Méltányosság-blog

Úgy tűnik, hogy a kormány – a tavalyi év kilenc alkotmánymódosítása után – a maximumot kívánja kifacsarni a hamarosan hatályát vesztő 89-es Alkotmányból. Lassan egy hetes az az alkotmánymódosítási javaslat, amely jelentősen felborzolta a rendvédelmi dolgozók és családjaik kedélyállapotát. A javaslat célja az új Alaptörvény hatálybalépését megelőzően szükséges átmeneti rendelkezések megalkotása, amely ezúttal két irányra koncentrál: a nyugdíjrendszer átalakításának megkezdése, s az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvény hatálybalépése előtti átalakítása. Ezúttal nem mennék bele egyik témakörbe sem (ezt máskorra hagynám), hanem két fontos pontra hívnám fel a figyelmet, amely ékesen példázza azt, hogy a Fidesz-KDNP úgy válogat a még hatályos Alkotmány és az elfogadott, de még hatályba nem lépett új Alaptörvény között, ahogy éppen aktuális politikai érdeke kívánja.

Az egyik nagyon is formai, ugyanakkor egy cseppet sem elhanyagolható szempont. Nevezetesen, hogy a kormánypártok ezúttal is a 89-es Alkotmányra „bízták a nehéz feladatot”. Nyilván azért mert a rendszerváltás Alkotmánya hamarosan kikopik a jogrendszerből, s nem marad más utána, mint egy rossz emlék. Ezt a magyarázatot támasztja alá az is, hogy a módosító javaslatban megfogalmazott nyugdíjfilozófiát nem találjuk benne az új Alaptörvényben. Vagyis az új Alkotmány makulátlan lesz, az emberek nem hibáztathatják majd. Mindez azt vetíti előre, hogy 2012. január 1-jéig a korhatár előtt nyugdíjban részesülők ügye így vagy úgy rendeződik, vagy legalábbis törvényi szintre kerül le a mostani alkotmánymódosító rendelkezés.

A másik jelenség a maga brutális valóságában mutatja 2011 alkotmányozóinak habitusát. A javaslat célul tűzi ki az Alkotmánybíróság átalakítását: egyrészt a tagság növelését 15 főre (ezt bele is vennék a még hatályos Alkotmányba), másrészt az új elnök megválasztásának kérdését (az elnököt illetően nem módosulna a hatályos Alkotmány). Ezek szerint július 31-ig megválasztják az új tagokat és elnököt. Ez mind szép és jó, s azt is hangsúlyozni kell, hogy az új Alaptörvényben biztosított új AB-jogkörökhöz szükséges is. Egy dolgot azonban elfelejtettek az előterjesztők: az új Alaptörvény még nincs hatályban. Vagyis hiába rendezné a törvény azt, hogy a testület elnökét az Országgyűlés választja meg, erre nem kerülhet sor, hiszen a hatályos Alkotmány nem ismeri ezt az intézményt, s erről a szóban forgó alkotmánymódosítás sem rendelkezik, csupán a törvényjavaslat nem alkotmánymódosító része. Az már csak hab a tortán, hogy a javaslat kijelentené, hogy a „megválasztott tagok és elnök megbízatására az Alaptörvény 24. cikk (4) bekezdését” kell alkalmazni, ami ugye nem lépett még hatályba, így nem is lehet alkalmazni.

Mindez látszólag szőrszálhasogatás. Az első problémát meg lehet magyarázni azzal, hogy nagy a sietség a sarkalatos (így a nyugdíj-) törvények elfogadása körül. A másodikat fel lehet oldani azzal, hogy módosítják a hatályos Alkotmányt úgy, hogy bevezetik az AB-elnök parlament általi választását. Mégis, az ördög a részletekben van, s itt nem is ejtettünk szót (szándékosan) a nyugdíjjavaslat társadalmi hatásáról, a csüggedtségről, a kilátástalanságról, a rendvédelmi dolgozók elleni hangulatkeltéről – pedig ezek az igazán fontos kérdések…

Antal Attila antal@meltanyossag.hu

Úgy tűnik a Fidesz szinte mindent egy lapra tett fel a magánnyugdíjpénztári megtakarításaink államosításával (legalábbis ami a nyugdíjrendszer átalakítását illeti), most már csak az a kérdés, hogy az Alkotmánybíróság szeret-e kártyázni?

A Matolcsy-bejelentés nyilvánvalóvá tette azt, hogy az Alkotmánybíróság jogköreinek csorbítása miért is történt valójában: a kormánynak mindenképpen szüksége van a közel 2700 milliárd forintnyi megtakarításra. Méghozzá azért, mert Orbán Viktor és csapata újra elővette és leporolta az elmúlt években talán kissé lejáratott reform kifejezést (tegyük hozzá, hogy ez mindenképp jó irány, de éppen a nyugdíj körül kialakuló csatározások hitelesíthetik el a reform-diskurzust – de erről majd máskor). Ez a pénz olyan tehát – nagyon leegyszerűsítve és szimbolikusan – a kormányzatnak, mint a Gyurcsány-kormány számára a szociális népszavazás tárgykörei, hiszen e nélkül semmilyen „kétharmados gazdasági reformba” nem nagyon tudnak belevágni.

Vagyis a kormány óriásira emelte a tétet, s ebbe semmiképp sem szabad belebuknia. A labda az Alkotmánybíróság oldalán pattog. A testület vagy zöld utat mutat (passzivitásával) a – magánnyugdíjpénztár-tagokat meglehetősen szűk mozgástérre szorító – kormányzati intézkedéseknek, vagy pedig felveszi a harcot. A talárosok mozgástere bár meglehetősen beszűkült, de a kezüket elvileg megkötő alkotmánymódosítás a következőképp fogalmaz: „… a központi adónemekről, illetékekről és járulékokról… szóló törvényeket az Alkotmánybíróság akkor vizsgálhatja felül, ha az erre irányuló indítvány az alkotmányellenesség okaként kizárólag az élethez és emberi méltósághoz való jog, a személyes adatok védelméhez való jog, a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadsága, vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó 69. § szerinti jogok sérelmét jelöli meg, és nem tartalmaz egyéb okot.” (Abba most nem mennék bele, hogy ezzel a jogalkotó nem csak az AB hatáskörét korlátozta, hanem tulajdonképpen a mindenkori indítványozó számára írt elő feltételeket). Tehát a testület dönthet úgy, hogy a magánpénztárakat kiiktató törvénycsomag a felsorolt alapjog valamelyikébe ütközik. Erre a kormány természetesen reagálhat egy olyan lépéssel, hogy megveszi az egész kaszinót, vagyis újabb alkotmánymódosítással korrigálhatja a helyzetet, de ezzel csupán a Sólyom-féle jóslatot erősítené, hiszen nem tudna a lejtőn megállni.

Két vonat megy tehát egymással szemben, amelyek közül az egyik expressz-sebességgel halad és a „kétharmados reformokat” szállítja, a másik pedig – egyelőre – lassan, komótosan vánszorog a liberális jogállam koncepciójának és kötöttségeinek súlya alatt. A csapdahelyzet ott van, hogy a Köztársaságnak sem az nem lenne jó, ha a vonatok összeütköznének, sem pedig az, ha bármelyik is kisiklana. Egy tanulság azonban van: akárhogy is dönt az AB a Fidesz által tett közjogi és gazdaságpolitikai kérdőjelek mentén és azon túl is, újra kell gondolni az „AB-vonat által szállított” jogállam-koncepciót.

Nagy Attila Tibor nagy@meltanyossag.hu

Tegnap végigültem az ELTE Állam-és Jogtudományi Karán tartott alkotmányosságról szóló konferenciáját. Ez nem az első a sorban, az elmúlt pár hónapban többször is tartottak tudósok, szakértők tanácskozást ebben a témában (legutóbb a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karán volt ilyen rendezvény). Mindennek különleges aktualitást ad, hogy a Fidesz jövőre egy új alkotmánnyal akarja betetőzni azt a folyamatot, amelynek az 1989-90-es rendszerváltozás politikai rendszerének egy újjal való felváltása a célja. A magyar politika közjogias vonulata pedig tovább élhet, ahogy az már évszázadok óta jelen van nálunk…

 Ami nekem feltűnt, a hozzászólók közül alig akadt, ki egyértelműen kiállt volna a Fidesz új alkotmány megalkotását célzó törekvése mellett. Sok és helyenként éles kritikát kapott (különösen Sólyom László egyetemi tanár, volt köztársasági elnök részéről) a Fidesz-többség azon magatartása, amelynek következtében az új Országgyűlés kezdete óta eltelt hat hónap alatt nyolcszor módosult a hatályos alkotmány. A kiszámíthatóság, a jogbiztonság elve alapján meglehetős ellenérzés lengte körül az alkotmánynak a minap történt azon módosítását is, amelyik öt évre visszamenőleg lehetővé teszi a közpénzekből származó jövedelmek visszamenőleges megadóztatását (ennek kiindulópontja, mint ismert, az volt, hogy a végkielégítéseket most már alkotmányosan lehessen visszamenőleg megadóztatni). Érdekes módon a kormánypárti Salamon László (KDNP), aki az új alkotmány előkészítésén dolgozó országgyűlési bizottság elnöke, sem védte meg sem az Alkotmánybíróság hatáskörének csorbítását, sem a visszamenőleges hatályú jogalkotást, igaz, felszólalását a konferencián eleve azzal kezdte, hogy pártpolitikával nem is szeretne foglalkozni. Ezzel persze elkerülte azt a kényes helyzetet, hogy esetleg a kormánnyal szembeni álláspontot foglaljon el. A sokadik alkotmánymódosítás fényében sajátságos kicsengésű volt beszédének azon része, amelyik arra intett, hogy az alkotmány, és a jogrendszer társadalmi elfogadottságához szükséges, hogy a törvények, és az alkotmány ne változzanak túl gyakran. Ebből viszont azt a következtetést vonta le, hogy az alkotmány gyakori módosítása elkerülésének egyik jó eszköze lehet, hogy az alkotmányban csak a lehető legszükségesebb rendelkezéseket fekteti le a jogalkotó, és a részletszabályokat más kétharmados törvényekben fekteti le.

Bár sokan gúnyolódni szoktak az Orbán Viktor által emlegetett „forradalom” kifejezésen, én hajlok arra, hogy komolyan vegyem.  A második Orbán-kormány idején végrehajtott kinevezések, a médiát és a tömegtájékoztatást körül kialakuló új intézményrendszer, a különadók, az állam szerepének erősítése iránti igény az oktatásban és az egészségügyben mind arra utal, hogy igenis új politikai rendszer lesz az 1989-90-eshez képest. A felszólaló neves alkotmányjogászok nagy többsége nyíltan, vagy burkoltan azt fogalmazta meg, hogy neki jobban tetszene a húsz évvel ezelőtti rendszer. A Fidesz tehát szembekerülni látszik egy szűk, de tekintélyes tudós elittel. Persze az igaz, hogy ők önmagukban számbelileg nem jelentenek fenyegetést a Fidesz népszerűségére, de árnyalja a képet, ha figyelembe vesszük, hogy ők a jövő jogásznemzedékét nevelik, arról nem beszélve, hogy aggályaikról az országos sajtó is több ízben beszámolt. Az alkotmányjogászok ellenérzései persze akkor nyernének még nagyobb jelentőséget , hogy ha ők a nagyobb médiafigyelem felkeltése érdekében a nyílt tiltakozás útjára lépnének, de a tegnapi konferencia hangvétele mérsékelt volt, így a Fidesz-kormányzás alkotmányjogi szempontú kritikája egyelőre nem jelent komoly kockázatot a mostani hatalom számára.