Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Iskolák állami átvétele- a hatalom átvétele

Az oktatásügy joggal tekinthető egy adott ország felemelkedése egyik eszközének – hiszen amennyiben az oktatás tele van jó tanárokkal, akik egymás után fedezik fel a tehetséges diákokat, akkor ez valóban megtérül: ezek a diákok ugyanis később, felnőttkorukban tudásukat (pl. találmányok feltalálásával, vagy egyszerűen csak a minél jobb, kreatívabb munkavégzéssel) az ország javára kamatoztatják. Az okostelefonok sem jöhettek volna létre az emberi szellem kreativizmusa, innovációra való hajlandósága nélkül, az ezt megalapozó ismereteket, és szemléletet viszont az iskolákban sajátítják el a gyerekek. Kb. másfél évtizede országunk egyik vidéki középiskolájába bekerült egy fiúcska, aki nem mutatott különösebb értelmi képességet magáról. Csakhogy az iskola egyik legendásan szigorú kémia tanára valamit megérzett, és rájött, hogy a tanítványa sokkal többre képes: addig nem is nyugodott a tanár, amíg a fiú az országos kémia verseny élbolyában végzett. A fiúból évek múlva egyetemi oktató lett a műszaki egyetemen. De ha az a tanára nincs, szinte biztos, hogy elkallódott volna, és esetleg munkanélküliként tengetné az életét, nem fizetne adót, az ország meg költhetné rá – igaz, az utóbbi időben csökkentett – a segélyeket… Szóval, ennyi minden múlt csak ezen az egy tanáron.

De félrevezető volna úgy tenni, mintha az iskola nem volna a hatalmi politika eszköze is egyúttal. Az iskola az ember legfogékonyabb időszakában közvetíti az ismereteket, és kialakítja az egyén gondolkodásának alapjait. Az állam az iskolákon keresztül képes ifjú generációnak gondolkodását befolyásolni. Ez persze önmagában nem baj, mert ez a befolyásolás nem feltétlenül rossz. Az állami (kormányzati) iskolapolitika irányulhat a demokratikus, nyitott, toleráns, a békés együttélést elősegítő, mások gondolkodását tiszteletben tartó, ugyanakkor versenyképes szemlélet elterjesztésére. Igaz, irányulhat arra is, hogy az éppen hatalmon lévők ideológiájának megtanítását várják el a tanároktól pl. az irodalom, történelem, emberismeret, vagy hittanórákon – annak érdekében, hogy e gyermekek felnőttkorukban később hűek legyenek a hatalmon lévőkhöz, vagy, hogy demokratikus országokban az éppen hatalmon lévőkre szavazzanak. Annak ellenére van törekvés az iskolák politikai befolyásolására, hogy e szemlélet meggyökeresedése hosszú időbe telik, hogy meglehetősen közvetett (mert ha a tanár bezárja maga mögött az ajtót, akkor ki tudja, mennyire tesz eleget az elvárásoknak…), és meglehetősen viszonylagos ma már a számtalan információforrás (TV, mozik, internet, lapok) mellett. Mégis, a magyarországi tapasztalat az, hogy a választások utáni osztozkodásokon fontos kérdés volt, kinek a kezébe kerüljön az oktatási tárca. Az SZDSZ például 1994-ben, 2002-ben is elérte, hogy magához ragadja az oktatásügyet, és törekedett is arra, hogy szemléletének nyomait az oktatási rendszeren hagyja, de ugyanez volt elmondható a többi oktatási kormányzatról is. A mostani, Hoffman Rózsa-féle oktatásirányítás sem más ebben a tekintetben, gondoljunk csak a tankötelezettség 16 évre való leszállítására, az erkölcs-és hittanoktatás támogatására, a diákok törvényben biztosított jogainak megrostálására, az iskolai fegyelem hangsúlyozására. Amiben mégis más, – és itt paradigmaváltásról kell beszélnünk – az iskolák állami átvétele, amely határozott szakítást jelent azzal az 1990-ben az akkori Alkotmányban, és törvényekben lefektetett megközelítéssel, mely szerint az iskoláknak a helyi közösségek, pontosabban az általuk megválasztott önkormányzatok a gazdái. Már az új önkormányzati, illetve a nemzeti köznevelési törvényben megszavazta 2011-ben  a kormányoldal, hogy az önkormányzatok elvesztik az iskolák fölötti fenntartói jogukat, és az iskolaigazgatók kinevezésére ezentúl a kormány, illetve az illetékes miniszter tart majd igényt. Furcsa módon, az országos nyilvánosság nem fogta igazán fel az akkori döntés igazi súlyát. Nevezetesen azt, hogy ez a döntés is része volt a magyar politikai rendszer önkormányzati alrendszere jelentős lefokozásának. Intézményrendszerük (pl. kórházak, gimnáziumok) elvesztése után a megyei önkormányzatoknak alig maradt valami súlya. Azzal, hogy a települési önkormányzatokat is megfosztották az iskoláik élén álló igazgatók kinevezési jogától, ezzel párhuzamosan az általuk fenntartott kórházak is az államhoz (kormányzathoz) kerültek, az ő politikai súlyuk is jelentősen csökkent. A politikai súly csökkenése itt a politikai hatalom csökkenését is jelzi, hiszen a helyi önkormányzat mostantól kezdve lényegesen kevesebb személyt nevezhet ki, ezen hatalmi jog szintén a kormányzatot illeti majd. Bizonyára vannak jócskán a választók közül, akik örülnek, hogy várhatóan 2014 őszéről kisebb lesz az álláshalmozás: polgármesterek nem lehetnek egyúttal országgyűlési képviselők is. Nem árt viszont tudni, hogy ez azt is jelenti, hogy az önkormányzati szféra egyáltalán nem lesz képviselve a törvényhozásban! Más szóval, a helyi érdekek szószólói fognak az Országgyűlésből kiszorulni.A politikai hatalmuk jelentékeny részétől megfosztott településvezetőknek, önkormányzati képviselőknek, akik a Fidesz-frakció mintegy negyedét adják, adni kellett valamit mindezért cserébe: számíthatnak falvaik, városaik adósságának részbeni állami átvállalására, és azok, akik kikerülnek a parlamentből, számíthatnak járási hivatalvezetői, vagy akár iskolaigazgatói posztokra is. Ez ugyan már nem pusztán oktatásügy, ám az ebben zajló, nagy léptékű változások nem választhatóak el az országos politika többi folyamatától, így a hatalmi praktikáktól sem.

De visszatérve az eredeti témánkra: az Országgyűlés hétfőn megszavazta azt a törvényt is, amely január 1-jétől a kormány által nyáron létrehozott Klebelsberg Intézményfenntartó Központhoz (KIK) csatolja az eddig önkormányzati fenntartású iskolákat, kb. egymillió diákot, mintegy 100 ezer pedagógust. Óriási szervezet jön ezzel létre, mert a dolgok eddigi állása szerint a tanárok a KIK, és nem az iskola alkalmazottai lesznek. A vezetés helyi szinten megkettőződik: az eddig önkormányzati fenntartású iskolák pedagógusait januártól immáron nem az iskolaigazgató, hanem a KIK alkalmazhatja, vagy bocsáthatja el. A KIK által megbízott tanügyi igazgató fogja irányítani az iskolát, a szakmai munkát ugyanakkor pedig az iskolaigazgató koordinálja. Az elején biztos nem lesz egyszerű a tanároknak megtanulni, hogy egy adott kérdésben ki számít majd a főnöküknek. És hogy további konfliktusforrásra is rávilágítsunk: a törvény értelmében az iskolafenntartó az állam (pontosabban a KIK) lesz, de a működtető továbbra is a települési önkormányzat marad. Ajogszabályban biztosított szűk kivételtől eltekintve, az önkormányzatnak kell biztosítania az iskola fűtését, és kifizetni a számláit – mindezt úgy, hogy a település érdemben már nem tud beleszólni az iskola életébe, mert erről már az állam (KIK) lesz jogosult dönteni. Megkezdődhet majd a harc: előfordulhatnak olyan esetek, amikor is a települési önkormányzat sanyarú anyagi helyzetére hivatkozva nem fizet ki a számlát, és az államra mutogat. Ez az ellenzéki színezetű települések és a kormány között okozhat összetűzéseket, de még kormánypárti települések esetében sem lesz a dolog súrlódásmentes. Amint azt a törvényhozás oktatási bizottságának ülése is mutatja, kormánypárti településvezetők is erősen berzenkedtek az új rendszer ellen, igaz, alapvetően szembefordulni nem kívántak ellene (már csak azért sem, mert – lásd előbb – ők sem távoznak üres kézzel). Felvetődik a kérdést: nem lett volna akkor már eleve ésszerűbb, hogyha az állam átveszi az önkormányzatoktól az iskolák tulajdonjogát is egy szuszra? Talán igen, de ehhez talán az önkormányzatok kártalanítását sem ártott volna rendezni, és ehhez újabb csatát kellett volna vívni a kormánypárti polgármesterekkel, akik, mint ahogy azt már kifejtettük, így is sok hatalmat vesztettek.

A KIK késve indult, a törvény is későn lett elfogadva. Csak egy hónap maradt a jogszabály életbe lépéséig, addig pedig rengeteg mindent kell a KIK-nak megszerveznie, biztosítani kell a tanárok béreinek időben való átutalását, meg kell kezdenie az átadás-átvételt, a tanügyi igazgatóságoknak pedig minél előbb fel kell állniuk a szintén január 1-jétől felállítandó járásokban. A várható iskolaösszevonások-és/vagy iskolabezárások, amelyekről immáron szintén a KIK dönthet majd, szintén okoznak majd kényelmetlenségeket. Pártpolitikai szempontból kissé furcsa is, hogy ezt a hatalmas, eleinte mindenképpen sok izgalommal, feszültséggel járó átszervezést a kormány miért a 2014-es választások előtt bő egy évvel indítja csak útjára. Ha ezt egy, de akár fél évvel korábban meglépi, akkor még lett volna ideje az új rendszer beüzemelésére, annak problémáinak korrigálására, most viszont a hibák, konfliktusok nem sokkal a választások előtt kelthetnek a kormánnyal szembeni ellenérzéseket.

Végezetül, érdemes azt az alapkérdést feltenni, jó-e ez a paradigmaváltás, amelynek jegyében az oktatásirányítás megváltozik Magyarországon? Az állam szerepe a közoktatásban elkerülhetetlen, akár az aktivistább szerepe sem feltétlenül ördögtől való. Az Orbán-kormány úgy látja, jobb, ha ő szabja meg az irányt, mert hisz abban, hogy az általa kitűzött helyes célok megvalósításához nagyobb mozgástérre van szüksége. A kormány lépéseinek igazát támasztja alá, hogy az iskolák fenntartóinak, az önkormányzatok 1990-2010 közötti működése nem egyértelmű sikertörténet, ahogy azt Gegesy Ferenc, az akkori időszak egyik tehetséges polgármestere is megfogalmazta az ÉS-nek adott interjújában. Csakhogy van-e a kormány által irányított állam olyan állapotban, hogy jobb gazdája lesz majdan az iskoláknak, mint amilyenek a települések voltak? Erre sem lehet egyértelmű igen választ adni. Ugyanis a magyar politikai kultúrában erőteljesen megvan a kéz kezet mos, az uram-bátyám világ, az állami függéshez való alkalmazkodás. Erős a kísértés, hogy ismerősök, barátok, politikai kegyencek is kapjanak valamit a most felszabaduló (pl. tankerületi) pozíciókból. Ha ez elharapódzik, akkor a hatalom megtartását természetesen segíti (hiszen a kinevező állam számíthat a kinevezett hűségére), de rombolja a teljesítmény elvét. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ettől még nem lesz több motivált, és tehetséges pedagógus a pályán. Akárhogy is, ennek megoldásának nagyon nehéz feladata nagyobbrészt most már a központi állam, azaz a kormányzat nyakába szakadt.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

0 Tovább

Tanár esernyővel. Jobboldali köznevelés brit módra

Magyarországon és Nagy-Britanniában egyaránt az oktatás-nevelés egész rendszerét átfogó reformfolyamat zajlik. Mindkét országban egy-egy jobboldali – pontosabban Nagy-Britanniában liberális-konzervatív – kormány hajtja végre a reformokat. A két kormány között hasonlóságok és különbségek egyaránt szép számmal akadnak.

A brit oktatási rendszerben mérföldkövet jelentett a Thatcher-kormány által kiadott Education Reform Act. Az 1988-as jogszabály bevezette a national curriculum néven ismert központi tantervet, az egységes vizsgarendszert, és zöld utat adott a szabad iskolaválasztás szülői igényének (ez utóbbi persze az iskolák közötti egyenlőtlenségeket tovább élezte). Mindezt Thatcherék az oktatás minőségi javulásának elősegítésével indokolták, de egyúttal szabadjára engedték a piaci versenyszellemet az iskolák, illetve az egyes önkormányzatok, régiók között. Ez tartalmi tekintetben nem jelentett minőségjavulást, csak a meglévő társadalmi és földrajzi egyenlőtlenségek elmélyülését. 2010-ben az új konzervatív-liberális demokrata kormánykoalíció másfajta mentalitással vágott neki az oktatási rendszer átalakításának: nem a piac, hanem a társadalom és a felelősség a kulcsszó, az államnak nem „kicsinek” kell lennie, hanem hatékonynak, a verseny pedig nem öncél, hanem eszköz, a szolidaritással karöltve.

Az ellenzékben eltöltött tizenhárom év során a toryk rákényszerültek arra, hogy rákérdezzenek önmagukra: vajon identitásuk helyes-e még a 21. században? A 2005-ben pártelnökké választott Cameron szakított a thatcheri érából örökölt radikálisan szabadpiac-párti arculattal, programmal, és visszatérést hirdetett a 19. századi konzervatív miniszterelnök, Benjamin Disraeli „egy nemzet”-konzervativizmusához, amelynek alapja a szociális egyenlőtlenségek csökkentése, a társadalom összetartozás-tudatának erősítése (szemben a korábbi konzervatívok elitizmusával, amelyik elfogadta az „osztályegyenlőtlenséget”). A Cameron-kormány hatalomra kerülése jelentős mértékben a jobboldali, konzervatív agytröszt-háttérnek köszönhető, hiszen itt kialakították ki az „együttérző konzervativizmus" kereteit.

Nagy-Britanniában a think tankek (agytrösztök) az 1970-es évektől kezdve tevékeny szerepet játszottak a Konzervatív Párt ideológiai arculatának és közpolitikai programjainak kidolgozásában. A David Cameron nevével fémjelzett „együttérző konzervativizmus” eszméjének megalapozása olyan neves tory agytrösztökhöz kötődik, mint a Policy Exchange, az Institute of Community Cohesion és a ResPublica.

Magyarországról nézve különös lehet, hogy az agytrösztök a pártelitekkel szinte egyenrangú félként, sőt kezdeményezőként vesznek részt a közpolitika irányainak meghatározásában, és a közpolitikai döntések előkészítésében. Nem ad hoc döntések, érzelmi szempontok alakítják a közpolitikát, hanem kutatásokra és háttértanulmányokra alapozott, akár évtizedekig húzódó viták. Mivel a magyar kormány oktatáspolitikájával szemben megfogalmazott bírálat, hogy a köznevelési rendszer leginkább jószándékú ötletek tárháza, amelynek egyes elemei kioltják egymás hatékonyságát, érdemes figyelni arra, hogy Nagy-Britanniában évekig tartott a közpolitikai irányok, stratégiák (köztük az oktatáspolitika) kidolgozása. Ezekben pedig a think tankek szakértőinek nagy szerep jutott.

David Cameron és oktatásügyi minisztere, Michael Gove – aki korábban maga is a Policy Exchange think tank elnöke volt – kezdettől nagy figyelmet fordított az oktatásra. Cameron nézetei az oktatásról bizonyos értelemben egybevágnak Orbán Viktor és Hoffmann Rózsa téziseivel. A brit miniszterelnök világosan látta, hogy az ázsiai országok imponáló gazdasági növekedése részben az oktatási rendszerük teljesítményével függ össze. Ezzel szemben Cameron felidézte 2011-es norwichi beszédében azt a riasztó adatot, hogy Nagy-Britanniában minden hatodik gyerek, aki befejezi az általános iskolát, képtelen rendesen olvasni. A brit miniszterelnök értelmezésében az oktatás többet jelent, mint pusztán „értéksemleges” ismeretközlést: az oktatásnak nemcsak az a feladata, hogy „eszközöket nyújtson az emberek számára a jó élethez”, hanem az is, hogy az emberek „jó polgárok legyenek”. Vagyis itt sem pusztán oktatásról van szó, hanem a polgárok neveléséről.

Cameron norwichi beszédében meghirdette, hogy minden gyermeknek elsőrangú oktatást kell nyújtani. Ehhez két alapvető feltételt hirdetett meg: a „jó oktatás értékeinek a visszaállítását” és az oktatási rendszer szerkezeti reformját. Mindkettőért Michael Gove felel. Az ambiciózus és energikus oktatási miniszter iskolakoncepciója szerint az iskola feladata, hogy kiegyenlítse az otthonról hozott egyenlőtlenségeket, és elősegítse a társadalmi mobilitást.

Gove terveit a The Importance of Teaching című dokumentumban fejtette ki. A dokumentum több hatalmat, szabadságot és autonómiát ígért a tanároknak és az iskoláknak, tartalmazta a helyi önkormányzatok stratégiai szerepének növelését, az iskolák közötti verseny ösztönzését a szabad választás és a finanszírozás összekapcsolásával, az iskolai erőszak és az előítéletek megfékezését, a tanárok jogainak védelmét, az iskolák közötti együttműködés ösztönzését. A tervezet az iskolák részére nyújtandó állami támogatásokat pedig ahhoz kötötte, hogyan használják a tanárok a rendelkezésükre álló hatalmat az iskolán belüli rendbontó viselkedés megfékezésére. Célul tűzték ki a pályakezdő tanárok képzettségének növelését, valamint pénzügyi ösztönzőkkel a legkiválóbbak pályán tartását.

Mindemellett a tanulási eredmények javítása, a hagyományos értékek erősítése, és a forrásbevonás jellemezte a tervezet szellemiségét. A tervezet tehát az állam feladatát növelte meg az oktatásban, de ezzel párhuzamosan igyekezett többletjogokat és többletforrásokat biztosítani az intézmények és a tanárok számára.

Gove jelentős változásokat kezdeményezett a tananyagban: a tanrendben nagyobb hangsúlyt kap az irodalom, az angol nyelv és a szigetország történetének tanítása, megszigorítják a matematika és a természettudományos tárgyak, valamint általában az érettségi követelményrendszerét, továbbá kötelezővé teszik a diákoknak, hogy heti egy könyvet olvassanak el (Gove ez utóbbi tervét azzal indokolta, hogy az olvasás segítheti a hátrányos helyzetű gyerekek iskolai teljesítményének javulását). Az új tervek szerint az iskolában a tanítási nap hosszabb lenne, gyakorlatilag bevezetnék az egész napos iskolát, valamint a szombati tanítási napot, amit a tárcavezető a diákok teljesítményének javításával indokolt.

Gove, aki arról beszélt, hogy „nincsen pálya, amelyik nemesebb, elevenebb, csodálatra méltóbb, mint a tanári pálya”, meglehetősen mechanikus érvvel hárította el a pedagógusok óraszám-terhelésével kapcsolatos érvet: úgymond, aki szereti a pályáját, nem tartja tehernek, hogy tovább marad a munkahelyén. Ez valószínűleg nem túl meggyőző érv a tanárok számára. A brit oktatási rendszerben a jelenleg 16 éves tankötelezettségi felső korhatárt 2015-ig fokozatosan 18 évre emelik (ez főleg a koalíciós társ, a Liberális Demokraták követelése volt).

A kormány erőteljesen támogatja a svéd mintára felállított ún. free school (szabad iskola) intézményét, amelyik fölött sem az önkormányzatok, sem a minisztérium nem gyakorol felügyeletet, azonban finanszírozásukat az állam látja el. A szabad iskolák kérdése a kormányoldalt is megosztotta: sokan attól tartanak, hogy ez, ellentétben a kormány programjával, éppen a szegregáció erősödéséhez, és a területi egyenlőtlenségek növekedéséhez vezet (mivel felmérések arról tanúskodnak, hogy a szabad iskolába járó gyermekek anyagi háttere jobb, mint az átlagos önkormányzati iskolába járó társaiké).

A legnagyobb ellenállást az váltotta ki, hogy a kormány – a konzervatív és liberális demokrata frakció belső meghasonlása mellett – háromszorosára emelte a még a Blair-kormány által bevezetett tandíj felső határát. Ezzel a kormány kihúzta a gyufát az angol és walesi egyetemisták körében, és zavargásokra is sor került Londonban.

Végül lássunk egy példát arra, hogyan segíthetik az agytrösztök az oktatáspolitikai kormányzat munkáját! A ResPublica nevű agytröszt, amelyet 2009-ben Phillip Blond alapított, hitvallása szerint az egyenlőtlenségek csökkentését, a szociokulturális és kulturális problémák megoldását tűzte ki célul. Blond nevéhez és a ResPublica agytröszthöz kötődik az ún. „vörös tory” koncepció kidolgozása. A „vörös tory” elnevezés arra utal, hogy a konzervativizmust a szociális érzékenységgel ötvözik. Elutasítják a „nagy államot”, és azt vallják, hogy minél több hatáskört kell a helyi közösségekhez rendelni. Nem véletlen, hogy a ResPublica egyik fő kutatási területe az oktatási reform, hiszen régóta kritika tárgya, hogy a brit oktatási rendszer újratermeli az egyenlőtlenségeket. A szervezet nem lehet elégedett a jelenlegi kormányzattal sem, mert egyelőre csak a diákok és a tanárok terhei növekednek, de az egyenlőtlen viszonyokon – szemben a kormányzati retorikával – nem sikerült változtatni. Igaz, erre az idő is rövid volt.

Az „Excellent Teachers: Recruitment, retention and reward” című 2012-es projekt annak lehetőségét kutatja, hogyan lehetne javítani a tanárképzés minőségén, és a pályán tartani a végzett pedagógusokat. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban a tanárok fele hagyja el a pályát a képzés befejezésétől számított öt éven belül. 2000-2007 között 25 ezer ember végezte el a tanárképzést, de közülük egy sem tanított iskolában. A ResPublica bejelentette az igényét, hogy egységes kutatást kíván folytatni arról, vajon hogyan lehetséges a tanárképzés reformja, és milyen intézkedések szükségesek ahhoz, hogy a tanárok ne hagyják el tömegesen a pályát.

A kutatás az alábbi témákra összpontosít: az utánpótláshoz és a pályán tartáshoz szükséges motivációk feltérképezése, egy új támogató rendszer kialakítása, a tanári hivatás társadalmi jelentőségének tudatosítása. A kutatók leszögezik, hogy a tanári hivatás az egész társadalom szempontjából fontos: a tanárok a szűkebb közösségük központi értelmiségi figurái, véleményvezérei. Ez a társadalmi szerep fontos tényező lehet a tanárok munkahelyi közérzetének és büszkeségének megteremtésében, vélik a kutatók.

Csak reménykedni tudunk, hogy Magyarországon előbb-utóbb megszületnek azok az agytrösztök, amelyek nem csupán a közpolitikai programok irányainak kijelölésében nyújtanak segítséget a politikai szereplők (pártok, kormányok) és társadalmi, szakmai szervezetek számára, hanem tükröt tartanak a kormányok elé, rendszeresen monitorozzák a kormányzati intézkedések hatékonyságát a közpolitika terén, rámutatva a javítandó hibákra.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

 

 

 

 

0 Tovább

Köznevelés vagy közoktatás?

Az MPK új tematikus blogja

Köznevelés Projekt

„A tanulás nem felkészülés az életre, a tanulás maga az élet”

(John Dewey amerikai filozófus és pedagógus)

Ezekben a novemberi napokban, amikor az iskolák soron következő állami kézbe vételétől, valamint ennek várható és kiszámíthatatlan hatásaitól hangos a média, és a pedagógusok meg a második Orbán-kormány viszonya rosszabb, mint bármikor, aligha van fontosabb közpolitikai terület a köznevelésnél. Ezért döntött úgy a Méltányosság Politikaelemző Központ és a Történelemtanárok Egylete, hogy közösen konferenciát szerveznek december 4-én a köznevelés témájában. A konferencián Thaisz Miklós, az Oktatási Államtitkárság politikai tanácsadója tart előadást arról, honnan és hová jutott el a kormány a köznevelés 2010-től tartó reformja során, milyen szakmai viták és konfliktusok előzték meg az érintett döntéseket, és végső soron milyen eredményeket várhatunk a reformoktól. Ezt követően a Történelemtanárok Egylete és a politikai elemző intézetek meghívott fiatal szakértői beszélgetnek a témáról.

Úgy gondoltuk, hogy mintegy „hangulatcsinálóként” a konferencia előtt, és felbuzdulva az Amerika Projekt sikerén, útnak indítjuk következő tematikus blog-sorozatunkat, amelynek témája szintén a köznevelés. Köznevelés? Már maga a szó is éles indulatokat kavar: egyesek botránynak tekintik már a gondolatát is, hogy az iskolának (és főleg az állami iskolának) nevelnie is kell (lehet). Lehetséges-e a 21. században „nevelni" a politikai közösség tagjait, avagy azoknak van igaza, akik szerint az iskola feladata egyedül az oktatás? Egyebek között erre a kérdésre is keressük a választ közpolitikai kalandozásunk során, bejárva a magyar köznevelési rendszer vitatott területeit (pl. az iskolák államosítása, a szakképzési rendszer), a külföldi oktatási reformok szövevényes világát, és végül kiemelten a politikai nevelés témáját.

Két héten keresztül, november 20-tól december 4-ig rendszeresen megjelennek a köznevelési rendszer különböző aspektusaira reflektáló bejegyzések. Az Amerika Projekthez hasonlóan az intézet elemzői mellett vendégszerzők is részt vesznek a blog írásában. Kifejti véleményét a tanár, az oktatási szakember és a politikai tanácsadó. Menet közben külföldi agytröszt-anyagokat és filmeket is ajánlunk.

Legelőször egy magyarázattal tartozunk a kedves olvasónak: bár a magyarországi köznevelési rendszer sorsa foglalkoztatja – joggal – a közönséget, mi úgy véljük, hogy nem tudunk addig érdemleges bírálatot mondani a kormányzati műről, amíg nem vizsgáljuk meg, hogy a tőlünk nyugatabbra fekvő országokban milyen dilemmákkal küszködik az ottani iskolarendszer, és a nyugati oktatáspolitikai kormányzatokat, valamint az agytrösztöket milyen problémák foglalkoztatják. Hipotézisünk szerint az iskolarendszerek kihívásai – árnyalatnyi különbségekkel – hasonlóak. De a válaszok eltérőek. És lehetne tanulni a Nyugattól e téren! Ezért nem szűkítjük le a vizsgálódásunkat pusztán a magyar köznevelési rendszerre és reformra, hanem bemutatunk néhány nyugati példát.

Az elemzők és vendégeik egyaránt élesen, de méltányosan fejtik ki álláspontjukat a köznevelés jelenlegi rendszeréről, és a jövő lehetséges útjairól. Nem akarjuk a szakmai, társadalmi és politikai vitákra fordítható csekély időt és energiákat ideológiai, vagy még inkább semmitmondó, vulgáris ideologizáló veszekedésre fecsérelni! Azt akarjuk, hogy a köznevelésről folyó viták kimozduljanak a holtpontról: tartalmas, szakmailag megalapozott, élesen polemizáló, de nem veszekedős eszmecsere elindításában vagyunk érdekeltek!

Sorozatunkkal e vita kibontakozását kívánjuk elősegíteni, s bízunk benne, hogy sokan követnek bennünket ezen az úton, amelynek végállomása – a távoli, felhőkbe burkolózó üveghegyek mögött – egy közösen megalkotott új köznevelési (vagy közoktatási?) rendszer lehet.

Most pedig, ha olvasóink is úgy akarják, kezdődjék el az utazás az oktatás-nevelés világába!

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

0 Tovább

Iskolaköpeny a divatszociológus szemével

Ne várjon a T. olvasó az iskolaköpenyről divattörténeti áttekintést, és rendes közvélemény-kutatást se. Divatszociológusként mindig a társadalom és egyén lélektani összefüggéseivel foglalkoztam. Történeti szempontból csak arra emlékszem, hogy rondábbnál rondább köpenyeim voltak.

Házi közvélemény-kutatásom (3 gyerek egy anya) pedig az iskolaköpeny elutasításával végződött. Anya azért, mert mindegyiknek három köpenyt kéne venni, ami sok pénzbe kerülne, és köszöni szépen (azt is hozzátéve, hogy miért ne lehetnének a gyerekek egyének), a gyerekek pedig idegenkedtek még az iskola által favorizált egyenruhától is, amit rendre leszavaznak, nem hogy a szürkeségtől, amire a köpeny kényszerítené őket.

Hoffman Rózsa és Pokorni Zoltán sokadszor nem értette meg egymást, ami ugyanis a hölgynek kellemes emlékeket idézett, az az úrnak rosszemlékű volt. (Ld. itt nyilatkozataikat.)

A létező szocializmusban egy nyugati márkás ruha olyan aurát kölcsönzött viselőjének, amelyet ma már alig tudunk felidézni. A minőség a szabadságot, a boldogságot jelentette, aki birtokában volt egy ilyen ruhadarabnak, az birtokolt valamit mindebből. Az első farmernadrágjára minden 50-estől a 70-es évekig született ma is emlékszik. Az enyém történetesen egy Wrangler volt, melyet az Ecseri piacon vettünk. A 80-as évek végén a sportcipők rendelkeztek hasonló varázzsal. Még fiatalos egyetemi oktatók is felvettek Adidas cipőt, legalábbis a legmenőbbek, akik otthonosan mozogtak a külföldi terepen is.

Ma nincs ilyen elementáris vonzereje a nyugati termékeknek, és a márkák birtoklásának. Nem azt állítom, hogy Hoffmann Rózsának nincs igaza abban, hogy a köpeny ma is takarna valamit a társadalmi különbségekből, hanem azt, hogy ezek a különbségek a ruházat terén messze nem olyan nagyok, és hogy a szocializmusban a köpeny ellenére is rendkívüli hatásúak voltak – a cipő kikandikált a köpeny alól -, ilyesformán a köpeny ezt a funkcióját már akkor sem töltötte be.

A köpenynek van a társadalmi különbségek elrejtésén túl egy másik ígérete is, az alatta lévő ruha védelme. Ez sem olyan elementáris horderejű, mert védeni akkor kell valamit, ha az igen értékes, amikor a ruhákat még néhány évig hordták, aztán átadták a tesónak. Ma a bőség idejében a ruhákat idényenként cserélik, ahogy nyugaton is.

Hordanák viszont a köpenyt akkor, ha az elrejtőzés stratégiája a kívánatos. Ha a félelem dominál, és senki sem akarja, hogy felismerjék – mint a legvadabb ötvenes években -, akkor még abban az esetben is a szürkeséget választják az emberek, ha egyébként a háború előttről még ott van a jó minőségű szövet, amiből ruhát varrathatnának maguknak. Inkább viselték a rosszul szabott, és rossz anyagból készült terméket, csak senki ne vegye észre őket.

Ha a központi hatalom rendet szeretne, ha az iskola háttérbe szorítaná az individuumot, azt csak egyféleképpen teheti, ha a félelem légkörét is meghonosítja, másként kikandikál a köpeny alól az ÉN.

A diákok nem részei a társadalmi struktúrának. Öltözetük alapján nem lehet megmondani milyen társadalmi státusúak a szüleik, és ezt a szabadságot a diákok élvezik is. Az iskolaköpeny már egy társadalmi struktúrába való kényszerítés volna: „te diák vagy!”. Ilyen kényszer a multicégek egyenruhája is.

De léteznek kulturális különbségek is. Erős kollektivista hajlamok a formális világban, ami ugyanakkor szabadon engedi az egyént az informálisban. Ilyen a japán társadalom. Hétvégi tobzódás váltogatja egymást a hétközbeni decens kinézettel.

Három szintet érdemes megkülönböztetni, a kollektívet (nemzeti jellemzők, tömegkultúra stb.), a középest (szubkultúrák, irányzatok), és az egyénit (utcai divat, individuális megjelenések). Pezsgő divat nem létezik a középső szint ereje nélkül, de ez a világon mindenütt gyengélkedik. Magyarországon pedig nem erős a másik kettő sem. A gyerekek félnek egyénileg eredetiek lenni, és bátran öltözködni. A divatszociológus szemével nem az a baj, hogy el kéne rejteni a társadalmi különbségeket, hanem sokkal inkább a bátortalanság.

Egy jól működő fejlett polgári társadalmat fel lehet ismerni az emberek öltözködéséről is, a kitűnés és beleolvadás, a szubkultúrák és tömegkultúra egymásra hatása mind dinamikus egyensúlyban van. Az emberek nem szürke maszlagot alkotnak, de nincs is túl sok deviáns megjelenésű, s tisztában vannak azzal is, hogy miként érvényesülhetnek az öltözködés eszközeivel.

Amit elsőként látnia kéne a politikusoknak, hogy mi mások vagyunk, mint a németek, az amerikaiak vagy a japánok. A németeknél ha bevezetnék az iskolaköpenyt, ők a nemzettel való azonosulás miatt talán nem éreznék ezt sértőnek. Az amerikaiak szívesen hordják az iskola speciális egyenruháját. Mi a multicégek egyenruháiban kényelmetlenül feszengünk, a nemzeti egységesítésekben pedig személyiségük elleni támadást, a privát szféránkba történő beavatkozásként éljük meg.

Az iskolaköpeny bevezetése soha nem látott népszerűtlenséget okozott volna a Fidesznek, többet ártott volna, mint a baltás gyilkos kiadatása meg a köztársasági elnök bukása együttvéve. S hogy miért, arra a fentiek alapján már válaszolni lehet. A magyarok bizonytalansága ÉN-jük megmutatásában nem jelenti az egyenruha iránti vonzódást, ez utóbbit kifejezetten utálnák.      

1 Tovább

De ki nevezze ki az iskolaigazgatót?

Az Orbán-kormány eddigi másfél éves tevékenységére erőteljesen rányomja a bélyegét a központosítás. Gondoljunk csak a magánnyugdíjpénztár-vagyon állami átvételére, a Mal Zrt. állami felügyelete alá vételére tavaly, a MOL negyedének megszerzésére, vagy a legújabb bejelentések egyikére, a megyei önkormányzati intézmények állami átvételére. Ebbe a vonalba jól illeszkedik az a hónapok óta dédelgetett kormányzati elképzelés, amely szerint az iskolaigazgatók kinevezése is állami kézbe kerül majd, ahogy azt nemrég a köznevelési törvény koncepciója is rögzítette. A dolgok állása szerint tehát ezen túl az oktatásért felelős miniszter fogja kinevezni az iskolaigazgatókat.

Amint azt alább bemutatom, a kérdés korántsem pusztán szakmai, vagy szakmapolitikai, hanem erőteljes politikai töltettel is bír. Lássuk, milyen változásokat hoz majd az iskolaigazgatók állami kinevezése.

A legfontosabb: eddig választották az iskolaigazgatókat, mostantól kinevezik. Ez nem csak formális, szemléletbeli változás, amely betagozza az iskolaigazgatókat egy alá- és fölérendeltségen alapuló szervezeti rendszerbe.

A következő fontos változás, amelynek komoly politikai jelentősége lehet helyi szinten: fő szabály szerint kikerül a képviselő-testületek hatásköréből az iskolaigazgatók megválasztása, és felkerül a miniszterhez. A helyi közéletben a helyi politikusok döntötték el, ki kerülhet az iskolaigazgatói posztra, akiknek választóiknak kellett felelniük ezért a döntésért, utóbbiak pedig elégedetlenségüket a következő önkormányzati választásokon verhették le a települési képviselőkön. Ez a lehetőség megszűnik, a minisztert ugyanis nem a helyi választók választják, hanem a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki. A távolodás egyértelmű: míg eddig az iskolaigazgatók sorsáról a helyben élők választott képviselői döntöttek, ezentúl végső soron Budapesten, akár több száz kilométeres távolságban lévő kormánytag írja alá a kinevezést.

A patronázshatalom is fölülre tolódik: eddig az önkormányzati képviselő-testület tagjai, akár helyi alkuk eredményeként, maguk dönthettek arról, hogy esetleges kedveltjük, ismerősük kerüljön az iskolaigazgatói székbe. Most ettől ők elesnek.

A tantestület, illetve az iskola dolgozói is várhatóan háttérbe szorulnak. Eddig a jogszabályok lehetővé tették, hogy a képviselő-testület döntése előtt véleményt mondjanak a munkavállalók, amit ugyan a képviselő-testület nem volt köteles figyelembe venni, de helyi szinten nyomást tudtak rá gyakorolni a dolgozók (úgy is mint választók) a testületre. Ha e döntés a miniszterre száll, akkor ez a lehetőség is elúszik.

Lehet érveket felsorakoztatni ezen döntés mellett. Erős érvnek érzem, hogy az állam jobban akarja felügyelni, érvényesülnek-e az elképzelései az oktatás rendszerében, és ehhez erősebb központi irányításra van szüksége, amibe a szakfelügyeleti rendszer (újra) kiépítése, a kerettantervi rendszer, és az iskolaigazgatók kinevezése is tartozik. Csakhogy legalább ilyen erős ellenérv lehetne az is, hogy az iskola egy sajátos közszolgáltatást végez, tehát az állampolgároknak igenis lehetőséget kell adni, hogy ő maguk, pontosabban települési képviselőik hozzák meg a döntést.

Az iskolaigazgatók állami kinevezése ráadásul több kockázatot is rejt magában. Ha a miniszter által kinevezett iskolaigazgatót nem fogadja el a tantestület, akkor óhatatlanul megromlik az iskola légköre. Az iskolaigazgató egy olyan munkáltató, aki a szokottnál jobban rá van utalva beosztottjaival való együttműködésre, az iskola ugyanis nem gyár, vagy magáncég, ahol elég jól lehet mérni a munkavállaló teljesítményét, és azt számonkérni, a nevelői-oktatói munka kevésbé egzaktabb. Más szóval, ha az iskolaigazgató jó teljesítményt akar kihozni a pedagógusaiból, akkor nem árt, hogy ha korrekt kapcsolata van a tanárokkal, ehhez viszont az kell, hogy a tanárok elfogadják őt. Egy, a központból a tantestületre ráerőltetett személy jóval nehezebben tud megfelelni ennek a követelménynek.

A következő kockázat, hogy egyes kinevezések nyíltan politikai jelleget öltenek, azaz a kormányhoz, illetve a Fideszhez való lojalitás lehet a fő mérce. Nem állítom, hogy csak ilyen kinevezésekre fog sor kerülni, de nagyon erős lesz a csábítás, hogy a már eleve fideszes vezetésű kormányhivatalok által javasolt iskolaigazgató esetében egyik (akár ki nem mondott) elvárás lehet a Fidesz-kormányzat támogatása. Csakhogy ez olyan kontraszelekcióhoz vezetne, amely tovább rontja a magyar közoktatás minőségét. Hogy így lesz-e, az persze majd a jövőben eldől, de a magyar politikai tradíciók nem sok jóval biztatnak.

1 Tovább
«
12

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek