és oktatás szerepéről és milyenségéről való gondolkodást, és még sorolhatnánk. 2012-re személyessé vált a megemlékezés. Áldozatokról, és nem elkövetőkről, továbblépésről, nem bosszúról szól.