Ne várjon a T. olvasó az iskolaköpenyről divattörténeti áttekintést, és rendes közvélemény-kutatást se. Divatszociológusként mindig a társadalom és egyén lélektani összefüggéseivel foglalkoztam. Történeti szempontból csak arra emlékszem, hogy rondábbnál rondább köpenyeim voltak.

Házi közvélemény-kutatásom (3 gyerek egy anya) pedig az iskolaköpeny elutasításával végződött. Anya azért, mert mindegyiknek három köpenyt kéne venni, ami sok pénzbe kerülne, és köszöni szépen (azt is hozzátéve, hogy miért ne lehetnének a gyerekek egyének), a gyerekek pedig idegenkedtek még az iskola által favorizált egyenruhától is, amit rendre leszavaznak, nem hogy a szürkeségtől, amire a köpeny kényszerítené őket.

Hoffman Rózsa és Pokorni Zoltán sokadszor nem értette meg egymást, ami ugyanis a hölgynek kellemes emlékeket idézett, az az úrnak rosszemlékű volt. (Ld. itt nyilatkozataikat.)

A létező szocializmusban egy nyugati márkás ruha olyan aurát kölcsönzött viselőjének, amelyet ma már alig tudunk felidézni. A minőség a szabadságot, a boldogságot jelentette, aki birtokában volt egy ilyen ruhadarabnak, az birtokolt valamit mindebből. Az első farmernadrágjára minden 50-estől a 70-es évekig született ma is emlékszik. Az enyém történetesen egy Wrangler volt, melyet az Ecseri piacon vettünk. A 80-as évek végén a sportcipők rendelkeztek hasonló varázzsal. Még fiatalos egyetemi oktatók is felvettek Adidas cipőt, legalábbis a legmenőbbek, akik otthonosan mozogtak a külföldi terepen is.

Ma nincs ilyen elementáris vonzereje a nyugati termékeknek, és a márkák birtoklásának. Nem azt állítom, hogy Hoffmann Rózsának nincs igaza abban, hogy a köpeny ma is takarna valamit a társadalmi különbségekből, hanem azt, hogy ezek a különbségek a ruházat terén messze nem olyan nagyok, és hogy a szocializmusban a köpeny ellenére is rendkívüli hatásúak voltak – a cipő kikandikált a köpeny alól -, ilyesformán a köpeny ezt a funkcióját már akkor sem töltötte be.

A köpenynek van a társadalmi különbségek elrejtésén túl egy másik ígérete is, az alatta lévő ruha védelme. Ez sem olyan elementáris horderejű, mert védeni akkor kell valamit, ha az igen értékes, amikor a ruhákat még néhány évig hordták, aztán átadták a tesónak. Ma a bőség idejében a ruhákat idényenként cserélik, ahogy nyugaton is.

Hordanák viszont a köpenyt akkor, ha az elrejtőzés stratégiája a kívánatos. Ha a félelem dominál, és senki sem akarja, hogy felismerjék – mint a legvadabb ötvenes években -, akkor még abban az esetben is a szürkeséget választják az emberek, ha egyébként a háború előttről még ott van a jó minőségű szövet, amiből ruhát varrathatnának maguknak. Inkább viselték a rosszul szabott, és rossz anyagból készült terméket, csak senki ne vegye észre őket.

Ha a központi hatalom rendet szeretne, ha az iskola háttérbe szorítaná az individuumot, azt csak egyféleképpen teheti, ha a félelem légkörét is meghonosítja, másként kikandikál a köpeny alól az ÉN.

A diákok nem részei a társadalmi struktúrának. Öltözetük alapján nem lehet megmondani milyen társadalmi státusúak a szüleik, és ezt a szabadságot a diákok élvezik is. Az iskolaköpeny már egy társadalmi struktúrába való kényszerítés volna: „te diák vagy!”. Ilyen kényszer a multicégek egyenruhája is.

De léteznek kulturális különbségek is. Erős kollektivista hajlamok a formális világban, ami ugyanakkor szabadon engedi az egyént az informálisban. Ilyen a japán társadalom. Hétvégi tobzódás váltogatja egymást a hétközbeni decens kinézettel.

Három szintet érdemes megkülönböztetni, a kollektívet (nemzeti jellemzők, tömegkultúra stb.), a középest (szubkultúrák, irányzatok), és az egyénit (utcai divat, individuális megjelenések). Pezsgő divat nem létezik a középső szint ereje nélkül, de ez a világon mindenütt gyengélkedik. Magyarországon pedig nem erős a másik kettő sem. A gyerekek félnek egyénileg eredetiek lenni, és bátran öltözködni. A divatszociológus szemével nem az a baj, hogy el kéne rejteni a társadalmi különbségeket, hanem sokkal inkább a bátortalanság.

Egy jól működő fejlett polgári társadalmat fel lehet ismerni az emberek öltözködéséről is, a kitűnés és beleolvadás, a szubkultúrák és tömegkultúra egymásra hatása mind dinamikus egyensúlyban van. Az emberek nem szürke maszlagot alkotnak, de nincs is túl sok deviáns megjelenésű, s tisztában vannak azzal is, hogy miként érvényesülhetnek az öltözködés eszközeivel.

Amit elsőként látnia kéne a politikusoknak, hogy mi mások vagyunk, mint a németek, az amerikaiak vagy a japánok. A németeknél ha bevezetnék az iskolaköpenyt, ők a nemzettel való azonosulás miatt talán nem éreznék ezt sértőnek. Az amerikaiak szívesen hordják az iskola speciális egyenruháját. Mi a multicégek egyenruháiban kényelmetlenül feszengünk, a nemzeti egységesítésekben pedig személyiségük elleni támadást, a privát szféránkba történő beavatkozásként éljük meg.

Az iskolaköpeny bevezetése soha nem látott népszerűtlenséget okozott volna a Fidesznek, többet ártott volna, mint a baltás gyilkos kiadatása meg a köztársasági elnök bukása együttvéve. S hogy miért, arra a fentiek alapján már válaszolni lehet. A magyarok bizonytalansága ÉN-jük megmutatásában nem jelenti az egyenruha iránti vonzódást, ez utóbbit kifejezetten utálnák.