Méltányosság-blog

Gondolták volna, hogy négy és fél percbe belefér egy egész kampány esszenciája? A harmadik, és egyben utolsó elnök-jelölti vita legfontosabb momentuma kétségkívül a záró nyilatkozatok voltak. A számtalan külpolitikai részletkérdésen túljutva, a jelöltek még egyszer utoljára mélyen belenézhettek több mint 60 millió amerikai néző szemébe és elmondhatták, miért pont az ő víziójuk viszi előbbre Amerikát.

Mielőtt azonban előre szaladnánk, érdemes röviden áttekinteni a viták hátterét. Miközben Bob Schieffer a vita moderátora, aki 43 éve foglalkozik a washingtoni történésekkel, kevéssel az adás előtt azt nyilatkozta, hogy sosem tapasztalt még ilyen pártpolitikai megosztottságot Amerikában, az is feltűnő, hogy a 90-es évek óta nem esett ennyire kevés szó a vitákban az ideológiákról, és ennyire sok szó a szakpolitikákról. A gazdasági válság kétségkívül rányomta bélyegét mindegyik vitára, de talán a külpolitikaira leginkább. Lényegében akkor is belpolitikáról beszéltek, amikor külpolitikai kérdéseket fejtegettek. A külföldi szemlélő talán itt érezhette leginkább, hogy sorsa, bárhol is legyen a világon, az amerikai gazdaság fellendülésétől függ. Ha konfliktuszónában él, azért, ha fejlett kereskedő országban, azért. Senki nem tud szemet hunyni az amerikai kihívások felett. Ha valami miatt érdemes Magyarországról (is) figyelni az amerikai választásokat, ezért érdemes. Mindkét jelölt keze meg volt kötve ígéretek tekintetében, egyetlen dologban tudtak versenyezni, ki tudja hitelesebben képviselni a változtatásra való képességet. Habár a trend azt mutatja, hogy általában újraválasztják a hivatalban levő elnököket, kétségtelen, hogy Barack Obama elnöksége alatt, a 30-as évek óta nem látott válságot élt át az ország. A kormányzati tapasztalat így egy kompetens menedzseri képpel harccol és a verseny két héttel a választások előtt még mindig rendkívül szoros. 

Barack Obama fő gondolata Amerika jövőbeli világpolitikai szerepéről az Egyesült Államok megerősítésére épült. Eszerint fontos a szabadság és demokrácia védelme külföldön, de az utóbbi tíz évben az Egyesült Államok folyamatosan nemzetépítési feladatokat vállalt Irakban és Afganisztánban, miközben megfeledkezett a nemzetépítésről odahaza. Itt az idő, mondta, hogy saját magunkat építsük, ugyanis csak akkor tud Amerika vezető szerepet vállalni a világban, ha előbb saját háza táján tesz rendet. Oktatással, munkahelyteremtéssel, kiszámítható energiapolitikával, ahogyan ezt már korábbi vitákban is hallhattuk. Mitt Romney ezzel szemben a fokozott amerikai szerepvállalást hangsúlyozta, miközben igyekezett differenciálni magát a Bush korszak máig kísértő örökségétől. Mint mondta, Amerika nem kérte a „világcsendőr” szerepét, a feladat, hogy fenntartsa és terjessze a békét világszerte, mégis rámaradt. Ez viszont azt igényli, hogy Amerika erős legyen. Itt szőnyeg alatt visszakanyarodhatott belpolitikai programpontjainak ecsetelésre, ami lehetőséget adott arra, hogy szembeállítsa Obama külpolitikai tapasztalatát saját gazdaságpolitikai sikereivel. Már csak azért is, mert amerikaiként, mi több, elnökjelöltként, a legtöbb külpolitikai kérdésben nem foglalhatott markánsan más állást, mint a jelenlegi elnök. Oszama bin Laden elfogásával, vagy a líbiai szerepvállalással nem tud vitatkozni. Az amerikai érdek legfeljebb árnyalatbeli különbségeket enged e tekintetben, például a republikánusok és demokraták közötti vitában arról, hogy mennyi pénzt kapjon a hadsereg a közösből. Ezt a magas labdát Obama nem is hagyta veszni, többször is megjegyezve, hogy örül, hogy vitapartnere, ha kicsit megkésve, de végre egyetért vele.

S hogy a nemzeti sorskérdések diszkrét - külpolitikai köntösbe öltöztetett - körbetáncolása után milyen útravalót hagytak a jelöltek a még ingadozó szavazóknak? Mi volt a bizonyos „mindent eldöntő” négy perc tartalma? Nos, Obama szerint az utóbbi négy évben jelentős előrelépéseket tettünk, hogy kilábaljunk abból a politikából, ami két elhúzódó háborút, sosem látott deficitet és a legrosszabb gazdasági válságot eredményezte a nagy világgazdasági válság óta. Romney kormányzó ehhez a politikához akar visszatérni, neki azonban más víziója van Amerika számára. Mint mondta, sok mindenen keresztülment már a nemzet, de összetartással mindig talpra álltak. Ha további négy évre megtiszteli az amerikai nemzet a bizalmával azért fog küzdeni, hogy Amerika továbbra is a világ legnagyobb nemzete legyen. Romney hasonlóan emelkedett hangnemben kérte a választók támogatását. Ő optimista a jövő miatt. Békét szeretne látni és szeretné felpörgetni a gazdaságot. Barack Obama politikájával szemben, ami lassan „görög sorsra” juttatja az országot, ki fogja egyensúlyozni a költségvetési hiányt és jó útra téríti Amerikát, mert ebben van tapasztalata. Ehhez azonban olyan elnök kell, aki képes együttműködni az ellenzékkel is. Washingtont újra kell egyesíteni, együtt kell működni a jó demokratáknak, a jó republikánusokkal és egy erős vezetővel tovább kell vinni a remény, szabadság és lehetőség fáklyáját.    

Valljuk be, ezek, mind szép és megrendítő szavak. Legszívesebben, azonnal importálnánk beszédíróikat, ha nem a politikusokat magukat is. Kétségkívül Magyarországnak is jót tenne némi optimizmus kölcsönbe, vagy akár örökbe is. Nagyon „amerikai”, a sötétben is a napfényre váró beszédek voltak ezek. A négy és fél perc legjobb, „legamerikaibb” mondata azonban mégis Bob Schieffer, a CBS veterán tudósítójától származott, aki szokásos szlogenjével köszönt el: „Mint mindig, ezeknek a vitáknak a végén, édesanyám szavaival bocsájtom önöket útjukra. Menjenek szavazni! Nagynak és erősnek érzik magukat tőle!”  Bölcs asszony. Akárki is kerül ki győztesként ugyanis a versenyből, hiába a kampánystratégák verejtékével és az adományozók nem kevés pénzével, mégis az állampolgárok akaratával és ereje által kerül hatalomra. Beszélhettek a jelöltek kilencven percen át az Egyesült Államok szerepéről, mégis leginkább ez Amerika lényege.

A gazdasági válság, az iraki háború „kísértete” és a globális erőviszonyok változása az utóbbi években igencsak újrakalibrálta az amerikai külpolitikát. Mit tegyen hát egy Nobel-díjas elnök, akinek a béke „reklámarcaként” kell lavírozni országát a világpolitikai konfliktusok vizén? A spin doctori válasz egyszerű. Legyen nagyon taktikás. Barack Obamának pedig nem kellett kétszer mondani. Miközben meglepően sok elemet átvett előde külpolitikai eszköztárából, mégis képes volt helyreállítani Amerika nemzetközi elfogadottságát. Hogyan tudta négy év alatt elfeledtetni Barack Obama a Bush-korszak külföldi megvetését? Javarészt az „Obamiánusok” segítségével. A furcsa név nem valami titkos társaságot takar, kilétük pontosan kiderül James Mann nemrég megjelent „The Obamians” című könyvéből, amelyben a szerző megpróbálja megmagyarázni az Obama-kormány világnézetét. Mit miért csinálnak? Milyen motivációk rejlenek intézkedéseik mögött?

A könyvben Mann megvizsgálja az elnök külpolitikai tanácsadóinak elképzeléseit és azon eseményeket, amelyek formálták, formálják őket, egyben kitér Barack Obama saját változó nézeteire is Amerika világpolitikai szerepét tekintve. Egyáltalán nem rutintalanul, hiszen korábban már a Bush-kormányról is írt hasonló könyvet, és ahogyan akkor is, most is bennfentes interjúkra alapozta meglátásait. E szerint Obama politikusi tevékenységét leginkább külpolitikáján keresztül lehet megérteni. Egészen pontosan az e téren ügyködő tanácsadók egy új generációján át, akiket „Obamiánusoknak” keresztelt el. Az ebbe a körbe tartozó Ben Rhodes, Mark Lippert és Dennis R. McDonoughnak olykor nagyobb szerepe van a döntéshozatalban, mint a hivatalos nemzetbiztonsági tanácsadónak vagy Hillary Clintonnak. Az elnök ugyanis minden találkozójuk előtt, után, ezzel a szenátori időszaka óta vele levő közvetlen tanácsadói körrel konzultál. Ez nem meglepő. Korábban már írtunk arról, hogy Obama „introvertált” elnök, akiről köztudott, hogy csak a legszűkebb bizalmi körével tarja a kapcsolatot. Velük azonban szívesen jár akár kosárlabdázni vagy nyaralni is. Épp ezért érdekes, hogy egy könyv megszólaltatja ezeket a rendkívül közeli kapcsolatokat. S, hogy miben különböznek elődeiktől?

Az Obamiánusok számára a Clinton-korszakban még oly fontos vietnámi háború már történelem, szemük előtt azonban még ott lebeg a „2002 szindróma”. Ugyan nem félnek már a tengeren túli harctól, de nem is tudják elfelejteni az iraki háború presztízsveszteségét. Ennek a tudásnak birtokában habár előálltak olyan újszerű ötletekkel, mint az afganisztáni jelenlét fokozása, vagy az iráni párbeszéd kezdeményezése, mégis, mivel kevés tapasztalatuk volt a kormányzásban az elődeiktől való elhatárolódás ellenére gyakran mégis a „nagy öregek” tanácsaira szorultak. Talán ezért érzik sokan, hogy nem vált valóra a Barack Obama által 2008-ban ígért „változás”. Amit sokan tehetetlenségnek vagy szürkeségnek látnak, azonban felveti részünkről a kérdést, hogy Amerika – a maga sajátos világpolitikai helyzetében – folytathat-e ténylegesen demokrata vagy republikánus külpolitikát? Létezik-e még személyes, felismerhető „arcéle” a politikának? Egy egyszerű példával illusztrálva, ha történetesen 2001-ben a szeptember 11-i terrortámadások idején demokrata elnök lett volna, más lett volna a reakció, és ha igen fundamentálisan más, vagy csak arányaiban?  Ez azért is érdekes, mert Barack Obama az utóbbi négy évben többször is bizonyította, hogy Nobel béke díja ellenére, nem riad vissza akár az erő alkalmazásától sem.

Mann egészen odáig megy miszerint Obama előde lábnyomaiba lépve szintén reálpolitikusként kezdte kormányzását. Kormányzása kezdetén Irán esetében kifejezetten erőt és határozottságot akart mutatni. Habár ez nem bizonyult túl sikeresnek az arab tavasz már lehetőséget nyújtott számára, hogy egyszerre legyen idealista (a demokratikus változás propagálása) és realista (Hoszni Mubarak lemondásra való felszólításával támogatást szerezve egy az Egyesült Államok számára stratégiai jelentőséggel bíró országban.) Mindazonáltal Obama sokkal visszafogottabban látja Amerika szerepét a világpolitika színpadán, mint előde vagy republikánus kihívója Mitt Romney. Nem csak a válság utáni belső megújulásra koncentrál, hanem már előre készül arra az időre, amikor Amerika esetleg nem lesz képes világpolitikai egyeduralkodóként viselkedni. Ben Rhodes, nemzetbiztonsági tanácsadó szerint politikájukkal nem Amerika hanyatlását szeretnék „lemenedzselni”, hanem időt nyerni még 50 év nagyhatalmi dominanciához. Furcsa kettősség ez ahhoz képest, hogy az európaiak többsége Barack Obamát választaná, ha szavazhatna.

Ahhoz, hogy megértsük Obama bonyolult egyensúlyozását tudnunk kell, milyen tényezők befolyásolják Amerika külpolitikai szerepét. Globális dominancia vagy hanyatlás vár rájuk? Továbbra is világcsendőri szerep vagy az első világháborút követő távolságtartás fogja őket jellemezni? Csak kettő azon létfontosságú kérdések közül, amelyek befolyásolják az Egyesült Államok és a világ jövőbeli sorsát. A vita pedig messze nincs lezárva. A globális gazdasági válság csak olaj volt a tudományos, publicisztikai vitákra, amelyek folynak a témában. Még akkor is, ha ezekből lényegében semmi nem jut el hazánkba. A könyv azonban itt már rég elengedte az olvasó kezét. Bár messze nem ad mindenre magyarázatot, hozzásegíti az olvasót ahhoz, hogy belelásson a politikacsinálás boszorkánykonyhájába és ez több mint, amit bármely politikával foglalkozó magyar könyvtől várhatunk. Idehaza elképzelhetetlen ugyanis, hogy Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc vagy Mesterházy Attila vezető tanácsadóiról, háttér embereiről írjanak. Pedig szükség volna rá. Azzal, hogy a könyv feltárta mi rejlik a regnáló elnök külpolitikai filozófiája mögött, hozzájárul ahhoz is, hogy Amerika világpolitikai szerepét is jobban megértsük. Ha ugyanis Amerika csak „egyféleképp” tud viselkedni, felvetődik még egy kérdés. Hogyan viszonyuljon hozzá környezete? Számukra is korlátozott a mozgástér? Vajon mennyire létezik külpolitikai „szabad akarat”? Talán ismerősen cseng ez a kérdés Magyarország számára is. S hogy mindez miért fontos? Egyáltalán, miért kell, hogy érdekeljen minket, mi a választások kimenetele? Pontosan azért, mert nem tudjuk kivonni magunkat a világpolitika alól. Amerika sorsa kihat hazánkra is. Ha belpolitikai problémáinkba temetkezve csukott szemmel járunk a világban, ne csodálkozzunk, ha előbb utóbb falakba ütközünk.

Amikor David McCullough ballagási beszédében kimondta, hogy „Nem vagytok különlegesek”, nem mondott mást, mint amit a tanári pályán töltött huszonhat év tapasztalatából, és nem mellesleg négy gyermek felneveléséből tanult. Senki sem különleges, mindenki az. A globális gazdasági válság közepette elbizonytalanodott Egyesült Államokban azonban e kijelentés egy átlagos amerikai kisvárosi középiskolai tanárt a nemzetközi ismertségbe röpített, és egyik napról a másikra a Nobel-díjas Paul Krugman-nel együtt várakozott sorára a CBS reggeli műsorának stúdiójában. Nagyon Amerikai történet. Igen ám, csakhogy beszéde éppen arról szólt, hogy akármennyit is óvták, dicsérték őket, végső soron egyik se különb társainál. A focikupák mit sem számítanak. A szülői nyüstölés, a sok korrepetálás, az érettségi-felvételinek számító SAT-vizsgára felkészítő tanfolyamok feleslegesek. Mint azt McCullough később a Newsweek-ben megírta, a beszéde körüli médiazajra való reakciójában, valószínűleg Paul Krugman sosem járt drága előkészítő táborokba, nem volt heti háromszor különórája magántanárral közgazdaságból, és nem ment be az anyukája az iskolába rábeszélni a tanárt, hogy hadd írja újra a dolgozatot kisfia, ha az éppen nem sikerült jelesre. Ellenkezőleg, Krugman valószínűleg kudarcok és visszautasítások árán jutott oda ahova.

De miért kapott ekkora nyilvánosságot ez a beszéd? McCullough kijelentése élesen szembemegy a 90-es évek gazdasági fellendülése által szült optimizmus gyakorlatával, ami büszkén hirdette, hogy minden gyerek különleges, és mindenki nyer. Csakhogy a gazdasági válság erősen megtépázta az amerikaiak önértékelését. Ha a versenyben a részvétel a fontos minek mérik az időt? - szól az aforizma. És valóban, ha mindig mindenki győztes, elvész a verseny értelme. Mindezt tetézi a globális világrend átalakulása, és az Egyesült Államok nagyhatalmi pozíciójának megrendülése, vagy legalábbis az attól való félelem. Ilyen szempontból a kijelentés az utóbbi években kirobbant oktatási-nevelési vita továbbvitele. Ez még a válság előtti időkben kezdődött, azzal a felismeréssel, hogy egyre gyengébben teljesítenek az amerikai diákok a nemzetközi kompetenciaméréseken. Ezt követte a „Tigris anya” (Tiger mom) vita, amelynek lényege, hogy a keleti teljesítménycentrikus, ám nyugati szemmel sokszor kíméletlen nevelési elvek hatékonyabbak, mint az utóbbi években elterjedt „mindenki különleges” szemlélet, amely sokak szerint az oka annak, hogy az Egyesült Államok veszített versenyképességéből. Ha végiggondoljuk az ázsiai-amerikai édesanyák modellje valóban közelebb áll a hagyományos protestáns munkamorálhoz. Ebbe a sorba áll be McCullough megjegyzésével valahová a két véglet közé, ismételten újraértelmezve a szülök és az oktatás szerepét abban, hogy sikeres felelős, állampolgárokat neveljenek. Abba az eszmecserébe szállt be, amelyik folyamatosan változik az ország helyzetével és közérzetével együtt. Nem pártpolitikai vita ez, mégis nagyon is politikai jellegű, és tanulságos lehet számunkra is. Magyarország vérre menő oktatáspolitikai összecsapásai ugyanis nem arról szólnak, hogy hogyan motiváljuk a diákokat a sikerre, vagy mitől lesznek versenyképesek. Lehet mondani, hogy ez nem Amerika, és, hogy legkisebb gondunk is nagyobb náluk, csakhogy pont ezek azok a viták, amelyekre egy fillért se kell költeni, pusztán némi szellemi tőkét igényelnének.     

Akármelyik magyar hírportált nyitja meg a napokban az ember, ahogy mondani szokták még a „csapból is” a köztársasági elnök plágiumügye folyik, míg alig néhány nappal ezelőtt Schiffer András nagyapjának 40-50 évvel ezelőtti viselt dolgairól zajlottak mindenfelé a neten elkeseredett viták. Ezek és a korábbi évek hasonló ügyei rávilágítanak, hogy a magyar politikai közösség hozzáállása a szimbolikus ügyekhez két igen komoly sajátosságot mutat:

Egyrészt iszonyatosan fontosnak tartjuk őket, szinte nincs is olyan közügy, amivel önmaga fontossága miatt foglalkozunk: nálunk a kettős állampolgárságtól, az ellenzék népszavazási kezdeményezésén át a képviselők nagypapáiról való vélekedésig mindennek „szimbolikus jelentősége” van. Ez az attitűd aztán érdekesen formálja a közbeszédet, hiszen minden kérdés túlnő önmagán, a vitatkozó felek hitvitája lesz, amelyben a logikus érvelésnek sem értelme, sem esélye nincs.

Másrészt általában sosem követi a vitát valamilyen megnyugtató megoldás, olyan döntés, amelynek következményeivel minden fél legalább minimálisan elégedett. Gondoljunk csak bele, ha Gyurcsány Ferenc lemond az őszödi beszéd kiszivárgása, vagy Schmitt Pál a plágium-botrány kirobbanása után valószínűleg azzal sem lopta volna be magát az ellentábor szívébe, de legalább sikerült volna kilépni a „következmények nélküli ország” kínos hagyományából.  Ez pedig többet ér, mint a tény, hogy ezzel az ellenfél igazát támasztották volna alá az ilyen döntéssel.

Nem állítom, hogy a szimbolikus ügyek nem fontosak, különösen a közösség erkölcsi állapotának szempontjából, csupán azt, hogy a szakpolitikai ügyek folytonos megideologizálása, erkölcsi dilemmává emelése, illetve a szimbolikus kérdések abszolutizálása kifejezetten káros a politika egészére nézve. Az egykori miniszterelnök beszéde például négy évre az „öszödi paradigmába” helyezte el a magyar politikát. Az egészségügyi reformtól,a válságkezelésig minden lépést ennek a fénytörésében értékelt a sajtó, illetve ezen keresztül a közvélemény. Mintha a Schmitt-ügy kapcsán – fordított szereplőkkel – ugyanez történne: a baloldali sajtó és közvélemény a köztársasági elnök plágium botrányát a Fidesz-KDNP teljes kormányzására igyekszik kiterjeszteni. A Schmitt-ügy árnyékában például alig esik szó arról, hogy az előzetes adatok alapján 10 millió alá csökkent Magyarország népessége, illetve, hogy a népszaporulat negatív rekordokat döntöget Európában. Ez az ügy már középtávon igen komoly problémákat jelenthet a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer és a foglalkoztatáspolitika szempontjából. Ennek azonban kevésbé van szenzáció-faktora, nehezebb aktuálpolitikai tőkét kovácsolni belőle. A köztársasági-elnök plágium ügye tehát nagyon fontos, de a körülötte kialakult hisztéria fokozása helyett az ügy korrekt lezárása, a köztársasági elnök lemondása és a minél gyorsabb továbblépés lenne a valós érdek a politikacsinálók és a közvélemény számára egyaránt.

Az MSZP a rendszerváltás óta hordozza az utódpártiság bélyegét. Sokaknak volt ötlete arról, hogyan szabadulhatna meg a párt ettől a címkétől. Változtasson nevet, hagyja el a "szocialista" jelzőt, fiatalítsa a vezetőségét, tegye hatékonyabbá a kommunikációját, alakítsa át a pártszabályzatot. Mindezek persze fontos szempontok, de nem lehet az építkezést a tetőnél vagy a falaknál elkezdeni: a szervezeti, szimbolikus és kommunikációs változtatásokat meg kell előznie a párt alapját jelentő ideológiai fordulatnak. Az MSZP azzal inthetne végleg búcsút az utódpárti létnek, ha végrehajtaná a maga Bad Godesberg-i fordulatát, vagyis új filozófiai alapra helyezné a tevékenységét.