Méltányosság-blog

Az ősz témájaként harangoztuk be, s most, íme, útjára bocsátjuk sorozatunkat, amelynek témája: Amerika!

A Méltányosság-blogon mostantól egészen november 6-ig kizárólag az Egyesült Államokkal foglalkozunk. S nem csak az elnökválasztással. Az amerikai választási kampány most kezdődő utolsó szakasza ugyan önmagában is roppant érdekes (hiszen 3 elnök-jelölti vita követi egymást), de minket ezeken túlmenően egyéb mozgatók is érdekelnek. Maga Amerika. És hogy mit tanulhatunk „belőle”.

A Méltányosság Politikaelemző Központ számára Amerika   különleges jelentőséggel bír, s nem csupán alkotmányos rendszere, hagyományszerűen bejáratott politikai mechanizmusa, hanem történelme, gazdasága és kultúrája, sőt életmódja miatt. Többen hosszabb ideig éltünk vagy hosszabb-rövidebb látogatásokat tettünk Amerikában, egyébként pedig sokat és sokfélét olvasunk erről az országról. Így talán nem tűnik szerénytelenségnek: van némi képünk arról, amiről beszélni fogunk.

Tegnapi beharangozónkban azt ígértük: olvasóink választ kapnak majd olyan „szentségtörő” kérdésekre, mint hogy mi a hasonlóság Alexis de Tocqueville és Matolcsy György között. Vagy arra, hogy milyen figurát is alakít Ryan Gosling a Hatalom árnyékában című új Clooney-filmben.

Tartjuk.

Az elkövetkező napokban, hetekben szó lesz mindezekről és még nagyon sok egyébről. Képzeletben útra kerekedünk, és – a műfaj adta kereteken belül – megpróbáljuk végigjárni azt az utat, amelyet két példaképünk bejárt. Tocqueville az 1830-as években felfedezte Amerikát, mint demokráciát. Jean Baudrillard (szintén francia és filozófus) az 1970-es években felfedezte az amerikai politikát, mint az erkölcs részét. A nélkül persze, hogy a nevezett szerzőkhöz hasonlítanánk magunkat, mi is igyekszünk érdekes felfedezésekre jutni. Nagyon is izgat minket például Amerikának az a kettős természete, amit a polarizáció és a kohézió szavak segítségével írhatunk körül. Ami valami olyasmit jelent, hogy bár Amerika sokszorosan megosztott, mégis van benne valami irigylésre méltó belső egység, amelyet a legélesebb politikai viták sem kezdenek ki.

S ha már fentebb az Amerikától való tanulásról beszéltünk, meglehet, épp annak elsajátítása lehetne a legfontosabb lecke, hogy hogyan teremtsük meg egyszer az igencsak polarizált magyar társadalom legalább minimális belső egységét.

Mert ez utóbbiról fogalmunk sincs. Mindenesetre Magyarországról ebben a bő hónapban legfeljebb áttételesen, az óhajtások szintjén fogunk beszélni. Annál inkább Amerikáról. A keretet végig a nagypolitikai események adják (az első elnök-jelölti vita október 3-án, szerdán), de a blog rendszeresen és a vitákon túlterjeszkedve is jelentkezik. Akik minket választanak, politikai, szociológiai, gazdasági vagy kulturális elemzéseket épp úgy kapnak, mint könyv- és filmajánlókat, személyes reflexiókat és – nem utolsósorban – vizuális illusztrációkat.

     Politikai elemzőktől talán szokatlan módon mi  már az elején elfogultságot jelentünk be Amerika javára. Ám az elfogultság nem kritikamentességet jelent. Megesik majd, hogy bizonyos jelenségeket erősen kritika tárgyává teszünk. A blog alaptónusa azonban a tanulásé. Szeretnénk megmutatni, elemzőként mit tanultunk ettől az országtól, s szerintünk Magyarországnak mit kellene megtanulnia Amerikától.

Invitáljuk a blog olvasóit: legyenek e kaland részesei. 

Skálafüggetlen hálózatok, lineáris regresszió, Poisson-eloszlás, Pareto-elv, Gauss görbe, Benford törvény, Erdős szám. Csupa olyan fogalom, amelyektől idehaza a „humán beállítottságú” politológus menekül és a közvélemény nagy részének az érdeklődését sem kelti fel. Holott a modern matematikai kutatások érdeklődése egyre inkább a társadalmi folyamatok törvényszerűsége felé fordul. Barabási Albert-László Villanások című könyve a fizikából és a matematikából ismert természettudományos eredményeket próbálja meg társadalmi, jogi, történelmi példákra alkalmazni. Számos esetben azonban a könyv is arra a következtetésre jut, hogy az emberi sokaság korántsem úgy viselkedik, mint az atomok sokasága. A pusztító járványok terjedésének modellezésére például nem lehet az atomok, elektronok mozgásának törvényszerűségeit alkalmazni, hiszen az emberi lények sokkal bonyolultabban viselkednek. Karl Popper híres mondata, amely szerint egyszer a napfogyatkozáshoz hasonlóan a forradalmak is megjósolhatók lesznek mindezidáig nem teljesült.

Mindeközben lépten-nyomon olyan kifejezéseket használunk, hogy „törvényszerű a kormánypárt népszerűségvesztése a ciklus felénél”, „a baloldal szükségszerűen atomjaira hullott”, befutott a „varsói gyors”, a „centrális erőtér logikájából fakad”.  Tehát a közbeszédben számtalanszor úgy beszélünk a politikai jelenségekről, mintha azok valóban valamilyen természettudományos törvénynek megfelelően működnének, holott ezeket tényszerűen nagyon sok esetben nem tudjuk igazolni. A centrális erőtér gravitációja például korántsem működik olyan kérlelhetetlenül, mint a bolygók tömegvonzása. Egyedül talán a választáskutatás az, ahol jelenleg is igen komoly szerepet kap a matematika, akár az hazai körzetek átrajzolásáról, akár az oroszországi eredmények meghamisításának bizonyításáról van szó.

A politikai jóslatokra tehát aligha vállalkozhatunk a társadalmi-politikai valóság természettudományos módszerekkel történő kutatásával, hiszen túlságosan jelentős a véletlenszerűen bekövetkező események hatása. Számos olyan terület van azonban, ahol az alkalmazott matematika alapvető változásokat hozhat a politika, illetve a politológiai vizsgálódás világában. A 21. század elejének kulcsszava az üzleti életben az adat lett és én azt hiszem, nincs messze az az idő, amikor a politológia és a politikusok is a mainál sokkal nagyobb mértékben támaszkodnak majd a matematikai alapú megközelítésekre. Ennek oka roppant egyszerű: az ezredfordulóig a politika a választási eredményeken kívül jórészt csak a közvélemény-kutatási adatokból kapott visszajelzést tevékenységéről. Alig egy évtized múlva azonban a választóképes lakosságot „behálózta” az internet, itt cserélünk eszmét közéleti kérdésekben, lájkoljuk, osztjuk meg a minket érdeklő tartalmakat és hagyjuk ott „digitális lábnyomunkat” amerre járunk. Mindezen tevékenységünkből pedig elképesztő mennyiségű információt termelünk. Jelenleg az üzleti intelligencia és adatbányászat egyik legtöbb sikerrel kecsegtető üzletága a fogyasztói szokások minél részletesebb megismerése. Ezek a fogyasztók azonban általában egyúttal választópolgárok is. Kapcsolati hálózataik, azok időbeli dinamikája, hírfogyasztási szokásaik, közéleti aktivitásuk, mozgósítási potenciáljuk, a szavazóbázisról történő lemorzsolódásuk mind-mind mérhető nyomot hagyhat a weben. Ezek alapján azt feltételezhetjük: ahogyan az üzleti szférában egyre nagyobb hangsúly helyeződik a fogyasztási szokások felmérésére és a célzott marketingre, ugyanúgy a politika is egyre specializáltabb eszközöket vet be a választó megismerésére, meggyőzésére.

Alighanem felkészülhetünk arra is, hogy a magánélet, illetve a személyes adatok védelme soha nem látott fontosságú lesz ebben. Már jelenleg is nagyon komoly kérdéseket vetnek fel a legnagyobb webes cégek adatkezelési gyakorlatai, ugyanakkor az hatványozottabban lesz igaz a politikára, ahol nem egy-egy termék vagy szolgáltatás megvétele, hanem a közösség jövőjéről szóló döntés a tét.

Az MPK tervei közt szerepelt a médiatörvény kiváltotta társadalmi vita elemzése után (ez meg is történt), a törvény működését megismerő társadalmunk közvélemény-kutatása. Mostanra lenne az esedékes, hogy megvizsgáljuk a korábbi aggályok leszivárogtak-e a szélesebb közvéleménybe, netán a társadalom rendpártibb és médiafüggetlenségre kevésbé érzékeny attitűdje szivárgott-e fel.

A kutatás azonban kidobott pénz és energia volna. Ugyanis látatlanba is úgy tűnik, nem szivárog itt semmi sehová. Ráadásul nem csupán a szélesebb közvélemény, de gyaníthatóan még az úgynevezett elit (bármire is gondoljunk ez alatt) sem sejti mi várható. Gyakorlatilag nem tudjuk hol élünk.

Ha azonban az Európa Tanács új és saját Alkotmánybíróságunk eddigi médiatörvény kritikáit összeadjuk, gyakorlatilag nem marad más hátra, mint a 2010-es médiatörvény teljes átírása. Nem maradhat jóformán egy olyan innovatív szabályozó sem meg, ami átmenthető. Nem maradhat meg például a Médiatanács feltöltésének Fidesz-függősége, mert mint mondják ebben „hiányzik a függetlenség és pártatlanság  látszata”. (Ld. itt.) Érdekes megközelítés, megfogalmazás,  olyasmi, amit mi magyarok nem hogy nem akarunk érteni, épp ellenkezőleg, ha értjük se tetszik.  

Miért volna bármiképp is erény valaminek a látszata? Nem kétszínűség és hamisság az? Nem napnál világosabban derült ki, hogy az ORTT politikai kiegyensúlyozottság „látszata” csak a működésképtelenséghez vezetett? Nem az a jó, ha meg lehet mondani Szalai Annamáriának, hogy kik legyenek a közszolgálati műsorszórók igazgatói, és akkor legalább vannak igazgatók? Legalább mindenki tudja, hogy ki a felelős, ha a műsor rossz. A kormány és azon belül a miniszterelnök természetesen. Vagy nem is, mert attól még, hogy a függetlenség látszata nincs meg, még lehet, hogy független, mert nem szólnak bele a napi tevékenységébe, nem beszélve a 9 évre történt kinevezésről, ami miatt az NMHH akár szembe is kerülhet a következő kormányzat értékrendjével. Nincs itt látszat, van viszont akár még nagyobb demokrácia is, mint a korábbi rendszerben, ahol csak tehetetlenség volt meg átpolitizált mutyizás.

Az Európa Tanács a látszatot hiányolja. Normálisak ezek? – Körülbelül itt tartunk, s így áll szemben a mi demokrácia felfogásunk a Nyugatéval. Ott valamiféle színházat játszanak, nálunk pedig a hatékonyság, a közérdek, és nem utolsó sorban az egyenesség az érték. (Ez utóbbinak és kockázatainak Kövér László a megtestesítője.) A modernizáció és hatékonyság növelés nálunk szabadságcsökkentéssel működik és kész. (Ld. ennek történeti hagyományait itt.)

Mindaddig azonban, amíg az Európai Unió tagjai vagyunk, és számos nemzetközi szerződés aláírói, többé-kevésbé ránk is fogják kényszeríteni azokat a jogi kereteket, ami a média függetlenségét garantálják. Vissza kell venni az NMHH ellenőrzési jogosítványait a printelt média és az internet felett, miközben valóban összefonódnak a felületek. Az ombudsmani intézmény hatósággal összekacsintó lehetőségeit teljesen vissza kell építeni, a regisztrációs kötelezettségeket még tovább kell enyhíteni, az MTI-t fel kell szabadítani, a hírgyártás központosításáról le kell mondani. A frekvenciapályáztatás dolgaival kapcsolatban még a magyar társadalom is tudja, hogy valami nincs rendben (Klubrádió ügye után most az Inforádió /ld. itt a korábbi írásunk/), s az Európa Tanács is kifogásolja a frekvenciapályáztatási módszereink.

Többpárti – és nem kétharmados parlamenti eljárást – követel az Európa Tanács a médiatörvény elfogadtatására, s ha ezek végigfutnak, a Médiatanács valóban függetlenebb intézmény lesz, mint most. A feladat csupán annyi, hogy ne legyen olyan, mint az ORTT. Hogy ne csak látszatdemokrácia legyen, hanem valódi, azt senki sem akadályozza meg, az a mi felelősségünk. Miért ne lehetne a jelölés-kinevezés-mandátum lejártának leírása átlátható és a politikai riválisokkal is korrekt?

Maradhatunk tehát jellemünkhöz és karakterünkhöz híven egyenesek, építhetünk egy jobb demokráciát, mint amilyet az Európa Tanács minimumként elvár. Folyamatosan széllel szemben próbálkozunk a hatékonyságra hivatkozva, miközben nem világos, miért ne lehetne valami egyenes és hatékony, miközben a szabadságnak sem ellensége.

Az elégedettség a liberális demokráciával szemben állított szerény demokratikus elvárásokkal, a poszt-demokrácia felemelkedéséhez vezetett. Ebben a modellben, míg választások valóban léteznek, a kormány leváltható, ugyanakkor a választásokról folytatott társadalmi vita szorosan kontrollált a meggyőzés szakértői által. A választási játszma látszata mögött, a politika igazából, a megválasztott kormányzat és az elit– főleg üzleti érdekeket megjelenítő– interakciójának függvénye- írta Colin Crouch brit szociológus és politikatudós 2004-ben megjelent Post-Democracy című könyvében.

A szerző azt állítja, hogy a „globális cégek” hatalma az állam által dominált gazdasági modellek 1970-es években bekövetkezett szétesése után, úgy megnövekedett, hogy immáron az összes politikus és közszolga ajtaja nyitva áll előttük. Ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy a globalizációnak köszönhetően a hatalmas multinacionális vállalatok olyan gazdasági erőt képviselnek, hogy befektetéseikért sorban állnak az országok.  A demokrácia pedig egyszerűen nem képes lépést tartani a kapitalizmus nemzethatárokon átívelő dinamikájával. Ráadásul, ezen vállalatok nem csupán azért központi „intézményei” a poszt-demokráciának, mert befolyásuk egyre fokozódik, hanem azért is, mert működési mintával szolgálnak a kormányzatok számára. A multik a stratégia-alkotáson kívül minden lényeges feladatot igyekeznek kiszervezni a vállalati központból. Crouch úgy látja, hogy a kormányzatok eme modell adaptálását kísérlik meg. A fő kormányzati kompetenciák „outsourcingja” pedig azt eredményezi, hogy a „kormány egyfajta intézményi idiótává válik”. A szerző láthatóan igen negatívan ítéli meg a ’70-es évek óta uralkodó paradigmát, miszerint az állam méretének és szerepének csökkentése, valamint az üzleti gyakorlatok kormányzati meghonosítása (pl.: New Public Management) az egyetlen helyes út.

A 2008-as gazdasági válságot követően kialakult vita az állam és a piac kapcsolatának újraértelmezésére vonatkozóan–melyről korábban már beszámoltunk– újabb szellemi muníciót adhat a crouchi álláspont képviselőinek. A poszt-demokrácia koncepcióját persze lehet vitatni, de kétségen felül áll, hogy jól tükrözi a nyugat reflexív gondolkodásmódját és törekvését újabb és újabb értelmezési keretek létrehozására. A poszt-demokrácia teóriája is olyan alapvető kérdéseket feszeget, mint például a demokratikus értékrend. Mindezt úgy teszi, hogy meghaladja a demokrácia-diktatúra ellentétpárt, mivel nem tekinti antidemokratikusnak az új rendszert, csupán a demokrácia egy újabb–nem túl pozitív– válfajának. Ez a szemléletmód és hozzáállás akár mintául is szolgálhatna, amikor kísérletet teszünk a magyar politika mindenkori folyamatainak értelmezésére.

Csery Péter

Az internet tömeges elterjedésének éveiben megingathatatlan közhely lett, hogy a világháló magának a szabadságnak a szimbóluma, hiszen bármilyen információ azonnal hozzáférhető bárki számára. A nyitott kommunikációs tér, az egymástól fizikailag távol lévő felhasználók kapcsolatba lépésének megkönnyítése, a vélemények szabadsága mind-mind olyan elemek, amelyek alapján a web a demokrácia eszméjének hordozójává vált. Különösen úgy, hogy azok az országok, amelyek korlátozzák az internet használatot, általában az antidemokratikus hatalomgyakorlásukról ismertek.

Az utóbbi években viszont egyre erősödőben van egy jelenség, amely az összes felhasználót érinti, nem valamiféle politikai célból, hanem inkább segítő szándékkel alakítja át internet-használatunkat. Ez az úgynevezett „testreszabás”. Az eljárás lényege, hogy a nagy közösségi-, kereső-, illetve híroldalak igyekeznek minél inkább személyre szabni a szolgáltatásaikat, így keresőtalálatként, vagy ajánlott oldalként algoritmusok segítségével korábbi felhasználói profilunknak megfelelő eredményeket megjeleníteni. Így aztán nagyon könnyen előfordulhat, hogy két felhasználó keresési eredményei teljesen másképp néznek ki, sőt ezt még tovább specializálják olyan körülmények, mint hogy milyen országban vagyunk, milyen böngészőt használunk, asztali gépen, vagy okostelefonon netezünk.

Eli Pariser TED előadása pontosan erre hívja fel a figyelmet. Szerinte ezek az egyre perszonalizáltabb weboldalak ahelyett, hogy abba az irányba terelnének minket, hogy nyissunk a világra, „online szűrőburokba” zárnak. Hiába van ugyanis meg az elvi esélyünk, hogy mindenhez hozzáférjünk, valójában nagyon ritkán lépünk ki ebből a körből. Az előadó szerint ezáltal „kiegyensúlyozott információ étrendről” észrevétlenül átállunk az „információs junk-foodra”.

Hogy miért baj ez? Pariser szerint, webes robbanással megszűnt ugyan az újságok szerkesztőinek szerepe ugyanakkor algoritmusok váltották fel ezeket az emberi szűrőket. Míg azonban a médiában – legalábbis Nyugaton – kialakult a kiegyensúlyozottság, az információközlés etikája, addig ezek a szűrőprogramok ilyen elvek helyett csupán a felhasználói igényeket veszik figyelembe. Így aztán jóval nehezebb világképünkkel szembemenő gondolatokkal, ellentétes álláspontokat képviselő emberekkel találkozni a virtuális térben.  A kétfajta mintázat szerinte alapvetően különbözik egymástól: