Hagyomány irányába mutat a kormány által támogatott médiaigazgatással kapcsolatos évenkénti összejövetel, a Korrektúra. Az első Korrektúra magán viselte a médiatörvény feszültségeit, s bizonyos értelemben szelepként szolgált. Volt ott nem csak konzervatív elköteleződésű, kereskedelmi kívülálló, civil aggódó, de konfliktusokat felvállaló vitavezető is (Pl. Kálmán Olga). Az idei Korrektúra a médiatörvény működését úgy mutatta be, hogy voltaképpen csak az új struktúrában jó pozíciókat birtoklók mondták el mit is tettek eddig, és hol tartanak. Akadtak persze a rendszeren kívülállók, a nagy kereskedelmi csatornák, civilek stb., de a vitavezetők már nem képviseltek valamiféle markáns kritikát. Akkor sem, ha a panelbeszélgetésből hiányzott az ellenvélemény.

Itt lehettem előadó, s talán nem is abban a témában ami leginkább foglalkoztatott volna, hanem a valóságshowkról szólóban. (Rémes hány interjút adtam már erről, és ezért szakértőnek tűnhetek). Egyik oldalamon az NMHH valóságshowk erőszakos és szexuális megnyilvánulásait számlálóval, másikon Kolosi Péterrel az RTL Klubtól. Nem a magam paneléről szeretnék írni, arról csak annyit, hogy ha lesz a valóságshowk mérésével kapcsolatos kutatásfejlesztés, akkor abban szívesen részt veszek, s úgy tűnt sikerült felkeltenem erre vonatkozóan valamiféle érdeklődést. Térjünk vissza azonban magára a rendezvényre.

A vitanélküliség a magyar média egyik feltűnő betegsége, s az ok ugyanaz, mint ami itt is volt. A moderátornak sincs már ereje a képzelt kritikust helyettesíteni, ezért a hangvétel végig nyugodt, s tájékoztató jellegű. A kommunikáció egyirányú, „mi közöljük mit végeztünk, mit szeretnénk végezni, ti meg ezt tőlünk első kézből megtudhatjátok”. A tájékoztatással nincs gond, ha található a nyilvánosságban más fórum és megközelítés, márpedig miért ne volna található? A kérdés inkább csak az a magam fajta maximalista (?) részéről, hogy mikor fognak beszélni egymással az ellentétes véleményen lévők, mert minél később lesz ez, annál rosszabb, annál inkább mélyülnek a mellőzöttség sebei. (Ezt nevezném csipkerózsika-effektusnak: az aktuális hatalom termeli maga körül a mellőzöttség boszorkányait, miközben tündérekké is tehetné őket.) A képzelt kritikusokat ha a műsorvezetők nem is, de két humorista pótolta a Comedy Centralból. (A panelek végén kaptak mindig 5-10 percet.) Jók is voltak. Ugyanakkor a kerekasztalnál nehéz volt úgy beszélgetni, hogy az ember tudta jön utána Mátyás király bolondsipkás Mujkója, és helyre tesz mindent.

A saját panelemen kívül még egyben volt vita (kb. a panelek kétharmadán ültem benn), nevezetesen az, ahol Rákay Philip akasztotta össze a bajszát a kereskedelmiekkel. Ezt is csak azért, mert célzást tettek felé mi a dolga a közszolgálatinak. „Jó volna, ha 100 szavas szókincsű fogatlan játékosok helyett igényesebbeket választanátok” – vágott vissza Rákay. A humorista itt emlékeim szerint úgy vitte tovább a gondolat fonalát - kiragadván a személyeskedés mocsarából -, hogy azt javasolta a kereskedelmiek írják ki figyelmeztetésül, hogy vigyázat 100 szónál nagyobb szókincsűeknek ajánlott. Nehogy stresszeljenek még valakit. Ugyanazt mondta, csak a vicc nyelvén. E napon nem volt túl jó itt kereskedelmi képviselőnek lenni. Nem a hatóság bántotta őket, hanem a közszolgálat média emberei vettek rajtuk revansot, ki tudja talán valóban jogos sérelmeik miatt.

Ám akármilyen kíméletlenül támadott Rákay, s akármilyen szellemesen a humorista, valójában arról kéne érdemben vitatkozni, hogy igaz-e, hogy helytelenül kis szókinccsel beszélő és fogatlan szegény emberek képernyőre juttatása bűn? Őket egyébként valóban azért nézik sokan, hogy rajtuk nevethessenek, és magukat különbnek tarthassák. Nyilván nem a közép, vagy az elit, hanem az alsó vagy az alsó középrétegek. De nézik őket maguk az érintettek is, akiknek viszont a vásárlóereje elenyésző. Médiaszociológusok régóta mondják, hogy a kereskedelmiek egyik problémája, hogy a szegények kiszorulnak a nyilvánosságból, épp a vásárlóerejük gyengesége miatt. Most akkor a kereskedelmi 100 szavasak szerepeltetésében a kereskedelmiek nem épp demokratikusabbak? – Nos, véleményem szerint ez attól függ, hogy szerepeltetik őket. Kétségkívül lehet bántó módon, de lehet róluk bántó módon nyilatkozni is, ahogy Rákay tette. Érdekes ráébredés lehetne, hogy a közszolgálatinak egyáltalán nem elitistának kell lennie, hanem minden réteghez szólónak, és minden rétegből egy kicsit többet-jobbat kihozónak, ahogy azt már John Reith, a BBC alapítója hirdette. A mai közszolgálati végképp – kb. a 60 évek végétől – túl van az elitista nagyképűségen, arrogancián. Ezt a modern nézőpont a mi vitánk nyelvére kb. úgy lehetne lefordítani, hogy ha ma valaki 100 szót ismer, de a műsor megnézése után már 103-at, akkor a közszolgálat egy jelentős feladatának tett eleget. A következő műsor pedig az 1000 szót ismerőknek szól, és az ő képességeiket fejleszti.

Ennyit üzenhetünk innen, e blog elefántcsont tornyából. A közszolgálat építkezzen abból a közösségből ami van, s tegye azt egy kicsivel jobbá és okosabbá. De ez volna elvárható a kereskedelmiektől is a bulvár világában. Nyomás alatt kell tartani mindkettőt, állandó társadalmi viták kereszttüzében, másként azt hihetik, ők diktálhatnak nekünk, fogatlan prókátoroknak.