Egyre több tömegtüntetés, kisebb-nagyobb, szervezett, szervezetlen megmozdulás bontakozik ki a világon: az arab világtól kezdve, Európa keleti és nyugati felén át, egészen az Amerikai Egyesült Államokig. Nem is beszélve arról, hogy Kínában is egyre gyakrabban folyamodnak az emberek ahhoz, hogy az utcán demonstráljanak vélt vagy valós érdekeik mellett. Legutóbb például az Occupy Wall Street mozgalommal találtuk magunkat szemben. Nouriel Roubini a Foreign Policy hasábjain megjelent interjúban például arról értekezik, hogy az Occupy-mozgalom és az összes hasonló egyfajta szimptómája a gazdasági és társadalmi válságoknak. Felhívja tovább a figyelmet arra, hogy bár nagyon is különböző programokkal, követelésekkel operálnak ezek a szerveződések, közös bennük az, hogy aggódnak a saját és közösségeik jövője miatt, s tele vannak indulattal.


Nyilván igaza van Roubini-nak: a félelem, az elégedetlenség, a kilátástalanság, az életlehetőségek elvesztése, a bizonytalanság mind-mind nyomós ok lehet az indulat kifejezetésére. Ennek alátámasztására még csak ki sem kell lépni az országból: október 23-án Nem tetszik a rendszer! elnevezéssel tartanak tüntetést, s maga az esemény, s az azt megelőző kampány is a Roubini-féle indulatmagyarázatot támasztja alá. Elképzelhető azonban, hogy lehetnek más tényezők is. Amióta a fenti folyamatok (főként a hazaiak) elindultak egyre inkább azt gondolom, hogy a pőre indulaton túl számos más magyarázó tényező kínálkozik e roppant érdekes folyamatok megértéséhez. Az egyik ilyen lehet talán a tömegek bölcsességének tézise. James Surowiecki a következőt állítja könyvében: „A tömegek bölcsessége sokkal fontosabb és jótékonyabb hatást gyakorol a mindennapi életünkre, mint amennyire általában felismerjük, s ez a jövőt is óriási mértékben befolyásolja.” A New Yorker kolumnistája szerint a sokféleség és a függetlenség azért fontos, mert a legjobb kollektív döntések nézeteltérésekből és vetélkedésből születnek, nem pedig konszenzusból vagy épp kompromisszumból. Surowiecki négy előfeltételhez közi a tömegek bölcsességét: a vélemények sokfélesége (saját információ megszerzése); függetlenség (az emberek véleményét nem befolyásolja környezetük); decentralizáció (szakszerű tanulmányozás); halmozódás (létezik eszköz arra, hogy a magánvélemények kollektív döntéssé váljanak).


Első ránézésre szinte egyik feltétel sem teljesül e tömegmozgalmak esetén: az emberek nagyon is befolyásoltak egymás és a populista véleményvezérek által, s így cseppet sem mondhatók „függetlennek”, amúgy is életminőségük múlhat egy-egy központi döntésen. Ráadásul a szakszerű vizsgálódásra sem idő, sem tér, sem pedig igény nincs, hiszen az a fontos, hogy a terhek pillanatnyilag enyhüljenek (a diktátor kerüljön ki a hatalomból, legyen munkahely); a vélemény döntéssé konvertálása pedig fényévekre van. És ott van az indulat, az elkeseredés, ami gyengíti a tisztánlátást.


Mégis ezek a mozgalmak – noha korántsem a jelen formájukban – nagyon is alkalmasak lehetnek arra, hogy hatást gyakoroljanak: akár úgy, hogy a „nagypolitika” hallgat rájuk, akár pedig úgy, hogy politikai formát öltve alakítják át a játékteret. A 20. és 21 század egyik megkérdőjelezhetetlen alaptézise volt a képviseleti demokrácia elsődlegessége, valamint a közvetlen demokrácia (és intézményeinek) kiegészítő jellege. Mégis azt láttuk, hogy a közvetlen hatalomgyakorlás, a társadalmi részvétel folyamatos „harcot vív”. Olyan intézmények alakultak ki, mint a részvételi költségvetés, a városi tanácsok, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy a „tömegek” ismét részt vegyenek a közösségi döntésekben. Nem állítom azt, hogy a képviseleti demokrácia teljesen leváltható lenne, azt viszont igen, hogy a közeljövő igen érdekes megoldásokat hozhat a „tömegek indulatos bölcsességének” kanalizálására és intézményi keretek közé szorítására.