Méltányosság-blog

Százegy éve történt, hogy az utolsó klasszikus magyar betyár, Vitális Imre a csendőrökkel szembeni reménytelen küzdelem során, látva, hogy nincsen menekvés, maga ellen fordította a fegyverét.

Szegény Vitális kései önjelölt utódai manapság Betyársereg néven a szélsőjobboldali szubkultúrát erősítik. Nem az a probléma persze, hogy a betyárság hagyományai ne képeznék részét a magyar népi kultúrának, folklórnak, és ne lenne helyük a nemzeti emlékezetben. Sok európai országban övezi tisztelet a törvényen kívülieket. Dél-Olaszországban például a mai napig hősként tekintenek azokra a banditákra, akik az 1860-as években Nápoly és Szicília függetlenségét védelmezték a piemonti csapatokkal szemben. A dél-itáliai banditizmust csak fél évtizedig tartó, mindkét részről a legnagyobb kegyetlenséggel folytatott „háború” során sikerült kiirtani. Írországnak, Skóciának és a Balkán-félsziget népeinek is megvannak a maguk híres zsiványai, akik a nemzeti hősök közé emelkedtek. A betyárság és a kollektív szabadságvágy összekapcsolása nem hungarikum.

Tehát a betyárhagyományok éltetése, ápolása önmagában nem baj. Csak a gond az, hogy a magyar „betyárok” – fogadjuk el ezt az önmeghatározást – ezt következetlenül teszik, hiszen hosszú ideig pertuban voltak a csendőrség iránt nosztalgiázó Jobbik politikusaival, noha a betyártradíciók vállalásából inkább a csendőrellenesség következne.

De valami megtört. Egy gyulai rendezvényen a Jobbik parlamenti képviselője, Novák Előd szóváltásba keveredett a Betyársereg tagjaival. A vita tettlegességig fajult, és az egyik „betyár” megütötte a Jobbik politikusát. A reakció talán a Jobbik szubkultúrájához tartozó egyéneket is váratlanul érte: a rendszerellenes párt felszólította azokat a tagjait, akik a Betyárseregben vannak, hogy lépjenek ki a szervezetből.

Véleményünk szerint a párt részéről az incidensre adott reakció beleillik abba a folyamatba, amelyet a Jobbik józanodásának neveztünk. A rendszerellenes párt döntés előtt áll: vagy betagozódik az establishmentbe, és ezzel hosszú távon kormányzóképes erővé válhat, vagy pedig belemerevedik saját radikalizmusába, és szépen lassan marginalizálódik a közéletben. Nyilván nem érdeke a Jobbiknak, hogy elveszítse a szubkultúráját, amelyik a lelkes, mozgósítható aktivisták hadát és szereplési lehetőséget (pl. Magyar Sziget) biztosít a párt számára. De azt sem engedheti meg a párt, hogy a szubkultúra teljesen magához láncolja, hiszen ez akadályává válik a szavazótábor kiszélesítésének. Egy demokráciában csak a „középről” szerzett szavazókkal lehet választást nyerni, ezt a Jobbik politikusai is tudják. És egy dologról soha nem beszélünk: a Jobbik frakciójában van egy nagyon erős szakpolitikai vonal, különösen környezetpolitikai téren (Bödecs Barna, Varga Géza, Kepli Lajos személyében). Ha valahonnan várható a Jobbikon belüli mérséklődés, akkor ebből a szakpolitikai irányból. Feltéve, ha az illetők elszánják magukat arra, hogy szembemenjenek szélsőségesebb hangú és felfogású frakciótársaikkal, és ehhez a vezetőségtől is bátorítást kapnak.

Más kérdés persze, hogy a Jobbik mérséklődésével újabb, még radikálisabb pártszerű képződmények nőhetnek ki a szubkultúra talajáról. A szélsőjobboldali kereslet mindig megtalálja a maga kínálatát, ezen a Jobbik megszelídülése sem változtatna. Mindazonáltal, ha a párt komoly tényező kíván lenni a közéletben 2014 után is, akkor meg kell szabadulnia az antiszemita és rasszista kiszólásoktól, az EU-ellenességtől, a betyárvirtus és az ököljog ünneplésétől, meg a csendőrvilág utáni vágyakozástól is.

A 2011-es népszámlálás után már valószínűleg pontosabb képet kapunk Magyarország felekezeti összetételéről, mindenestre a KSH szerint 10 évvel ezelőtt 12871 személy vallotta magát izraelita vallásúnak. Az antiszemitizmus az a fajta magyarázata tehát, hogy a problémák a két közösség egymás mellett élésének negatív tapasztalataiból származnak már egyáltalán nem állja meg a helyét, hiszen a többségi társadalom 99%-a nem kerül közvetlen kapcsolatba a zsidókkal, sőt, akár még az is előfordulhat, hogy valaki életében nem találkozik velük. A holokauszt tragédiája, a kivándorlás és az asszimilációs folyamatok nyomán idehaza alig-alig maradt valódi izraelita közösség. Ehhez képest valami egészen elképesztő, hogy milyen súllyal van jelen a magyar közbeszédben a zsidó-kérdés. Nincsenek pontos statisztikai adataink, de legalább annyi cikk, interjú születik erről – a mérsékelt és a szélsőséges sajtóban is – mint a cigányokról, holott utóbbi esetében egy többszázezres etnikai kisebbségről van szó, ahol az együttélés problémái milliók életében a mindennapok részeként jelentkeznek. Ennek a jelenségnek véleményem szerint legalább három oka van:

Először – a történelmi gyökerek: ezek boncolgatására természetesen nem alkalmas egy blogbejegyzés, mindenesetre az ténykérdés, hogy a dualizmus korszakában – amely egybeesett a hazai kapitalizmus – kibontakozásával döntő szerepet játszottak a zsidó, vagy zsidó származású iparosok, kereskedők. Ez a gazdasági erő aztán hamarosan kultúrában és a politikában is erőteljesen jelentkezett és paradox módon pontosan az asszimilációs törekvések váltották ki leginkább a mély ellentéteket. Ezek a konfliktusok olyan erős hagyománynak bizonyultak, hogy túlélték a tulajdonképpeni zsidó közösség nagy részének pusztulását és asszimilációját is.

Másodszor: a hazai szélsőjobboldal kezében egy végtelenül egyszerű és hatékony eszköz a zsidózás. Mivel a közélet tele van mendemondákkal, szóbeszédekkel egy-egy szereplő származásáról, így aztán könnyű a bármilyen és tényleg bármilyen társadalmi, gazdasági problémáért egyszerűen a zsidókat megnevezni felelősként. Különösen, ha az érintett tudatosan is kívül helyezi magát azokon a nemzeti hagyományokon, amelyet ezen a politikai térfélen fontosnak tartanak. A szélsőjobb előszeretettel vezeti le ezeknek a vélt, vagy valójában zsidó származású embereknek egyik vagy másik cselekedetét, vagy nyilatkozatát a származásából. Ebben a konstrukcióban aztán a liberalizmus nagyon gyorsan az idegenség, a zsidó identitás megfelelője lesz.

Harmadszor: alighanem a magyar politikai közösség kizáró hagyománya is felelős, hogy ennyire fals módon él a közbeszédben a zsidókérdés. Ugyanis, ahol a két – mérsékeltnek mondott – politikai tábor folyamatosan azzal vádolja a egymást, hogy a másik diktatúrát épít, vagy éppen minden adódó alkalommal ráront a nemzetére, ott csak egy apró lépés, hogy az ellenoldalt származása alapján ítéljék meg. A magyar politikai elit jórésze természetesen közel sem antiszemita, sőt demonstratívan felvonul a különböző holokauszt-megemlékezéseken. Csak közben az a probléma, hogy az ellenfelét szíve szerint leginkább kizárná a közösségből és olyan nyelvi eszközökkel kommunikál, amelyben a legsúlyosabb vádak is légiesen könnyűvé válnak. Mindennapos a fasisztázás, diktatúrázás, kommunistázás a közbeszédben, a trágár jelzőkről nem is beszélve.

Ilyen körülmények között aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy képtelenség erről a jelenségről józan vitát folytatni, hiszen az ezzel kapcsolatban megnyilvánulót azonnal vagy antiszemitizmussal vádolja meg a hiperérzékeny liberális közvélemény, vagy a másik oldalról támadják idegenszívűséggel és nemzetellenességgel. A hazai zsidóság valódi illetve a politika által konstruált gazdasági-kulturális szerepének szétválasztásáról ebben a közegben lehetetlen józan párbeszédet folytatni, pedig szükség volna rá.