Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Valami Amerika

Amikor David McCullough ballagási beszédében kimondta, hogy „Nem vagytok különlegesek”, nem mondott mást, mint amit a tanári pályán töltött huszonhat év tapasztalatából, és nem mellesleg négy gyermek felneveléséből tanult. Senki sem különleges, mindenki az. A globális gazdasági válság közepette elbizonytalanodott Egyesült Államokban azonban e kijelentés egy átlagos amerikai kisvárosi középiskolai tanárt a nemzetközi ismertségbe röpített, és egyik napról a másikra a Nobel-díjas Paul Krugman-nel együtt várakozott sorára a CBS reggeli műsorának stúdiójában. Nagyon Amerikai történet. Igen ám, csakhogy beszéde éppen arról szólt, hogy akármennyit is óvták, dicsérték őket, végső soron egyik se különb társainál. A focikupák mit sem számítanak. A szülői nyüstölés, a sok korrepetálás, az érettségi-felvételinek számító SAT-vizsgára felkészítő tanfolyamok feleslegesek. Mint azt McCullough később a Newsweek-ben megírta, a beszéde körüli médiazajra való reakciójában, valószínűleg Paul Krugman sosem járt drága előkészítő táborokba, nem volt heti háromszor különórája magántanárral közgazdaságból, és nem ment be az anyukája az iskolába rábeszélni a tanárt, hogy hadd írja újra a dolgozatot kisfia, ha az éppen nem sikerült jelesre. Ellenkezőleg, Krugman valószínűleg kudarcok és visszautasítások árán jutott oda ahova.

De miért kapott ekkora nyilvánosságot ez a beszéd? McCullough kijelentése élesen szembemegy a 90-es évek gazdasági fellendülése által szült optimizmus gyakorlatával, ami büszkén hirdette, hogy minden gyerek különleges, és mindenki nyer. Csakhogy a gazdasági válság erősen megtépázta az amerikaiak önértékelését. Ha a versenyben a részvétel a fontos minek mérik az időt? - szól az aforizma. És valóban, ha mindig mindenki győztes, elvész a verseny értelme. Mindezt tetézi a globális világrend átalakulása, és az Egyesült Államok nagyhatalmi pozíciójának megrendülése, vagy legalábbis az attól való félelem. Ilyen szempontból a kijelentés az utóbbi években kirobbant oktatási-nevelési vita továbbvitele. Ez még a válság előtti időkben kezdődött, azzal a felismeréssel, hogy egyre gyengébben teljesítenek az amerikai diákok a nemzetközi kompetenciaméréseken. Ezt követte a „Tigris anya” (Tiger mom) vita, amelynek lényege, hogy a keleti teljesítménycentrikus, ám nyugati szemmel sokszor kíméletlen nevelési elvek hatékonyabbak, mint az utóbbi években elterjedt „mindenki különleges” szemlélet, amely sokak szerint az oka annak, hogy az Egyesült Államok veszített versenyképességéből. Ha végiggondoljuk az ázsiai-amerikai édesanyák modellje valóban közelebb áll a hagyományos protestáns munkamorálhoz. Ebbe a sorba áll be McCullough megjegyzésével valahová a két véglet közé, ismételten újraértelmezve a szülök és az oktatás szerepét abban, hogy sikeres felelős, állampolgárokat neveljenek. Abba az eszmecserébe szállt be, amelyik folyamatosan változik az ország helyzetével és közérzetével együtt. Nem pártpolitikai vita ez, mégis nagyon is politikai jellegű, és tanulságos lehet számunkra is. Magyarország vérre menő oktatáspolitikai összecsapásai ugyanis nem arról szólnak, hogy hogyan motiváljuk a diákokat a sikerre, vagy mitől lesznek versenyképesek. Lehet mondani, hogy ez nem Amerika, és, hogy legkisebb gondunk is nagyobb náluk, csakhogy pont ezek azok a viták, amelyekre egy fillért se kell költeni, pusztán némi szellemi tőkét igényelnének.     

    

4 Tovább

Színvonalas tömegtájékoztatás helyett

Bevallom, időnként szoktam vágyakozni (és ahogy telik az idő, egyre többet) egy pártpolitikailag kevésbé elfogult, színvonalas, a politika összefüggéseit megmutató, de a társadalmat sem elhanyagoló, felkészült magyarországi közszolgálati tömegtájékoztatás után. A kereskedelmi Tv-knek ugyanis megvan a maga népszórakoztató, vagy politikai funkcióik (erre lásd a Hír TV-t, az ATV-t), és különösen a TV2-nél, vagy az RTL Klubnál figyelhető meg, hogy nem sokat törődnek a politikai tömegtájékoztatással.

Itt hárulna komoly feladat a közszolgálati médiára(M1, M2, Duna TV, Magyar Rádió), amelynek  – ha már az ezeket az adókat összefogó MTVA 64 milliárdot kapott 2012-re – elvileg meglenne a lehetősége a korrekt, színvonalas tájékoztatásra. Ehelyett azon veszi észre magát a néző, hogy az M1 híradóiban is elég sok a bűnügyi hír, a Kossuth Rádióban a „lágy hír“ , és a néző alig kap tájékoztatást  a politika mélyebb összefüggéseiről. A tudósítások követőek, a szerkesztők beérik az egyes pártnyilatkozatok utánközlésével.Az ilyen beszámolók egyszerűen unalmasak, és érdektelenek. A külföldön zajló események tálalásának színvonala sem veri éppen az egeket, miután az egyik utolsó hozzáértő külpolitikai újságírót, Benda Lászlót is sikerült eltávolítani a köztévéből. A magyar közszolgálati TV nézőjének alig van esélye arra, hogy megértse, miként függ össze a forint gyengülése/erősödése a görögországi helyzettel, illetve a világgazdasági folyamatokkal. Nem élheti át mélységében, milyen izgalmas politikai folyamatok zajlanak csak Európában.

A mai keserű valóságot figyelve visszaröpítem magam az 1980-as évek második felébe. Persze, az akkori Magyar Televízió politikai műsorainak igazodniuk kellett a szocialista rendszer ideológiai elvárásaihoz, ám ez időtájt már nem volt annyira kemény a pártellenőrzés.Felelősséggel állítom, akármennyire abszurdnak is hangozzék a mai – elvileg cenzúramentes – médiavilágban: az 1980-as évek  közszolgálati tömegtájékozatás színvonala (különösen a külföldi tudósításoké) meghaladta a mostaniét. Igaz, ezért nem csak az MTVA okolható, hanem az 1990-as évek: akkor zárták be a külföldi tudósítói helyek nagy részét, úgymond takarékosságból. Ma már hihetetlen, de előtte a Magyar Televíziónak és Magyar Rádiónak tudósítója volt Nem Yorkban, Moszkvában, Tokióban, Kairóban, ezenkívül az összes környező országban, ezenfelül Párizsban, Bonnban, és Kelet-Berlinben. Legendás volt Chrudinák Alajos szerkesztette Panoráma is, amelynek egyes filmjeit nyugati TV-adók is megvették. Hol vagyunk ma ettől?

De ne merengjünk sokat a múlton, vessük tekintetünket a jelenbe, akkor sem lesz sokkal jobb az igényes tájékoztatást elváró magyar polgár kedve. A német tömegtájékoztatás magas színvonaláról korábban részletesen írtam. Ehhez most csak annyit, hogy a mai internetes világban furcsa, hogy az MTV mennyire keményen ellenáll a podcasting szolgáltatás bevezetésének, míg ezt a német ARD már évek óta lehetővé teszi egyes anyagainak letölthetőségét. Ízlésemhez közel áll még a BBC tájékoztatáspolitikája, amely során kemény kérdéseket szegeznek a politikusoknak, megvilágítják az összefüggéseket, az egyes pártokon belüli mozgásokat (lásd a BBC Newsnight műsorát). De ne legyünk igazságtalanok, voltak erre tendenciák a magyar tömegtájékoztatásban is 1990 után (lásd pl. Baló György, Betlen János fénykorát), de ezek mára elhaltak.Kedvelem még az amerikai közszolgálati PBS-t, és az NPR-t is, amelyekben nemcsak az amerikai politika, hanem a társadalom folyamatait is sokrétűen bemutatják.

Az itteni választópolgároktól hiába vontak el magyar viszonyokhoz mérten sok pénzt  a közszolgálati médiára, ők nem kapnak ezért cserébe sokoldalú, magas színvonalú tömegtájékoztatást. Akár tudatosan, akár nem, az első számű közszolgálati főadó, az M1 ma már nem elsősorban tájékoztat, hanem szórakoztat. Pedig egy erős demokráciához az is hozzátartozna, hogy minél több tájékozott polgár döntené el a választásokon az ország jövőjét. A jól informált választók kinevelése lenne szerintem a közszolgálati média feladata. Jelenleg viszont úgy látják jónak a Magyar Televízióban, ez nem elsődleges fontosságú. Talán ők tudják, miért.

1 Tovább

Itt az idő – Már megint?

Csery Péter bejegyzése:

Megindult a globális visszaszámlálás a vasárnapi görög választásokig. Sokak szerint a tét nem kisebb, mint az euró-zóna sorsa, s tágabb értelemben az egész európai integráció jövője.  A G20 országok állítólag közös vészforgatókönyvet készítenek, miközben a bizonytalanság egyre növekszik; a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a Trojka párti Új Demokrácia fej-fej mellett halad a mentőcsomagot elutasító SYRIZA-val. A már-már apokaliptikusnak ható felfokozott hangulatban azért fontosnak tartom megjegyezni, hogy az európai monetáris integráció egyszer már szembenézett  egy hasonló szituációval.

1992-t írtak, amikor is az 1979-ben létrehozott Európai Monetáris Rendszer (EMR) lényegében széthullott, törést okozva ezzel az integráció egyirányú folyamatában. Az EMR-t a ’73-as kőolajválság, illetve a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer összeomlása okozta bizonytalanság kezelésére hozták létre. Az EMR az árfolyam-ingadozások kiküszöbölésére alkalmas monetáris együttműködés volt, amiben a nemzeti valuták 2,25%-os rögzített árfolyamsávon mozoghattak. Az 1992-es pénzügyi válság, a különböző spekulációs manőverek azonban szétzilálták az addig stabilan működő közös árfolyam-mechanizmust. Először az Egyesült Királyság és Olaszország hagyták el a „süllyedő hajót”, majd mivel a valuták között megindult a leértékelési verseny, a bent maradó államok a lebegési sávot 15%-ra szélesítették. Az EMR széthullásával az európai vezetőknek eljött az idő, a döntés ideje: vagy visszafordulnak, vagy előremenekülnek és létrehozzák a monetáris uniót.

A döntésüket már nagyon jól ismerjük; jött Maastricht és a konvergencia-kritériumok, a valutaparitások véglegesítése, az EKB felállítása, s végül az euró kibocsátása. Persze az akkori helyzet rengeteg mindenben különbözik a mostanitól. Ha rosszmájú akarnék lenni, akkor azt lehetne mondani, hogy a legfőbb különbség, hogy az EMR-ből (szemben az euró-zónával) egyedüliként Görögország kimaradt, vagyis akkor még működött a pénzügypolitikai racionalitás az EU-ban. Ráadásul egy sokkal alacsonyabb szinten álló integráció nézett szembe egy közel sem ilyen méretű válsággal. Mindazonáltal meglátásom szerint a görög események hasonló mechanizmusokat indíthatnak el, mint amit az EMR esetében láthattunk. Amennyiben olyan görög kormány alakul, amely elutasítja a mentőcsomagokat, s ezzel valószínűleg kilépteti a helléneket az euró-zónából, megbontva a valutaunió egységét, akkor ez – pontosan, mint az EMR szétesése – egy mélyebb, szorosabb integráció felé lökheti Európát. Ha Európai Egyesült Államokról talán még túlzás beszélni, de az intézményi reformokkal kísért érdemi mélyítése az integrációnak ma valószínűbb forgatókönyvnek tűnik, mint a visszatérés a nemzetek Európájához.

0 Tovább

A nyugattalan Magyarország. Go West!

Hogy Magyarország nyugattalan volna?! - kaphatják sokan fel a fejüket a Méltányosság legújabb könyve „A nyugattalan Magyarország” címe hallatán. Talán elírás, s nyugtalanságra gondoltak a szerzők. Vagy éppenséggel helyeslően bólogatnak, hogy bizony-bizony, az utóbbi két évben az Orbán-kormány leradírozta hazánkat Európa térképéről. Csakhogy, amikor nyugattalanságról beszélünk, sokkal mélyebb folyamatokra gondolunk, mint az aktuálpolitikai események. Nyugatosságunk ugyanis nem elveszett, hanem valójában soha nem is létezett. Csak ismétlődő felzárkózási kísérletekkel büszkélkedhetünk, amelyek keretében a nyugatra vágyó kevesek hadakoztak a mozdulatlan, mozdíthatatlan tömegekkel, többnyire eredménytelenül. A követési távolságot Széchenyi óta szigorúan betartjuk. Nem értük utol, nem szakadunk le, nagyjából ugyanúgy döcögünk a Nyugat után, mint mindig. Több száz éves hagyományról van tehát szó. A rendszerváltást követően úgy tűnt, végre sikerrel jár legújabb kori felzárkózási kísérletünk. Kiépültek a demokratikus intézményrendszerek, kialakult a piacgazdaság. Európai Uniós csatlakozásunk óta úgy éreztük, hogy végérvényesen a Nyugat részét képezzük, valami azonban mégis hiányzik. Ez nem más, mint a nyugatosság esszenciája. Az a plusz, ami az intézményrendszeren felül az évszázadok során rárakódott a nyugati társadalmakra, és amit nem lehet húsz év alatt elsajátítani. Legalábbis úgy nem, ha a jogállamiság és az intézményrendszer védelme az egyetlen mérőfoka a nyugatosságnak

Természetesen fel lehet tenni a kérdést, akarunk-e, tudunk-e, kell-e nyugatossá válni? Egyáltalán mi teszi nyugatossá egy nemzetet? Ahhoz, hogy nyugatoss(abb)á tudjunk válni, előbb meg kell érteni azt, hogy mitől s miként működik mindaz, ami a nyugati rendszer lényege. Félig már valóban megérkeztünk egy nyugatos világba. Azt hittük a rendszerváltással teljesítettük a feladatot, de ez még messze nem elég. Az alváz kétségkívül meg van, de hiányzik a kaszni. Mit kezdjünk tehát a félárva nyugati intézményrendszerrel, amelyről ordít, hogy hiányzik mellőle egy nyugatias társadalmi felépítmény? Mit kezdjünk azzal, hogy visszatért a magyar történelem? Mit kezdjünk torz vitakultúránkkal és a nyilvánossággal? A kormányzás állapota körül vajon milyen teendőnk van? Mit kezdjünk az önismétlő gazdaságpolitikával, az olyan gazdasági függőségeinkkel, mint például az energiaimport? A mindezekbe belebetegedett társadalommal? Összességében, mit kezdjünk nyugattalanságunkkal? Ezt a kérdést jártuk körül könyvünkben külföldi példákhoz és saját történelmünkhöz folyamodva, hogy alternatívát kínáljunk arra, hogyan lehetne megközelíteni az általunk kívánatosnak tartott irányt. S hogy mire jutottunk? Addig nem lesz nyugatosság, míg a szembenálló felek nem tudnak kiegyezni abban, hogy egyaránt demokraták. Ez ma nincs így.  Amíg nem alakul ki a „társadalmi igényesség” a politika felé, amíg nem épülnek ki azok a független, civil intézmények, amelyek kezelik azokat a problémákat és konfliktusokat, amelyeket nyugati társadalmakban hazánktól eltérően a közösség, és nem a politika „old meg”, addig nem tudunk közelíteni a Nyugathoz. Hazánkban ugyanis hiányzik a nyugatosság két létfontosságú ismérve. A társadalmi kohézióra és demokráciára nevelés formális és informális intézményei, és a történelmi hagyományokkal való szembenézés, ennek révén az önkorrekció és változtatás képessége. Ezek nélkül hiába a nyugatos intézményrendszer, hiába piacgazdaság sosem lesz „egészen” nyugatos Magyarország. Rossz hírünk az olvasóknak, hogy ez időbe telik. A Nyugat sem egyik napról a másikra vált olyanná, amilyen. Jó hírünk azonban, hogy nyugatosnak nem születik az ember, hanem azzá válik. A Nyugat tehát tanulható. Könyvünkkel ehhez a tanulási folyamathoz szerettünk volna hozzájárulni.     

 

0 Tovább

Osztrák és magyar belépés

Kissé fura ötletem támadt múlt csütörtökön Bécsben: be kéne mennem az osztrák parlament felsőházának éppen zajló ülésére. És hogy miért? Nem volt különösebb dolgom arrafelé, még csak osztrák állampolgár sem vagyok – de mindegy, olykor szeretek a szokatlan dolgokba belevágni.

A bejárat portáján lévő biztonsági őrhöz fordultam ezzel a kérésemmel. Ő azonnal felhívta a kollégáját, megkérdezve, van-e még a látogatóknak fenntartott szabad hely. A kedvező válasz után azonnal látogatóbilétát adott nekem, és a detektoros ellenőrzés után már mehettem is az ülésterembe. Az ügyintézés két-három percet vett igénybe.

De nem Mikszáth Kálmán által megírt A korlátfa c. rövid elbeszélésének Magyarországán lennénk, ha a magyar parlament üléstermébe csak úgy,  utcáról be lehetne esni. Ausztriával ellentétben errefelé immár hosszú évek óta úgy gondolják, be kell tartani a bevált bürokratikus utat. Én már többször lejátszottam az alábbi kötelező köröket az Országgyűléssel az ülésterembe való bejutásom érdekében. Merthogy először is látogatójegyre van szükség, amelyet napokkal előtte egy országgyűlési képviselő kér meg választója számára az Országgyűlés hivatalától. Ezt a képviselő titkára intézi, egyeztet a hivatallal. Ha jól egyeztet, akkor elvileg nincs akadály a belépésnek. Elvileg nincs, mert jártam már úgy, hogy a látogatójegyet mégsem állították ki aznapra, csak most a sok bába között nem a gyermek, csak egy papírocska veszett el, ki tudja, hol.

De tegyük fel, hogy nincs ilyen döccenő, és ez azért elég ritka, ismerjük el. A magyar parlament kapuőreinek óvatosságra való törekvését is illik díjaznunk: merthogy két helyen is  leellenőrzik a személyi iratokat . Ha a szalagkorlát szélén lévő őrbodén minden rendben van, akkor  irány a törvényhozás egyik kapuja, ott újabb ellenőrzés következik, ahol megnézik, van-e látogatójegy. Ha igen, jön a detektoros ellenőrzés, és ha az is rendben van, akkor végre fel lehet menni a látogatóknak fenntartott külső karzatra. A szervezést azért nem árt időben elkezdeni, mert megeshet, hogy a képviselőnek fenntartott látogatójegy elfogy (mert például kell a szakértőknek, vagy más tárgyalópartnereknek), és akkor a választópolgár várhat tovább. De az is lehet, hogy addigra rég elmegy a kedve az egésztől.

Ami az osztrák parlament épületében két-három perc alatt elintézhető volt, az nálunk akár egy, de akár két hetet is igénybe vehet. Akár ezen a picike eset-összehasonlításon is vágni lehet az osztrák és magyar politikai mentalitás e szelete között a különbséget. Mintha az osztrák parlament kevésbé félne a választóitól; erre utal legalábbis, hogy bár az ottani parlamentet is őrzik rendőrök, de velünk ellentétben nem tartóztatják fel az állampolgárt, ott nincs ugyanis se kordon, se szalagkorlát.

Nálunk utóbbi szigorúan megvan (a Gyurcsány-időszak jó részében még kordonok is voltak), és mint az én esetem is mutatja, a magyar törvényhozás plenáris ülésére utcáról a polgár nem juthat be előzetes szervezés nélkül, és ez így zajlik az 1990-es évek óta. Csakhogy mit üzen ezzel – akarva-akaratlanul – a magyar parlament a választópolgárainak? Azt, hogy a választók személyes jelenléte potenciális zavarforrás, amelyet jobb nem elősegíteni. Én még azt is elhiszem, hogy valójában nem így gondolkodnak, de a látszat nálunk mindenesetre ez. Kár ezért a látszatért, de azért a magatartásért is, amelyet az Országgyűlés tanúsít a plenáris ülést esetleg élőben megnézni kívánó választópolgárai iránt.

 

0 Tovább

Sok kis hírügynökség létrejöttére számítok

A közszolgálati média brand építése, az egységesebb arculat kialakítása az, ami miatt nem érte bírálat a kormányzatot. Egy szolgáltatás márkázása mindig jóval nehezebb, mint egy élelmiszeré, vagy műszaki cikké. A bevált márkákat pedig nem cserélgetni szokták, hanem feltöltik esetleg új tartalommal, sőt a jó márkákkal rendre újabb területekre terjeszkednek.

Ha a két állítást összerakjuk, tehát hogy a mostani kormány a legtudatosabb brandépítő a korábbiak közül, valamint a szolgáltatások márkázásának nehezebb voltát, akkor joggal feltételezzük, hogy az MTI körül valami nagyon komolynak kellett történnie, hiszen az MTI nem akármilyen nemzeti márkánk. A katasztrófát csak a MALÉV-hoz tudnám hasonlítani. Nincs olyan magyar érzésű ember, aki a MALÉV megszűntére könnyed legyintéssel tudna válaszolni, engem legalábbis megérint érzelmileg. Az MTI is bizonyos körökben, értelmiségiek közt, a nemzeti büszkeségünk része.

Piaci vállalkozásként indult, mint minden hírügynökség, de aztán mint Európában a többi hírügynökséget, így a magyart is államosították. Kozma Miklós 1921-től bekövetkező haláláig volt az igazgatója. Az a Kozma, aki társadalmi származását tekintve Horthyhoz volt hasonlatos, s aki magát Horthy barátjának is vallhatta. Bár elsősorban a Magyar Rádió igazgatójaként emlékszünk rá, nem kétséges, hogy az MTI is mindvégig fontos nemzeti intézmény maradt a számára. Mikor például a Magyar Rádió az előfizetési díjakból sokkal többet kaszált, mint arra a legmerészebb álmaikban is számíthattak – vélelmezem egy törvénymódosítás után - az MR-ből származó bevétel nagyobb százalékát utalták át az MTI-nek. Az MTI a rendszeresen érkező nagyobb bevételeinek köszönhetően így tovább is erősödhetett. Szakmai étosz hatotta át, és lojalitás a mérsékelt konzervativizmushoz.  Joggal reménykedhetett 2010-ben az MTI Fidesz által pozícióba ültetett vezetője, hogy valami hasonló helyzetre és szerepre érdemes számítania, mint a 30-as években. Az MTI felszámolása aligha volt a pakliban.

Nem tudjuk mi történhetett, de egyfelől több etikai hiba csúszott az MTI működésébe (legutóbbiról ld. a mediafogyasztok.hu oldalán itt.), másfelől az MTI alkalmazottai a végén össze is fogtak, és függetlenségük helyreállítását követelték. (Szakmai oldalú érvelést arról, hogy más műfaj a hírügynökségi tevékenység, mint az újságírói, s a lázadásnak ezért hamarabb kellett volna már megtörténnie, ld. itt.)

Előbbi oka a szakmai szétesés, a túlzásba vitt szervilizmus, nem pedig – mint sokan gondolják – az elpofátlanodás, utóbbi pedig valamiféle lázadás, amelynek krónikáját az érintettek előbb-utóbb megírják majd. Egy szakmailag demoralizálódó, ugyanakkor lázadó, petíciót írogató, az átalakítást visszacsinálni akaró közössége jelenthetett akkora veszélyt, ami miatt a brand felszámolása mellett döntöttek. Lehetett volna próbálkozni  az MTI teljes újraszervezésével, de a történet épp úgy indult, hogy újjá szervezték. Így most inkább beolvadt az MTVA-ba. Ezt a brandet az átlag magyar még csak nem is hallotta, a betűszó kibontására még nem képes, az MTI-t viszont amit mindenki ismer ma egy 49 főből álló stáb képviseli. (Részleeket erről itt.)

Senkinek a fejében nem fordult volna meg, hogy pont az MTI fog elsorvadni. A rendszerváltás óta már voltak komolyabb válságidőszakai is, hisz az kérdőjeleződött meg, hogy mit tud egyáltalán nyújtani egy hírügynökség, amiért érdemes fizetni a piacon. Átvészelték, talpra álltak. Az új 2010-es médiatörvény ugyan elsöpörte ezt a modellt, s vele sikeres vezetőit is, de azt is ígérte, hogy központi szereplővé teszi az MTI-t, a piaci szorítások alól kimenekíti, s a társadalom hírellátását tovább demokratizálja (ingyenes hírek).

Krónikásként csak azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy pusztán egy intézmény államosítása nem feltétlenül jelenti az intézmény fennmaradását.(Ld. majd ezt az egészségügyi és oktatási intézmények esetében 2-3 év múlva.)  Ami pedig konkrétan a hírügynökségi tevékenységre vonatkozik, még azt is megérhetjük, hogy egy központi hírügynökség helyett sok kis specializált hírügynökség jön létre. Most legalábbis a piactér megnyílt.       

 

0 Tovább

Politológia matematikai alapokon?

Skálafüggetlen hálózatok, lineáris regresszió, Poisson-eloszlás, Pareto-elv, Gauss görbe, Benford törvény, Erdős szám. Csupa olyan fogalom, amelyektől idehaza a „humán beállítottságú” politológus menekül és a közvélemény nagy részének az érdeklődését sem kelti fel. Holott a modern matematikai kutatások érdeklődése egyre inkább a társadalmi folyamatok törvényszerűsége felé fordul. Barabási Albert-László Villanások című könyve a fizikából és a matematikából ismert természettudományos eredményeket próbálja meg társadalmi, jogi, történelmi példákra alkalmazni. Számos esetben azonban a könyv is arra a következtetésre jut, hogy az emberi sokaság korántsem úgy viselkedik, mint az atomok sokasága. A pusztító járványok terjedésének modellezésére például nem lehet az atomok, elektronok mozgásának törvényszerűségeit alkalmazni, hiszen az emberi lények sokkal bonyolultabban viselkednek. Karl Popper híres mondata, amely szerint egyszer a napfogyatkozáshoz hasonlóan a forradalmak is megjósolhatók lesznek mindezidáig nem teljesült.

Mindeközben lépten-nyomon olyan kifejezéseket használunk, hogy „törvényszerű a kormánypárt népszerűségvesztése a ciklus felénél”, „a baloldal szükségszerűen atomjaira hullott”, befutott a „varsói gyors”, a „centrális erőtér logikájából fakad”.  Tehát a közbeszédben számtalanszor úgy beszélünk a politikai jelenségekről, mintha azok valóban valamilyen természettudományos törvénynek megfelelően működnének, holott ezeket tényszerűen nagyon sok esetben nem tudjuk igazolni. A centrális erőtér gravitációja például korántsem működik olyan kérlelhetetlenül, mint a bolygók tömegvonzása. Egyedül talán a választáskutatás az, ahol jelenleg is igen komoly szerepet kap a matematika, akár az hazai körzetek átrajzolásáról, akár az oroszországi eredmények meghamisításának bizonyításáról van szó.

A politikai jóslatokra tehát aligha vállalkozhatunk a társadalmi-politikai valóság természettudományos módszerekkel történő kutatásával, hiszen túlságosan jelentős a véletlenszerűen bekövetkező események hatása. Számos olyan terület van azonban, ahol az alkalmazott matematika alapvető változásokat hozhat a politika, illetve a politológiai vizsgálódás világában. A 21. század elejének kulcsszava az üzleti életben az adat lett és én azt hiszem, nincs messze az az idő, amikor a politológia és a politikusok is a mainál sokkal nagyobb mértékben támaszkodnak majd a matematikai alapú megközelítésekre. Ennek oka roppant egyszerű: az ezredfordulóig a politika a választási eredményeken kívül jórészt csak a közvélemény-kutatási adatokból kapott visszajelzést tevékenységéről. Alig egy évtized múlva azonban a választóképes lakosságot „behálózta” az internet, itt cserélünk eszmét közéleti kérdésekben, lájkoljuk, osztjuk meg a minket érdeklő tartalmakat és hagyjuk ott „digitális lábnyomunkat” amerre járunk. Mindezen tevékenységünkből pedig elképesztő mennyiségű információt termelünk. Jelenleg az üzleti intelligencia és adatbányászat egyik legtöbb sikerrel kecsegtető üzletága a fogyasztói szokások minél részletesebb megismerése. Ezek a fogyasztók azonban általában egyúttal választópolgárok is. Kapcsolati hálózataik, azok időbeli dinamikája, hírfogyasztási szokásaik, közéleti aktivitásuk, mozgósítási potenciáljuk, a szavazóbázisról történő lemorzsolódásuk mind-mind mérhető nyomot hagyhat a weben. Ezek alapján azt feltételezhetjük: ahogyan az üzleti szférában egyre nagyobb hangsúly helyeződik a fogyasztási szokások felmérésére és a célzott marketingre, ugyanúgy a politika is egyre specializáltabb eszközöket vet be a választó megismerésére, meggyőzésére.

Alighanem felkészülhetünk arra is, hogy a magánélet, illetve a személyes adatok védelme soha nem látott fontosságú lesz ebben. Már jelenleg is nagyon komoly kérdéseket vetnek fel a legnagyobb webes cégek adatkezelési gyakorlatai, ugyanakkor az hatványozottabban lesz igaz a politikára, ahol nem egy-egy termék vagy szolgáltatás megvétele, hanem a közösség jövőjéről szóló döntés a tét.

0 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek