Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

6x6 - A Méltányosság karácsonyi sorozatának hatodik (záró) napja

Képzelt Riporter (KR): Kedves Olvasók! Ma az utolsó kérdést teszem fel a Méltányosság elemzőinek. Kérlek benneteket, a sorozat végén válasszatok egy idézetet, amely kifejezi a saját ars poeticátokat! Ne fűzzetek hozzá értelmező megjegyzéseket; ezúttal a szövegek beszéljenek önmagukért! Köszönöm a 6x6 sorozatban való közreműködéseteket! 


"A politika a hajlékonyság művészete. Amint elfoglalsz egy merev pozíciót, már bajban vagy." (Norman Mailer)

"A tévedés sosem az igazság ellentéte, hanem az ellentétes igazság elfelejtése". (Blaise Pascal)

"Sokkal több van, ami összeköt bennünket, mint ami elválaszt." (John F. Kennedy)

„Csak a tapasztalat vezéreljen bennünket! Az ész félrevezethet!” (John Dickinson)

„Az élet kegyetlen, és benne csak a kitartóak és fáradhatatlanok érvényesülnek. Akik – legyenek országok, vagy egyének – elszalasztják a lehetőségeiket, tegyék ezt akármilyen érthető okból, vagy kifogásból, a játékon kívülre helyezik magukat” (Zoran Đinđić, 2003-ban meggyilkolt szerb miniszterelnök)

"Egy nemzet igazi ereje nem gazdagsága mércéjéből és serege hatalmasságától, hanem eszméinek kiapadhatatlan erejéből fakad." (Barack Obama)

0 Tovább

6x6 - A Méltányosság karácsonyi sorozatának ötödik napja

Képzelt Riporter (KR): Ma van az 5. napotok. Tegnap arról kérdeztelek benneteket, miért tetszik nektek egy mások által írott szakmai szöveg. Ma még bonyolultabb terepre invitállak titeket: a politikáról vallott felfogásotok érdekelne. Vehetitek a feladatot tréfásan vagy komolyan, de attól tartok, nem kerülhető meg, hogy a politikai elemzők végiggondolják: mit gondolnak a politikáról? Milyen a ti politikaképetek?

Ez egy emelkedett eszme, mely keresetlen elvek kegyetlen rendszere. Eszementen keresek vele s benne szellemet, emelt fejet, nemzetet, Felettes s nem Szent Szellemet, kerek szerkezetet…embert. Mely ellenszere lehet rendszereknek melyek emberekre leselkednek, esetleg Nemzetfejeseknek. Eme decemberben, jeges hetekben emeld sered erre, leld kedvedet s elvedet benne.

Demokratikus körülmények között a politika meglátásom szerint leginkább egy hatalmas pókerjátszmához hasonlítható. Eme játszmában a képzeletbeli óriási asztalnál helyet foglaló szereplők blöffölnek, taktikáznak, helyezkednek, tétet emelnek, lapokat dobnak, és ami a legfontosabb: nem magányos harcosként próbálnak nyerni, hanem összejátsszanak egymással, interaktív stratégiákat használnak az ellenfelek kisemmizésére. Persze olykor veszítenek a játékosok, máskor nyernek, de –ideális esetben– feltétel nélkül elfogadják az alapszabályokat, vagyis egy royal flush-t sosem ír felül két pár, egyikük sem követel új leosztást, ha használhatatlan lapokat kapott. Egész egyszerűen azért nem, mert mindenki tisztában van vele, hogy szabályok nélkül bárki beszorulhat az „örök vesztes” pozíciójába és a játék harccá alakulhat, ami túl nagy kockázat a szereplők számára. A politikus tehát a lehető legnagyobb téttel (emberi sorsok, nemzetek jövője) bíró pókert „játssza”, melyben a hideg ráció és a zsigerből jövő intuíció nemhogy nem kizáró, hanem épp ellenkezőleg, egymást kiegészítő erények.

A politikai elemző pedig az a kibic, aki az asztal körül sertepertél és igyekszik belepillantani a játékosok kártyáiba, melyeket csak ők maguk és azok ismernek, akiknek ezt lehetővé teszik. Mindazonáltal ismerünk olyan elemzői szerepfelfogásokat, amelyek megelégszenek csupán az események tényszerű vagy éppen elfogult kommentálásával, a közönségnek történő elmagyarázásával. Félreértés ne essék ez is nemes feladat, de azért egy elemző ennél jóval többet is tehet: évekre (évtizedekre) visszamenőleg analizálhatja a játékosok stílusát/stratégiáját, megfigyelheti mimikáját, testbeszédét és egyéb megnyilvánulásait. Mindezekből végül olyan információs puzzle-t rakhat össze, amelyből már a logika erejével következtetheti ki, hogy kinél milyen lapok vannak, s ezt tárhatja a „nézők”, a társadalom elé. Ha ez minden esetben nem is kivitelezhető teljes mértékben, de szerintem politikai elemzőként ennél nem érdemes alább adni.

Módom volt elemző-kollégáim válaszait előbb látni, mint ahogy a magam válaszát megírtam volna. Elsőre elkapott a hév, hogy – Jenei kollégámhoz hasonlóan s a szilveszterhez közeledve – magam is eszperente nyelven csevegjek…Aztán letettem erről: kollégám talentuma mellett eltörpülne szerény eszperentém. Ráadásul szilveszteri vendégeink között lesz egy eszperente-géniusz. Mi van, ha észreveszi gyönge utánzatomat…Maradok tehát a kaptafánál, s visszautalom az olvasót sorozatunkban adott első válaszomhoz, amikor Daniel Arrase: Festménytörténetek című könyvét ajánlottam. (Remélem, volt olvasó, aki felfigyelt ajánlatomra s beszerzi ezt a remek kis művet). Könyvének 218. oldalán találtam pár nagyon is témánkba vágó, szép mondatot a magam politikaképének illusztrálására: „Ha nem tudjuk pontosan, hogy mit keresünk, akkor talán lehetőségünk kínálkozik arra, hogy valami váratlanra bukkanjunk. Nagy jutalom meglátni valami olyasmit, amit nem vártunk.” Nos, valahol itt látom a lényeget. A politológusnak/politikai elemzőnek – felfogásom szerint – nem mindig kell tudnia, mit is keres. Más szóval: nem szabad mindig kész válaszokkal rendelkeznünk, ellenkezőleg: maximálisan nyitottnak kell lennünk a politika által felvetett kérdésekre. A politika váratlansága ugyanis az elemzőnek haszon, nem pedig nyűg. Sokszor éppen ezt a nyitottságot hiányolom a hazai közéletből – aztán meg csodálkozunk, hogy miért ilyen „zárt” és „megosztott” társadalomban élünk. Számomra tehát a politikában a váratlanra, az addig nem ismertre való rábukkanás a döntő; a politika tudományos kutatása pedig azt jelenti, hogy erről a rendkívül bonyolult, változó és sokrétegű világról minél több újdonságot tárjak fel és írjak meg.   

Demokratának lenni, nem csak annyit tesz, mint a sokat idézett sor Bibótól. Demokrata az, aki a másikat is annak tekinti, pontosabban, aki a másikat kizárja a politika terepéről, az nem demokratikusan jár el. Társasjátékozás közben sem azt mondjuk a másikra, ellenfél vagy ellenség, hanem játékos, vagy játszótárs. S habár a politika nem állítható párhuzamba a „Ki nevet a végén”-el, annál fontosabb, hogy mindig hagyni kell „visszautat” az ellenfélnek. Nem lehet a megsemmisítésére játszani. A kocka előbb utóbb fordul, kormányból ellenzék, ellenzékből kormány lesz, ez a dolgok rendje. Néha mintha elfelejtenék a politikusok, és így választóik is ezt. Nem tudom legitimálni az „igen de” politikát. Azt a típusú politizálást, ami mindig azzal indokolja cselekvéseit, hogy igen, de a kormány/ellenzék így meg úgy. Tudni kell elengedni történeteket. Tudni kell gesztusokat tenni. S a politikai elemzésben? Nem az az érdekes ki mond valamit, hanem, hogy miért. A politikát mindig érdekek és sokszor a külvilág felé láthatatlan egyességek mozgatják. Sokszor nem lehet „névértéken” venni, szó szerint értelmezni. Inkább azon kell elgondolkodni, milyen szándékkal mond valaki valamit, miről akar meggyőzni. Ha ezt sikerül „dekódolni”, akkor már elindulhatunk a saját alternatív értelmezésünk útján.    

Vaszilij Jan: A jégmezők lovagja című életrajzi regényében szerepel egy ötszavas intelem a fiatal és heves Alekszandr fejedelem felé, amelyet minden újító szándékú államférfi figyelmébe ajánlok: „szelíden szelídíts, soha ne heveskedj”. Az újítás, amelyik a hagyományokat nem veszi figyelembe, és nem szívvel, hanem hideg ésszel akar nevelni, a korábbinál is rosszabb állapotokat teremt(het). A politikai cselekvés esszenciája, hogy a közösségi célokhoz a megfelelő időben és helyen a rendelkezésre álló eszközök közül a céloknak leginkább megfelelő eszközt rendeljük. Ilyenkor jól jöhet a politikai döntéshozó számára egy politikai elemző. Mert ahogyan Sólem Áléchem írta, „a legjobb lónak is kell ostor, a legbölcsebb embernek is jótanács”.

Fontosnak tartom annak vizsgálatát , miért születnek olyan döntések, amilyenek – mely érdekcsoportok, milyen politikai eszmék hatnak egy-egy konkrét, akár napi döntés meghozatalára. Rendkívül izgalmas kérdés, amikor a döntéshozók (törvényhozók) pénzt osztanak szét, mert ekkor dől el, mennyi jut oktatásra, egészségügyre, a bajban lévők, az elesettek megsegítésére, vagy éppen utak felújítására.

A politika egy rendkívül izgalmas dolog is  – kalandfilmbe illő izgalmak kísérik azokat a folyamatokat, amelyek során egyik-vagy másik csoport felülkerekedik egy pártban, egy intézményen belül, vagy akár egy országos választáson.

A politika tehát egy olyan, meglehetősen bonyolult rendszer, amelyben született döntések jelentősen kihatnak az adott közösség életére – szerencsés esetben a politika jó keretül szolgál egy adott ország virágzásához, legrosszabb esetben viszont véres polgárháborúhoz, felkeléshez is vezethet egy rossz politika. Nézetem szerint tehát az állampolgároknak– már gyerekkorukban– fel kell ismerniük, meg kell tanulniuk, hogy a politika nemcsak rosszra, de jóra is használható. A recept pedig: minél több felkészült, jó képességű politikust kell megválasztanunk. Ez azonban nem megy tanulás nélkül, ennek mikéntjét már az iskolában, és a szocializáció más szinterein is el kell kezdeni elsajátítani.

0 Tovább

6x6 - A Méltányosság karácsonyi sorozatának negyedik napja

Képzelt Riporter (KR): Ma a 4. naphoz érkeztünk, Mint ahogy tegnap már jeleztem, az első három nap "műveltségi" kérdései után mostantól szakmaibb kérdéseket kaptok, elvégre mégis csak politikai elemzők vagytok. Azt már tudják az Olvasók, milyen könyveket, filmeket és zenéket kedveltek, azt azonban még nem, mi a véleményetek saját szakmátokról. Persze nem kérem, hogy részletes értékeléseket adjatok. S azt sem, hogy sokat beszéljetek arról, mit tartotok kevésbé jónak benne. A pozitív szemlélet jegyében először azt kérem, válasszatok egy elemző/cég által írott dolgozatot, s mondjátok el, miért kedvelitek, miért hatott rátok.

Ferge Zsuzsa neves szociológus a Mozgó Világ novemberi számában Európa legönzőbb társadalmának nevezi a magyart. De nem túlzás ez? Szerinte nem, idézem: „Kutatások mutatják, hogy 1990-re Európa legönzőbb országa lettünk. Tehát különböző mérések bizonyítják, mennyire individualisták és önzők voltunk már akkor is, és mind a mai napig Magyarország az az ország, amelynek polgárai saját egyéni, személyes érdekeiket minden más elé helyezik.” Ha Fergének igaza van,akkor még inkább érthető, milyen keserves folyamat ennek az országnak a lakóit olyan közös célok felé terelni, amelyekben a többség egyetért.

Egy politikai elemző számára azt gondolom alapvető, hogy tudjon különbséget tenni abban, hogy amit leír, műfajilag hová tartozik, még ha ez elsőre furcsán is hangzik (hiszen ez egy „politikai elemzés”, mondhatná). A Politikatudományi Szemle 2008. 2. számában jelent meg direktorunk, Csizmadia Ervin egy gondolatébresztő munkája „A politikai elemzés mibenléte” címmel (XVII/2. 29–47. pp.), mely mélyrehatóan foglalkozik a kérdéssel, és azt gondolom, a figyelmes olvasó megfelelő választ is találhat magának – még ha nem is kizárólag a tudományos töprengés érdekli belőle. Ha pedig már arra járt a kedves olvasó, ajánlom szíves figyelmébe a következő (harmadik) számban helyet kapó vitát, ahol Szalai Erzsébet vitaindítójában az értelmiség és a rendszerváltás problematikájával foglalkozik, és egy kiváló diskurzus kerekedik belőle a PtSz hasábjain, ami számomra meghatározó élmény volt. Csakis reggel, frissen, egy feketetea mellé ajánlom.

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_2szam/2008_2_csizmadia.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_szalai1.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_boda.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_csizmadia.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_kovach.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_tolgyessy.pdf

http://www.poltudszemle.hu/szamok/2008_3szam/2008_3_szalai2.pdf

Mellár Tamás Válaszút előtt a makroökonómia? című tanulmányát ajánlom, mely a Közgazdasági Szemlében került publikálásra. Miért pont ezt? Legfőképpen azért, mert azt láthatjuk, hogy 2008 óta megkérdőjeleződnek a nemzetek gazdaságpolitikáját meghatározó legfontosabb közgazdasági alapvetések is, Mellár pedig éppen ebben a zűrzavarban igyekszik írásával „rendet tenni”.  Vizsgálódásának kiindulópontja, hogy a legújabb globális válságot lényegében az eddigi makromodellek szinte teljes mértékben képtelenek voltak előre jelezni, ergo kudarcot vallottak (ez aligha vitatható). A kérdés csak az, hogy a jelenlegi modellek ezen hiátusa valamiféle célzott „javítással” kiküszöbölhető-e, avagy a makroökonómia nem spórolhatja meg a gyökeresen új elméleti irányzatok „kihordását”.  A tanulmány egyik legfontosabb pozitívuma, hogy a válaszkeresés közben a szerző nem hagyja figyelmen kívül az elmélettörténetet sem, vagyis történeti kontextusba helyezi a kérdést. Hogy végül Mellár milyen választ ad erre a tudományosan igen húsbavágó és gondolatébresztő felvetésre, azt az alábbi linkre kattintva megtudhatja.

http://epa.oszk.hu/00000/00017/00172/pdf/02_mellar.pdf

Természetesen rengeteg kiváló tanulmány van, ami hat az emberre. Úgy szoktam mondani, hogy a jó tanulmány attól jó, hogy visz tovább egy másikhoz, a rossz ellenben ott hagy, ahol addig is voltam. A sok-sok kiváló dolgozat közül Melegh Attila, történész A magyar és a globális ötvenes évek című dolgozatát ajánlom, amely kifejezetten friss: most októberben jelent meg. Szemlélete közel áll a magaméhoz, s bízvást mondhatom: cégünk szemléletéhez is. Mit is mond ugyanis a szerző? Azt, hogy a globális nézőpontot elemzéseink során nem csupán – mint valami divatosat - érvényesítenünk kell, hanem más szemlélet egyszerűen nincs is. Itthon ez korántsem megszokott gondolat. Magyarországon – írja a szerző - mindeddig két narratíva (az egyiket nacionalistának, a másikat antinacionalistának nevezi) hadakozik egymással, ám mindkettő ”érvénytelen globális tükörben”.  Azt én teszem hozzá, hogy az antinacionalista nézőpont automatikusan nem jelent globális nézőpontot is, legfeljebb valaminek a tagadását. A globális nézőpont voltaképp ebben a mondatban összegezhető: „Nagy szükség van arra, hogy szép lassan és módszeresen úgy rakjuk össze saját múltunkat, hogy mellétesszük a világ hasonló és kapcsolódó eseménysorait és folyamatait”. Mindezt az 50-es évek kapcsán mondja a szerző, s az olvasó meglepődik, hiszen ő eddig azt hitte, a sok könyv és tanulmány után mindent tud a „Rákosi-korszakról”. Pedig dehogy. Melegh döbbenetes tényekkel és információkkal szolgál arról, a mi diktatúránk idején mi minden történt a világ különböző pontjain. S ezekkel mintha azt mondaná: ami nálunk történt, nem is olyan egyedi. Vagy legalábbis nem kiszakítható nagyobb összefüggésekből. Tisztelet és megbecsülés a szerzőnek szemnyitogató gondolataiért.  

http://www.meltanyossag.hu/files/meltany/imce/magyesglob.jpg


Igazán rejtelmes és izgalmas írás A féltudású magyar elit, ami Publius Hungaricus írói álnéven jelent meg 2007-ben. Azóta is minden olvasásánál hatalmas képzeletbeli púpok keletkeznek a fejemen, ahogy virtuálisan falba verem, annyira telitalálat ez a szöveg. Ugyan csak egy írást lehet ajánlani, mégis azt mondanám, ez a tökéletes (elő)olvasmány Bokros Lajos A reformok kritikus tömegére való ráhangolódásra. Aki, ezt elolvasta, és túl van a „fej falba vágós” reakción, azonnal olvassa el az idézett művet is, mert kéz a kézben járnak. De miről is szól, és miért kellett az írói álnév? Talán azért, mert kellemetlen igazságot mond ki. Lerántja a leplet a magyar politikai posvány minden szereplőjéről, és arcunkba ordítja (tényleg!) a király meztelen. Miért tartunk ott ahol, és hogyan jutottunk ide? – teszi fel a kérdést az elemzés. Hogyan maradtunk le ennyire a térséghez képest? Netán társadalmi problémáink felszámolásával voltunk elfoglalva az utóbbi húsz évben? Dehogy. Még csak fel sem térképeztük őket. Hát akkor hogyan? Úgy, hogy Magyarország szélsőségesen elitvezérelt ország, és a fejétől bűzlik a hal. A magyar elit ugyanis mai napig a nyolcvanas években szerzett tapasztalataiból él. Csakhogy ez már nem hogy a tudás non plus ultrája, hanem édes kevés egy radikálisan megváltozott világban. „Miközben a közemberek a kilencvenes években óriási teret nyerő nagy külföldi cégeknél vagy azok talpon maradó hazai konkurenseinél elsajátították (mert el kellett sajátítsák) szakmájuk nemzetközi színvonalát, addig az elit döntő többségét semmi sem kényszeríttette hasonló fejlődésre. „ És hogy mi az eredmény? „Nincs egyetlen normális közéleti vita. Nincsenek a tényekhez ragaszkodó, bátor és következetes közszereplők és orgánumok. Nincs, aki rámutatna, hogy annyira azért mégsem egyediek a problémáink. Nincsenek gondolatok, amik a magyar határokon túl is izgalmasnak bizonyulnak. Nincs egy szakma, amelyik folyamatosan világszínvonalat termelne. Nincs minőség, stílus és ízlés.” És, hogy miért ajánlom az írást? Mert szomorú módon, napokon belül 2013 lesz, és nincs változás. E lenyűgöző írás pusztába kiáltott szónak bizonyult. A szövegben leírtak gyakorlatilag mai napig érvényesek. Érdemes tehát újra felfedezni magunknak.      

Az Athena Intézet 2012-es Belföldi extremizmus – Kritikus incidensek Európában 1990-2010 című jelentését ajánlom. A szélsőséges mozgalmak és magatartásformák kutatása manapság hálás dolog az elemzők számára. Talán egyetlen más irányzatról sem született annyi elemzés, mint az extremista mozgalmakról (s mint tudjuk, ezen a körön belül a paletta igen széles, a szélsőjobbtól a szélsőbalig, a radikális fundamentalista szervezetektől a szélsőséges állatvédőkig). Azonban a legtöbb elemzés a hagyományos történelmi szemléletmód, a napi publicisztika és a felületes moralizálgatás háromszögén belül marad, többnyire komparatív vizsgálatok, a nemzetközi folyamatokra reflektálás nélkül. Egyáltalán, minden ilyen elemzés kapcsán felmerül a kérdés: az elemző tudja-e, mit is vizsgál tulajdonképpen? A szélsőséges szervezetek, ún. „gyűlöletcsoportok” kutatására alakult Athena Intézet dolgozatát ajánlom minden olyan szakértő vagy laikus olvasó figyelmébe, aki egy módszertanilag megalapozott, empirikus adatokkal alátámasztott, és a hazai publicisztikai színvonalon felülemelkedő tanulmányt szeretne olvasni az Európai Unió kohéziójára leselkedő legnagyobb veszélyről, a „gyűlöletcsoportok” aktivizálódásáról.

Itt olvasható: http://www.athenaintezet.hu/pdf/Belfoldi_extremizmus_Kritikus_incidensek_Europaban.pdf Az Athena Intézetről többet megtudhat itt.

0 Tovább

6x6 - A Méltányosság karácsonyi sorozatának harmadik napja


Képzelt Riporter (KR): Elérkeztünk a sorozat 3. napjához. Tegnap filmeket ajánlottatok, és igazán széles palettán mozogtatok. Ma újabb terület, a zene felé mozdulunk el. Egyben jelzem: ez az utolsó "nem szakmai" kérdésem hozzátok. Holnap már más irányt veszünk. Most viszont azt kérem tőletek: bármilyen műfajban, bármilyen korból, bármilyen stílusban ajánljatok olvasóitoknak zenéket. Kedves elemzők: kedvenc zenétek? 



Mi más lehetne, mint A Paradicsom meghódítása film betétzenéje Vangelistől! Az ember beleborzong, ha hallja, s szinte látja maga előtt a széltől dagadó vitorlákat! A film nálam zátonyra futott, mint egykor a Santa Maria, de a zene túlélte. Itt hallgatható: http://www.youtube.com/watch?v=Unt8tZPq5C0

Bartók Béla Román néptáncok című darabját ajánlom. Bartókot  – akit a Wikipedia angol nyelvű szócikke  a XX. század egyik legnagyobb zeneszerzőjének tart  – többek között az egyetemes, népek közötti barátságot fontosnak tartó szemlélete miatt tisztelem. Ő respektálta más népek kulturáját, így a szomszédos népek népzenéjét is gyűjtötte, és ez a Trianon utáni magyarországi hangulatban nem volt magától értedődő cselekedet. Ez a más népek iránti tisztelet tükröződik ebben a műben.

http://www.youtube.com/watch?v=A02X9_w3DWA

 

Oscar Peterson At Long Last Love című számát ajánlom. A valaha élt legkiválóbb jazz-zongorista Action nevű stúdióalbumáról ajánlok pár számot, mely valóban változatos zenét kínál számunkra, emellett egy jazzkoncert hangulatát teremti meg otthonunkban, ugyanis azt Peterson egy maroknyi rajongójával a stúdióban rögzítette. Akár a tárgyban szereplőt, mely egy lendületes bebop, és leginkább a szilveszter estéhez ajánlom, akár ha karácsony másnapján szeretnénk lírai hangulatban elkölteni halászlevünket a Gershwin előtt tisztelgő A Foggy Day hallgatásával. Az utóbbihoz pedig ajánlanám a diós bejglit, de még inkább egy kései szüretelésű furmintot, például a Pajzos - Megyer pincészettől a 2009-es tételt.

http://www.youtube.com/watch?v=AT6Dtv-a0EM

http://www.youtube.com/watch?v=VsQlwud3IR4

Az egyik legnagyobb hatású jelenkori magyar zenekartól , a Quimby-től ajánlom a Magam adom című remeket. Aki kicsit is ismeri a modern magyar könnyűzenét, annak aligha kell bemutatatni a Kiss Tibi vezette alkotógárdát. A szó legnemesebb értelmében vett művészekről van szó, akik ezzel a dallal igazán maradandót alkottak. Az érzelmekkel túlfűtött, végig ügyesen építkező dal katarzisban csúcsosodik ki, amikor is az énekes (és a rendszerint vele éneklő népes közönség) levetkőzve a társadalmi konvenciókat, álarcok nélkül „ordítják” a nagyvilágba: „Neki megadom magam”. S ami a legfontosabb, ez a szám több értelmezési síkon mozog egyszerre: mindenkinek más jelent időtől és tértől függően. Van, aki az alkoholmámort olvassa ki a sorokból, másoknak a legszebb szerelmi emlékeiket juttatja eszükbe, de végül mindenki valami „újat”kap, egyszerűen valahogy több lesz ettől a zenétől. Akárcsak egy jó elemzéstől….

http://www.youtube.com/watch?v=zQMG2ubmu4E

Michael Praetorius német barokk zeneszerző zseniális Christmette című – karácsony idején elhagyhatatlan –, templomi körülmények között rögzített zenéjét ajánlom – a Gabrieli Consort előadásában . A cd-t 90-es évek második felében kaptam, amikor laza ismeretségben álltam egy már akkor neves s ma is ismert zenekritikussal. Azóta is hálás vagyok neki, talán nem is tudja mennyire. Ez a zene első hallgatásra lenyűgözött. Jómagam ugyan (persze sok egyéb stílusirányzat mellett) barokk zenén nőttem fel, de korábban mit sem tudtam Praetoriusról. Bach vagy Handel persze igen, Praetorius (vagy épp egy másik gyöngyszem, Jan Dismas Zelenka) nem. Ez a mennyei zene a karácsonyi ünnepkör elmaradhatatlan része, s nagyon érdekelne, hogy a későbbi mesterek, Purcell vagy Handel, mi mindent használtak föl belőle. Az is megfog Praetoriusban, hogy nem csak zenét, de zeneelméletet is írt, Syntagma Musicum címmel. Azt javaslom, hogy a mellékelt részletet nagyon szabad szívvel hallgassák. Úgy az 5. perc körül pedig a zene nagyon felfénylik s a finálét a zenéhez méltó hangerővel hallgassák: remegjenek a falak!  

http://www.youtube.com/watch?v=erR2HPE-9gY

 

Rögtön egy egész koncertet ajánlanék. Madonna Confessions turnéját. S a „post-karácsonyi kaja kóma” ledolgozására a Jump-ot róla. Madonna tökéletesen kombinálja a populáris elemeket a mély tartalmi üzenetekkel. Tabudöngető és polgárpukkasztó, de céllal. Folyamatosan halad a korral és mindig megújul, újraértelmezi művészetét és vele együtt a műfajt. Nem mellesleg mindeközben újra meg újra bebizonyítja, a nő örök. Aki nem hiszi, járjon utána!   

http://www.youtube.com/watch?v=SIeP9aQqb0A&feature=youtu.be

http://www.youtube.com/watch?v=9n9oBQ3blQ8&feature=youtu.be

0 Tovább

6x6 - A Méltányosság karácsonyi sorozatának második napja


Képzelt Riporter (KR): A második naphoz érkeztünk. Az általatok ajánlott könyvek kapcsán volt hozzászóló, aki szerint itt valami "Olvasó Nép" mozgalom indul; fogalmam sincs, ez volt-e a szándékotok. Más viszont azt írta, hogy 6 ajánlott könyvetek közül 3 felkeltette a figyelmét, s azokat máris megrendeli. 6:3 - nem is rossz eredmény, bár hagyjuk a sporttörténelmet... Ma ismét ajánlatokat kérek tőletek. Ezúttal a filmek világáról szeretnélek kérdezni benneteket. Azt kérem, ajánljatok filmeket a publikumnak, s persze indokoljátok is meg, miért azt ajánljátok, amit. 

A Remény rabjait ajánlanám Tim Robinsal és Morgan Freemannel. Rávilágít arra, hogy szabadságunkat senki nem veheti el tőlünk, hiszen „belül hordjuk”. Szabad lehetsz fogságban és fogoly a hétköznapokban. Végső soron rajtad áll, melyik utat választod. Nincs olyan fal, amelyen képzeletünk ne lenne képes áthatolni. Erről szól a kedvenc, kihagyhatatlan részem is: http://youtu.be/7cCVVCXNHyI Borzasztó fontos a kreativitás és szabadon gondolkodás. Ez az elemzői szabadság egyik legfontosabb eleme. Nincs olyan elmélet amelyet – megfelelő érvekkel alátámasztva – ne lehetne megkérdőjelezni. Erről a filmről egyébként egyre többször Magyarország jut eszembe. Egy olyan országban, ahol felváltva négy évente elnyomottnak érzi magát a társadalom egyik fele, nagyon nem ártana megérte(t)ni, az ember fejben szabad, nem papíron. Azaz elsősorban nem a törvényekből ered a szabadság, hanem a mentalitásból. Egy amerikainak ezt nem kell magyarázni, mégis önti magából Hollywood az ilyen filmeket. Idehaza kellene, mégse születik egy se.

A BBC műhelyéből kikerült Lark Rise-tól Candlefordig című sorozat ajánlom, amelyik megértő nosztalgiával ábrázolja a 19. századi vidéki Angliát. A festői szépségű angol tájon minden tökéletes, akár a mesében: zöld rétek, zsúpfedeles házikók és gondosan ápolt hagyományok között zajlik a falu, Lark Rise lakosainak élete. A falusi lánynak nem könnyű a beilleszkedés a modern világot jelképező kisváros társadalmába. A derű, a tiszta szív és a hagyományokhoz való ragaszkodás azonban átlendíti a nehézségeken – a nézőt pedig négy évadon. http://www.youtube.com/watch?v=H4gsD78eahg

Az Elnök különgépét ajánlom. Az 1997-ben bemutatott mozifilm bizonyítja: igenis lehetséges politikai filmekkel közönségsikert aratni. Igaz, a készítők  nem bízták  a véletlenre a dolgot. A sztori (terroristák túszul ejtik az emerikai elnök gépét, köztük magát az elnököt is) eleve figyelemfelkeltő volt, s a film végig kellő izgalomban tartja a nézőt. A főszereplő is kellő húzónév volt már: a Star Warsban debütált, de ekkora már nemzetközi sztárnak számító Harrison Ford vállalta az elnök szerepének megformálását. Figyelemreméltónak tartom  a film azon üzenetét,  hogy a fő politikus itt nem egy korrupt alak, hanem egy hős, aki az életveszélyt is vállalva száll szembe a terroristákkal.

A hazafias, diadalmas csengésű filmzenét a republikánus Paul Ryan alelnök-jelölt bemutatásakor is felhasználták a 2012-es elnökválasztási kampányban.

Huszárik Zoltántól a Szinbádot ajánlom. Mi mást lenne stílusosabb nézni a karácsonyi zabálások (és gagyifilmek) forgatagában, mint a Krúdy remekét vászonra vivő Huszárik-alkotást? Kérem szépen, aki még nem látta Szinbád és Vendelin mesteri kettősét, az nem látott semmit, és hát ki ne szeretett volna – még ha csupán pár óráig is – Szinbád (vagy Latinovits Zoltán) lenni? Tavalyi kadarkát ajánlok hozzá, például a Mauer Oszkár „1880” kiváló, s hogy miért? Ugyanis ez a szám a szőlőtőke születési idejét jelöli – bizony, 132 éves tőkékről élvezhetjük a nedűt – mely a filmmel együtt egy másik korba kalauzol bennünket.

Az említett részlet:

http://www.youtube.com/watch?v=TnEn-P7z_3Y

Gabriele Muccino-tól A boldogság nyomában című filmet ajánlom. Nálam könyvben és zenében lehet vita, de filmben egyetlen alkotás viszi toronymagasan a pálmát, ez pedig a Will Smith főszereplésével készült A boldogság nyomában című alkotás.  Az igaz történeten alapuló film amilyen egyszerű olyan nagyszerű: egy egyedülálló apa embertelen, vagy ha úgy nézzük, nagyon is emberi küzdelmét mutatja be, nagyvárosi utcák, metrók, hajléktalanszállók és nagymenő brókerek árnyékában. A férfi magányát és az egzisztenciális biztonságért folytatott kilátástalan harcát mindössze két dolog enyhíti: fia feltétel nélküli bizalmon alapuló szeretete és a jobb sors elérhetőségébe vetett rendíthetetlen hite. A film mindent megad a nézőnek, amit csak elvárhat: drámát, humort, érzelmeket és nem utolsó sorban tanítást, ha úgy tetszik „nevelést”. Ezt a „nevelést” a film tételmondata sűríti össze, melynek szerintem minden apa-fiú kapcsolatban el kellene hangoznia (lehetőleg minél többször):

„Ne higgy annak, aki azt mondja, nem vagy rá képes! Ha van egy álmod, ne mondj le róla! Ha valaki nem tud valamit, azt szeretné, ha te sem tudnád. Ha akarsz valamit, tegyél érte! Ennyi!”

http://www.youtube.com/watch?v=SUW3tXquvWc

Bernardo Bertolucci (tudják, aki a XX. század-ot vagy az Utolsó tangó Párizsban-t is rendezte): Oltalmazó ég című 1990-es filmjét ajánlom. A maga idejében – s ezt illő leírnom – nagyon sok kritikát kapott - különösen a zárójelben említett két klasszikussal összevetve. Nekem azonban kedves filmem. A mű alapjául szolgáló regényt Paul Bowles írta; szerintem a film jobb és fülledtebb, mint a regény. Egy harmincas házaspárról szól, akik házasságuk kiürültsége miatt Afrikába utaznak, s ott igyekeznek helyrehozni azt. Azazhogy a film talán éppen arról szól, hogy nem is olyan nagyon igyekeznek. Vagy inkább nem tudják. Az időn kívül élnek. Aki megnézi, valódi „művészfilmre” készüljön: a ritmus döbbenetesen lassú, a régi nagy filmes iskola szabályait követi. A mostanában megszokott gyors vágások és snittek teljesen hiányoznak; hosszú jelenetek, az arcokról csorog az izzadtság, feloldozás pedig sehol, legfeljebb a bölcs narrátortól kapunk némi reményt. A film azért is érdekes, mert – megítélésem szerint – ebben látható a filmtörténet egyik legszebb „erotikus” jelenete. (Az idézőjel nem véletlen). A filmben egy hosszabb bicikli utat követően jön. Akkor, amikor a John Malkovich által alakított főszereplő megmutatja a számára kedves hegyet filmbéli feleségének, Debra Wignernek. Ez a jelenet boszorkányos és ebben sűrűsödik minden! Meg is mutatnám Önöknek, de YouTube-on 18 éven felülinek minősül. Így csak a film előzetesével szolgálhatok. 

http://www.youtube.com/watch?v=d04GvfF0TKQ

 


0 Tovább

6x6 - A Méltányosság karácsonyi sorozatának első napja

Képzelt Riporter (KR): Köszöntöm az olvasókat és Benneteket, a Méltányosság elemzőit! Felkértetek, hogy december 25-e és 30-a között minden nap egy kérdést tegyek fel Nektek. A karácsonyi és az azt követő napokban az olvasók talán örömmel fogadják az ilyen laza, de azért komoly csevegéseket. A kérdések rövidek és célirányosak lesznek: az első három napon inkább általános "műveltségi" kérdéseket kaptok; a második három napon pedig inkább olyanokat, amelyek közelebb állnak elemzői foglalkozásotokhoz. Most megmutathatjátok "másik" arcotokat!

Az első nap kérdése: Kérlek Benneteket, ajánljatok egy könyvet az olvasónak, amely számotokra fontos és szerintetek mások is haszonnal forgathatják!

Daniel Arasse: Festménytörténetek című könyvét ajánlom. A könyv egy tanulmányából az olvasó megtudhatja, miért történelem előtti táj elé festette Leonardo a Mona Lisát, s miért éppen ez a kép a szerző szerint a világ legszebb képe. De mivel nem művészettörténész vagyok, botorság lenne a könyv esztétikai értékeit ajánlanom. Más az, ami megfog benne, s ez a filozófiája. A szerzőnek önálló művészet- vagy inkább „festészet-filozófiája” van, ráadásul olyan, ami a magaméval szinte megegyezik. Olvassuk csak: „Számomra minden korszak figyelemre méltó vonása az átalakulásban rejlik, különösen az a pillanat érdekel, amikor egy általános rendszeren belül jelenik meg egy alrendszer, formát ölt, majd egy időpontban megszűnik, hogy új kép lépjen a helyére. A tudománytörténetben megfigyelhető tendenciákkal egyenértékű folyamatot figyelhetünk meg. Bizonyos művészettörténeti átalakulások könnyebben érthetők, ha a tudománytörténet nagyon érdekes modelljeit használjuk fel az értelmezésükhöz. Természetesen Thomas S. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című könyvére gondolok…”  Régóta vagyok Kuhn nagy tisztelője, s Arasse könyve gyönyörű sorai csak megerősítenek abban: ha valaminek értelme van az elemző számára, az a változás kutatása, s ennek kapcsán újabb és újabb modellek felállítása. Mi tagadás, a magyar politika értelmezéséhez is jól jönne a változások leírásának egy olyan modellje, amelyet a szerző a festészet történetére alkalmaz.  

http://www.libri.hu/konyv/festmenytortenetek.html

 

Harper Lee-től a Ne bántsátok a feketerigót! című regényt ajánlom. Egy igazi amerikai alapmű. Mindent, ami erkölcsileg fontos számomra, emberként és elemzőként, ettől a könyvtől kaptam. Csak akkor érthetünk meg igazán valakit, ha az ő cipőjében járunk, ha az ő helyzetébe képzeljük magunkat. Valósággal bele kell bújnunk a bőrükbe, mondja a könyv. Ez a típusú empátia elengedhetetlen a méltányos elemzéshez. Aki kíváncsi hogyan nevel direkt és indirekt módon demokráciára, toleranciára az amerikai társadalom, mindenképp olvassa el!  De beszéljen inkább önmagáért:

 –        (…) Ez az ügy, Tom Robinson ügye, lelkiismereti kérdés… Scout, én nem tudnék templomba menni és Isten színe elé állni, ha nem próbálnék segíteni rajta. 
– Atticus, én azt hiszem, hogy nincs igazad. 
– Hogyhogy? 
– Mert a legtöbben azt gondolják, hogy nekik van igazuk, és neked nincs… 
– Feltétlenül joguk van hozzá, hogy ezt gondolják, és ezt a jogukat tiszteletben is kell tartani – mondta Atticus –, de másokkal csak úgy tudok együtt élni, ha saját lelkiismeretem tiszta. Egyetlen dolog van, amiben sose dönthet többségi vélemény, és ez az egyén lelkiismerete.

http://www.kihagy6atlan.hu/temak/konyv/harperleenebantsatokafeketerigot/

Akárcsak egy olasz d(r)áma, olyan szép és szenvedélyes az id. Alexandre Dumas egyik kései gyöngyszeme: a Luisa San Felice című regényt ajánlom. A színhely a 18. századi Nápoly, a maga ősi múltjával, királyi fényűzésével és népi életével, meg a liberális, reformer értelmiséggel, amelyik a két malomkő, s egy harmadik – a forradalmi Franciaország – közé kerül. A magyar históriából (is) jól ismert dilemmákról szól ez a könyv. Elrettentésül is ajánlom a regényt. Ha valaki az állandó magyar széthúzás miatt nyavalyogna, kezébe adnám ezt a könyvet: íme, nézd meg, ilyen az igazi fanatizmus és a polgárháború, ahogyan Dumas mester ábrázolja! Idáig ne jussunk el soha!

http://mek.oszk.hu/04100/04178/html/01.htm

John Locke: Értekezés a polgári kormányzatról című művét ajánlom. Az először 1688-ban megjelent könyv még mindig aktuális, hiszen a nyugati típusú kormányzás és társadalom több fontos elve is megjelenik, így pl. a magántulajdon tisztelete, vagy a törvényeken alapuló (tehát nem önkényes) kormányzás szükségessége. Ezek az elvek a mai napig hatnak a politikai gondolkodásra, amelyek nélkül nem képzelhető el pozitív értelemben vett jogállami politikai rendszer.

http://bookline.hu/product/home.action?id=2101709376&type=10&_v=John_Locke_Ertekezes_a_polgari_kormanyzatrol


Richard Sakwa: Putin: Russia's choice című monográfiáját ajánlom. A legjobb Putyin-monográfia, mely valójában sokkal több: egy elképesztően pontos, és éles korlenyomata az elmúlt húsz év politikájának Oroszországban. Nehéz könyv, helyenként inkább emlékeztet akadémiai szintű elemzésre, semmint egy ismeretterjesztő műre, ám érdemes keresztülvergődni rajta, ugyanis fellebbenti a fátylat a „Putyin-titokról”, és szembesít bennünket azzal, mennyire nem ismerjük a politikust, az embert, sem pedig az országot, melyet irányít. Emellett azoknak is ajánlatos elolvasni, akik előszeretettel hasonlítják Orbán Viktor politikáját Putyinéhoz, akár csak azért, hogy realizálhassák, mennyire kevés a valódi, és nem felületes hasonlatosság köztük. Politika, oligarchák, olaj és gáz, hatalmi technikák, stratégák és stratégiák, avagy kiskáté egy hajdan volt birodalom úton tartásához. Azoknak, akinek arról, hogy orosz, a matrjoska, a lágerek, vagy a vodka jut csak eszébe, és azoknak is, akik az orbáni keletre nyitás kudarcának okait nem nyugat felé nézve szeretnék megérteni. Sok erős feketekávét ajánlok mellé, például perui chanchamayo-t.

http://www.amazon.com/dp/B000SFJPJE/ref=r_soa_w_d


Paul Ekman: Beszédes hazugságok című könyvét ajánlom. Képzeljen el egy olyan világot, ahol a hazugságok és megtévesztések értelmüket, illetve céljukat vesztik, mivel minden ember képes felismerni őket. Egy ilyen világban ugyebár természetszerűleg és szükségszerűen csak az őszinte beszédnek és cselekvésnek van helye. Hogy ez egy csodálatos utópia lenne vagy maga a kénköves pokol, döntse el magában a kedves olvasó. Mindenesetre, ha széles körben elterjedne és alkalmazásra kerülne Paul Ekman Beszédes hazugságok című könyve, akkor minden bizonnyal közelebb kerülhetnénk egy őszintébb (politikai)világhoz, melyben a társadalom vezetői jóval kevésbé élhetnének a manipuláció eszközével. A szerző ugyanis művében fellebbenti a fátylat a mikro-arckifejezésekről és a tudatos/tudattalan non-verbális jelekről, leleplezve a megtévesztés mestereit. De Ekman professzor nem csupán a pszichológiai kutatásainak tudományos eredményeit tárja elénk, hanem konkrét példákon keresztül világítja meg, hogy min buknak el a hazugok, vagy éppen azt, hogy miképpen tudjuk kivédeni, hogy mi is áldozattokká váljunk.

Hogyan kapcsolódik Hitler és Neville Chamberlain esete egy 42 éves szuicid hajlamú nő viselkedéséhez? Az általam ajánlott könyvből –többek között – ezt is megtudhatják. Hasznos gyakorlati útmutató ez hazugoknak és becsapottaknak egyaránt.

http://www.libri.hu/konyv/beszedes-hazugsagok.html


 

0 Tovább

Karácsonyi búcsú

December 4-én a Méltányosság Politikaelemző Központ és a Történelemtanárok Egylete közös szervezésében megrendezett „Közoktatás és/vagy köznevelés” konferenciával zárult a Köznevelés Projekt című tematikus blog-sorozatunk. A konferenciáról szóló összefoglalónkat hamarosan olvashatják az MPK honlapján.

Ebben a sorozatban arra tettünk kísérletet, hogy a mai kormány által kidolgozott köznevelési rendszerről átfogó elemzés-sorozatot nyújtsunk, és emellett igyekeztük megválaszolni a kérdést: lehet-e az állampolgárokat demokráciára nevelni? Hiszen a kormányzati zsargonban használt „köznevelés” kifejezés egyértelmű jelzés arra, hogy a kormány nevelni is akarja a társadalmat. Bár a bejegyzések zöme a magyar köznevelési rendszer elemzéséről szólt, de – ígéretünkhöz híven – a demokráciára nevelésben élenjáró néhány ország – Nagy-Britannia, Dánia és az Egyesült Államok – példáját is bemutattuk, mert úgy gondoltuk, hogy a nemzetközi összehasonlító szemléletmód, a külföldi példák ismerete nélkül, pusztán a magyar helyzet leíró elemzésével nem sokra jutunk, ha a demokráciára nevelés, vagy általában a köznevelés „magyar útját” keressük. Ezekből a nyugati példákból megtanulhattuk, hogy Nyugaton a sikeres oktatási-nevelési reformok a kohézió, az egyéni és csoportos állampolgári felelősség köré rendeződnek.

A Méltányosság Politikaelemző Központ ezúton is köszöni vendégszerzőinknek, Nahalka Istvánnak, Fekete Lajosnak, Horváth Györgynek, Arató Gergelynek, Filippov Gábornak (Magyar Progresszív Intézet), Fodor Csabának (Nézőpont Intézet) és Keil Andrásnak (Republikon Intézet), hogy közreműködtek a blog írásában, tudásukat és véleményüket, álláspontjukat megosztották velünk. Köszönjük az előadását Thaisz Miklósnak, az Oktatásért Felelős Államtitkárság politikai tanácsadójának, a kerekasztalon való részvételt Miklósi Lászlónak, a Történelemtanárok Egylete elnökének és a részt vett elemzőknek: Böcskei Balázsnak (Intézet a Demokratikus Alternatíváért), Fodor Csabának és Keil Andrásnak, valamint Betlen Jánosnak a moderálást.

Most a blog-szerzők elvonulnak karácsonyi és szilveszteri pihenőjükre. Januárban újra indul a blog, újabb közpolitikai témákkal és sorozatokkal. Kérjük kedves Olvasóinkat, hogy tartsanak velünk 2013-ban is!

Kellemes Karácsonyt és Boldog Új Évet kíván a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetősége és munkatársai!

0 Tovább

Köznevelés vagy közoktatás?

Magyarországon éles vitát váltott ki már maga a „köznevelés” fogalom is. Egyesek szerint a köznevelés használata a közoktatás helyett csupán „szómágia”, hiszen nevetséges feltételezni, hogy eddig az iskolarendszer ne nevelt volna – elvégre már az oktatás is egyfajta nevelés, a nevelési célok jelentős része (viselkedési normák, magatartásminták elsajátítása) az oktatás során valósul meg. Mások úgy vélik, hogy a kormány tudatosan választotta a köznevelés fogalmat, ezzel is hangsúlyozva, hogy az egész társadalom tudatos (át)nevelésére, indoktrinációjára törekszik.

Az iskolának, az oktatási rendszernek sokféle funkciója lehet. Egyesek szerint a jelenlegi kormány az individualizációs funkció (az általános műveltség elemeinek átadása) terén erősen érvényesíti a maga világképét. Mások szerint éppenséggel a kormány számos lépése arra mutat, hogy az „oktatás=áru” leegyszerűsített képlet érvényesül több területen (a szakképzésben, a felsőoktatásban), és mintha a nevelési szándék nem mindenütt lenne következetes.

A Méltányosság Politikaelemző Központ körkérdéssel fordult a december 4-ei konferenciára meghívott elemző intézetek meghívott munkatársaihoz. Kérdésünk így hangzott:

„Vajon szerintetek lehet-e köznevelésről beszélni vagy a közoktatás korábbi rendszerét kell helyreállítani?" Mennyire legitim egyáltalán a "köznevelés" kifejezés (hiszen tudjuk, sokan a politizáló értelmiség és a szakemberek köréből magát a szót is blaszfémiának tartják, mondván, nem feladata az államnak, hogy a közösséget nevelje)? Szerintetek is legfeljebb "közoktatásról" lehet és szabad beszélni, a nevelés pedig az egyén és a család dolga, nem az iskoláé (pláne az állami iskoláé!), vagy - hasonlóan egyébként az MPK álláspontjához - igenis úgy látjátok, hogy szükség van a társadalom "nevelésére" (nem feltétlenül a kormányzati intézkedések szellemében, értelmezésében és eszközeivel), és ezért nem lehet pusztán a régi közoktatást helyreállítani?

A körkérdésre adott elemzői válaszok itt olvashatók:

Filippov Gábor

(Magyar Progresszív Intézet)

Oktatás és nevelés szétválasztása legfeljebb analitikus szinten lehetséges. Éppen ezért a „köznevelés” fogalma önmagában korántsem elvetendő – az oktatás mindig egyben nevelés is egyben. A kérdés csak az, mire és hogyan nevel.

Ha a politikai közösség, illetve annak intézményesült szocializációs ágense, az iskola lemond a direkt nevelésről, akkor sem képes megkerülni ezt a szerepet. Legfeljebb, a felelősséget elhárítva, olyan szocializációs mintákat közvetít, amelyek elsajátítását nem feltétlenül kívánnánk egy fejlett demokrácia fiatal állampolgáraitól. A magukra hagyatottság érzete, a közös orientációs pontok hiánya, a társadalmi szintű atomizáltság állapota is elsajátítható – direkt vagy indirekt – nevelés útján, ahogy az állampolgári passzivitás, az alattvalói attitűd, a bezárkózás mintái is. Ennél talán jobb, ha egy közösség inkább pozitív közösségi értékeket közvetít.

Mint minden társadalmi rendszernek, a liberális demokráciának is vannak olyan alapvető értékei, amelyek átadása, interiorizálása elsődleges fontosságú a közösség fennmaradása szempontjából. Ilyen értékek az alapvető emberi és politikai jogok tisztelete, nemzeti kultúra és hagyományok ismerete és szeretete, a tolerancia és a társadalmi-kulturális sokszínűség felismerése, értékelése; a normakövetés, a szolidaritás, az állampolgári felelősségtudat és aktivitás, a közösségi részvétel értékei. Egy demokrácia nem attól lesz jobb az autoriter rendszereknél, ha valamiféle rosszul felfogott semlegesség jegyében lemond saját alapvető értékei újratermeléséről az oktatási intézményekben. Hanem attól, hogy éppen ezeket az értékeket kínálja mintaként.

Fodor Csaba

(Nézőpont Intézet)

Az újító szándékot ritkán ünneplik

Magyarország megújulása nem kizárólag a mindenkori kormányok felelőssége. A közügyek vitele és a közjó érdeke mindenkitől megkívánja, hogy jóhiszeműen és kezdeményezően járuljon hozzá a társadalom szellemi erejéhez, kreativitásához; gyarapítsa annak tudását és erkölcsi nagyságát. A politikusok beszélhetnek ugyan a szakképzett termelő munkaerő szükségességéről, versenyképes adórendszerről, valamint az egyszerű állam igényéről, a hétköznapi valóságot az állam polgárai töltik meg valósággal.

A sikeres átalakítások együttműködő társadalmat igényelnek. Az oktatás új intézményeinek működőképessége és sikere sem kizárólag a kormányon, hanem az oktatási rendszer valamennyi szereplőjén is múlik. És bár az újító szándékot, a változás tényét ritkán ünneplik az ebben érintettek; a felek közti párbeszéd inkább szolgálja a nemzeti érdeket a reformokat eleve elutasító „bojkott-stratégia” helyett.

Az új oktatási törvények célja, hogy a gyermekek egyenlő eséllyel versenyképes tudáshoz jussanak. Az oktatási intézmények állami fenntartása nem egyoldalú és cél nélküli „államosítást” jelent, hanem az államnak az oktatás rendszerén belüli célhoz kötött szerepvállalását. A célhoz kötöttség nem pusztán üres és tartalommentes ígéret, a kormány által fontosnak ítélt társadalmi felzárkózás ugyanis az ország területi egyenlőtlenségei miatt sokak számára az alapvető tudáshoz való hozzáférés és a minimális társadalmi normák elsajátításának garanciája.

E kettősség teszi szükségessé egyébiránt azt a kérdést, hogy az oktatás rendszerén belüli átalakításokról, mint oktatási és nevelési kérdésekről beszéljünk. A köznevelés nem egyénekre és személyekre szabott kormányzat általi nevelést jelent. A köznevelés ugyancsak az oktatás valamennyi szereplőjének közös együttműködését igényli. Legitim cél ugyanis, hogy a gyermekek, a fiatalok támogató környezetben sajátítsák el az alapvető társadalmi normákat.

A köznevelés új funkciója tehát a használható tudás átadása, a kreativitás kibontakoztatása, a normális társadalmi együttéléshez szükséges normák közvetítése, illetve a nemzeti értékek és a szellemi örökség modernitás keretei közötti megőrzése. Bár az átalakítási folyamat eredményessége három-négy év távlatában lesz biztosan megítélhető, az említett alapvető irányok megváltoztatása aligha lehet célja a nemzeti érdek iránt elkötelezett politikai erőknek.

Keil András

(Republikon Intézet)

A „köznevelés” kifejezés használata nem szerencsés. Egyfelől negatív konnotációkkal bír: a „közt”, azaz az egész társadalmat nevelni nem lehet és nem is kell, pláne nem feladata ez a politikának egy demokratikus berendezkedésű országban.

Másfelől teljesen értelmezhetetlen ez akkor, ha arra a tartalomra használjuk, amit az oktatásért felelős államtitkárság ért rajta. Nem véletlen ugyanis, hogy az alsó- és középfokú oktatásügyet, egyes társadalmak oktatásra irányuló szakpolitikáját általában a „közoktatás” (public education) kifejezéssel illetik külföldön is. Az oktatás keretrendszerének meghatározásában, a tartalmi kérdések szabályozásában lehet helye az államnak (bár ennek mértékéről hosszasan lehetne vitázni), ám a nevelés területe semmiképpen sem állami feladat. Nevelni egy szűkebb közeg, esetünkben az iskola – és persze a család – hivatott. E logika mentén tehát felfogásom szerint értelmetlen köznevelésről beszélni. Olyan plusz feladatokat róna ugyanis az államra, amelyek nem tartoznak rá. Nem is ért hozzá, s őszintén: nem is kell, hogy rátartozzon. Ez a pedagógusok, diákok, szülők hármasának ügye.

A „köznevelés projekt” tehát már születésekor halálra volt ítélve, hiszen egyik érintett fél érdekeit sem szolgálja igazán. Újragondolása, az állam szerepének újradefiniálása, az érintettekkel való új szövetségek megkötése tehát indokolható.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

1 Tovább

Lehet-e a közt nevelni?

Természetesen. Csak nem mindegy, hogyan.

A Méltányosság Politikaelemző Központ nem véletlenül indította ezt a blogot. Úgy érezzük ugyanis, hogy miközben az elmúlt hónapokban rengeteg szó esett arról a kérdésről, hogy a kormány „államosítani” kívánja a közoktatást, szinte alig beszéltünk arról, hogy ez az egész kérdéskör hogyan viszonyul a demokrácia sokkal átfogóbb kérdéséhez. Egy blogbejegyzésben óhatatlanul leegyszerűsítve kell fogalmazni; ezt teszem én is.

A demokrácia működőképességének lételeme a „nevelt” állampolgárok sokasága.

A „nevelt” állampolgár nem ugyanaz, mint az „oktatott” állampolgár. Kutatások özöne mutatott rá arra, hogy magas tárgyi tudású emberek nem biztos, hogy nagyfokú kooperatív képességekkel rendelkeznek. Az elmúlt 22 év diskurzusai engem arról győznek meg, hogy a köznevelés kérdését Magyarországon - ha egyáltalán - oktatási, iskolai, pedagógiai kérdésként kezelik. Ennek a megközelítésnek ékes példája a mai kormányzat, amely a köznevelés problematikáját az iskolarendszer átfazonírozásán keresztül igyekszik megoldani. Ezt persze ne utasítsuk el ab ovo; azt azonban látnunk kell, hogy az iskolák általi köznevelés könnyen nyerhet ideologikus színezetet, ami nem csupán az ellenzék számára lehet irritáló, de – valljuk be- nem is ad valódi választ a már említett problémára, arra tehát, hogy egy demokráciában a nevelés fő ágensei a hivatalos intézményeken kívül foglalnak helyet.

Ahhoz, hogy ezt a problémát végre komolyan mérlegre tegyük, el kell jutnunk oda, hogy felismerjük a társadalmi normák és szokások kitüntetett szerepét. Ha egy társadalomban ezek a normák és szokások hagyományosan a mindenkori hatalommal való szembenállásra, a kiskapuk keresésére, vagy egyszerűen csak a túlélésre épülnek, ezekből borzalmasan nehéz demokratikus közszellemet fabrikálni, mert hiszen a demokratikus közszellem lényege, hogy az állampolgárok közösen hisznek valamiben, például a saját országukban, a saját intézményeikben, embertársaikban, vagy azokban a normákban, amelyek a mindennapi életet tradicionálisan irányítják.

Természetesen sokféleképp lehet kritizálni, a mai Nyugat-Európa demokratikus folyamatait, ám egy dolgot tejesen haszontalan bírálat tárgyává tenni, s ez pedig a nyugat-európai hagyománynak a mindennapi élet élését elősegítő normatív szintje. Egyszerűen szólva a nyugati állampolgár a liberális demokrácia egyenrangú részének érzi magát, ellentétben a magyar állampolgárok tömegével, akiknek nem kis része sem azt nem érti mi a liberalizmus, sem azt, hogy mi a demokrácia.

És ezen lassacskán jobb volna nem csodálkoznunk. Ez messze nem iskolarendszeri, oktatásirányítási, hatalompolitikai, racionalizálási probléma. Az iskolarendszernek csak akkor van esélye demokrácia nevelni, ha a közszellem fogékony erre, továbbá, ha a közélet meg is „követeli” az iskoláktól az ilyen irányú tevékenységet. A kipipálandó feladatként értelmezett köznevelésnél nincs rosszabb, s az ilyesmit kár erőltetni, úgyse vezet sehová.

A Méltányosság Politikaelemző Központ elengedhetetlennek tartja azoknak a társadalmi intézményeknek a megismerését, tapasztalataik feldolgozását, amelyek a nyugat-európai demokráciákban évtizedek óta hatékonyan végzik az állampolgárok demokráciára nevelését. Még egyszer hangsúlyozom: a nevelés nem (csak) iskolai, tanórai feladat, mint ahogy nem is csupán (mint ahogy azt sokszor gondoljuk) családi feladat. Sokkal inkább arról van szó, hogy a legkülönbözőbb társadalmi közösségek kapcsolati hálók tanítanak meg bennünket arra, hogy mi az értékes, és mi az értéktelen. Ha ilyen közösségek gazdagon vannak, nagyobb az esély, hogy megtanuljuk, hogyan kell fontos ügyekben együttműködni, konfliktusokat felvállalni és azokat megoldani. Ellenben, ha ezek a közösségek nem léteznek, vagy ha léteznek is, belterjesek, önmagukba záródnak, és a másik közösségektől elkülönülnek, akkor a demokrácia egyszerűen nincs miből töltekezzen, s ilyenkor jön az az állapot, amit mi politológusok előszeretettel  nevezünk „elit-demokráciának”.

És ilyenkor gondolhatják sokan, hogy ideje a bürokratikus, állami megoldásoknak. Amelyeket mi nem támogatunk.

Ugyanis érdemes lenne észrevennünk, hogy itt elsődlegesen „demokrácia-politikai” kérdésről van szó, vagy ha nagy szavakat akarunk használni: a magyar demokrácia létkérdéséről. Első lépésként „ezerrel” kellene magunkba szívnunk mindazokat a nyugati tapasztalatokat, amelyek a demokráciára nevelés területén felhalmozódtak; és persze nagyon alaposan fel kellene térképeznünk azt is, hogy vajon a magyar társadalom demokráciára nevelődésének folyamatai miért is teljesen hatástalanok, s miért nem hasonlítanak ahhoz a nyugati modellhez, amelyhez pedig szeretnénk, ha hasonlítanának.

Blogbejegyzéseink ezekre az anomáliákra kívánták felhívni a figyelmet, s ezekkel a kérdésekkel foglalkozik december 4-ei konferenciánk is.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

0 Tovább

Mire is nevelünk?

Arató Gergely 44 éves, tanár, egyetemi oktató, 2004-2010 között oktatási államtitkár.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Köznevelés Projektjébe írta.

A köznevelés projekt blogbejegyzései között szükségszerűen és helyesen sokféle megközelítés jelenik meg, hatalmi, pedagógiai, társadalom- és gazdaságpolitikai egyaránt. Ebben a bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy a köznevelés és a munkaerőpiac kapcsolatának néhány, a szakpolitikai döntéseket befolyásoló összefüggésére hívjam fel a figyelmet.

A politikai kommunikáció gyakori szokása az, hogy bizonyos kifejezéseket „felemel”, a valóságoson túlmutató jelentéssel ruház fel. Amikor az új kormányzat a közoktatást a köznevelés szóval helyettesíti, és ennek valós jelentőséget tulajdonít, akkor pontosan ezt teszi. A közoktatási rendszernek mindig is elválaszthatatlan része volt a nevelés is, például a korábbi, (nb. „közoktatási”) törvény legutolsó változata 197 alkalommal tartalmazta a nevelés szót. Így aztán az új szabályozás lényege nem a nevelés és oktatás arányának megváltoztatása (ami amúgy izgalmas pedagógiai, iskolaszervezési probléma), hanem az nevelés-oktatás céljainak megváltoztatása.

Ha az oktatás közszolgáltatás (vagy közszolgálat, a különbség ismét inkább retorikai), tehát (zömmel) közfinanszírozású és ráadásul még kötelező is, akkor nyilván világosan meghatározott közcélokat kell szolgálnia. Az egyik ilyen funkció (bár valóban lényeges, hogy nem az egyetlen) a jövendő szorgos dolgozóinak képzése, vagy, kevésbé líraian, a megfelelő munkaerő biztosítása. Mégpedig hosszú távra, hiszen a mai kisiskolás még 50 év múlva is lelkes humántőke lesz. Az oktatás-nevelés tehát jelentősen meghatározza mind az egyén leendő foglalkoztatási helyzetét (és a foglalkoztatással járó mindenféle előnyökhöz, jövedelemhez, presztízshez, egészséghez, biztonsághoz hozzáférést), mind a közösség gazdasági potenciálját.

Természetesen nemcsak a szakképzésnek és felsőoktatásnak van szerepe a gazdasági fejlődésben. Legalább ennyire fontos a közoktatási rendszer teljesítménye is, különösen az alapképességek megfelelő megalapozása. Az OECD-nek a PISA vizsgálatok alapján végzett becslése szerint (The High Cost of Low Educational Performance, 2010), például Magyarország számára a következő 80 évben összesen 584%-os GDP növekedési lehetőset jelentene, ha az alapképességek szintje elérné a listavezető finn iskolásokét (nem elírás, közel hatszoros növekedésről van szó). A szakmai felkészülésen és alapképességeken túl, rendkívül nagy szerepe van az iskola által közvetített „soft skilleknek”, attitűdöknek, mentalitásnak is.

Az oktatás történetének egyik lehetséges narratívája abból indul ki, hogy milyen társadalmi és gazdasági kihívásokra ad választ az adott iskolarendszer. Ebben a megközelítésben a XIX. században kialakult, mindenkire kiterjedő közoktatás legfontosabb feladata a gyáripar hozzáértést kívánó, de könnyen egységesíthető munkafolyamatokat végző munkásainak képzése volt. Na és még egy, a szerveződő korszerű tömeghadseregek képzettségi igényének kielégítése. A történelemkedvelő számára nem lesz meglepő, hogy az ilyen oktatási rendszer kiépítésében a németek jártak az élen. Nem is eredménytelenül, Moltke szavai szerint a „porosz-francia háborút a német tanítók nyerték meg”. A jól képzett és fegyelemre nevelt lakosság jelentős előnyt jelentett a harcmezőn és az ipari fejlődésben egyaránt. 

A XX. század folyamán az oktatásban töltött idő folyamatos növekedése, az új oktatási és nevelési módszerek, iskolai modellek elterjedése nemcsak az oktatás demokratizálására irányuló szellemi és politikai mozgalmakkal, társadalmi igényekkel függött össze (a demokratikus iskola sokkal több, mint a demokráciára nevelés), hanem a munkaerőpiac változásával is. Egyre több magas képzettséget igényelő munkahely jött létre, amelyeknek jelentős része nem az engedelmeskedést, hanem az önállóságot és kooperációt követelte meg. Ugyanakkor Európa keleti felén ez a változás sokkal lassabb volt. Az államszocializmus számára, amelyik idealizálta a gyári munkást, és nagy sorozott hadsereget tartott fenn, nagyon is megfelelt az (amint láttuk, valóban poroszos) hagyományos oktatási rendszer. Magyarországon a nyolcvanas évektől kezdve viszont egyre inkább teret nyert a Nyugaton szokásos megközelítés: növekvő képzettségi szint, meghosszabbodó oktatás, nagyobb intézményi autonómia, kooperatív és képességfejlesztő pedagógiai módszerek. Ennek a korszaknak vetett végett a 2010-es váltás.

Úgy tűnik, a foglalkoztatás területén a következő időszakban is a tudás felértékelődése várható. Az Európai Unió illetékes szervezete (CEDEFOP) becslést készített az európai munkaerőpiac várható változásairól. E szerint 2020-ig 3 millió munkahely jön létre a „zöld” iparágakban, 2 millió az egészségügyben és a kapcsolt ágazatokban, 700 ezer az IKT területen, 1 millió a kutatásban és az innovációban. Szemben a 16 millió magasan képzett munkaerőt igénylő állással, további 12 millió kékgalléros munkahely szűnik meg a következő évtizedben.

Gondolhatnánk, hogy Magyarországon valamilyen speciális gazdasági igény alapján mégiscsak a szakmunkások képzése jelenti a jövőt, de erre semmilyen adat sem mutat. Az Eurostat adatai alapján a legfeljebb szakmunkás végzettségűek foglalkoztatási aránya mindössze 38 százalék, tehát kevesebb, mint a fele a diplomások elhelyezkedési esélyeinek. Ez az arány a szakmunkásokra vonatkozó európai átlagtól is majdnem 20%-kal marad el. Tehát a kormányzati vélekedéssel szemben a magyar munkaerőpiac kimondottan bünteti az alacsonyabb képzettséget, és jutalmazza a magasabb iskolai végzettséget, különösen a diplomát, ezt a bérek összehasonlítása is bizonyítja.

A szakképzettség nélküliek helyzete gyakorlatilag reménytelen. Közülük csak minden negyedik talál állást. A tankötelezettség határának csökkentése, valamint a kötelező középfokú felvétel eltörlése, és helyette a HÍD program bevezetése, (ami egy korábbi szerző feltételezésével szemben még a szakiskolába sem jelent belépés) várhatóan tovább fogja növelni ezeknek az elveszett lelkeknek a számát.

Amikor tehát a mai kormányzat az oktatási rendszer irányításában (centralizáció), szervezésében (kötelező egységes tananyagok), tartalmában (ismeretközpontúság), nevelési céljaiban (erkölcsi nevelés hangsúlyozása) és a szakképzés preferálásában a korábbi időszakok iskolaügyének ideáljaihoz nyúl vissza, az egy elmúlt, fizikai munkán, nehéziparon és nagyüzemeken alapuló gazdaság és munkaerőpiac igényeihez való visszatérést is jelenti. Ezt lehet ugyan „munkaalapú” gazdaságnak és társadalomnak nevezni, de erősen kétséges, hogy mennyire szolgálja hosszabb távon a versenyképességet.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

0 Tovább

Biztos, hogy látod, amit nézel?

A filmek nevelő szerepe a társadalomban

Nagy Dóra bejegyzése:

Mindennapi életünkben vannak olyan átlagos, kézzelfogható és megszokott dolgok, amelyeknek nem tulajdonítunk akkora szerepet, mint amekkorát megérdemelnének. Úgy gondoljuk, hogy a szórakoztatásunkra, gyönyörködtetésünkre, vagy csupán a kikapcsolódásunkra szánt kulturális termékek nem többek annál, mint hogy este a fárasztó nap után ellazítson minket. Ám felmerül a kérdés: biztos, hogy látjuk, amit nézünk?

Vajon az emberek gondolkodására csupán a szüleik, nagyszüleik, tanáraik, barátaik vannak hatással? Csupán a beszélgetések, tananyagok, dokumentumfilmek formálják lényüket, és alakítják ki értékrendszerüket? Az, ahogyan a politikáról, az országukról vagy éppen a saját vagy más nemzetek társadalmáról vélekedünk, csupán a családnak vagy éppen az iskolának köszönhető? Elvégre ezeket nevezik elsődleges, illetve másodlagos szocializációs színtereknek. Különös módon a magyar társadalomtudományok szemléletmódjából, illetve a nevelésről szóló diskurzusokból elég gyakran kimaradnak vagy háttérbe szorul a mindennapi életünkre hatással levő populáris-kulturális termékek vizsgálata. Bár a populáris kultúra hatásmechanizmusai korántsem elemezhetőek egyszerűen, a filmeknek a nevelésre vonatkozó jelentőségét, könnyű és tartós hozzáférhetőségük miatt, aligha lehet túlbecsülni. Hiszen ha jobban belegondolunk, a filmkultúra az egyik legelterjedtebb művészeti ág a világon, amelyik a mozik, a televízió, a VHS-ek és a DVD-k segítségével a legkönnyebben eljuthat a tömegekhez.

Hogyan képes nevelni minket a film? Az Amerikai Egyesült Államokban külön iparág épült ki az amerikaiak identitásának orientálására, formálására, és ez nem más, mint a szórakoztatóiparuk. Sehol máshol a világon nincs ilyen mértékű, s a nemzettudatot elősegítő filmgyártás, mint ott. Létrehoztak olyan műfajokat, amelyek hozzájárulnak az amerikai identitás kiépüléséhez és az amerikai társadalom  egyben tartásához. Gondolhatunk a countryzenére, a westernre, nem utolsó sorban pedig ebbe a körbe tartozik az amerikai történelem különböző eseményeinek, valamint az amerikai társadalmat erősen megosztó és foglalkoztató témáknak a filmes feldolgozása is. Megfigyelhetjük, hogy az amerikai filmgyártásban, éppen elképesztő volumene miatt, nincsen olyan jelentősebb nemzeti történelmi esemény, a gyarmatosítás korától szeptember 11-ig és tovább, amelyet ne filmesítettek volna meg. Tömegével gyártják (és tegyük hozzá, hogy elemzik is társadalomtudományi kutatásokban) a függetlenségi háborúról, az indián háborúkról, a polgárháborúról, az elnökeik életéről, az akciófilmek hőseinek karaktereiről, a társadalmi tabutémákról, a politikai botrányokról és a világháborúkról szóló filmeket. Ez a legjobb eszköz arra, hogy az amerikai állampolgárokat megismertessék ezekkel az eseményekkel, és ezeken az élményeken keresztül  formálják a gondolkodásukat.

Legyünk őszinték magunkhoz, nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy eljusson Amerikába és ott éljen pár hónapot, vagy akár éveket. Akkor honnan tudjuk, hogy milyenek az amerikaiak?

Természetesen a filmekből. Leginkább ezekből alakítjuk ki véleményünket más államok politikájáról, társadalmáról, gondolkodásáról, szerepéről a különböző világméretű eseményekben. Ugyanakkor ez meg is fordítható. Elvégre a filmek nem csak más nemzeteknek mesélnek, nem csupán őket nevelik, hanem értelemszerűen saját polgáraikat is. Azt azonban feltétlenül fontos kiemelni, hogy a filmek értékközvetítő szerepe műfaji korlátoktól mentes. Nem csupán a komolyabb témákat feszegető, drámai hangvételű filmek vannak nevelő hatással a társadalomra. Minden film mesél valamit a társadalomról, minden filmbe lehet és kell is fontos témákat becsempészni és mindegyikbe szoktak is. A műfaj csupán az ízlésbeli különbségek feloldására szolgál, valamint a mesélés eszközeit különbözteti meg egymástól. Nem biztos, hogy sok nő (persze vannak kivételek, én magam is közéjük tartozom) szereti a háborús filmeket, és nem minden férfi ül le megnézni egy romantikus vígjátékot. Az üzenet közvetítése szempontjából teljesen mindegy, hogy milyen műfajú filmről van szó. Ráadásul sok esetben nem is lehet egy kategóriába besorolni az adott műveket.

Pontosan mire is gondolunk, amikor a filmek üzeneteiről, értékközvetítéséről és nevelő célzatáról beszélünk? A társadalom szerkezetének, értékrendjének, politikai beállítottságának jellemzői, változásai nagyon könnyen tetten érhetőek a filmekben. Ezek a művek képesek arra, hogy az apró változásokat bemutassák és elmélyítsék, valamint oldják a feszültséget társadalmi osztályok, különböző csoportok vagy éppen etnikumok között. Az, hogy ma az USA-nak fekete elnöke van, nem véletlen, és az sem, hogy ha nem is teljesen, de egyre inkább felszámolják és lazítják a feketék és a fehérek közötti ellentéteket. Egy nagyon hosszú folyamatnak lehetünk szemtanúi, ami már az 1939-es években elkezdődött. Akkor ugyanis a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat egy fekete színésznő vihette haza az Elfújta a szélben nyújtott alakításáért. Ezt követően kissé háttérbe szorultak a fekete színészek, és nem is foglalkoztak a filmkészítők azzal, hogy megpróbálják a két etnikum között megoldani az ellentéteket.

Az 1950-es években erősödött fel aztán megint ez a témakör. Egyre több filmben jelentek meg színesbőrű színészek, és egyre több film témájában vált központi elemmé a fekete-fehér ellentétek feldolgozása és oldása. Itt ki is kell emelnünk az 1958-ban leforgatott A megbilincseltek című alkotást és az 1967-ben készült Találd ki, ki jön vacsorára című filmet. A fentebb tárgyalt műfajok közötti különbség, de nem értékközvetítések közötti különbség érzékeltetése miatt választottam ezt a két filmet. Mind a kettő rendezője Stanley Kramer, aki különösen értett ahhoz, hogy fontos és megosztó társadalmi problémákat közvetítsen más-más korosztályok felé.

Az első film két rabról szól, akik megszöknek az őket szállító buszról. Össze vannak bilincsleve, egyikük fehér, míg másikuk fekete. Muszáj együtt menekülniük az őket üldöző rendőrök elől, és természetesen a csuklójukra zárt bilincsük miatt muszáj együttműködniük. Még a rendőrök is viccelődnek rajta, hogy lehet, nem sok dolguk lesz, mert ez a két ember előbb öli meg egymást, minthogy ők rájuk találnak. Kezdetben tényleg sok konfliktus van a rabok között, folyamatosan marják egymást, még össze is verekednek, aztán be kell látniuk, hogy menekülésük csak együtt lehetséges. Amikor végre elszakítják a láncokat, és azt hiszik, már túl vannak a nehezén, rá kell döbbenniük, hogy nagy hibát követtek el. Szökésük egészen addig volt sikeres, amíg össze voltak bilincselve. Jelen esetben a bilincs jelképezi azt, hogy bizony az emberek össze vannak kötve, és ha fellázadnak a helyzet ellen, ha el akarják egymástól magukat szeparálni, akkor nem fognak boldogulni az életben. Igenis el kell fogadni, hogy mindannyian emberi lények vagyunk, mindannyian a Földön élünk és együtt kell élnünk, egymás mellett, egymást segítve.

A másik film egy speciális szempontból közelíti meg ugyanazt a problémát. A '60-as években előretörtek az emberi jogokat védő mozgalmak. Egyre nagyobb hangsúlyt kapott a feketék jogainak védelme és a két etnikum közötti törésvonal felszámolása. Elég, ha Martin Luther King Van egy álmom című beszédére gondolunk. Stanley Kramer felveti azt a kérdést, hogy e mozgalmak és kezdeményezések tényleg magukkal hozták-e a kívánt változást, és azok, akik mellettük kardoskodnak, vajon otthon is vallják-e az általuk képviselt nézeteket? Vajon akkor is olyan liberálisan állnak hozzá a dolgokhoz, ha azok betörnek az otthonukba, és tényleg hatással vannak a mindennapi életükre? A Találd ki, ki jön vacsorára pontosan ezekre a kérdésekre keresi a választ. A filmben egy fehér értelmiségi lány beleszeret egy fekete orvosba. Teljesen természetesnek és normálisnak veszi a kapcsolatukat, és hazaviszi párját bemutatni a szüleinek. A lány szülei liberális nézeteket vallanak, apja az egyik vezető lap főszerkesztője, édesanyja saját galériát vezet. Már a társadalom béklyóit levetve nevelték gyermeküket, legalábbis ők azt gondolták. A lány már egy új korszakot képvisel, ahol nem számít a bőrszín. A szülei liberálisnak hitték magukat, de kiderül, hogy még a család lelkésze is felvilágosultabb náluk. Az apa teljesen kiborul, lenyomoztatja lánya választottját, nem akarja, hogy összeházasodjanak. Az anya hamarabb kibékül a helyzettel, látva lánya boldogságát. A filmemben hangsúlyozzák azt is, hogy a két etnikum keveredésével nem csak a fehéreknek volt baja, hanem bizony a feketéknek is. Az apák elutasítóak, az anyák elfogadóak. Ez is mutatja, hogy tartják a hagyományos, konzervatív családmodellt. A film tökéletesen ábrázolja a nagy jogvédők és liberális élharcosok felfogásának kettősségét. Igenis, változzon a társadalom, adjuk meg a jogokat a feketéknek, követeljük a jogainkat, egészen addig, amíg ez nincs közvetlenül hatással a saját életükre, amíg nem gyűrűzik be a változás a házukba. Természetesen lehetne még folytatni a sort ezer meg ezer filmmel, akciófilmekkel kezdve, romantikus vígjátékokon át a háborús filmekig. Én csupán a folyamatok kezdetét és előrehaladását akartam itt bemutatni.

Sokan legyintenének a felsorolt filmekre, és azt mondanák, hogy persze, de ez Amerika, ők megtehetik, van pénzük és lehetőségük erre! Akik azt hiszik, a filmeket nevelőcélzattal csupán az Egyesült Államok használja, nagyot téved. Szinte minden országból lehet sorolni a jobbnál jobb alkotásokat, amelyek megpróbálják megoldani társadalmuk problémát, amelyek  segítenek feldolgozni a történelmükben lezajlott események traumáit, az ott játszott szerepüket. Ebben az amerikaiak mellett élen járnak a németek. Igen nehéz helyzetben vannak a német polgárok, hiszen a második világháborúban játszott negatív szerepük tagadhatatlan. Ezt a feszültséget valahogy fel kell oldaniuk, és ennek a leghatékonyabb módja, ha szembenéznek vele. Ha reálisan, logikusan végigvezetik őket a különböző eseményeken. Nem mentegetve magukat, hanem segítve egymást, dolgozzák fel a történteket. Gondolok itt ilyen filmekre, mint A tengeralattjáró, Sztálingrád vagy éppen A bukás-Hitler utolsó napjai. Ez a fajta hozzáállás, nem csak a második világháborút feldolgozó filmjeikben érhető tetten, hanem az utána következő korszakok bemutatásában is. Itt pedig meg kell említenünk A mások élete című fantasztikus, és nevelés szempontjából kicsit sem elhanyagolható művüket. Ez a 2006-os film példát mutat minden olyan országnak, ahol olyan dolgok történtek, amelyet nem egy másik állam, hanem az adott ország polgárai és vezetése okozott saját magának. A történet 1984-ben játszódik Kelet-Németországban. A film egy író és párja kapcsolatán, valamint megvilágosodásán keresztül mutatja be az akkori társadalom és hatalom kapcsolatát. Megismertetnek minket a hatalom kiszolgálóival, ellenzőivel, hithű, majd pedig kiábrándult ügynökeivel. Bemutatják a lehallgatás rendszerét, a kommunizmus ellenfeleinek a harcát és rettegését. Elmondják nekünk azt, hogy az ember még a saját párjában sem bízhatott meg akkoriban, és hiába volt a rendszer egyik kitüntetettje, akkor sem mentesült a megfigyelés alól.

Emellett nagy szerepet kapnak azok az emberek, akik tényleg hittek ebben az eszmében, akik képesek lettek volna az életüket áldozni érte (átvitt értelemben meg is tették), és akik a legnagyobbat csalódtak benne, hiszen leginkább őket árulták el. Végül pedig láthatjuk, hogy Németországban bárki bemehetett egy erre kialakított épületbe, és elolvashatta, meghallgathatta a róla készült felvételeket. Gyakorlatilag átélhette az addigi élete minden pillanatát. Ami pedig a legmegdöbbentőbb – főleg, hogy mi is posztkommunista országban élünk –, hogy odamehetett és megkérdezhette, ki volt az őt lehallgató ügynök. 

A film legfontosabb érdeme az, hogy feloldja egy olyan ország polgárai közötti feszültséget és bizalmatlanságot, amelyik a besúgásra épül. Az emberek bizalmatlanokká váltak mind a kormányzatuk, mind pedig embertársaik iránt. Nem tudják, hogyan viszonyuljanak az előző rendszerhez, nem tudják, mit tegyenek, ha róluk is kiderül, hogy besúgók voltak, és azok sem tudják, akik később születtek, vagy nem voltak a rendszer kiszolgálói, hogyan viszonyuljanak azokhoz, akik ügynökök voltak. Az egész rendszer kihatással van a jövőre, muszáj nekik a filmgyártásukban is bemutatni ezt a korszakot, és erősíteni az emberek hitét egymásban és a következő rendszerben. Természetesen nem múlik el egyből a bizalmatlanság és a zavar, de az ilyen alkotások nagy segítségére vannak az állampolgároknak, az utókornak és a többi nemzetnek. Segítenek megértetni velünk, hogy nem lehet ezt a korszakot fekete és fehér színekben értelmezni.

Láthattunk két példát arra, hogyan képes értékek és útirányok kifejezésére az amerikai, valamint a német filmgyártás. Nyilván más országokkal is lehetne folytatni tovább a sort. Én azért ezeket az országokat választottam ki, mert mind a két probléma megjelenik nálunk is. Nézzük meg közelebbről, hogy Magyarországon mi a helyzet a filmek értékközvetítésével, nevelő hatásával kapcsolatban. Azt kell mondanunk, hogy igazán nem lehet felmutatni semmit. Magyarországon az elhallgatás és az egymásra mutogatás, a társadalmi törésvonalak mélyítése képezi a közbeszéd tárgyát, nem pedig ezek megoldása. Filmgyártásunkban nem foglalkoznak múltunk megosztó eseményeinek feldolgozásával. Őszintén szólva, filmgyártásunk nincs, néhány filmünk van. Általában az országunk méretét szokták felhozni ennek okaként. Ez akkor igaz lenne, ha sosem készítettünk volna jó filmeket. Erre azonban voltak példák, nem is kevés. Lehetséges, hogy a rendszerváltást követő kormányok, valamint a filmkészítők azt hiszik, hogy komolyabb témákat feldolgozó, értékközvetítő filmek elkészítése a diktatúrák privilégiuma, és a demokrácia polgárait nem kell nevelni, majd az emberek kiművelik magukat, hiszen minden lehetőségük adott erre.

Igen, roppant műveltek vagyunk az angol, francia, amerikai vagy éppen német társadalom problémáiból és történelméből, de mi lesz a saját országunk politikájával, állampolgáraival, történelmével? Amikor a Rákosi-rendszer összeomlott és egy új korszak jött el, figyeltek arra, hogy ez a filmekben is megjelenjen. Erre az egyik nagyon jó példa, ha nem a legjobb, a Bacsó Péter által megrendezett A tanú című alkotás. Humoros eszközökkel élve bemutatott egy borzasztó elnyomó rendszert, ahol az emberek rettegtek, majd pedig a végén kifejezte a reményt, ami akkor áthatotta a társadalmat, valamint nyitva hagyta, hogy mi lesz az új politikai berendezkedés sorsa. (Az ehhez kapcsolódó videó itt) Azért fontos a társadalmi kohézió szempontjából ez a film, mert képes volt megnevettetni az embereket, még azokat is, akik ebben a rendszerben éltek, így feloldották a társadalmi feszültségeket a Rákosi-rendszerrel kapcsolatban és azt mutatták az új rendszer vezetői, hogy a mostani berendezkedés más lesz, mint elődje volt, sokkal megengedőbb és élhetőbb. Meglepőnek hangozhat, de a szocialista rendszer időszakában alatt sokkal nagyobb hangsúlyt kapott Magyarországon a filmek nevelő célzata, mint napjainkban.

Ha csupán a családokra, iskolákra, szülőkre és tanárokra hagyjuk az állampolgárok identitásképzését és nevelését, akkor annak az lesz az eredménye, hogy egy magára hagyott, útját kereső, nagy problémákkal és mély törésvonalakkal küzdő nemzet alakul ki. Csak és kizárólag ezeken a színtereken mehet végbe a nevelés?

A politikai diskurzus leképezi mindazt, ami a magyar társadalmat jelképezi. Ez pedig nem más, mint a teljes elszigetelődés, a folyamatos gyűlölködés és bizalmatlanság és a teljes kétségbeesés. Mindez megtalálható az elmúlt évek egyik legnagyobb sikertrilógiájában, ami nem más, mint az Üvegtigris. A felszínen ez egy egyszerű, jó színészi stábbal rendelkező, nagyon humoros alkotás. Ez azonban csupán a jéghegy csúcsa. A film valójában a kilátástalanságról, a magányról, a reményvesztettségről, a pillanatnyi örömökről szól. A főszereplő Lalinak soha semmi nem sikerül, a barátai szerencsétlenebbek, mint ő maga. Amerika-mániás, mint legtöbbünk, elveszetten keresi az élete értelmét. A barátaink kívül nincsen igazán senkije, és amikor végre boldog lehetne, akkor az utolsó pillanatban minden összeomlik, és kezdődik a szenvedés elölről. Az Üvegtigris kifejezi mindazt, ami ma a magyarokat jellemzi.

Összefoglalva a fent elmondottakat, a filmeknek nagy hatása van arra, hogyan is látják az állampolgárok önmagukat és más nemzetek országát. Segítenek feldolgozni a múltat és erős hatással vannak a jövőre. Értékeket fejeznek ki és közvetítenek, leképezik az adott társadalom normáit, és képesek arra, hogy elfogadtassák a változásokat és a múlt, a jelen és a jövő politikáját az emberekkel. Ha ez a kohéziós szegmense hiányzik egy országnak, akkor sokkal nehezebb megoldani a társadalma törésvonalait és elfogadtatnia politikai berendezkedését és döntéshozói cselekedeteit. Joggal merül fel a kérdés: biztos látjuk, amint nézünk?

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

 

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

0 Tovább

Ne féljünk a demokráciára neveléstől!

Sokat vitatkozunk az oktatás és nevelés szerepéről. Szinte az unalomig ismerjük már a szembenálló felek érveit. „Az iskola az életre nevel”-től „a tanár csak ne neveljen”-ig minden végletet hallottunk már nem egyszer. Vajon nem szorítjuk be magunkat egy sarokba, ha pusztán a formális oktatás feladatairól és kötelességeiről beszélünk? Érthető, hogy sokak szemében a nevelés szó rossz képzettársítással jár. Azonban nem szükséges, hogy a fogalom az indoktrináció (valamilyen célnak alárendelt tanítás) szinonimája legyen. Sőt! Tudunk rá példát, amikor a nevelés, mi több, az állampolgári nevelés (Quelle horreur!) pozitív értéktartalommal bír. Ehhez nem kell mást tennünk, mint külföldi kitekintésünk során a skandináv modellt követően egy másik „oktatási bezzeg-ország” felé fordítanunk tekintetünket, mégpedig az Egyesült Államok irányába.

Ahhoz, hogy megértsük a „mintaország” státusz okait, előbb egy közkeletű félreértést kell tisztázni. Sokan ugyanis szeretik nemes egyszerűséggel műveletlennek titulálni az amerikaiakat. A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb. Az amerikai oktatási rendszer az európaihoz képest kevésbé a lexikális tudásra és sokkal inkább az összefüggések megértésére, valamint a problémamegoldó készség fejlesztésére koncentrál. Tovább rombolja az európai „kultúrfölény” vélekedését az is, hogy a PISA felmérések szerint az Egyesült Államok az OECD-országokkal lényegében együtt mozog. A világ száz legjobb egyetemei közül pedig 2012-ben az első tízből hét amerikai volt. A top 100-ból 47 intézmény szintén amerikai. Akárhogy is nézzük, Amerika még mindig a világ „nagy agyainak” találkahelye. Ha különleges tehetsége van valakinek valamihez, mai napig ott találja meg leginkább számítását. Tekinthetnénk pusztán emiatt sikeresnek ezt a rendszert, van azonban valami más, ami miatt fontos odafigyelni rájuk. Ez az oktatás már említett „mássága” az európai, s még inkább a kelet-európai országokhoz képest.

Miközben arra nevelnek, hogy mindenki különleges, megtanítják, hogy senki sem kivétel a szabályok alól. A szabadság ugyanis csak korlátok, vagyis bizonyos szabályok között érvényesülhet. Ne érj hozzá máshoz, ne nyúlj a dolgaihoz! Az a másik privát szférája, a személyes tulajdona. Tiszteld a másét és a tiedet is tiszteletben tartják majd! A piacgazdaság fellegvárában, a magántulajdon szentségét hol másutt sajátítaná el valaki, mint az iskolában, óvodában? A csoportmunkával és a prezentációkkal megtanítják a diákokat egyénként és közösségben is működni, s miközben azt erősítik a diákokban, hogy mindenki győztes, megtanítják a „fair play” és a verseny szabályait is.

Az amerikai rendszer nem csak „gondolkodni” (ezáltal mindent megkérdőjelezni) tanítja meg a diákjait, hanem az alapvető szocializációs feladatokat is ellátja a társadalmi normák, állampolgári ismeretek és demokratikus értékek átadásával. A demokráciára nevelés tehát talán a legfontosabb jellegzetessége az Egyesült Államok oktatásának. Nem véletlenül, hiszen egy olyan országban, amit tudatosan „konstruáltak” meg a szabadság és demokrácia eszméje köré, értelemszerűen a kezdetektől fogva az oktatásba is belekerültek ennek a gondolatvilágnak az elemei. Ez az évek során az új kihívásokkal szembesülve (rabszolgaság felszámolása, polgárháború, bevándorlás, az 50-es évek polgárjogi mozgalma, női egyenjogúság, melegek jogainak kibővítése stb.) folyamatosan bővült és változott, alkalmazkodott az éppen aktuális „új Amerikához”. Gyakran írták újra a tankönyveket és minden egyes alkalommal bővült a szabadság és a demokrácia fogalmának jelentése.  

Mi is valójában a demokráciára nevelés, vagy a demokratikus nevelés? A demokratikus normákat és gyakorlatokat nem az anyatejjel szívjuk magunkba, meg kell tanulnunk őket ahhoz, hogy megértsük és értékeljük állampolgári kötelességeinket lehetőségeinket. Ehhez érteni kell a nemzeti és a világtörténelmet, valamint el kell sajátítani bizonyos alapvető állampolgári ismereteket, állítja az amerikai külügyminisztérium egyik kiadványa. Ez túlmegy azon a gyakran hangoztatott tényen, hogy minden iskolás ismeri és magáévá teszi az alkotmány főbb üzeneteit. Ismerik a demokratikus intézményeket és a törvényhozás menetét, civil társadalmuk alapjait. Mindezt nem tankönyvszerűen, hanem személyes tapasztalatok elsajátításával, múzeumlátogatások, filmek, dalok, kirándulások, projektek, olvasmányélményeken keresztül. Magyar szemmel döbbenetes, bár az imént felsoroltak szellemében egyáltalán nem véletlen, hogy az Egyesült Államok, ami közvetlenül területén nem tapasztalta meg a második világháború borzalmait, mégis jobban képes „érzékenyíteni” diákjait a holokauszt szörnyűségei iránt, mint a magyar oktatási rendszer. Hogy lehet ez? Úgy, hogy egy olyan országot, amelynek lakosai el sem tudják képzelni milyen nem demokráciában és szabadságban élni, csak mások sorsán keresztül képes (valamelyest) megérteni a szabadság értékét. Nem azt mondom, hogy feltétlenül a Sorstalanságnak kell kötelező olvasmánynak lennie a középiskolában, de az Egyesült Államok 7. osztályában Anna Frank naplóját adják a diákok kezébe.

A nagy világégéseket mindazonáltal nem képesek úgy megérteni, mint egy európai vagy kelet-európai polgár, de ők legalább meg akarják érteni. Ezzel szemben számtalanszor foglalkoztunk már azzal, hogy Magyarország mennyire nem képes szembenézni, nemhogy a közelmúlt történelmével, de a régmúlttal sem. Egészen Kossuth és Széchenyi koráig visszamenőleg nincs konszenzus, egységes értelmezés. Márpedig, ha a legfelsőbb szinteken sincs egyetértés, abban, hogyan viszonyuljunk örökségünkhöz, nem is várhatjuk el tanárainktól, hogy a tantermekben képviseljék, átadják a diákoknak. Az amerikai oktatás a jó példa arra, hogy a demokráciára neveléstől, vagy az állampolgári neveléstől nincs miért félni. Csupán fordított logikával kell hozzáállni, mint idehaza. A legnagyobb tévhit az állampolgári neveléssel kapcsolatban – és általában a hazai nevelés vs. oktatás vita alapja –, hogy habár elismerjük, hogy fontos és hatékony eszköz, nem mindegy, ki alkalmazza. Csakhogy nem attól való félelmünkben kell elhanyagolni a demokráciára nevelést, hogy „rossz kezekbe kerül”, hanem éppen azért kell elkezdeni az ilyen típusú értékközvetítést (is), hogy fel se merülhessen ilyen kérdés. Ezzel a mentalitással éretlennek tekintjük a társadalmat a saját sorsáról való döntésre, és „eszköztelenné” tesszük a jövő generációt a felelős állampolgári léthez. Aki csodálkozik, hogy húsz év után itt tart a demokráciánk, az nyugodtan keresheti itt a hibát. Közvetlen kapcsolat van ugyanis az oktatás és a demokratikus értékek között. Minél tájékozottabb egy diák, annál valószínűbb, hogy aktívabb, felelősebb felnőtté válik, ez által hozzájárulva a demokrácia kiteljesedéséhez is.    

 

 

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

4 Tovább

Méltányosság a köznevelésben

Horváth György mérnök-közgazdász (MBA), korábban HR vezetőként elsősorban stratégia-alkotással, szervezetfejlesztéssel, HR rendszerek kialakításával foglalkozott. Magánemberként az is foglalkoztatja, hogy az üzleti életben bevált módszerek milyen formában alkalmazhatók a társadalom egyéb területein.

Az alábbi szöveget a szerző a Méltányosság Köznevelés Projektjére reagálva írta.

Botorság lenne a részemről bármit hozzátenni ahhoz, amit az oktatási kerekasztalnál kialakítottak („kötelező” oktatás, kompetenciák fejlesztése, körzetesítés, stb.): http://oktatas.magyarorszagholnap.hu/wiki/A_Kerekasztal

Mint egykori HR-es, bizony láttam már olyan gyakorlatot, hogy egy cég meghirdet egy állást, s kiválasztja azt a jelentkezőt, aki a legpontosabban megfelel a pozíció követelményeinek. Ha változik a helyzet – s miért ne változna –, vagy változik a munkavállaló is – vagy változik az alkalmazott.

Természetesen kritizálni kell az ilyen munkáltatói magatartást is – de az biztos, hogy a változás felgyorsult a világban, s ma már nem csak a diplomásokra igaz, hogy 5-7 évenként teljesen meg kell újítaniuk a tudásukat, hanem a kisebb presztízsű munkakörökben is hasonló a helyzet. S ha ehhez hozzávesszük, hogy milyen gyakran változnak a cégek, átalakulnak, újak keletkeznek – egyből nyilvánvalóvá válik a társadalom, mint megrendelői igénye az oktatással szemben: a tárgyi tudáshoz képest legalább olyan fontos a változásra való képesség, az együttműködés. Jobb cégek tisztában vannak azzal, hogy a konkrét tárgyi tudás a munkahelyen is megszerezhető – de a képességeket, készségeket a munkavállalónak kell „hoznia”.

Akár konzervatív, akár baloldali értékrendből indulunk ki, ugyanarra a következtetéshez jutunk: ahhoz, hogy valaki felelős, önmagáért és a közösségért is felelősséget érző állampolgárrá váljon, annak megfelelő felkészültséggel kell rendelkeznie. Ahol erre nincs családi késztetés, ott ezt a társadalomnak, elsősorban az iskolának kell pótolnia.

Mindez tekinthető társadalmi igénynek, megrendelésnek is. Viszont az is jogos igény – hogy a megrendelő fizessen. Ahhoz viszont elismert teljesítményre van szükség. S hiába mondjuk, hogy az oktatás hosszú távú befektetés – a tanárok, az iskolák nem várhatnak addig.

Az oktatás outputját mérni tudjuk – azonban a megrendelésből is látható, hogy egy iskola, egy pedagógus megítélésénél nem az igazi teljesítmény mérője, hányan tanultak tovább, hány nyelvvizsgát szereztek, hanem az, hogy „inputhoz képest” mekkora az eredmény, a hozzáadott érték. Amíg ezt nem tudjuk mérni, addig a valós teljesítményeket sem, s elismerés, megbecsülés híján a jobb pedagógusok sem foglalkoznak a társadalmi-kulturális hátrányt magukkal hozó és/vagy „problémás” gyerekekkel.

Nem értek hozzá, de feltételezem, hogy azoknak az iskoláknak kell fajlagosan több tárgyi (anyagi) segítséget nyújtani, ahol az iskolának nagyobb szerep jut a rossz társadalmi háttér kompenzálásában – de ezt döntsék el a szakértők. Amit javaslok: egy módszer a pedagógusok anyagi-erkölcsi megbecsüléséhez, ami persze nem választható el más területektől – pl. EÜ-dolgozók, rendőrök, tűzoltók, szociális munkások, stb. Tudjuk, hogy a mesterségesen leszorított bérek kontraszelekcióhoz és vagy korrupcióhoz vezetnek.

Sokat beszélnek arról, hogy mekkora legyen egy orvos, rezidens, rendőr, tűzoltó, tanár fizetése. Van egy nagyon jó módszer - nagyvállalatok ezt alkalmazzák, de a közszolgálatban, közigazgatásban, bárhol alkalmazható lenne. 

Javaslat az egyes szakmák megítélésének konszenzusos társadalmi megítélésére

Sok és sokszor áldatlan vita folyik az egyes szakmák megbecsüléséről, bérezéséről. A piaci területeken nincs gond: a piac megfelelően képes szabályozni a kurrens szakmák jövedelmi viszonyait – a menő közgazdászok, IT-sek, PR-osok esetében ez a helyzet. Fejlett kultúrájú országokban már kialakult, hogy a nem közvetlenül profitot termelők jövedelme is „igazságos” legyen, s a bér a tudástól, felelősségtől, problémamegoldástól függ. Ezeken a helyeken értéke van a jó pedagógusnak – és nem csak a nőgyógyásznak, de a labor-orvosnak is. Magyarországon erre még sokat kell várni. Közben még inkább kontraszelektált lesz a pedagógus-társadalom, lassan nem lesz fizikatanár – s látjuk, mozgolódnak az orvosok.

Jellegzetes hagyomány, hogy időről-időre egy-egy terület kiemelten kap pénzt bérfejlesztésre – majd a dolgok visszaállnak a maguk rendezetlenségébe.

Sokan ismerik a munkakör értékelés HAY rendszerét. Meggyőződésem, hogy ennek, illetve egy hasonló elvű szisztémának a segítségével – egy társadalmi vitával kiegészítve – kialakítható egy olyan rendszer, amelyik nem az egyes szakmák, hanem az egyes munkakörök értékelésre alkalmas. Az így kialakított rendszer önmagában persze nem oldja meg a „munkabékét” – egyrészt tudomásul kell venni, hogy a piac eltéríti az elméleti értéktől az adott munkakörhöz tartozó béreket –, másrészt pedig így csak egy elméleti érték alakítható ki: tudjuk, hogy valakinek nem azért kell növelni a bérét, mert tanár – hanem azért, mert jó tanár, jó pedagógus –, vagyis rendelkezik a munkakör betöltéséhez szükséges kompetenciákkal. Bár ezt a kifejezést az elmúlt években éppen a pedagógusok körében járatták le.

A szakmai hátteret a HAY tanácsadók, valamint a rendszert alkalmazó vállalatok szakemberi nyújthatnak – meggyőződésem, hogy kevés pénzért. Kialakítható egy valóságos társadalmi vita, ismertetés – munkavállalók, munkáltatók bevonásával. Az állam is támogatná ezt – hiszen ez alapján valós életpálya-modelleket lehet kialakítani az oktatásban, egészségügyben, államigazgatásban is. Legnagyobb hozadéknak nem is a bérezési, ösztönzési rendszert, hanem a társadalmi vitát tartanám.

A program beindításához még pénz sem kellene: a rendszert ismerőket, alkalmazókat lehetne megkérni, hogy publikálják a véleményüket a módszer alkalmazhatóságáról, a várható előnyökről – s persze, a nehézségekről is. Pénzbe elsősorban az kerülne, hogy a munkában lícensz és/vagy know-how tulajdonost is kell majd alkalmazni – de ezek megversenyeztethetők.

Már volt egy jó szándékú, de szerencsétlen közalkalmazotti béremelés az országban – ettől az is megkímél bennünket, hogy amúgy sem lenne elegendő forrás. Ezért a béremelést, az egyéni értékelést a pályakezdőknél kell meglépni – hiszen minél kevesebb idő alatt kell vonzóvá tenni a pedagógusi pályát! További szűkítés, hogy az emelést a hátrányos körülmények közt dolgozóknak kell biztosítani, ahol nagyobb felkészültségre, jobb képességekre – s a nehezebb körülmények elviselésére van szükség. Egy „mellékes” körülmény, hogy a pedagógusoknál is szigorú szakmai alkalmassági követelményeket kell támasztani.

Az előbbiekre építve lehet működtetni a pedagógusi életpálya-modellt. Milyen kompetenciákkal kell rendelkeznie egy pályakezdőnek, meddig van szüksége tutor-ra, mikortól képes a teljes önállóságra, ki az, aki alkotó módon tudja hasznosítani a tudását, s ki az, aki másoknak is képes átadni a módszereket? Ki az, aki képes elviselni a hátrányos környezet stressz helyzetét – vagy csak a belvárosi, konszolidált feltételek között „működőképes”?

A felsőoktatáshoz: mint gyakorló apa, kinek a fia egy szemesztert ösztöndíjjal az USA-ban tanult, szükségesnek tartanám, hogy minden oktatást költségtérítésessé kell tenni – azonban széleskörű ösztöndíjrendszert kell alkalmazni. Ösztöndíjat adjon az állam a legtehetségesebbeknek, vagy ott, ahol pozitív diszkriminációt kell alkalmazni. Ugyancsak ösztöndíjakat adhatnak az önkormányzatok vagy alapítványok, vállalatok – megszabva a feltételeket is, pl. megfelelő tanulmányi eredmény, illetve a diploma megszerzése után meghatározott ideig az ösztöndíj „ledolgozása”. Tudom, mindez szembemegy a jelenlegi európai helyzettel, azonban így az intézményekben is jobban tudatosul, hogy csak úgy jutnak bevételhez, ha magas színvonalú szolgáltatást nyújtanak. Ugyanakkor a hallgatók nem csak megrendelőként lépnek fel, hanem érdekeltek a jó eredményben, teljesítményben. Ugyancsak jelentős az eltérés az egyéni és a csoportfeladatok arányában – ez utóbbi javára.

 

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

0 Tovább

„Dolgozni csak pontosan, szépen”

Szirmák Erik bejegyzése:

A szakképzési rendszer átalakítása sok kritikát váltott ki. A bírálók többek között rámutattak arra, hogy az oktatási kérdésekben nem dominálhat kizárólag a piaci érdek. Természetesen senki nem kérdőjelezi meg, hogy a diákokat fel kell vértezni olyan piacképes tudással, amelyet a munka világában is alkalmazni tudnak. A problémát az jelenti, hogy az átalakítás egy olyan új szakképzési modellt eredményezhet, amelyben erősen megkurtítják a közismereti anyagot. Mindenesetre érdemes látni, hogy Magyarországon számos iparág szakmunkáshiánnyal küszködik, és egyre kevesebben választják az oktatás szakképzési formáját.

A 21. század oktatási rendszereiben a tudásalapú társadalom megteremtésére való törekvés szinte általános elvárásnak mondható. Viszont nem előnyös, ha az arányok felborulnak az oktatásban. A Fideszen belül is vita alakult ki a szakképzésre vonatkozó kerettantervben szereplő óráknak az aránya körül. Végül 33%-ban határozták meg a közismereti tantárgyakra szánt órakeretet. Ennek fényében több probléma is felmerülhet. Ha ezt az időkeretet heti lebontásban vizsgáljuk meg, akkor olyan tantárgyak esetében, mint a magyar nyelv, az irodalom és a történelem, az időkeret heti egyszeri 45 perce redukálódik. Ezzel a közismereti tantárgyakat oktató tanárok sorsa is kétségessé válik a szakiskolákban.

A szakképzés kialakítási fázisában is felmerült az a kritika, miszerint nem feltétlenül a pedagógiai elvek mentén alakítanák ki a szakképzésben résztvevők órarendjét. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete jelezte, hogy ha a szakképzési rendszer átalakítását a Nemzetgazdasági Minisztérium is felügyeli, akkor csupán a „számok” fognak dominálni, és a piaci szereplők kívánságára ott spórolnának a közismereti anyagban, ahol csak tudnak.

A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara erősen lobbizott a duális szakképzés németországi adaptálása érdekében. A modellről röviden annyit érdemes tudni, hogy az elméleti képzés mellett ugyanolyan hangsúlyos szerepet kap a szakmai gyakorlat, amelynek elvégzése két év alatt megtörténhet, tehát az iskola befejezése után akár 16-17 évesen is munkába állhatnak a frissen végzettek. A duális modell fontos eleme, hogy a gyakorlati képzés különböző szervezeteknél történik, ahol az iskola befejezését követően képesek lesznek elhelyezkedni. A második Orbán-kormány által meghonosított duális képzés több szempontból is eltér az eredeti német modelltől. Például Németországban a diáknak először egy céget kell találnia, amellyel szerződést köt, és a cég a képzés során állja a költségeket, mint jövendőbeli munkáltatója. A diákok a kilencedik évfolyamon a szakmai gyakorlati képzést a szakképző iskolában, vagy a gyakorlati képzés folytatására jogosult vállalatnál végezhetik majd el. Tehát megoldandó probléma, hogy a cégek a náluk gyakorlatot végző diákokat majd ténylegesen is alkalmazzák a jövőben is, és ne csupán a gyakorlati időszak alatt.

A „munkaalapú társadalom” víziója segítheti annak értelmezését, miért fontos a második Orbán-kormány számára a szakképzés. Az ún. „munkaalapú társadalom” eleme, hogy csak fogyasztásra nem lehet alapozni a gazdaságot, hanem a termelésre kell összpontosítania a makrogazdaságnak. Ennek a munkaalapú társadalomnak a részét képezheti a duális szakképzési modell, amelyik a fiatalokat minél hamarabb a munka világába állítaná, viszont sokkal kevesebb lexikális tudást kapnának. A problémát nehezíti, hogy a szakiskolákat választók egyharmada hátrányos helyzetű családból származik – így az új szakképzési rendszer a társadalmi integráció érdeke ellen hathat, ami viszont már rövidtávon is az ország versenyképességét veszélyezteti. 

A célok érthetőek, az eszközök pedig „magyar specifikusak”, így természetesen a szakképzésnek a magyar viszonyokra kell reagálnia, de ennek megfelelően nem is várható el egy németországi szintű ipari szaktudás elterjedése. Érdemes lenne viszont arra is törekedni, hogy minél többen tudják: ”hogy dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”. De nem árt tudatosítani, hogy a sokoldalúan képzett, a nemzetközi téren versenyképes szakmunkás munkaerő kineveléséhez érdemes egynél több irodalomóra is. 

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa


Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall


 

0 Tovább

Iskolák állami átvétele- a hatalom átvétele

Az oktatásügy joggal tekinthető egy adott ország felemelkedése egyik eszközének – hiszen amennyiben az oktatás tele van jó tanárokkal, akik egymás után fedezik fel a tehetséges diákokat, akkor ez valóban megtérül: ezek a diákok ugyanis később, felnőttkorukban tudásukat (pl. találmányok feltalálásával, vagy egyszerűen csak a minél jobb, kreatívabb munkavégzéssel) az ország javára kamatoztatják. Az okostelefonok sem jöhettek volna létre az emberi szellem kreativizmusa, innovációra való hajlandósága nélkül, az ezt megalapozó ismereteket, és szemléletet viszont az iskolákban sajátítják el a gyerekek. Kb. másfél évtizede országunk egyik vidéki középiskolájába bekerült egy fiúcska, aki nem mutatott különösebb értelmi képességet magáról. Csakhogy az iskola egyik legendásan szigorú kémia tanára valamit megérzett, és rájött, hogy a tanítványa sokkal többre képes: addig nem is nyugodott a tanár, amíg a fiú az országos kémia verseny élbolyában végzett. A fiúból évek múlva egyetemi oktató lett a műszaki egyetemen. De ha az a tanára nincs, szinte biztos, hogy elkallódott volna, és esetleg munkanélküliként tengetné az életét, nem fizetne adót, az ország meg költhetné rá – igaz, az utóbbi időben csökkentett – a segélyeket… Szóval, ennyi minden múlt csak ezen az egy tanáron.

De félrevezető volna úgy tenni, mintha az iskola nem volna a hatalmi politika eszköze is egyúttal. Az iskola az ember legfogékonyabb időszakában közvetíti az ismereteket, és kialakítja az egyén gondolkodásának alapjait. Az állam az iskolákon keresztül képes ifjú generációnak gondolkodását befolyásolni. Ez persze önmagában nem baj, mert ez a befolyásolás nem feltétlenül rossz. Az állami (kormányzati) iskolapolitika irányulhat a demokratikus, nyitott, toleráns, a békés együttélést elősegítő, mások gondolkodását tiszteletben tartó, ugyanakkor versenyképes szemlélet elterjesztésére. Igaz, irányulhat arra is, hogy az éppen hatalmon lévők ideológiájának megtanítását várják el a tanároktól pl. az irodalom, történelem, emberismeret, vagy hittanórákon – annak érdekében, hogy e gyermekek felnőttkorukban később hűek legyenek a hatalmon lévőkhöz, vagy, hogy demokratikus országokban az éppen hatalmon lévőkre szavazzanak. Annak ellenére van törekvés az iskolák politikai befolyásolására, hogy e szemlélet meggyökeresedése hosszú időbe telik, hogy meglehetősen közvetett (mert ha a tanár bezárja maga mögött az ajtót, akkor ki tudja, mennyire tesz eleget az elvárásoknak…), és meglehetősen viszonylagos ma már a számtalan információforrás (TV, mozik, internet, lapok) mellett. Mégis, a magyarországi tapasztalat az, hogy a választások utáni osztozkodásokon fontos kérdés volt, kinek a kezébe kerüljön az oktatási tárca. Az SZDSZ például 1994-ben, 2002-ben is elérte, hogy magához ragadja az oktatásügyet, és törekedett is arra, hogy szemléletének nyomait az oktatási rendszeren hagyja, de ugyanez volt elmondható a többi oktatási kormányzatról is. A mostani, Hoffman Rózsa-féle oktatásirányítás sem más ebben a tekintetben, gondoljunk csak a tankötelezettség 16 évre való leszállítására, az erkölcs-és hittanoktatás támogatására, a diákok törvényben biztosított jogainak megrostálására, az iskolai fegyelem hangsúlyozására. Amiben mégis más, – és itt paradigmaváltásról kell beszélnünk – az iskolák állami átvétele, amely határozott szakítást jelent azzal az 1990-ben az akkori Alkotmányban, és törvényekben lefektetett megközelítéssel, mely szerint az iskoláknak a helyi közösségek, pontosabban az általuk megválasztott önkormányzatok a gazdái. Már az új önkormányzati, illetve a nemzeti köznevelési törvényben megszavazta 2011-ben  a kormányoldal, hogy az önkormányzatok elvesztik az iskolák fölötti fenntartói jogukat, és az iskolaigazgatók kinevezésére ezentúl a kormány, illetve az illetékes miniszter tart majd igényt. Furcsa módon, az országos nyilvánosság nem fogta igazán fel az akkori döntés igazi súlyát. Nevezetesen azt, hogy ez a döntés is része volt a magyar politikai rendszer önkormányzati alrendszere jelentős lefokozásának. Intézményrendszerük (pl. kórházak, gimnáziumok) elvesztése után a megyei önkormányzatoknak alig maradt valami súlya. Azzal, hogy a települési önkormányzatokat is megfosztották az iskoláik élén álló igazgatók kinevezési jogától, ezzel párhuzamosan az általuk fenntartott kórházak is az államhoz (kormányzathoz) kerültek, az ő politikai súlyuk is jelentősen csökkent. A politikai súly csökkenése itt a politikai hatalom csökkenését is jelzi, hiszen a helyi önkormányzat mostantól kezdve lényegesen kevesebb személyt nevezhet ki, ezen hatalmi jog szintén a kormányzatot illeti majd. Bizonyára vannak jócskán a választók közül, akik örülnek, hogy várhatóan 2014 őszéről kisebb lesz az álláshalmozás: polgármesterek nem lehetnek egyúttal országgyűlési képviselők is. Nem árt viszont tudni, hogy ez azt is jelenti, hogy az önkormányzati szféra egyáltalán nem lesz képviselve a törvényhozásban! Más szóval, a helyi érdekek szószólói fognak az Országgyűlésből kiszorulni.A politikai hatalmuk jelentékeny részétől megfosztott településvezetőknek, önkormányzati képviselőknek, akik a Fidesz-frakció mintegy negyedét adják, adni kellett valamit mindezért cserébe: számíthatnak falvaik, városaik adósságának részbeni állami átvállalására, és azok, akik kikerülnek a parlamentből, számíthatnak járási hivatalvezetői, vagy akár iskolaigazgatói posztokra is. Ez ugyan már nem pusztán oktatásügy, ám az ebben zajló, nagy léptékű változások nem választhatóak el az országos politika többi folyamatától, így a hatalmi praktikáktól sem.

De visszatérve az eredeti témánkra: az Országgyűlés hétfőn megszavazta azt a törvényt is, amely január 1-jétől a kormány által nyáron létrehozott Klebelsberg Intézményfenntartó Központhoz (KIK) csatolja az eddig önkormányzati fenntartású iskolákat, kb. egymillió diákot, mintegy 100 ezer pedagógust. Óriási szervezet jön ezzel létre, mert a dolgok eddigi állása szerint a tanárok a KIK, és nem az iskola alkalmazottai lesznek. A vezetés helyi szinten megkettőződik: az eddig önkormányzati fenntartású iskolák pedagógusait januártól immáron nem az iskolaigazgató, hanem a KIK alkalmazhatja, vagy bocsáthatja el. A KIK által megbízott tanügyi igazgató fogja irányítani az iskolát, a szakmai munkát ugyanakkor pedig az iskolaigazgató koordinálja. Az elején biztos nem lesz egyszerű a tanároknak megtanulni, hogy egy adott kérdésben ki számít majd a főnöküknek. És hogy további konfliktusforrásra is rávilágítsunk: a törvény értelmében az iskolafenntartó az állam (pontosabban a KIK) lesz, de a működtető továbbra is a települési önkormányzat marad. Ajogszabályban biztosított szűk kivételtől eltekintve, az önkormányzatnak kell biztosítania az iskola fűtését, és kifizetni a számláit – mindezt úgy, hogy a település érdemben már nem tud beleszólni az iskola életébe, mert erről már az állam (KIK) lesz jogosult dönteni. Megkezdődhet majd a harc: előfordulhatnak olyan esetek, amikor is a települési önkormányzat sanyarú anyagi helyzetére hivatkozva nem fizet ki a számlát, és az államra mutogat. Ez az ellenzéki színezetű települések és a kormány között okozhat összetűzéseket, de még kormánypárti települések esetében sem lesz a dolog súrlódásmentes. Amint azt a törvényhozás oktatási bizottságának ülése is mutatja, kormánypárti településvezetők is erősen berzenkedtek az új rendszer ellen, igaz, alapvetően szembefordulni nem kívántak ellene (már csak azért sem, mert – lásd előbb – ők sem távoznak üres kézzel). Felvetődik a kérdést: nem lett volna akkor már eleve ésszerűbb, hogyha az állam átveszi az önkormányzatoktól az iskolák tulajdonjogát is egy szuszra? Talán igen, de ehhez talán az önkormányzatok kártalanítását sem ártott volna rendezni, és ehhez újabb csatát kellett volna vívni a kormánypárti polgármesterekkel, akik, mint ahogy azt már kifejtettük, így is sok hatalmat vesztettek.

A KIK késve indult, a törvény is későn lett elfogadva. Csak egy hónap maradt a jogszabály életbe lépéséig, addig pedig rengeteg mindent kell a KIK-nak megszerveznie, biztosítani kell a tanárok béreinek időben való átutalását, meg kell kezdenie az átadás-átvételt, a tanügyi igazgatóságoknak pedig minél előbb fel kell állniuk a szintén január 1-jétől felállítandó járásokban. A várható iskolaösszevonások-és/vagy iskolabezárások, amelyekről immáron szintén a KIK dönthet majd, szintén okoznak majd kényelmetlenségeket. Pártpolitikai szempontból kissé furcsa is, hogy ezt a hatalmas, eleinte mindenképpen sok izgalommal, feszültséggel járó átszervezést a kormány miért a 2014-es választások előtt bő egy évvel indítja csak útjára. Ha ezt egy, de akár fél évvel korábban meglépi, akkor még lett volna ideje az új rendszer beüzemelésére, annak problémáinak korrigálására, most viszont a hibák, konfliktusok nem sokkal a választások előtt kelthetnek a kormánnyal szembeni ellenérzéseket.

Végezetül, érdemes azt az alapkérdést feltenni, jó-e ez a paradigmaváltás, amelynek jegyében az oktatásirányítás megváltozik Magyarországon? Az állam szerepe a közoktatásban elkerülhetetlen, akár az aktivistább szerepe sem feltétlenül ördögtől való. Az Orbán-kormány úgy látja, jobb, ha ő szabja meg az irányt, mert hisz abban, hogy az általa kitűzött helyes célok megvalósításához nagyobb mozgástérre van szüksége. A kormány lépéseinek igazát támasztja alá, hogy az iskolák fenntartóinak, az önkormányzatok 1990-2010 közötti működése nem egyértelmű sikertörténet, ahogy azt Gegesy Ferenc, az akkori időszak egyik tehetséges polgármestere is megfogalmazta az ÉS-nek adott interjújában. Csakhogy van-e a kormány által irányított állam olyan állapotban, hogy jobb gazdája lesz majdan az iskoláknak, mint amilyenek a települések voltak? Erre sem lehet egyértelmű igen választ adni. Ugyanis a magyar politikai kultúrában erőteljesen megvan a kéz kezet mos, az uram-bátyám világ, az állami függéshez való alkalmazkodás. Erős a kísértés, hogy ismerősök, barátok, politikai kegyencek is kapjanak valamit a most felszabaduló (pl. tankerületi) pozíciókból. Ha ez elharapódzik, akkor a hatalom megtartását természetesen segíti (hiszen a kinevező állam számíthat a kinevezett hűségére), de rombolja a teljesítmény elvét. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ettől még nem lesz több motivált, és tehetséges pedagógus a pályán. Akárhogy is, ennek megoldásának nagyon nehéz feladata nagyobbrészt most már a központi állam, azaz a kormányzat nyakába szakadt.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

0 Tovább

Az egyenlőség valósága: a dán modell

Fekete Lajos, újságíró. Tanulmányait a Pécsi Tudományegyetemen és a Budapesti Corvinus Egyetemen végezte. Magyarországon újságíróként és televíziós szerkesztőként, valamint rádiós hírszerkesztőként dolgozott. 2009 eleje óta él Dániában, feleségével és két gyermekével.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Köznevelés Projektjébe írta.

Vajon a gyakran emlegetett Skandináv modell szerepet kap-e az oktatás minőségében vagy pusztán a finanszírozási modellt jelenti?  Esetleg az otthoni vagy akár az intézményesített oktatás-nevelésnek van-e szerepe ezen országok sikerében

Ebben a rövid és szükségképpen szubjektív kommentárban, megpróbálom felvázolni a dán oktatási rendszer modelljét és felépítését. Kis csúsztatással írhatnám azt is, hogy „a dán oktatás-nevelés egy bevándorló szemével” ami nem pontos, hiszen mi hamarosan hazatérünk.

Az otthoni, családon belüli nevelésről nincsenek információim, legalábbis olyan mélységben nincs, hogy releváns véleményem lehetne a témában. Az biztos, hogy a bevándorló az otthonról hozott nevelési elveinek fényében vagy szabadosnak, parttalannak, tulajdonképpen nem létezőnek látja vagy szabadnak, önállóságra nevelőnek.

A nevelés központi eleme ugyanis a szabadság, minden gyerek tudja és érzi, hogy szabad. Bármit kimondhat, és bármit megtehet, anélkül, hogy fontolgatnia kéne, hogy helyesen cselekszik-e. Ezért aztán sok dán gyerek a saját kárán tanul, mert a szülők tiltásokkal nem akarják korlátozni őket.

A szülő-gyerek kapcsolat sem a hierarchiára épül általában, hanem egyfajta baráti kapcsolathoz hasonlít, ahol a szülő nem utasít, vagy tilt, hanem tanácsot ad és megerősít. Itt úgy hiszem, hogy nagyon vékony határ húzódik azon szülők között, akik ezt igazán tudatosan folyatják és azok között, akik inkább csak azt teszik, amit jónak ítélnek meg.

A hazai fogalmakkal egyébként nem sokra megyünk Dániában, ugyanis ami otthon neveletlenség lenne vagy legalábbis vaskos udvariatlanság, az itt a más típusú felnőtt-gyermek viszonyból adódóan nem az.

Ha Skandináviáról esik szó, akkor nekem pár éve már az egyenlőség szó jut az eszembe. És ez nem csak amolyan magasztos elv, amit politikusok hirdetnek a választások környékén, hanem létező valóság. Ennek inkább történelmi, társadalmi és vallási okai vannak, de valóban kőkemény valóság.

E rövid bevezető után szeretném bemutatni az intézményesített oktatási-nevelési formákat. Ezek bizonyos tekintetben mutatnak átfedést az otthoni rendszerrel, bizonyos tekintetben viszont gyökeresen eltérőek.

Dagpleje/Daycare/Bölcsőde 1

Ez az egyik típusú bölcsőde.  Ebben egy magánháznál maximum négy gyerekre vigyázhat egy gondozó (dánul dagplejemor ami talán „bölcsianyu” lenne magyarul), aki gyakorlatilag a saját házában, mintegy családtagként vigyázz a gyerekekre. Természetesen végzettséghez és egyéb – önkormányzat által – meghatározott feltételekhez kötött, hogy ki végezhet ilyen munkát. Itt a gyerekek tulajdonképpen egy kisebb, jóval családiasabb környezetben vannak. Nem ritka, hogy együtt reggeliznek a családtagokkal és az iskolából hazatérő nagyobb gyerekek leülnek játszani velük.

Vuggestue/Børnehave/Óvoda-Bölcsőde 2

Ez a forma a klasszikus, otthon is ismert intézményesített óvoda és bölcsőde, ahol külön csoportokban, illetve külön termekben vannak elhelyezve a gyerekek. Többnyire két-három óvodapedagógus/gondozó jut húsz-harminc gyerekre. Érdekesség, hogy bár az összes intézmény nagy hangsúlyt helyez az egészséges táplálkozásra, némelyik intézmény például kimondottan édességellenes. Míg a másik típusú intézményben szabad tortát vinni, sőt ők maguk is készítenek. Ezekben még a nagyobb alkalmakkor sincs édesség.

Az itteni nevelési elvek már lényegesen jobban emlékeztetnek a későbbiekre, ugyanis a két-három gondozó elég nehezen tud egyszerre húsz gyerekre figyelni, így azok „szabadságfaktora” meglehetősen megnő. Erről a fajta intézményről azért már hallani panaszt, főleg azt kifogásolták a szülők, hogy nem jut elég figyelem a gyerekekre, ami esetenként az egészségüket is veszélyeztetheti. (Az esős időben átázott és nem cserélt zokni stb.)

Maguk az épületek is komoly szórást mutatnak, attól függően, hogy az önkormányzat, mint fenntartó mennyire van jól eleresztve. Előfordulnak szép számmal konténer óvodák, amin egyébként nem ütközik meg senki és különösebb tiltakozásról sem hallottam. A skandinávok meglehetősen puritán népek, így a funkciót ebben is a forma elé helyezik. Ami persze nem mond ellent a híres skandináv dizájnnak.  

Általános és magániskola

Az általános iskola a nulladik osztállyal kezdődik, ezt más néven óvodai osztálynak is nevezik. Itt amolyan felkészülés folyik az iskolára, vannak már könyveik és tanulnak is, természetesen könnyedebb, játékosabb formában. A tanár sem itt sem a későbbiekben nem az okos, mindent tudó felnőtt szerepében lép fel, hanem a nulladik osztályban, amolyan kedves rokon, akitől sok érdekes dolgot lehet tanulni és kedvet csinál a tanuláshoz. 

Már a nulladik osztályban is, de később különösen a tanárok igyekeznek megőrizni és betartani azt az elvet, hogy a gyerekeknek meg kell adni a tiszteletet, hogy ők is tiszteljék a tanárt. Az órákon meglehetősen toleránsak a hozzászólásokkal, mindenki elmondhatja a véleményét, sőt az sem ritka, hogy az unatkozó gyerek kimegy pár percre levegőzni és felfrissülni, hogy utána jobban tudjon figyelni.

Nagy hangsúlyt fektetnek a kiscsoportos, közös problémamegoldásra. Egyéni, táblánál felelés nincs. Osztályzatot csak hetediktől kapnak a tanulók, az általános iskola amúgy kilenc osztályos.

Az iskolában alsótól kezdve fontos téma a demokrácia, minden gyerek várja, hogy 18 éves korában elmehessen szavazni. Rendszeresen vannak olyan események, ahol például a gimnazisták találkoznak és vitáznak akár az önkormányzati, akár az országos szintű politikusokkal.

A gyerekek és a szülők általában meg vannak elégedve az iskolákkal. A szülőknek is az a fontos, hogy a gyerekeket megtanítsák együttműködni, önállóan gondolkodni, önállóan ismereteket szerezni. Általános iskolában 9. végén vizsgáznak a gyerekek, de addig nincsenek felvételi vagy válogatási kritériumok.

Az igazsághoz hozzátartozik, illetve talán segít árnyalni a képet, hogy az önkormányzati iskolák mellett működnek magániskolák, amelyek egyre népszerűbbek. Ez még akkor is így van, amikor tudható a magániskolákról, hogy lényegesen szigorúbb elvekkel, több tananyaggal, több házi feladattal és nem utolsó sorban a szülőnek komolyabb anyagi áldozattal jár oda íratni a gyerekét.

A népszerűségük valódi oka valójában az, hogy az évente kiadott statisztikákban általában a magániskolákban tanuló diákok szerzik a magasabb érdemjegyeket, így mint otthon, itt is ez lett az egyik fokmérője a jó iskolának.

Összegzésül elmondhatjuk, hogy bár a liberális nevelés vagy amit mi annak gondolunk működik Dániában, ám a mi fogalmainkkal meglehetősen nehezen definiálható. Külföldiekkel beszélgetve, - akik itt íratták iskolába a gyereküket,- de van otthonról hozott tapasztalatuk, többnyire a vélemények elég széles skáláját vonultatták fel, a megdöbbenéstől a felháborodásig.

Ezzel együtt, azt hiszem, hogy a dán oktatás nagyon sok elemét érdemes lenne átvenni és a hazai viszonyokra alkalmazni.

(Ezúton szeretnék köszönetet mondani Vigild Évának az írás elkészítéséhez nyújtott segítségéért.)

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

 


0 Tovább

Oktatás, nevelés, köznevelés…

Nahalka István (60) egyetemi oktató, tanár- és pedagógia szakosok oktatásában vesz részt. Kutatásokat a természettudományos nevelés, az oktatás méltányossága, a tanulás folyamata körében végzett elsősorban. Számos oktatásfejlesztés folyamatnak volt résztvevője, ezek közül kiemelkednek azok a munkálatok, amelyek egy komprehenzív iskolarendszer magyarországi létrehozása érdekében szerveződtek. Jelenleg tevékenységének egy része a Hálózat a Tanszabadságért szervezethez köti, illetve egyik kezdeményezője az Agóra Oktatási Kerekasztal tevékenységének.


Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Köznevelés Projektjébe írta.

Sokan vagyunk, akik azt hittük, az „Oktatás vagy nevelés?” kérdés nem lehet már téma az oktatásról folyó közbeszédben. Tévedtünk. Újra érveket hallunk annak alátámasztására, hogy az oktatással szemben a nevelésre kellene a hangsúlyt helyezni. Mintha nem ismételtük volna annyiszor, hogy amikor a pedagógus tanít, akkor egyben nevel is, hiszen értékeket formál, minden pedagógiai „mozdulatával” magatartást alakít. Azt hittük érthető, minden oktatási mozzanat egyben nevelési is, így a kettőt egymással nem lehet szembe állítani, és semmilyen „versenynek” nincs helye a kettő között. Nem mindenki fogadta el az oktatásról megszólalók közül, sőt, azok sem mind, akik az országos politika szintjén döntési helyzetben voltak, illetve vannak.

Lapos igazságokat lehetne sorolni, ha most újra elismételném azokat az érveket, amelyek a nevelés és oktatás egymással szembe nem fordíthatóságáról szólnak. Nem teszem. Van azonban valami, ami mégis izgalmas lehet e kérdésben. Akik számára oly fontos lett az utóbbi időben újra a nevelés, pontosabban: akik ismét szembe kívánják állítani az oktatással, egyáltalán mit gondolnak a nevelésről? Mi a tartalma számukra a köznevelésnek? E tekintetben alapvetően kétféle markáns, modellszerű nézetrendszert lehet leírni.

Az egyik nézetrendszer a nevelést valamilyen tartalmak közvetítésének tartja. Hányszor leírták már azt a mondatot, hogy „A nevelés értékközvetítés”! Valamifajta jól meghatározott értékeket „ad át”, közvetít az iskola. Vitatkozni ugyan lehet azon, hogy mik is ezek az értékek – érvelnek e nézetrendszer hívei –, de a lényeg, hogy egy alaposan kialakított értékrendszer vezérli a nevelési folyamatot, ha a tartalmát figyeljük. Az erkölcsi nevelés valamilyen erkölcsnek a gyermekekbe, fiatalokba való átplántálása. A magatartás formálása a társadalom által elvárt viselkedés megfelelő elsajátítása, a normák megtanulása és követése. A pedagógus pontosan tudja, mi ez a tartalom, és az a feladata, hogy jó módszerekkel az értékeket a növendékeibe „belenevelje”.

Lehettek bármilyenek azok az értékek, amelyeknek közvetítését feladatként fogalmazták meg maguknak a pedagógusok és vezetőik, e nézetrendszer mégis a szabadságnak a nevelés folyamatában történő megtagadását jelentette. A történelemben az esetek nagy részére jellemzően a közvetíteni kívánt értékrendszerek határozottan az éppen uralkodó ideológiának feleltek meg. Az oktatási rendszerek irányítói és a pedagógusok ezt vagy többé-kevésbé nyíltan vállalták, vagy úgy rejtették el a valódi szándékokat, hogy az iskolában a nevelés tartalmát általános, örök emberi értékekben határozták meg. A normákat, a szabályokat vitathatatlanokká tették, a nem követést szankcionálták. A dolgos, erkölcsös, és behódoló alattvaló neveléséről van tehát szó, még azokban az esetekben is, amikor amúgy az iskola, a pedagógus igyekszik ma korszerűnek mondott, tevékenységközpontú és gyermekbarát módszerekkel „átadni” mindent, amit átadni gondol.

Mi az alternatíva? A másik nézetrendszer hívei nem hisznek az értékek átadásában, közvetítésében, mert nem hisznek abban sem, hogy ez egyáltalán lehetséges. Bár a nevelés során zajló indoktrináció sikeresnek tűnik, valóban lehet az iskolában csupán befogadó szerepet vállaló tanulókat „gyártani”, azonban tudjuk, a hétköznapi nevelési folyamatban megtapasztaltuk százezerszer, és történelmi ismereteink is azt mondják, hogy a folyamat csak részlegesen lehet sikeres a nevelők céljait tekintve. Nagyszámú diák lesz engedetlen, az iskolai fegyelmezési problémák permanens fennmaradása is figyelmeztető, és a látszat szintjén megmaradó behódolás, az értékek, a szabályok, a normák elfogadásának tettetése pedig felmérhetetlen arányú.

Az alternatíva nem más, mint a választás lehetőségének megadása. Az iskola feladata nem az, hogy a nevelés során valamifajta értékrendet, egy adott értékrendszert közvetítsen. A tanulók elé kell tárnia, hogy milyen döntéseket kell meghozniuk, milyen lehetőségek állnak előttük, de a legfontosabb feladat: meg kell tanítani őket dönteni. És milyen furcsa: ez egyben tanítás is. Hogy tudjam, mik között választhatok, milyen lehetőségeim vannak, ha meg kívánom formálni a saját értékrendemet, akkor biztos tudással kell rendelkeznem ezekről a lehetőségekről.

Az ember konkrét viszonyok között él, környezete elvárásokat fogalmaz meg vele szemben, a konkrét gyakorlatában szabályokkal találja magát szemben. A nevelés dolga nem az, hogy ezeket a helyzeteket, a bennük a szereplők által megfogalmazott, és persze pedagógiailag „éteri” értékekké és normákká transzformált elvárásokat prelegáló módon elmondja, hogy a tanulók megjegyezhessék azokat. A szituációkkal, a többi ember elvárásaival, a lehetséges szerepekkel, a cselekvés lehetőségeivel magában a gyakorlatban kell megismerkedni. Át kell élni, hogy miképpen formálódik bent az értékrend a már meglévő világlátás és a valóságos tapasztalatok kölcsönhatása során. Értékeinket valóságos gyakorlatunkban magunk konstruáljuk.

Az ember kultúrák hordozója is, a családból, szűkebb és tágabb társadalmi környezetéből már hoz magával az iskolába is értékeket, szabályokat, normákat, viszonyulásokat. Hogy azok mennyire tudatosan és konstruktív módon formálódtak meg, annak a kérdése, hogy milyen az a környezet. Ám nem létezőnek tekinteni ezt a már megformálódott rendszert, világlátást az iskolában súlyos hiba. A tanuló ember nem előzmények nélkül formálja tovább saját értékrendjét, belső világa, tudata ebből a szempontból sem azonosítható egy üres lappal. Az értékek konstrukcióját szem előtt tartó nevelés ezt tudja, és maximálisan figyelembe is veszi.

Az értékek tudatos és aktív konstrukciója a feltétele annak is, hogy az iskolai diákok értelmes módon készüljenek társadalmi szerepekre, állampolgári létre, politikai, közéleti tevékenységre. Az értékrendszerét tudatosan maga formáló ember, aki már az iskolában megkapta ehhez a megfelelő teret és segítséget, kevésbé csapható be, tudatosabban viszonyul a környezete társadalmi, politikai, gazdasági jelenségeihez, és talán racionálisabban tud dönteni. Pontosan erre lenne szükségünk.

 

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

 

0 Tovább

Tanár esernyővel. Jobboldali köznevelés brit módra

Magyarországon és Nagy-Britanniában egyaránt az oktatás-nevelés egész rendszerét átfogó reformfolyamat zajlik. Mindkét országban egy-egy jobboldali – pontosabban Nagy-Britanniában liberális-konzervatív – kormány hajtja végre a reformokat. A két kormány között hasonlóságok és különbségek egyaránt szép számmal akadnak.

A brit oktatási rendszerben mérföldkövet jelentett a Thatcher-kormány által kiadott Education Reform Act. Az 1988-as jogszabály bevezette a national curriculum néven ismert központi tantervet, az egységes vizsgarendszert, és zöld utat adott a szabad iskolaválasztás szülői igényének (ez utóbbi persze az iskolák közötti egyenlőtlenségeket tovább élezte). Mindezt Thatcherék az oktatás minőségi javulásának elősegítésével indokolták, de egyúttal szabadjára engedték a piaci versenyszellemet az iskolák, illetve az egyes önkormányzatok, régiók között. Ez tartalmi tekintetben nem jelentett minőségjavulást, csak a meglévő társadalmi és földrajzi egyenlőtlenségek elmélyülését. 2010-ben az új konzervatív-liberális demokrata kormánykoalíció másfajta mentalitással vágott neki az oktatási rendszer átalakításának: nem a piac, hanem a társadalom és a felelősség a kulcsszó, az államnak nem „kicsinek” kell lennie, hanem hatékonynak, a verseny pedig nem öncél, hanem eszköz, a szolidaritással karöltve.

Az ellenzékben eltöltött tizenhárom év során a toryk rákényszerültek arra, hogy rákérdezzenek önmagukra: vajon identitásuk helyes-e még a 21. században? A 2005-ben pártelnökké választott Cameron szakított a thatcheri érából örökölt radikálisan szabadpiac-párti arculattal, programmal, és visszatérést hirdetett a 19. századi konzervatív miniszterelnök, Benjamin Disraeli „egy nemzet”-konzervativizmusához, amelynek alapja a szociális egyenlőtlenségek csökkentése, a társadalom összetartozás-tudatának erősítése (szemben a korábbi konzervatívok elitizmusával, amelyik elfogadta az „osztályegyenlőtlenséget”). A Cameron-kormány hatalomra kerülése jelentős mértékben a jobboldali, konzervatív agytröszt-háttérnek köszönhető, hiszen itt kialakították ki az „együttérző konzervativizmus" kereteit.

Nagy-Britanniában a think tankek (agytrösztök) az 1970-es évektől kezdve tevékeny szerepet játszottak a Konzervatív Párt ideológiai arculatának és közpolitikai programjainak kidolgozásában. A David Cameron nevével fémjelzett „együttérző konzervativizmus” eszméjének megalapozása olyan neves tory agytrösztökhöz kötődik, mint a Policy Exchange, az Institute of Community Cohesion és a ResPublica.

Magyarországról nézve különös lehet, hogy az agytrösztök a pártelitekkel szinte egyenrangú félként, sőt kezdeményezőként vesznek részt a közpolitika irányainak meghatározásában, és a közpolitikai döntések előkészítésében. Nem ad hoc döntések, érzelmi szempontok alakítják a közpolitikát, hanem kutatásokra és háttértanulmányokra alapozott, akár évtizedekig húzódó viták. Mivel a magyar kormány oktatáspolitikájával szemben megfogalmazott bírálat, hogy a köznevelési rendszer leginkább jószándékú ötletek tárháza, amelynek egyes elemei kioltják egymás hatékonyságát, érdemes figyelni arra, hogy Nagy-Britanniában évekig tartott a közpolitikai irányok, stratégiák (köztük az oktatáspolitika) kidolgozása. Ezekben pedig a think tankek szakértőinek nagy szerep jutott.

David Cameron és oktatásügyi minisztere, Michael Gove – aki korábban maga is a Policy Exchange think tank elnöke volt – kezdettől nagy figyelmet fordított az oktatásra. Cameron nézetei az oktatásról bizonyos értelemben egybevágnak Orbán Viktor és Hoffmann Rózsa téziseivel. A brit miniszterelnök világosan látta, hogy az ázsiai országok imponáló gazdasági növekedése részben az oktatási rendszerük teljesítményével függ össze. Ezzel szemben Cameron felidézte 2011-es norwichi beszédében azt a riasztó adatot, hogy Nagy-Britanniában minden hatodik gyerek, aki befejezi az általános iskolát, képtelen rendesen olvasni. A brit miniszterelnök értelmezésében az oktatás többet jelent, mint pusztán „értéksemleges” ismeretközlést: az oktatásnak nemcsak az a feladata, hogy „eszközöket nyújtson az emberek számára a jó élethez”, hanem az is, hogy az emberek „jó polgárok legyenek”. Vagyis itt sem pusztán oktatásról van szó, hanem a polgárok neveléséről.

Cameron norwichi beszédében meghirdette, hogy minden gyermeknek elsőrangú oktatást kell nyújtani. Ehhez két alapvető feltételt hirdetett meg: a „jó oktatás értékeinek a visszaállítását” és az oktatási rendszer szerkezeti reformját. Mindkettőért Michael Gove felel. Az ambiciózus és energikus oktatási miniszter iskolakoncepciója szerint az iskola feladata, hogy kiegyenlítse az otthonról hozott egyenlőtlenségeket, és elősegítse a társadalmi mobilitást.

Gove terveit a The Importance of Teaching című dokumentumban fejtette ki. A dokumentum több hatalmat, szabadságot és autonómiát ígért a tanároknak és az iskoláknak, tartalmazta a helyi önkormányzatok stratégiai szerepének növelését, az iskolák közötti verseny ösztönzését a szabad választás és a finanszírozás összekapcsolásával, az iskolai erőszak és az előítéletek megfékezését, a tanárok jogainak védelmét, az iskolák közötti együttműködés ösztönzését. A tervezet az iskolák részére nyújtandó állami támogatásokat pedig ahhoz kötötte, hogyan használják a tanárok a rendelkezésükre álló hatalmat az iskolán belüli rendbontó viselkedés megfékezésére. Célul tűzték ki a pályakezdő tanárok képzettségének növelését, valamint pénzügyi ösztönzőkkel a legkiválóbbak pályán tartását.

Mindemellett a tanulási eredmények javítása, a hagyományos értékek erősítése, és a forrásbevonás jellemezte a tervezet szellemiségét. A tervezet tehát az állam feladatát növelte meg az oktatásban, de ezzel párhuzamosan igyekezett többletjogokat és többletforrásokat biztosítani az intézmények és a tanárok számára.

Gove jelentős változásokat kezdeményezett a tananyagban: a tanrendben nagyobb hangsúlyt kap az irodalom, az angol nyelv és a szigetország történetének tanítása, megszigorítják a matematika és a természettudományos tárgyak, valamint általában az érettségi követelményrendszerét, továbbá kötelezővé teszik a diákoknak, hogy heti egy könyvet olvassanak el (Gove ez utóbbi tervét azzal indokolta, hogy az olvasás segítheti a hátrányos helyzetű gyerekek iskolai teljesítményének javulását). Az új tervek szerint az iskolában a tanítási nap hosszabb lenne, gyakorlatilag bevezetnék az egész napos iskolát, valamint a szombati tanítási napot, amit a tárcavezető a diákok teljesítményének javításával indokolt.

Gove, aki arról beszélt, hogy „nincsen pálya, amelyik nemesebb, elevenebb, csodálatra méltóbb, mint a tanári pálya”, meglehetősen mechanikus érvvel hárította el a pedagógusok óraszám-terhelésével kapcsolatos érvet: úgymond, aki szereti a pályáját, nem tartja tehernek, hogy tovább marad a munkahelyén. Ez valószínűleg nem túl meggyőző érv a tanárok számára. A brit oktatási rendszerben a jelenleg 16 éves tankötelezettségi felső korhatárt 2015-ig fokozatosan 18 évre emelik (ez főleg a koalíciós társ, a Liberális Demokraták követelése volt).

A kormány erőteljesen támogatja a svéd mintára felállított ún. free school (szabad iskola) intézményét, amelyik fölött sem az önkormányzatok, sem a minisztérium nem gyakorol felügyeletet, azonban finanszírozásukat az állam látja el. A szabad iskolák kérdése a kormányoldalt is megosztotta: sokan attól tartanak, hogy ez, ellentétben a kormány programjával, éppen a szegregáció erősödéséhez, és a területi egyenlőtlenségek növekedéséhez vezet (mivel felmérések arról tanúskodnak, hogy a szabad iskolába járó gyermekek anyagi háttere jobb, mint az átlagos önkormányzati iskolába járó társaiké).

A legnagyobb ellenállást az váltotta ki, hogy a kormány – a konzervatív és liberális demokrata frakció belső meghasonlása mellett – háromszorosára emelte a még a Blair-kormány által bevezetett tandíj felső határát. Ezzel a kormány kihúzta a gyufát az angol és walesi egyetemisták körében, és zavargásokra is sor került Londonban.

Végül lássunk egy példát arra, hogyan segíthetik az agytrösztök az oktatáspolitikai kormányzat munkáját! A ResPublica nevű agytröszt, amelyet 2009-ben Phillip Blond alapított, hitvallása szerint az egyenlőtlenségek csökkentését, a szociokulturális és kulturális problémák megoldását tűzte ki célul. Blond nevéhez és a ResPublica agytröszthöz kötődik az ún. „vörös tory” koncepció kidolgozása. A „vörös tory” elnevezés arra utal, hogy a konzervativizmust a szociális érzékenységgel ötvözik. Elutasítják a „nagy államot”, és azt vallják, hogy minél több hatáskört kell a helyi közösségekhez rendelni. Nem véletlen, hogy a ResPublica egyik fő kutatási területe az oktatási reform, hiszen régóta kritika tárgya, hogy a brit oktatási rendszer újratermeli az egyenlőtlenségeket. A szervezet nem lehet elégedett a jelenlegi kormányzattal sem, mert egyelőre csak a diákok és a tanárok terhei növekednek, de az egyenlőtlen viszonyokon – szemben a kormányzati retorikával – nem sikerült változtatni. Igaz, erre az idő is rövid volt.

Az „Excellent Teachers: Recruitment, retention and reward” című 2012-es projekt annak lehetőségét kutatja, hogyan lehetne javítani a tanárképzés minőségén, és a pályán tartani a végzett pedagógusokat. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban a tanárok fele hagyja el a pályát a képzés befejezésétől számított öt éven belül. 2000-2007 között 25 ezer ember végezte el a tanárképzést, de közülük egy sem tanított iskolában. A ResPublica bejelentette az igényét, hogy egységes kutatást kíván folytatni arról, vajon hogyan lehetséges a tanárképzés reformja, és milyen intézkedések szükségesek ahhoz, hogy a tanárok ne hagyják el tömegesen a pályát.

A kutatás az alábbi témákra összpontosít: az utánpótláshoz és a pályán tartáshoz szükséges motivációk feltérképezése, egy új támogató rendszer kialakítása, a tanári hivatás társadalmi jelentőségének tudatosítása. A kutatók leszögezik, hogy a tanári hivatás az egész társadalom szempontjából fontos: a tanárok a szűkebb közösségük központi értelmiségi figurái, véleményvezérei. Ez a társadalmi szerep fontos tényező lehet a tanárok munkahelyi közérzetének és büszkeségének megteremtésében, vélik a kutatók.

Csak reménykedni tudunk, hogy Magyarországon előbb-utóbb megszületnek azok az agytrösztök, amelyek nem csupán a közpolitikai programok irányainak kijelölésében nyújtanak segítséget a politikai szereplők (pártok, kormányok) és társadalmi, szakmai szervezetek számára, hanem tükröt tartanak a kormányok elé, rendszeresen monitorozzák a kormányzati intézkedések hatékonyságát a közpolitika terén, rámutatva a javítandó hibákra.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

 

 

 

 

0 Tovább

Köz-nevel-és? A köz nevel. És?

Tézisek

Megítélésünk szerint sok félreértés és előítélet van a médiában a második Orbán-kormány által tervezett, és hamarosan debütáló köznevelési rendszer körül. Mit nem gondol a Méltányosság Politikaelemző Központ a mostani köznevelési rendszerről?

Nem gondoljuk azt, hogy a mai oktatási kormányzatot merőben csak ideológiai szempontok vezérelnék a köznevelési rendszer átalakítása során.

Nem gondoljuk, hogy a köznevelési intézkedések a tudati befolyásolás szolgálában állnak, és az „orbánizmus” kialakításának stációi.

Nem gondoljuk, hogy a hároméves kortól kötelező óvoda, az iskolák állami kézbe vétele, az állami intézményfenntartó hivatal létrehozása, a szakfelügyeleti rendszer, az egységes, ingyenes tankönyv, az erkölcsi nevelés – a kötelezően választható hittan vagy erkölcstan révén –, a Nemzeti Alaptanterv kibővítése bizonyos írókkal (Szabó Dezső, Nyirő József, Wass Albert) egyet jelentenének az „ideológiai átneveléssel”, a „janicsárképzés” megalapozásával. Viszont gondoljuk, hogy ezen intézkedések egy része elhamarkodottan, kapkodva, a szakmával való egyeztetés nélkül kerül bevezetésre, más részük pedig merő frázispufogtatás lesz, ha nem sikerül hozzájuk megtalálni a megfelelő mértékű pénzügyi forrásokat.

Nem gondoljuk, hogy Szabó Dezső „Feltámadás Makucskán” című elbeszélésének, Nyirő „Uz Bencéjének” vagy Wass Albert meséinek ne lenne helye az irodalomtanításban. Viszont gondoljuk, hogy az illető szerzők taníthatóságát az adott gyerekközösség életkori sajátosságai behatárolják, és az illető szerzők tanításához előbb néhány tudományos igényű konferenciára lenne szükség, és az irodalomtanárok képzésére.

Nem gondoljuk, hogy az állam csak a diktatúrában szólhat bele az iskola működésébe, demokráciában meg csak „lapuljon”, mert az államot nem „mumusnak” tekintjük, hanem – Stein Ringen norvég szociológussal együtt – közösségi célok megvalósítására szolgáló rendszernek, amelyik a közösség szolgálatában áll. A Ringen-i értelemben vett „jó állam” igenis szükséges lehet bizonyos esetekben a demokráciában is. Sőt, éppen a jó demokráciában leginkább.

Nem tartozunk azok közé, akik bornírt módon a „porosz” jelzőt negatív kicsengéssel használják, mert nem gondoljuk, hogy ami „porosz”, az eleve rossz, másrészt tisztelettel adózunk a porosz iskolarendszer úttörő jelentőségének a kontinens történetében, miközben belátjuk, hogy némely eleme felett eljárt az idő. Egyformán elismerjük a „porosz” és az „angolszász” iskolarendszer érdemeit, valamint a reformpedagógiai irányzatok és az alternatív iskolák érdemeit is.

De azt sem gondoljuk, hogy a megelőző időszak – pontatlanul bár, de – „liberálisnak” nevezhető közoktatási rendszere olyan drámaian teljesített volna, ahogyan azt a mai oktatáspolitikai kormányzat irányítóinak retorikája sugallja!

Ugyanakkor gondoljuk, hogy az olyan kifejezések, mint „köznevelés” és „közszolgálat”, határozottan mutatják a jelenlegi kormány szándékát, hogy az oktatás-nevelés ügyét a „közjó” részének tekinti, és a „közjó” megvalósításában az államnak juttat kulcsszerepet. Ezt önmagában nem tarthatjuk rossznak, hiszen az államnak vélhetően több eszköz áll rendelkezésére a korai szocializáció körülményeinek megteremtésében, az iskolai esélyegyenlőség feltételrendszerének biztosításában, a finanszírozásban és a minőség-ellenőrzésben. Továbbá az államnak rendelkezésére állnak megrendelt kutatások az oktatás jövendő irányairól.

De a mostani változtatásokkal vitatkozni kell! Mert van vitatkoznivalónk a köznevelési rendszer számos pontjával!

Vitatkozni szándékozunk például a tankötelezettség korhatárának leszállításával, amelyik nem illeszkedik a magyarországi gazdasági, munkaerő-piaci környezethez, és végül, de nem utolsósorban ellentétes a magyar társadalom jelentős részének szociokulturális hátteréről szóló szociológiai tapasztalatokkal.

Vitatkozni kívánunk az új típusú, a magyar helyzethez és gazdasági környezethez nem illeszkedő „szakképzéssel”, amelyik a valódi szakmunkásság kinevelése helyett reproletarizálja a társadalom egy jókora részét: egy képzetlen, funkcionálisan analfabéta, és a rosszul fizetett, „összeszerelő” munkák elvégzésére kárhoztatott tömeget termel újra, amelyik nem lesz versenyképes sem a nyugati, sem a keleti munkaerővel (előbbivel a képzettség hiánya, utóbbival a tömeg miatt).

Vitatkozni kívánunk azzal, hogy a szakiskolákban a közismereti tárgyak a képzési idő maximum 33%-a lehet. Ennek az intézkedésnek a mellékhatásaként újabb tanárelbocsátások lesznek.

Vitatkozni kívánunk azzal a felfogással, amelyik nem a tanárképzés reformjával, vagyis az egész köznevelési rendszer „alapjánál” kezdi el a reformot, holott a finn modell bizonyítja, hogy a sikeres iskolareform kulcsa a tanárképzés.

Vitatkozni kívánunk a felsőoktatásban az államilag finanszírozott jogász- és közgazdász-helyek szűkítésével, amelyik méltánytalan és igazságtalan a szegényebb családokkal szemben, ráadásul nem áll összhangban a munkaerő-piaci viszonyokkal sem (a jogi diploma ugyanis még mindig könnyebb elhelyezkedési lehetőségeket biztosít, mint bármely más diploma – más kérdés, hogy nem feltétlenül jogi szakterületen).

Vitatkozni kívánunk a jól hangzó, de megvalósíthatatlan célkitűzések „bedobásával” (és e körbe utaljuk az iskolai egyenruhát is: nem magával az egyenruhával van tehát a baj, hanem azzal, hogy forrás – valószínűleg – nincsen rá, akkor meg kár beszélni róla!).

Problémák

És néhány előítélettel is vitatkoznunk kell, pl. azzal, amely szerint a pedagógusok munkája csak annyiból áll, hogy „leadják az anyagot”, ezért nyugodtan lehet emelni a pedagógusok iskolában töltött munkaidejét – miközben a magyar pedagógusok valódi munkaterhelése heti 51 óra! Egyre nagyobb terheket rak a társadalom a pedagógusokra, miközben a pedagógus életpálya-modellt és a pedagógus bérek emelését bizonytalan időre elhalasztják. A szülők pedig – tisztelet a kivételnek – mintha ebben a kérdésben – egy régi előítélet nyomán – a kormányzat felé hajlanának! Erre utal, hogy nem ver fel nagy port a társadalomban a pedagógusok („a nemzet napszámosai”) jogai melletti kiállás, nem látunk demonstrációkat a pedagógusok mellett. A pedagógusokért senki nem folytat éhségsztrájkot, értük senki nem veszi körbe az Országházat. Nem is támogatunk ilyen akciót – bár ez is a Nyugat kultúrájának a része, ott vállalják az emberek a konfliktusokat –, de az legalábbis elgondolkodtató, hogy másfajta, szelídebb kezdeményezésekre sem kerül sor.

Pedig hosszútávon katasztrófa elé néz a magyarországi oktatás-nevelés, ha a pedagógusok megbecsültségén nem sikerül változtatni. Egy 17 európai országot vizsgáló felmérés szerint Magyarországon az ötödik legalacsonyabb (12,9%-os) a 30 év alatti tanárok száma (Olaszország, Németország, Svédország és Ausztria előz meg minket), miközben a környező országokban a fiatal tanárok magasabb száma utal a pedagógusok nagyobb megbecsültségére (Szlovénia: 13,9%, Lengyelország: 16%, Szlovákia:17%, Románia: 25,3%).

Megoldást jelentene, ha – mint ahogyan Kerpen Gábor és Lukács András közös tanulmányukban megírták – a pedagógusok tehermentesítésére azokat az adminisztrációs és szervezési munkákat, amelyek nem igénylik a pedagógus szaktudását, egy megfelelő képzettségű kisegítő személyzetre bíznák (számításaik szerint ez évi nettó 25 milliárd forintos többletkiadással jár, ami eltörpül ahhoz a gazdasági haszonhoz képest, amit a pedagógusok munkája hatékonyságának javításán keresztül a közoktatási rendszer biztosítana).

Sok tekintetben a jelenlegi oktatáspolitikai kormányzat látja a problémákat. Például nyilvánvaló, hogy a szakképzési rendszer reformokra szorul. Ámde a kormányzatból hiányzik a magyar valóság, a szociokulturális tényezők figyelembevétele, amit leginkább a Híd-programmal kapcsolatos naivitással érzékeltethetünk. Az általános iskolából kihullott gyerekeket például egy ún. Híd-program fogja fel, amelynek kimenetele a középiskolába való felzárkózás vagy a szakiskolai képzés lehet. Ne is legyen kétségünk afelől, hogy a hátrányos helyzetű családok nem fogják bátorítani gyermekeiket, hogy az intézményes tanulás addig is oly sok kudarcélménnyel terhes ösvényén a középiskola felé törekedjenek.

Az sem tűnik valószínűnek, hogy az általános iskola a „rejtett tantervének” megfelelni nem tudó, hátrányos helyzetű gyermekeket „kézen fogva”, szeretettel vezetné el a középiskoláig. Sokkal reálisabb, hogy az iskola mielőbb szabadulni igyekszik a „problémás” – valójában a „rejtett tanterv” buktatóiban elbotló – gyerekektől, így a Híd-program – bár célja talán valóban az esélyek kiegyenlítése lett volna – implicit módon a hátrányos helyzetű családok gyermekeit hozza kedvezőtlen helyzetbe. Ebben az országban, ahol a felmérések szerint a tanárok a harmadik legnagyobb problémaként az „elégtelen szülői támogatást” nevezték meg, nem csodálható – figyelembe véve a tanárok említett túlterheltségét is –, ha az általános iskola „kilökni” igyekszik azokat a gyerekeket, akikkel nem bír.

A szakiskola és egy gimnázium között ég és föld a különbség, mind presztízsben, mind az oda járó gyerekek motiváltságában. E sorok írója az elmúlt évben két olyan intézményben dolgozott – egy alternatív gimnáziumban és egy szakiskolában –, ahol a gyermekek hátterében nem volt lényeges különbség. A szerző így saját bőrén tapasztalta, hogy mekkora az eltérés két olyan iskola között, amelyek egyaránt a hátrányos helyzetű, vagy legalábbis a hagyományos középfokú oktatásba beilleszkedni nehezen tudó, különleges bánásmódot igénylő gyermekekkel foglalkoznak. A gimnáziumban a gyerekek tanulási motivációját erősítette – a barátságos tanári légkörön kívül –, hogy a kimenetelkor ott van az érettségi, amiért meg kell dolgozni. Míg a szakiskolában nincsen semmi – csak a szakma, már ha egyáltalán befejezik a gyerekek a képzést. Ezért kockázatos a mostani lépés, amellyel a szakiskolákban csökkenteni igyekeznek a közismereti tárgyakat.

A Híd-program egyetlen pozitív eleme, hogy maximum 15 fős osztályokat indítanak el, vélhetően abból a meggyőződésből, hogy kis létszámú osztályokban könnyen megvalósítható az egyéni, személyre szabott tanulás. De még így is kétséges, hogy a Híd-program ne a szakiskola felé terelje a gyerekeket.

A hároméves kortól kötelező óvoda elvileg segítheti a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatását. Angol kutatások kimutatták a minél korábbi szocializáció hasznosságát: a szigetországban ez 880 milliárd forintnak megfelelő megtakarítást eredményezett. A magyarországi kötelező óvodáztatás egybevág a svéd gyermekjogi ombudsman 2004-es javaslatával, miszerint valamennyi roma kisgyermek járjon önkormányzati óvodába – akár dolgoznak a szülei, akár nem – annak érdekében, hogy a svédországi romák integrációja minél korábbi életkorra tolódjon ki. Felismerték, hogy az óvoda nélkül a hazulról, a szociokulturális közegből hozott hátrányok az iskolarendszerben szinte behozhatatlanok, ezért az óvodában kell elkezdeni a szocializációt.

Magyarországon a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek döntő többsége a 3000 fő alatti településeken él, vagyis azokban a régiókban, ahol a legkevésbé vannak elérhető óvodák, ahol az infrastrukturális adottságok a legkevésbé kedvezőek. A 2010/2011-es tanévben 4 358 óvodában 30 359 óvodapedagógus dolgozott. Ugyanebben az időben a legzsúfoltabbak az észak-alföldi és észak-magyarországi régió óvodai intézményei voltak, holott éppen ezekben a régiókban lenne szükség arra, hogy a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek differenciált nevelést, gondoskodást kapjanak a kis létszámú óvodai csoportokban. Ezek az adatok illuzórikussá teszik a kötelező óvoda bevezetését. Azonban éppen a kiscsoportokat kellene ösztönözni a hátrányos helyzetű régiókban, hiszen a kiscsoportos nevelés keretében valósítható meg, hogy az óvónők több időt és figyelmet fordítsanak a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyermekekre, azok speciális igényeire.

Sorolhatnánk még a gondokat. Talán az eddigiekből is kiderült, hogy a kormányzat oktatáspolitikájával kapcsolatos kritikánk fő csapásirányát annak az attitűdnek a bírálata jelenti, amelyik jószándékú elvek alapján az iskolát kiszakítja a magyar valóságból, a szociális, szociokulturális, gazdasági és gazdaságföldrajzi környezetből. A sok jószándékú, elveiben vállalható program és cselekvési terv nem mindig vág egybe a realitásokkal, és mindezt tetézi sok esetben a problémák elnagyolt kezelése meg a hibás kommunikáció (ld. Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter kiszólása a tanárokra). Ez nem Klebelsberg nyomdoka, mert a nagy gróf a magyar valóságból indult ki. Márpedig a valóság figyelembe vétele nélkül nehéz lesz tudásképes társadalmat kialakítani.

A Méltányosság Politikaelemző Központ korábbi anyaga itt olvasható.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

 

 

 

1 Tovább

Köznevelés vagy közoktatás?

Az MPK új tematikus blogja

Köznevelés Projekt

„A tanulás nem felkészülés az életre, a tanulás maga az élet”

(John Dewey amerikai filozófus és pedagógus)

Ezekben a novemberi napokban, amikor az iskolák soron következő állami kézbe vételétől, valamint ennek várható és kiszámíthatatlan hatásaitól hangos a média, és a pedagógusok meg a második Orbán-kormány viszonya rosszabb, mint bármikor, aligha van fontosabb közpolitikai terület a köznevelésnél. Ezért döntött úgy a Méltányosság Politikaelemző Központ és a Történelemtanárok Egylete, hogy közösen konferenciát szerveznek december 4-én a köznevelés témájában. A konferencián Thaisz Miklós, az Oktatási Államtitkárság politikai tanácsadója tart előadást arról, honnan és hová jutott el a kormány a köznevelés 2010-től tartó reformja során, milyen szakmai viták és konfliktusok előzték meg az érintett döntéseket, és végső soron milyen eredményeket várhatunk a reformoktól. Ezt követően a Történelemtanárok Egylete és a politikai elemző intézetek meghívott fiatal szakértői beszélgetnek a témáról.

Úgy gondoltuk, hogy mintegy „hangulatcsinálóként” a konferencia előtt, és felbuzdulva az Amerika Projekt sikerén, útnak indítjuk következő tematikus blog-sorozatunkat, amelynek témája szintén a köznevelés. Köznevelés? Már maga a szó is éles indulatokat kavar: egyesek botránynak tekintik már a gondolatát is, hogy az iskolának (és főleg az állami iskolának) nevelnie is kell (lehet). Lehetséges-e a 21. században „nevelni" a politikai közösség tagjait, avagy azoknak van igaza, akik szerint az iskola feladata egyedül az oktatás? Egyebek között erre a kérdésre is keressük a választ közpolitikai kalandozásunk során, bejárva a magyar köznevelési rendszer vitatott területeit (pl. az iskolák államosítása, a szakképzési rendszer), a külföldi oktatási reformok szövevényes világát, és végül kiemelten a politikai nevelés témáját.

Két héten keresztül, november 20-tól december 4-ig rendszeresen megjelennek a köznevelési rendszer különböző aspektusaira reflektáló bejegyzések. Az Amerika Projekthez hasonlóan az intézet elemzői mellett vendégszerzők is részt vesznek a blog írásában. Kifejti véleményét a tanár, az oktatási szakember és a politikai tanácsadó. Menet közben külföldi agytröszt-anyagokat és filmeket is ajánlunk.

Legelőször egy magyarázattal tartozunk a kedves olvasónak: bár a magyarországi köznevelési rendszer sorsa foglalkoztatja – joggal – a közönséget, mi úgy véljük, hogy nem tudunk addig érdemleges bírálatot mondani a kormányzati műről, amíg nem vizsgáljuk meg, hogy a tőlünk nyugatabbra fekvő országokban milyen dilemmákkal küszködik az ottani iskolarendszer, és a nyugati oktatáspolitikai kormányzatokat, valamint az agytrösztöket milyen problémák foglalkoztatják. Hipotézisünk szerint az iskolarendszerek kihívásai – árnyalatnyi különbségekkel – hasonlóak. De a válaszok eltérőek. És lehetne tanulni a Nyugattól e téren! Ezért nem szűkítjük le a vizsgálódásunkat pusztán a magyar köznevelési rendszerre és reformra, hanem bemutatunk néhány nyugati példát.

Az elemzők és vendégeik egyaránt élesen, de méltányosan fejtik ki álláspontjukat a köznevelés jelenlegi rendszeréről, és a jövő lehetséges útjairól. Nem akarjuk a szakmai, társadalmi és politikai vitákra fordítható csekély időt és energiákat ideológiai, vagy még inkább semmitmondó, vulgáris ideologizáló veszekedésre fecsérelni! Azt akarjuk, hogy a köznevelésről folyó viták kimozduljanak a holtpontról: tartalmas, szakmailag megalapozott, élesen polemizáló, de nem veszekedős eszmecsere elindításában vagyunk érdekeltek!

Sorozatunkkal e vita kibontakozását kívánjuk elősegíteni, s bízunk benne, hogy sokan követnek bennünket ezen az úton, amelynek végállomása – a távoli, felhőkbe burkolózó üveghegyek mögött – egy közösen megalkotott új köznevelési (vagy közoktatási?) rendszer lehet.

Most pedig, ha olvasóink is úgy akarják, kezdődjék el az utazás az oktatás-nevelés világába!

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

0 Tovább

Zárszó Amerikáról, Tocqueville-ről – és Matolcsyról

A mai napon befejeződik a Méltányosság Projekt Amerika című blogja. Majd’ egy hónapig kalandoztunk az amerikai politika, társadalom, az Amerikáról szóló filmek és könyvek világában. Határozott elképzelésekkel vágtunk bele ebbe a sorozatba: meg akartuk mutatni mindazt, ami mi Amerika lényegének gondolunk. Mindehhez nem csak saját erőforrásainkra, hanem „vendégelemzőink” tudására is támaszkodtunk. Ez utóbbiakat részletesen tájékoztattuk céljainkról, s egyértelműen megkértük őket: ne csak „úgy általában” írjanak Amerikáról, hanem „tematikusan”. A tematikákat persze mi kínáltuk fel…Ha a sorozat sikeres (s azt vélelmezzük, az) nagyrészt nekik (is) köszönhető! Köszönet érte!

 Utolsó bejegyzésünk megírásakor már tudjuk, ki az Egyesült Államok új elnöke. Tisztelettel köszöntjük Barack Obamát, sok sikert kívánunk neki második elnöki ciklusához. Ha nem lenne nagyon nem ideillő, azt is mondhatnánk: javuló amerikai-magyar kapcsolatokat szeretnénk látni. Elemi magyar érdek, hogy ezen a területen látványos javulás következzék be.

Ám ahhoz képest, hogy Amerika mennyire fontos „minta-ország”, rendkívül meglepő, milyen kevéssé ismerjük. Megírtuk az elején: Tocqueville alapszerző a számunkra, mégpedig azért, mert 1830-ban máig időt állóan írta le az amerikai politika és a társadalom természetét. Kár, hogy a hazai közbeszédben vele kapcsolatban csupán egy mondatot szokás ismételgetni, amely „a nép zsarnokságáról”, illetve annak kóros következményeiről szól. Tocqueville épp úgy egymondatos szerző, mint a mi Bibó Istvánunk, aki – tudják – azt találta mondani, hogy „demokratának lenni…”. Ha valaki figyelemmel kísérte sorozatunkat, láthatta: egyik bejegyzésünkben meg is idéztük Bibót…

S akkor Matolcsy Györgyről, akit nyilvánvalóan nem sokaknak jutna eszébe Tocque ville-lel bármilyen összefüggésbe hozni. Nos, legyen bármi is a véleményünk a mai gazdasági miniszter ténykedéséről, kénytelenek vagyunk elismerni: Matolcsy a mai politikai mezőnyben az a szereplő, aki Tocqueville munkásságáról – igaz, még nem politikusként – a legrészletesebben írt. Erről tanúskodik Amerikai birodalom című könyve, s azon belül a 2004-ben megjelent könyv 53-76 közötti oldalai.

Ezeken az oldalakon a Matolcsy hosszasan hódol Tocqueville A demokrácia Amerikában című könyvének. Az egész könyvben sok amerikai szerző nevét említi, de kiemelkedően a legtöbbet a francia szerzővel foglalkozik, s hosszú passzusokat idéz tőle. Ez nyilvánvalóan nem véletlen. Matolcsy számára Tocqueville etalon. Néhány ponton van csak vitája vele, a legtöbb helyen egyetértőleg idézi annak „éles megfigyeléseit” korának amerikai társadalmáról. De miért is csodálja a közgazdász Matolcsy az Amerikáról író Tocqueville-t? Valószínűleg azért, mert a francia által vallott eszmények az ő eszményei is, vagy másképpen: a Tocqueville által megrajzolt Amerika olyan, amely számára modell ma is. Ebben a modellben különleges státusa van a társadalomnak, egyéni szabadság és társulás kölcsönhatásának, amely – Matolcsy szavaival - fenntartja a mindennapi életben „továbbra is lüktető demokráciát” (55.o.)  De van még itt valami, amit a mai gazdasági miniszter belelát Tocqueville-be, s ez a társadalom és a politika meglehetősen határozott elkülönítése. Rá hivatkozva vonja le a következtetést: a „romlatlan” társadalmi szférában ma is létezik a demokrácia, ellenben a politika magas régióiban már nem beszélhetünk demokráciáról, ami ott megfigyelhető, az egy „arisztokratikus köztársaság”. Így összegez: „a politikai életben az egyének individualizmusa már egoizmusba csapott át, az élet más területein még nem: ez adja a demokratikus Amerika erejét”.

S mintha valami ilyesmire akarná építeni Magyarország remélt jövőbeli erejét is. 2004-ben persze még nem a kormány tagjaként, hanem magánemberként, ma azonban már felelős miniszterként. S mintha e tekintetben a kormány politikája nem is állna olyan távol attól, amit ő leírt. A politikai egoizmussal a társadalmi egyenlőség és romlatlanság áll szemben.

Két kérdésünk van csak. 1. Ha könyvének minden lapjáról ennyire süt Amerika elismerése, birodalmi szerepének igenlése, akkor ezt miért nem sikerül elismeréssé konvertálnia éppen a célország politikusai körében? 2. Csak nem arról van szó, hogy Matolcsy Tocqueville-ben unortodox előfutárát ismeri fel, s mint ilyet tiszteli?

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

0 Tovább

Az összefogás titka

„Már csak egyet kell aludni”, mondták régen karácsony előtt szüleink. Így vagyunk most mi is az amerikai választások eredményeivel. Már csak egyet kell aludni és kiderül, hogy ki lesz az Egyesült Államok következő elnöke. Túl a republikánus jelölt kiszivárogtatott beszédén, amelyben az ország 47%-át lényegében ingyenélőnek titulálta, túl a hivatalban levő elnök vereségén az első vitában, túl egy megrázó természeti katasztrófán, az elnökválasztási kampány, ugyan fej-fej mellett, de a végéhez ért. Közel egy hónapnyi virtuális „felfedezőutunk” végére érve, miután pontról pontra bejártuk Amerikát, kíváncsian várjuk melyik jelölt nyerte el a választópolgárok bizalmát.

Projekt Amerika nevezetű sorozatunk kezdetén azt mondtuk, tanulni szeretnénk Amerikától. Végső soron minden utazásnak ez a célja. S hogy mit hoztunk magunkkal? Azt, hogy Amerika minden megosztottsága ellenére mégis képes kicsi és nagy dolgokban egyaránt összefogni. Emiatt lehet, hogy egy hosszú és sokszor agresszív kampány után mégis minden amerikai saját elnökeként tiszteli majd a győztest, és elnökük minden amerikait egyformán szolgál majd.

Vajon mi lehet a titka annak, hogy egy olyan országban, ahol köztudottan individualisták az emberek, mégis jól megfér egymás mellett a társadalmi összetartás és a verseny? Az emberek mások? Vagy a politika? Netán a csapvízben lehet valami? Ennyire talán nem misztikus a válasz. Politikai és gazdasági berendezkedésük háza táján kell keresni az okokat. Természetükből eredően az Egyesült Államok két legfontosabb jellemzője, a demokrácia és a kapitalizmus folyamatosan ütköznek egymással. A piacgazdaság, mint a jelenleg ismert legjobb - bár kétségtelenül nem tökéletes - gazdasági rendszer, versengést feltételez. A verseny farkastörvényei viszont nem ismerik az összefogást. Ezzel szemben nem kell hozzá mindent elsöprő hurrikán vagy egyéb természeti katasztrófa, hogy lássuk, Amerika mégis jóval fejlettebb összetartó képességgel bír, mint sok más ország a világon. Ez viszont már demokratikus hagyományaiból ered. A demokrácia, mint a jelenleg ismert legjobb – bár szintén nem tökéletes – politikai rendszer, ugyanis a közösségi érdek előbbre helyezésére épül, szemben az egyéni érdekkel. A demokrácia határokat szabhat a versenynek, az „igazságosság” jegyében, vagy a közjó érdekében. A pénzügyi válságot követően az Occupy Wall Street nevű mozgalom képviselői épp ennek a finom egyensúlynak a megbomlását kérték számon a politikusokon. A bankokat kimentették, az üzletemberek semmiért nem voltak felelősségre vonhatóak, mi több, még bónuszt is kapnak. Hosszú ideje nem jelentkezett ekkora „zavar” az amerikai társadalmi egyensúlyban. A középosztály ideálja, s vele együtt az amerikai álom, hirtelen tömegek számára meghiúsulni látszott. Ebből a nehéz lélektani helyzetből kell majd kivezetnie az Egyesült Államok következő elnökének Amerikát a következő négy évben. Nem véletlen, hogy a gazdasági válság foglyul ejtette a kampányretorikát. Kivételes versenyt láthattunk idén. Évtizedek óta nem esett annyi szó gazdaságról és szakpolitikáról, mint most. Az ideológiai kérdéseket, az abortuszt, a melegházasságot messze háttérbe szorították a hétköznapi gondok.

Amennyiben Barack Obamát választják újra, hasonló belpolitikára számíthatunk, mint most. Tovább vinné jelenlegi programjait és kiegészítené reformjait, mindazzal, amit az utóbbi négy évben nem sikerült még végrehajtani. Ha Mitt Romney veszi át az elnöki stafétát, megkísérli majd visszacsinálni a demokraták olyan szimbolikus reformjait, mint az Obamacare, és egy –amerikai értelemben vett - konzervatívabb útra terelné Amerikát. Mindkét elnök növekedést és munkahelyteremtést ígér, és akármelyik győz, nem térhetnek ki majd a költségvetési hiány csökkentésének embert próbáló feladata elől. Mindezt úgy, hogy közben világpolitikai hatalmuk megőrzése is kockán forog, és „minden mindennel összefügg” alapon, a világ számos más problémájának terhe is a következő elnök vállára nehezedik majd.

Egy valami azonban mindig az elnök, és Amerika mögött áll. A társadalom sziklaszilárd hite abban, hogy Amerika a legnagyszerűbb ország a világon. Ez az a demokratikus értékrendből eredő hit, ami összeköti őket, mint nemzet, és átsegíti őket a legnehezebb időszakokon is. Sokan megmosolyogják az amerikaiak „keep smiling” mentalitását, e nélkül képtelenek lettek volna újra meg újra talpra állni történelmük során. Európa, mind építészetileg, mind társadalmilag kőből, téglából épít. Évszázadokra rendezkedik be. Amerika könnyűszerkezetű. Lehet, hogy olykor-olykor elfújja építményüket a szél, elmossa az ár, vagy összedönti egy földrengés, de könnyen újjáépíthető. Akármi is történjék, előre tekintenek, a jövő útjait kémlelik a visszapillantó tükröt helyett. Nem azt keresik, mit miért nem lehet megtenni, hanem, hogyan lehetne mégis, minden ellenére megvalósítani. Ne feledjük, Amerika a felhőkarcolók országa is, mernek nagyban gondolkodni. Nincs nagyobb bizonyíték megújulási képességükre, mint a World Trade Center helyén épülő Freedom Tower, ami már impozánsan tör felfele a New Yorki égbolton. Csak azért is. Sosem felejtenek, de továbblépnek. Verseny és összefogás itt valósul meg egyszerre.     

S, hogy mindez miért fontos idehaza? Nem csak azért, mert nem tudjuk magunkat függetleníteni Amerika vonzásköréből, hanem mert az utóbbi időkben balliberális oldalon az összefogás, amolyan univerzális varázsszóvá nőtte ki magát. Elég csupán a különböző ellenzéki pártoknak egyesíteni erejüket, és máris megszűnnek legégetőbb problémáink gondolják sokan. Miközben potenciális szavazóik lépten-nyomon figyelik, milyen formációban fog megvalósulni az Orbán-rezsimet elsöprő együttműködés, kevés szó esik arról, mitől alakul ki valódi összefogás egy társadalmon belül. Amit Amerikától tanulhatunk, az nem más mint, hogy a politika világa önmagában nem képes társadalmi összefogást teremteni, alulról kell szerveződnie. Amikor a Sandy hurrikán miatt elmaradt a New Yorki maraton, a csalódott futók nem hazamentek, hanem megszervezték, hogy saját lábukon, futva vigyenek segítséget a vihar által legerősebben érintett Staten Islandi lakosoknak. Nem Barack Obama vagy Mitt Romney hozza tehát a megváltást Amerikának és a világnak. Csakis Münchausen-báróként, saját hajuknál fogva tudják kihúzni magukat a nehéz idők mocsarából. Együtt, az átlagpolgárok összefogásával. 

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

0 Tovább

Csatázó hirdetések

Projekt Amerika sorozatunkban több bejegyzésben is Amerika megosztottságát, illetve annak mértékét firtattuk. Nos, első ránézésre, ha valami még igazán rátesz pár lapáttal a polarizációra, az maga a választási kampány, amelynek az egyik célja pont az, hogy a választópolgárokat eligazítsa abban a kérdésben, hogy miért jobb az egyik politikai tömörülés, mint a másik. Kiváltképpen így van ez az USA-ban, amely a negatív kampány, a negatív célzatú hirdetések (ottani szóhasználatban: „attack ads”) hazája: az 1964-es elnökválasztási kampány óta jelen vannak, azóta sűrűn is élnek vele az amerikai kampánymenedzserek. Ezek a fél, vagy egy perces TV-reklámok azt mutatják be, hogy miért volna veszélyes az ellenfélre szavazni, mitől elhibázott annak politikája. Könnyen adódik is a következtetés: a kampány, főleg annak amerikai módja, csakis a polarizáció fokozására alkalmasak. Csakhogy hibát követnénk el, hogyha rögtön erre a sommás következtetésre jutnánk, de erről majd a végén.

Addig is nézzünk meg egy-két példát ezekből a negatív TV-hirdetésekből, amelyeket Obama és Mitt Romney egyaránt igénybe vett. Közülük az egyik leghatásosabb nem is valamelyik elnökjelölti stábé, hanem egy Obama- ellenes  ún. politikai akcióbizottságé. Az Americans for Prosperity nevű szervezet The Dinner Table (Étkezőasztal) elnevezésű hirdetése csak a Youtube-on több mint félmillió nézőt vonzott. Pedig nincsenek benne a mostani mozifilmek, és politikai hirdetések egy részére jellemző (és a sokkolást célzó) hang-és fényeffektusok, mégis igencsak hatásos. A hirdetés két szülőt, és két gyermeküket ábrázolja, akik a vacsorájukat fogyasztják. Beszélgetés nincs, aláfestő zene, és narrátori szöveg szintén nincs, mégis vágni lehet a feszültséget. A két szülő tekintetéből árad a kétségbeesés, a rossz hangulat pedig a két gyermeket is megszeppentté teszi. A zene, és minden hangos beszéd kiiktatásának köszönhetően a néző erre a fojtó légkörre tud koncentrálni, eléggé sokkoló látvány ez mindenfajta technikai hókusz-pókusz nélkül is. A fél perces TV-reklám végén a képernyő elsötétül, és mindössze két, fehér színű felirat jelenik meg: „12.1. millió amerikai munkanélküli. Ideje kipróbálni valami mást.” Mestermunka a javából.

The Dinner Table ad.JPG

Szintén az érzelmekre játszik a Romney-stáb „Can't Afford Another Term”(Még egy elnöki ciklust nem engedhetünk meg magunknak”), ugyancsak fél perces negatív jellegű TV-hirdetése. Ez a TV-reklám először a gondolataiba mélyedt Obama elnököt, majd anyákat, és gyermekeket ábrázol, csendes zongora kíséretében. Az alkotók egy szuszra fejére olvassák Obamának a megnövekedett élelmiszerjegyeket, a magas munkanélküliséget, a korábban nem látott női szegénységet, majd egy szimpatikus gyerekarc előtt megjelenik az ítélet: „a mi gyermekeink miatt nem engedhetünk meg még egy elnöki ciklust”. Romneyék többi anti-Obama hirdetése is hasonló kaptafára épül: az elnök nem képes gazdasági eredményeket felmutatni, tehát mennie kell.

Romney attack ad.JPG

Persze, Obamáékat sem kell félteni, olyannyira nem, hogy a négy évvel korábbihoz képest az elnök Jim Messina vezette kampánycsapata erőteljesebben él az ellenfelet támadó reklámokkal, amelyeknek esszenciája az, hogy a republikánusok elnökjelöltje megadóztatná a középosztályt, össze-vissza beszél, és különben sem volt olyan sikeres üzletember, és kormányzó, ahogy azt magáról beállítja. A What He Said TV-reklám például felidézi  Romney korábbi kijelentését (pontosabban kiragad belőle fél mondatot) , miszerint hagyni kell a detroiti autóipart tönkremenni, ezzel szemben – így a hirdetés – Obama tudta a dolgát: cselekedett, és talpra állította az autóipart. Az elnököt dicsérő résznél a hirdetést aláfestő zene diadalmasabbá, optimistábbá válik.

De vajon nem ütnek-e vissza ezek a negatív hirdetések azok kiagyalóira? Nem teszik a politikát még ellenszenvesebbé a szavazók számára? A szakértők egy része szerint, amennyiben a negatív reklámot megfelelően használják, a válasz nem. A negatív hirdetések ugyanis figyelemfelkeltőek, alkalmasak a saját tábor mozgósítására, és az érzelmek felkeltésére. Richard R.Lau. és Gerald M. Pompert tanulmányában két kampánytanácsadót is idéznek, akik szerint éppen a negatív kampány segít megnyerni a választásokat. John G. Geer  professzor kifejezetten hasznosnak gondolja a negatív kampányt, mert új információkkal látja el a szavazókat a jelöltekről, vagyis gazdagítják a politikai folyamatokat. Ennek túlhajtása azonban a használóját károsíthatja: John McCain csapata 2008-ban személyeskedő TV-hirdetésekkel igyekezett Obamát lejáratni, sikertelenül.

Magyarországon a pártok is átvették a negatív hirdetések eszközét, a Fidesz és az MSZP 2006-ban egyaránt élt vele. Hatásos volt azon MSZP-s hirdetés, amely Orbán parlamenti jelenlétét hiányolta. Az amerikai kampánymódszerekből érdemes tanulni, nem véletlenül tartotta szükségesnek mind a Fidesz, mind az MSZP, hogy küldöttséget menesszen a republikánusok, és a demokraták konvencióira.

Visszatérve Amerikára: nem rombolja-e a nemzeti összetartozás érzését a negatív kampányhadjárat? Mint az elején utaltam rá, téves volna erre a kérdésre automatikus igennel felelni. Borbély Judit vendégszerzőnk rámutatott arra, hogy a politikai csatározások ellenére az amerikaiak alkotmányos alapkérdésekben egyetértenek – ennek kialakítása nem mellesleg már az iskolákban elkezdődik az amerikai alkotmány tanításával… Mindenesetre a nem választ látszik alátámasztani, hogy amikor négy éve McCain a választások után – ne felejtsük: előtte keményen támadta ellenfelét – a csalódott hívei elé állt, többek között azzal zárta beszédét, hogy „Obama most már az én elnököm is lesz”. Most már nem sokat kell aludnunk, hogy megtudjuk: a sok negatív hirdetés után, a mostani kampányt követően a vesztes elnökjelölt fog-e beszélni arról a nagyszerű országról, amelyet Amerikának hívnak – ahogy azt McCain tette annak idején.

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

0 Tovább

Az egészséges párbeszéd reménye

Két politológus beszélget… viccbéli kezdés, de a beszélgetés témája nagyon is komoly. A Méltányosság részéről Lakatos Júlia kérdezte Erin Marie Saltman, amerikai politológust az Egyesült Államokról, választásokról és Magyarországról.

Erin Marie Saltman a University College London, School of Slavonic and East European Studies PhD kutatója. Kutatási területe Magyarország kortárs politikai szocializációja. Különböző szervezeteknek végzett Magyarországgal kapcsolatos szakértői, elemzői munkája mellett a London School of Economics számára folytat kutatást a 2012-es amerikai választások választói viselkedése témájában.   

Az interjút a Projekt Amerika számára, október 22-én, a második elnök-jelölti vitát követően rögzítettük.

L.J – Pillanatnyilag min dolgozol? Bemutatnád az olvasók számára jelenlegi kutatásodat?

E.M.S – Kutatási asszisztens vagyok egy projektben, amelyik a szavazók választások idején tanúsított pszichológiai viselkedését vizsgálja. Személy szerint a projekt amerikai részén dolgozok. A munka részeként készítek ötven mélyinterjút. Más kutatási asszisztensek is hasonlóképp tesznek. Így a végén pár száz interjúnk lesz. Nem kérdezzük direktben, hogy kire szavaznak, mert az vitatható volna, de az interjú vizsgálja, hogyan látják az emberek a választásokat, a választásokkal kapcsolatos indulatokat, a fő dolgokat. Mire emlékeznek vele kapcsolatban, fő számok, események és, hogy az emberek általában hogyan viszonyulnak a választási kultúrához, mit jelent ez számukra. Ez valami olyasmi, amit egyszerűen csak csinálsz, vagy ettől érzed magad állampolgárnak, mennyire ragaszkodunk a választásokhoz. Ezen felül száz embert toboroztam felmérésekre. Huszadikától kezdve a választások előtt ezer ember minden nap kitölt egy kérdőívet…

L.J – Tehát mielőtt még szavaznának?

E.M.S – Igen. Olyasmire kérdez rá főleg, hogy “Beszélt politikáról? Kivel szokott politikáról beszélni?” Ennek az értelme az, hogy nagyjából képet kapjunk arról, hogyan kommunikálnak az emberek a politikáról. Kerülöd a munkahelyeden? Esetleg csak a férjeddel tudsz róla beszélni, még a barátaiddal sem? Mennyire vagyunk nyitottak az ideológiáinkban? Végső soron pedig a választások idején kint fogok állni a kis magnetofonommal a kaliforniai szavazóhelyiségek előtt, és ahogy jönnek ki az emberek, megkérdezem tőlük “Mi volt az utolsó gondolata mielőtt szavazott? Mi volt az utolsó dolog, amire gondolt, amikor szavazott?” Végül egy globális kutatás lesz. Azt hiszem Magyarország is esettanulmány volt a legutóbbi választások során, de ahhoz nincs hozzáférésem, így sajnos nem tudom kommentálni, bár szívesen tenném. Azt fogja vizsgálni, hogy a különböző kultúrák hogyan kezelik a választásokat, mennyire része a közgondolkodásnak, milyen szerepet foglal el gondolatunkban. Ideológiai vagy szakpolitikai dolog?

L.J – És mik a…

E.M.S- Gondolataim? Vagy előrejelzéseim?

L.J – Nem csak az előrejelzéseid, hanem milyennek látod az emberek reakcióit? Mármint nagyon sok választ kapsz, mik a meglátásaid velük kapcsolatban?

E.M.S – Azt hiszem, az egyik legérdekesebb dolog az, hogy bárkit megkérdezel Amerikában, szinte mindenkinek azonos problémái vannak az amerikai választásokkal kapcsolatban.  Nagyon zavar minket, hogy a választási kampány szinte több mint egy évvel a választások előtt kezdődik, és elkezdi átvenni a híreket. Nagyon bosszant minket, hogy mennyire agresszívvé vált a kampány, ahol csak azt látod, hogy az egyik jelölt “sértegeti” a másikat. Nem túl pozitív a kampány, nagyon sok negatív kampányolás van, és sokakat nagyon zavar, hogy mennyi pénzt költenek a kampányokra, holott ezt a pénzt más célokra is használhatnának. Több milliónyi, sőt milliárd dollárt fognak költeni egy-egy kampányra, és akkor még nem is beszéltünk a Super PAC-ekről, ahol magáncégektől származó meghatározatlan mennyiségű összegek mennek negatív kampányt szolgáló hirdetésekre. Ez elég frusztráló. Nagyon sok amerikai ugyanazokat a dolgokat szeretné rendbe hozni. Mindenkit nagyon zavar a gazdasági válság, mindenki szeretné, ha nem lennénk olyan háborúkban, amelyeket valójában nem is értünk. Ugyanakkor az út, hogy mit gondolunk helyesnek, ami a megoldást illeti, nagyon különböző konklúziókat eredményez. Ez kissé problematikus.  

A liberálisabb oldal, általában a legtöbb demokrata, akivel beszéltem, egy bizonyos szinten csalódott Obamában. Azt hiszem, ezt meg lehetett volna jósolni, mert amikor megválasztották úgy néztek rá, mint egy messiásra, és hihetetlen támogatottsága volt, de a politika általában nem csak egy emberről szól, aki a döntéseket meghozza. Úgyhogy akármi is történt, ez nem az Obama-show, ez a kormány, ez a republikánusok és a demokraták, és bizonyos dolgokat egyszerűen nem végeztek el az utóbbi négy évben. Aztán ott van Mitt Romney. Úgy gondolom, gazdaságilag erős, ezért azoknak az embereknek, akik nagyon szeretnék, hogy valaki kihúzza Amerikát a válságból, ő egy tisztességes választás a vállalkozóként és üzletemberként elért gazdasági sikerei miatt. Ugyanakkor komoly kérdések is felmerülnek az ő esetében. Úgy gondolom, pszichológiailag kicsit bizonytalanok az emberek azzal kapcsolatban, hogy egy mormon legyen az elnök. Ez egy olyan vallás, amit nem igazán értünk, és valami olyan, ami egyeseknél nem „fekszik jól”. Továbbá vannak vitatható esetek: hazugságok, olyan dolgokat mondott a viták során, amelyek szó szerint nem voltak igazak, illetve néhány más véletlenül kikerült felvétel arról, hogy nem akarja támogatni a lakosság 47%-át, mert csak kihasználják a rendszert. Ezek ellentmondásos kérdések.  

Elégedett vagyok a viták menetével, mivel igazán szakpolitikai és gazdasági kérdésekkel foglalkozunk, és kevésbé értékrendi vagy ideológiai kérdésekkel. Úgy gondolom, hogy egyes korábbi választások Amerikában olyan dolgokra koncentráltak, amelyekkel a mi rendszerünkben nem is az elnök foglalkozik, ilyen például a melegházasságról szóló vita, vagy a melegek a katonaságban, az abortuszhoz való jog. Amerikában ezek olyan kérdések, amelyekről az állam szavaz, így minden államnak különböző törvénye lehet ezekről. Így az, hogy ezeket átvették az elnöki vitába, szinte elvett a többi dologtól, amiről beszélnünk kellett, mint például “Különböző háborúkban vagyunk, jó, hogy részt veszünk bennük? Más háborúkba is belekeveredhetünk, azokban részt vegyünk? Milyen a gazdaságunk? Hogyan javítsuk meg?” Örömmel mondhatom, hogy legalább ezek a kérdések szóba kerülnek, és van egy igazi hagyományos bal-jobb törésvonal, konzervatív-liberális megosztottság. A mi liberális oldalunk, értelemszerűen nagyon más. Ezek teljesen más fogalmak, nagyon különböző Közép- és Kelet-Európától…

L.J – Igen, tisztázzuk, hogy itt most az amerikai értelemben vett liberális és konzervatív irányzatról beszélünk.

E.M.S – Amerikában hagyományosan a liberális és konzervatív megnevezéshez folyamodtunk, ami számunkra azt jelenti, hogy a liberálisok társadalmi értelemben a szociális programok növelése mellett érvelnek, például több pénzt az iskoláknak és a nyugdíjprogramoknak, a jóléti rendszereknek. Ugyanakkor megpróbálnak kiszállni a háborúkból, és megreformálni a gazdaságot. Valószínűleg picivel több adókat von magával a gazdagok számára, anélkül, hogy a szegényeket megadóztatnák, úgyhogy kicsit Robin Hood jellegű terv. A hagyományosan konzervatív nálunk pedig az volna, hogy gazdaságilag független egyének vannak, ezért nem kell túl sok pénzt adni jóléti intézkedésre. Tehát valószínűleg kevesebb forrás jut a szabad művészetek számára, a felsőoktatásnak, de többet költenének talán a hadseregre, jobban koncentrálnának arra, hogyha meg kell védeni az országot, akkor képesek legyünk rá. Ha egy embert megadóztatunk, mindenkit meg kell, és általában, a republikánusok kötöttek egy szövetséget, hogy nem fognak támogatni olyan törvényeket, amelyek növelik az adókat, ami szintén problematikus lehet. Tehát az adóemelés ellen vannak minden eszközzel, annak ellenére, hogy Amerikában egészen alacsony adók vannak az európai országokhoz képest. Úgyhogy ez egy egész más rendszer. De ezzel van dolgunk, és ez egy igazi konzervatív-liberális törésvonal a mi értékrendünk szerint. Ezért igazából tényleg egy olyan szavazás van, ahol el kell döntened, hogy az egyik utat akarod-e, vagy a másikat? Nagyon világos. Nem két középen levő pártról van szó. Nem olyan centristák, mint korábban voltak.   

L.J – Úgy gondolod, hogy az amerikai szavazó tudatában van ennek a törésvonalnak? Mondjuk a magyar szavazókhoz képest?

E.M.S – Igen.

L.J - Mert Magyarországon, azt hiszem, nem látják olyan tisztán a választók a pártjuk gazdasági, ideológiai hátterét. Sokkal inkább személyiségre szavaznak. Mennyire szól az amerikaiak szavazata Barack Obamának vagy Mitt Romneynak, mint személyeknek és mennyire annak, hogy valaki mondjuk hagyományosan republikánus vagy demokrata, és mennyi a szakpolitikáknak? Hogyan látod ezt?

E.M.S – Amikor interjút készítek emberekkel, talán nem ilyen egyértelműen fogalmazzák meg, mint ahogyan én most, mert én elemző vagyok, de az egy vagy két ciklussal ezelőtti választásokhoz képest nem hallok annyit az abortuszról, nem hallom őket beszélni arról, hogy valaki keresztény vagy sem. Ezek a dolgok nincsenek benne a közbeszédben. Az emberek ténylegesen az adókról beszélnek, és arról, hogy egy vállalkozás mennyire legyen független. Így még akkor is, ha nincsenek tudatában ennek, az átlagpolgár politikai retorikája elmozdult az inkább morális alapú, érték alapú témáktól a gazdaságpolitikai kérdések irányába.

L.J – Van korreláció a gazdasági válsággal? Például az a tapasztalatom, hogy a Clinton-éra alatt, amikor Amerika nagyon prosperáló időszakban volt ezek a(z ideológiai) témák felszínre kerültek és jelentős kérdésekké váltak, sőt még a Bush-korszakban is, amikor egészen más problémák voltak. Hogyan látod ezt most?

E.M.S – Egyetértek azzal, amit mondasz, hogy, ha prosperáló időszakban vagyunk, ha úgy gondoljuk, hogy a dolgok elég jól működnek, ha az országnak nincs adóssága, ahogyan a Clinton-érában volt, akkor megvan a szabadságunk, hogy megkérdőjelezzünk dolgokat a gazdaságon kívül is. Nem voltunk háborúban, bár mindig egy kicsit háborúban vagyunk, attól függ, hogyan értelmezed a háborút. Amerikai nézőpontból ez egy kicsit ellentmondásos, de természetesen, amikor prosperálóbb időszak van, akkor “finomhangolhatod” az országot és megkérdőjelezhetsz dolgokat az „alapokon” túl is, habár úgy gondolom, hogy a gazdasági válság lenyúlik a csupasz alapokig, hogy mit akarsz, hogyan működjön a kormány, amin nem kell annyira aggódni, amikor egy nemzet virágzik. És ez természetesen nem csak egy amerikai válság. Ugyanezt látod Magyarországon és Angliában, Franciaországban és mindenütt máshol. Egy kicsit más politikai vita alakult ki. Azt hiszem 2010 Magyarországon fordulópont volt. Személy szerint úgy gondolom, hogy az emberek valami olyasmire szavaztak, ami egy erős véleménynek tűnt, ami elintéz dolgokat, hogy úgy gondolták, hogy komoly döntéseket kellett meghozni az ország számára, és az országnak előre kellett lépnie egy nagyon határozott és erőteljes módon, és szerintem ezt tükrözték a szavazatok. Valójában a 2010-es választások megtörték a két párti spektrumot, ami Magyarországon létezett a korábbi választásokon. Nem látom, hogy valaha előfordulhatna Amerikában, a kétpólusú pártrendszer áttörése. Magyarország szerencsés, hogy többpártrendszere van. Ténylegesen a lehetőségek szivárványa. Még akkor is, ha többségi vezetés van az egyik oldalon, még mindig vannak különböző pártok. Amerikában igazából tényleg csak két választásunk van. Van még a Tea Party mozgalom, aminek vannak saját képviselői, meg a Libertariánus mozgalom, de ezek sohasem kapnának jelentős támogatottságot, mert az emberek úgy éreznék, hogy egy elveszett szavazat lenne valamelyik oldalon, ha rájuk szavaznának. 

L.J – Ez Magyarországon is létezik. Habár azt mondod, egy szivárvány van, úgy gondolom, hogy sok embernek vannak hasonló érzéseik a kis pártok tekintetében.

E.M.S – Igen.

L.J – Végiggondolva, amit mondtál, sokan panaszkodnak, hogy nem igazán kapnak egy képet arról, hogy milyennek kellene Amerikának lennie. Úgyhogy amit mondtál úgy vélem alátámasztja, hogy ez a választás sokkal inkább szakpolitikáról szól. Személy szerint szerintem valójában leginkább a gazdaságról szól, semmint ezekről az ideológiai kérdésekről.

E.M.S – Hosszú ideje először Amerikában, legalábbis az én felnőtt életem alatt, ez az első alkalom, hogy igazán meg kell kérdőjeleznünk, hogy mi a célja egy kormánynak. Egészen arra az alapkérdésre csupaszodott le a vita, hogy a kormány azért van, hogy békén hagyjon, és olyan törvényeket hozzon, ami csak a kereteket szabja meg, vagy a kormány azért van, hogy tetőt építsen a fejed fölé? Te építed a házadat, vagy a kormány építi helyetted? Igazából így lehet lebontani ezt a helyzetet, és azt mondanám, hogy Magyarországon másként van, mert társadalmi értelemben a ti konzervatív pártotok lenne, amit a mi demokrata pártunk képvisel. Tetőt adnánk a fejetek felé aztán onnantól kezdve tietek a ház, míg a liberális pártotok inkább olyan lenne, mint a mi republikánus pártunk, abban az értelemben, hogy adok neked egy alapot, építsd rá a házadat és így az erősebb lesz, és pontosan úgy lesz megépítve, ahogyan te akarod. Úgyhogy ez nagyon vicces, sokáig tartott mire ténylegesen megértettem a magyar politika bal-jobb törésvonalát, mert egészen más, mint a mi bal-jobb törésvonalunk. Mert gazdaságilag viszont a ti jobboldalatok olyan, mint a mi jobboldalunk és a baloldalatok meg, mint a mi baloldalunk. Habár folyamatosan figyelni kell az átfedésekre és arra, hogy hol vannak a törésvonalak. Azt hiszem izgalmas választás lesz. Ugyan megvan a magánvéleményem, örülök, hogy a gazdaságról beszélünk, és arról, hogyan kellene működnie egy kormánynak.    

L.J – Említetted, hogy sokakat zavar, hogy a viták agresszívvé váltak. Úgy gondolom, hogy a kampány mindig ilyen, a reklámokkal stb., de a második elnöki vitában nagyon sokan úgy érezték, hogy a jelöltek megsértették egymás személyes terét, félbeszakították egymást és ez nem tetszett nekik. Azt hiszem mindkét jelölt sok független szavazót veszített emiatt, akik még nem döntötték el, kire szavaznak. Szerinted a viták tükrözik a kampány egészét? Vagy a jelöltek kulturáltabban, “elnökiebben” viselkednek, amikor 67 millió nézőt próbálnak meggyőzni.

E.M.S – Van egy olyan érzésem, hogy ez a klasszikus “Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?” kérdés, mert vajon az elnök “udvarol” a választóknak előbb, vagy a választók diktálják az elnöknek, hogy mit gondoljon, hogyan kellene viselkednie? Mivel a kampány annyira vizuális, és mivel a két választási lehetőségedet és a kettejük interakcióját figyeled, a kampánystratégák úgy érzik, hogy ez egy dinamikus vitát kíván, ami agresszívvé válik. Úgy gondolom meg kell kérdőjelezni, hogy mit értünk erős vezető alatt. Obama például az első vitában nem szerepelt olyan jól, mert passzívnak tűnt, talán kicsit „laissez-faire”-nek. Miközben Mitt Romney agresszívebbnek tűnt, holott, ha azt elemezzük, amit Mitt Romney és Obama mondott, ha csak leiratokat olvastunk volna, lehet, hogy másképp gondolnánk. Ha csak a személyiséget nézzük, akkor Mitt Romney győzött. A második vitában Obamát egyértelműen trenírozták, hogy agresszívebb, proaktívabb legyen, és legyenek támadási stratégiái. Úgyhogy nem könnyű, mert azt mondjuk, nem akarunk támadási stratégiákat, de a közvélemény-kutatások szerint úgy tűnik, mégis ez működik jobban. Az ember azt reméli, hogy egy nap eljutunk arra a pontra ahol két elképesztő jelölt vitázik, akik egy civil vitát folytathatnak, amiben mindenki a programjáról beszél, de azt hiszem, ahogyan a televíziót működtetik Amerikában, (ahol még a hírek mögött is zenei aláfestés van) egyszerűen ahhoz vagyunk szokva, hogy minden olyan, mint egy Schwarzenegger film! Tehát még a vitáinkban is lufik meg konfetti van, és zene és fanfár! Ahhoz vagyunk szokva, hogy szinte olyan, mint egy szappanopera, és akik felkészítik a jelölteket, tudják ezt. Mégis ez az egyik dolog, ami miatt a legtöbbet panaszkodunk, mert nincsenek már civil viták. Ha jól emlékszem, nem volt Magyarországon vita a legutóbbi választásokon? Nem, nem volt. Érdekes mód, úgy gondolom, hogy Magyarország valójában az amerikai stratégiákból vesz át.  

L.J – Ezt szerettem volna megkérdezni tőled. Mit gondolsz, mit tanulhat Magyarország, vagy mit integrált Magyarország az amerikai példákból?

E.M.S – Készítettem interjúkat a Fideszhez kapcsolódó magyarokkal, akik explicit módon azt mondták, hogy figyelték az amerikai stratégiákat, különböző időszakokban alkalmaztak amerikai tanácsadókat coachingra, mert ez tűnt célravezetőnek, vagy a győzelemhez vezető útnak, illetve egy lehetőségnek egy stabilabb pártkötődés kialakítására. Gond van az új generációval. Azzal hogy ténylegesen egy erős, stabil pártkötődést alakítsanak ki, mint ahogy nálunk van Amerikában, ahol a nagymamád republikánus volt egész életében, vagy az anyukád demokrata volt egész életében, mert Amerikában, ha egyszer megtaláltad a politikai identitásodat, nagyon nehéz megváltoztatni. Nagyon erősen azonosulsz vele, míg Magyarországon ez sokkal kevésbé körülvonalazott. Az emberek változtattak már jó néhányszor pártot a párt fluktuáció természete miatt, és a pártok között létrejövő változó szövetségek és elköteleződések miatt. De egyértelműen, ha egy konkrét pártot nézünk, a Fidesz mindenképp sokat vett át a stratégiákból. A Fidesz is elkezdett korábban kampányolni, nem csak az utolsó hat hónapig várni, így a kampány mindig egy kicsivel korábban jött a tényleges választások előtt. A taktikák, ahogyan a kampányokat felépítik, és még a beszédírás és a retorika is megváltozott, és úgy gondolom, sokkal inkább amerikai stílusú. Az egyénen múlik, hogy ezt jónak vagy rossznak tartja, de sikeresnek bizonyult az ő esetükben. Úgy gondolom, hogy Gyurcsány Ferenc is átvett ebből az amerikaiabb stílusú vita stílusból és a színpadi előadásmódból. Nem tudom, hogy más pártok mennyire vesznek át kampánymódszereket. A Lehet Más a Politika főleg a német zöld modellből merít, ha már egy másik pártot másol. Egyértelműen Gyurcsány és Orbán, mint a szembenálló felek megtestesítője tekinthetők ennek a mintájának… 

L.J – A modern kommunikátorokként tekintenek rájuk.

E.M.S –Igen.

L.J – Lényegében ők találták ki ezt a modellt.

E.M.S – Ez a két személy a nehézsúlyú ellenfél. Azt hiszem, mindenki ezt mondaná, nem vagyok egyedül ezzel.

L.J – Egy utolsó kérdés. Mennyire polarizált szerinted az Egyesült Államok? Mit látsz, mennyire egységes és milyen a társadalmi összetartás Magyarországhoz képest? 

E.M.S – Úgy gondolom, hogy Amerikában például vannak az embereknek más pártállású barátai, de valószínűleg nem nagyon beszélnek politikáról, ha tudják, hogy valaki a másik oldalhoz tartozik. Szerintem ez hasonló Magyarországon is, sőt talán még inkább így van. Sok embernek, akivel beszéltem, csak azonos politikai ideológiával rendelkező ismerősei vannak. Talán MSZP, az SZDSZ és az LMP tekintetében ez nem számít annyira, ők tudnak egymással beszélni, de egy MSZP-s és egy Fideszes nem lesz legjobb barát, nem fognak tudni annyit beszélgetni. Úgyhogy, van valamennyi átmenet a bal-jobb törésvonalban Magyarországon, vagy legalábbis külön-külön a jobboldalon belül és a baloldalon, de, ami a bal-jobb törésvonalat illeti, elég megosztó Magyarországon. Amerikában hasonló. Személy szerint nincs annyi barátom a másik oldalról. Nagyon nagy élmény volt számomra, hogy interjúkat készíthettem emberekkel, és elmondhatták, miért éreznek úgy ahogy, anélkül, hogy fel kellett volna fednem a politikai elkötelezettségemet, mert szerintem ez egy nagyon egészséges módja a tanulásnak. Remélem, hogy mind Amerika és Magyarország megtanul egészséges párbeszédet folytatni a másik oldallal, mert, ahogy mondtam, Magyarországról is, mindnyájan tudjuk, melyek az ország problémái, egyszerűen csak nagyon különböző elképzelésünk van arról, hogyan jussunk el a megoldásukhoz. Amikor ténylegesen elkezdjük megkérdőjelezni, mit gondolunk a helyes útnak, valószínűleg rájövünk, hogy sokkal inkább hasonló utakon járunk, mint gondoltuk volna. Én ebben reménykedem.

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

0 Tovább

Egy amerikai vita, ami nem ér véget…

Papp László Tamás tegnapi vendégkommentárja számos, nagyon érdekes kérdést feszegetett. A Méltányosság mai bejegyzése inkább csak adalékokat szolgáltat annak eldöntéséhez, hogy akkor most az amerikai pártpolitika és közélet megosztott-e vagy sem.

Nem fogjuk (nem is tudnánk) most ezt a kérdést eldönteni. Egyetlen dologra mutatunk rá: érzékelik, értik ezt a problémát, s ahelyett, hogy megvitatását átengednék a publicisztikának, folyamatosan – és nagy tudományos arzenállal - vitatkoznak rajta! Nem úgy, mint azt az itthoni közéletben látjuk (ahol a felek állandóan lehülyézik egymást), hanem komolyan, teoretikusan, a politikatudomány, a szociológia és más rokontudományok eszközeivel.

Sok-sok vita van persze az egymással szembenálló felek között, de abban talán mindenki egyetért, hogy a polarizációról zajló vita az 1990-es évek legelején kezdődött, amikor megjelent James Davison Hunter: Culture Wars: The Struggle to Define America című könyve. Ettől kezdve ebbe a vitába az amerikai politikatudományi elit számos képviselője bekapcsolódott pro és kontra. Azok közül, akik szerint Hunter állítása erős túlzás, és nincs szó nagyfokú polarizációról, a Fiorina-Abrams-Pope szerzőharmas (az eredeti után 15 évvel megjelenő) Culture War? The Myths of a Polarized America című munkáját említjük. Ugyanolyan borotvaéles érvelés és ugyanolyan cáfolhatatlannak tűnő megállapítások – csak ellenkező előjellel – mint a „vitaindító” kötetben. Ugyancsak 2006-ban jelenik meg McCarty-Poole-Rosenthal kötete: Polarized America. The Dance of Ideology and Unequal Riches. Ez utóbbi szerzői már új szempontokat is behoznak, amikor a „gazdasági faktort” mint a polarizáció növekedésének egy lehetséges magyarázatát (bevándorlás, elszegényedés stb.) állítják föl fő magyarázó elvként. Ráadásul a nálunk sokat emlegetett „pávatánchoz” hasonló módon leírják azt is, milyen vargabetűket tettek és tesznek az amerikai pártok; a republikánusok a gazdasági egyenlőtlenség, a demokraták pedig a jóléti issue-k meghaladása felé.

S ha azt gondolnánk, hogy az immáron 21 éves vita bármelyik fél győzelmével nyugvópontra jutott volna, 2010-ben jelenik meg Carl Desportes Bowman tanulmánya: The Myth of a Non-Polarized America . A szerző itt nem  kevesebbet állít, mint hogy a polarizálatlanság a mítosz – aminek 2006-ban Fiorináék az ellenkezőjét állítottak.

Nem is folytatjuk a hatalmas termés felsorolását. Tanulság a magyar olvasó számára csak egyetlen egy lehet.

Amerikában a politikai élet jelenségeit komolyan veszik, azokat „szételemzik” és egyáltalán nem hagyják „leülni”. Ez a tanulság különösen fontos lehetne a mi közegünkben, ahol épp ellenkezőleg: a viták a nélkül halnak el, hogy egyáltalán megindulnának. A magyar politikai világban alig tudunk két évtizedes (és a végére sosem érő) vitákról; a dolgok bennünket ilyen szinten talán nem is érdekelnek. Amerikát igen. Az persze egy másik kérdés, hogy az olvasók melyik álláspontnak hisznek: annak-e, amely szerint nagy – és nem kis részben – kulturális háború dúl a felek között; vagy annak, amely szerint ez merő szemfényvesztés, de legalábbis túlzás.

Vessünk pillantást a szövegekre, netán vegyünk nagy levegőt, és egy pillanatra legyünk „amerikaiak”.

 

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

 

 

 

0 Tovább

Hamisan csillogó analógiák

Papp László Tamás szabadúszó publicista, elemző. Győrben él, írásai rendszeresen jelenleg az online HVG-ben és a Kritika folyóirat hasábjain jelennek meg. Régebbi tanulmányai, könyvkritikái, elemzései megtalálhatóak a Beszélő számaiban, a Kapitalizmus.hu blogon, illetve a Hírszerző portálon, az ÉS, a Mancs, valamint a Népszabadság archívumában. Kutatási területe az összeesküvés-elméletek, erről többször publikált, illetve tartott előadást, a témában íródó könyve hamarosan megjelenik. Legutóbbi tanulmánya a Méltányosságnál a politikai humor tárgykörében született.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

„Sokak szerint Amerika is végletesen megosztott ország, amiből persze itthon keveset érzékelünk. Más oldalról inkább az tűnik fel, hogy Amerika belső megosztottságai ellenére is mennyire egységes ország. Vajon melyik az igaz? Igaz lehet-e a két állítás együtt is?” – tétetett fel a kérdés a tengerentúli választás apropóján. Nos, az jól látható, hogy Amerika a legkülönbözőbb irányú bezzegelések tárgya volt a hazai demokratikus politikai kultúra mögöttünk hagyott negyedszázadában. E narratívafolyam két főágra oszlik. Az egyiknek tipikus fordulata, hogy bezzeg Amerikában nem fordulhatna elő ilyen nemtelen harc a pártok között, ott nincs helye se a szélsőségeknek, (se a szélsőséggel való alaptalan riogatásnak), se a megosztó politikának. A másik szerint viszont ezek az USA-ban, az egyik legősibb demokráciában is a politika természetes részei, ergo semmi baj nincs azzal, hogy nálunk is jelentkeznek, sőt. Előbbi inkább a balliberális, utóbbi főleg a jobboldali diskurzus jellemző érvpanelje. Kinek van igaza?

Ha az USA belpolitikai felszínét nézzük, akkor látszólag a jobboldalnak. Kampány idején (s gyakran azon kívül is) amerikai politikusok, véleményformálók éppúgy fasisztázzák, kommunistázzák egymást, mint nálunk. A hozzájuk közel álló nyilvánosság „munkaidejének” jelentős része arra megy el, hogy eme vádakat cáfolják. „Ellentétben azzal, amit a Fox News fecseg, Obamának nincs ínyére a szocializmus vagy akár a kváziszocializmus, és aligha remeg attól a vágytól, hogy több hatalma legyen a privát szektor felett, mint bármely elnöknek azóta, hogy Nixon 1971-ben bevezette a bér-és árkontrollt.” – írja egy Obama-párti zsurnaliszta. (Jonathan Alter: Az ígéret – Obama első elnöki éve. Geopen Könyvkiadó, 2010. 241.o.) A republikánusokkal erősen szimpatizáló Jonah Goldberg egész kötetet szentelt annak illusztrálására, hogy hányszor nevezte fasisztának a demokrata baloldal a republikánus jobboldalt. (Tény, hogy sokszor.) Majd ugyanazon könyvben levezeti: Amerikában tényleg vannak fasiszták, de nem a konzervatívok, hanem a liberálisok azok. (Liberálfasizmus - A baloldal rejtett története Mussolinitől napjainkig XX. század Intézet, 2012.)

Valóban: hogy az amerikai kampányt a magyarnál (vagy akár az európainál) kevésbé jellemeznék a durva személyeskedések, a szélsőséges kijelentések, a megosztó szólamok, az egyszerűen nem igaz. Mi több, az USA politikájának a negatív kampány, a konfliktusalapú felvetések, a nyílt szembenállás olyannyira részei, hogy azok az ottani közélet számára majdhogynem a létezés alapjai. Keményen szétszakítja az országot az abortusz tiltásának vagy engedélyezésének kérdése, amelyet – életvédő oldalon – a republikánusok dobtak be.  A Republikánus Párt illetékes testülete totális abortusztilalomról szóló javaslatot terjesztett elő. A drákói lengyel változatnál is szigorúbb jogszabály-tervezet nemi erőszak és vérfertőzés esetén sem engedélyezné a terhesség megszakítását. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Todd Akin republikánus szenátorjelölt – ha lúd, legyen kövér – „azt mondta, hogy azok a nők, akik ’egy tényleges nemi erőszak’ áldozatai, szerinte csak ritkán esnek teherbe, mert szervezetük ilyen körülmények között tiltakozik a megfoganás ellen.” Ez már pártjának is sok volt, de már későn, a kijelentés világ körüli útra indult. Míg hazánkban (és egy-két országot leszámítva szerte Európában) a közvélemény döntő része támogatja a legális abortuszt, Amerikában ez koránt sincs így. Ugyanígy a mi földrészünkön általában elfogadják a globális felmelegedés tényét, illetve annak káros voltát. Az USA-ban ez is hitvita. Nemcsak a már idézett Jonah Goldberg ecseteli a globális felmelegedés jótékony hatásait, de a republikánusok jelentős tényezői tagadják, relativizálják azt, mondván: ha létezik is, hatása inkább pozitív. Szemben a „zöld” demokratákkal.

Az ember kifejezetten „otthon érezheti” magát Amerikában, sőt déja vu ragadhatja el, ha a rasszizmus örökzöld témájához érkezünk. Lawrence Wilkerson, egykori republikánus közhivatalnok, Colin Powell volt kabinetfőnöke arról beszél, hogy pártja tele van rasszistákkal. Ha ez sarkított vélemény is, kétségtelen, hogy a Republikánus Párt viszonya a kisebbségekhez ellentmondásos, sokkal inkább a fehér átlagpolgár ízlésvilágának akar megfelelni, egyik befolyásos médiafigurája, Rush Limbaugh pedig varázsnégernek titulálta Obamát. A politikai és vallási bigottság összefonódásának elborzasztó példája a Dixie Chicks együttes Shut Up & Sing c. dokumentumfilmben megörökített vesszőfutása. A lánycsapat egyik tagja megjegyzést tett George W. Bushra. A hisztérikus politikai lincskampányt, ami ellenük indult, a Mohamed-karikatúrák esetéhez vagy a magyar szélsőjobb ideológiai „fejvadászataihoz” lehetne hasonlítani. A magyar jobboldal, egyes döntéseket, helyzeteket védve-magyarázva gyakran hivatkozik rá: Amerika sem jobb nálunk és/vagy Amerikában is van ilyen. Mikor 2002-ben azt hányták a Fidesz-hívek szemére, hogy demokrata egy jogállamban nem vonhatja kétségbe az eredményt, látszólag joggal vethették ellen: a választási csalás gyanújának Amerikában is komoly hagyománya van (elég csak a 2000-es elnökválasztás újraszámolás-követelését felhozni), a választási regisztrációnál is adta magát a tengerentúli példa, de a halálbüntetés és a három csapás törvény, vagy akár az Isten, a vallás alkotmányos szerepeltetése kapcsán is folyamatosan hivatkoznak az USA-ra.

Kezdjük a legutóbbival. Richard Dawkins citál Isteni téveszme c. könyvében egy 1999-es Gallup-felmérést. Melyben azt tudakolták, „szavaznának-e olyan, képzettsége szerint alkalmas személyre”, aki valamelyik kisebbségi és/vagy a politikában alulreprezentált csoporthoz tartozik. Míg női jelöltre az USA-polgárok 95 százaléka voksolna, katolikusra 94, zsidóra és feketére egyaránt 92, de mormonra illetve homoszexuálisra is 79, addig ateistára csak 49. (I. m. 22. o.) Ez az egyetlen kisebbségi identitás, amelyet az amerikaiak többsége elutasít. Amerika oroszlánrésze tényleg vallásos, csakhogy ez ott – Magyarországgal ellentétben – nem jobb-és baloldal közötti törésvonal. Nem egyik vagy másik párt vallásos, hanem a „politikai nemzet” elsöprő többsége. Egy ’98-as kutatás azt hozta ki, hogy Amerika a világ ötödik legvallásosabb országa, lakónak kétharmada „nagyon vallásos”. (Samuel P. Huntington: Kik vagyunk mi? – Az amerikai nemzeti identitás dilemmái. Európa Könyvkiadó, Bp., 2005. 151.o.) Ezek a tendenciák alapjaiban azóta sem változtak. „Ahhoz, hogy elnökjelölt lehessen valaki, ’normális’ családi környezet, Istenfélés és erős nemzeti érzelmek kellenek. A hit kérdése náluk központi jelentőségű. Ezekben sincs különbség demokrata vagy republikánus jelölt között.” – számolt be tapasztalatairól egy magyar fiatal a 2008-as kampány idején. Nem vitás, az USA-ban az ateizmus, a kétkedés sokkal inkább „devianciának” számít, mint Európában. De legalább ilyen fontos, hogy ott vallás és társadalom összefonódása jól megfér egyház és állam szétválasztásával. Vallásgyakorlás és vallástagadás joga egyaránt alkotmányosan garantált.

Az „istentelenséget” nem az állam, hanem a társadalom bünteti. „Ez egy olyan ország, ahol az alkotmány korlátlan szabadságot biztosít mindenkinek – egészen addig, amíg be nem lépsz egy kis közösségbe. Ott vagy elfogadod a helyi szabályokat, lettek légyen azok írottak vagy íratlanok, vagy továbbköltözöl. Nehogy azt hidd, nem figyeli ki a szomszéd, hogy elmész-e istentiszteletre vagy otthon hagyod-e a nagymamát hétvégére? Ha hiányzol a templomból, ha magára hagyod a nagymamát, kiutálnak.” – mondja az ismert újságíró amerikai magyar barátja. (Aczél Endre: Amit megírhatok. Alexandra, 2009. 185.o.) Szemben Magyarországgal, ahol a „vallásos kormány” próbálja gesztusokkal, intézkedésekkel hívővé visszanevelni a többségében laikus, gyengén vagy alig vallásos népességet. Az USA politikai centrumában nincs vallástalanság – az egyenlő lenne a közszereplői öngyilkossággal. Ehelyett mérsékelt és radikális hit vív párharcot. Amerikában józan önérdekből külsőleg még az is hívő, aki belsőleg nem az. A „reformhívő” politikusok, véleményvezérek éppoly jól ismerik a Bibliát, mint az Alkotmányt. Már csak azért is, hogy saját csodafegyverüket fordíthassák a bigottak ellen. Stanley Kramer daytoni majomper ihlette filmjében a darwinista tanítót védő ravasz ügyvéd a Szentírás kreatív magyarázatával cáfolja (és teszi nevetségessé) a hitbuzgó vádlót. A harc ma is tart, evolúciótól az eutanázián át az őssejt-kutatásig, és a reformereket ma sem kell félteni.

Választási regisztráció. Nálam avatottabb kolléga elmondta: a két rendszer nem teljesen ugyanaz, sőt, valamint az is köztudott, hogy a dolog az USA-ban rettenetes felháborodást, gyanút keltett. (A rendelkezést Pennsylvaniában fel is függesztették.) Tehát az amerikai példára bizalomgerjesztő céllal hivatkozni, finoman szólva is öngól. Ami a szélsőségek Amerikában játszott szerepét illeti, érdemes a dolgot történelmi perspektívából nézni. Az Egyesült Államokban komolyan vehető szélsőbaloldal nincs. Az I. világháború után, főleg a nagy világválság idején még nagy ambíciókat dédelgető kommunista párt 1944-ben feloszlatta önmagát, mert Earl Russel Browder főtitkár a már e blogban is tárgyalt amerikai kivételesség, valamint a tőke és munka közti osztálybéke koncepcióját hirdette. A pártot ugyan ’46-ban ujjászervezték, az eretnek Browdert pedig kizárták, de önnön dogmatizmusuk és a hidegháborús korszak üldözései gyakorlatilag végleg törpepárti létre ítélték a kommunistákat. Voltak ugyan híres szovjet-és kommunistabarát értelmiségiek, de perdöntő nagypolitikai befolyás reménye nélkül. A ’70-es évek szélsőbaloldali terrorizmusának egyik lehetséges oka, hogy a rendszerellenes mozgalmak vezetői felfogták: a háborúellenes érzület dacára sincs reményük a hatalom legális megragadására. Az pedig már az USA alapvetően ma is szabadpiaci elveken nyugvó gazdaságának köszönhető, hogy sok olyan követelést (fokozott állami szerepvállalás, általános betegbiztosítás) is szocializmusnak, sőt kommunistának neveznek a piacpártiak, amelyek Európában legfeljebb a szocialista, szocdem jelzőt érdemelnék ki.

Amit Sarah Palin, Rick Santorum, Rush Limbaugh és a Tea Party képvisel, lehet egyfajta radikalizmusnak tekinteni. Militáns homofóbia, abortuszellenesség, tradíciókultusz: az európai szélsőjobbnak is alapvonásai. Ugyanakkor több lényeges különbség is van. Ez a szélsőjobb filoszemita és Izrael-barát. A jobbos szélsőség antiszemita irányzata ugyanúgy a törvényhozáson kívül rekedt, mint a kommunisták. Újabb amerikai (sőt, talán nyugati) specialitás a zsidóbarát jobbszél, s az Izrael-ellenes (de legalábbis Izrael-szkeptikus) baloldal. „A ’zsidó lobby’ befolyására vonatkozó sajátosan paranoid gondolatok fertőzték meg az egyetemek népének jelentős részét és az európai baloldalt…” – írja a már hivatkozott Goldberg. (I. m. 26. o.) Egy amerikai Jobbik, tehát önálló szélsőjobboldali párt sikerének esélye meglehetősen csekély, amit Pat Buchanan Reformpártjának kudarca is demonstrál. Palin 2008-as katasztrófája, Santorum idei bukása azt is beigazolta: a republikánus héjapolitika perspektívái korlátozottak. A konfliktusalapú amerikai pártmodellbe bele van kódolva jó adag pragmatizmus is. A magyar reprezentatív „történelmi” keresztény nagyegyházak a rendszerváltás óta „zsigerből” lecövekeltek a jobboldalon. Az USA-ban viszont a hagyományosan ultrakonzervatív mormon közösség „hangja”, a Salt Lake Tribune most fordult szembe Romneyval – egyebek közt a szélsőjobbal való „haverkodás” miatt. Az alkotmány mellett maga a pártrendszer, a politikai felépítmény is egy komplett fék-ellensúly struktúra.

Amellett az USA túl demokratikus és túl nagy ország ahhoz, hogy megengedhesse magának a felelőtlenség luxusát. A kampánytámogatói toplista egyben a két nagypárt mély beágyazottságának térszerkezete is. A republikánusok mögött állnak az energia-és vegyipar, továbbá (a keresztény morálnak ellentmondóan) a Las Vegas-i kaszinóipar óriásai. A demokraták szponzorai a film-és kiadóipar nagyjai, valamint kommunikációs cégek. S bárhogyan is ijesztgetik a saját táborukat fasizmussal vagy épp szocializmussal, a valóság az, hogy ilyesmire nemigen van esély. Ezért velejéig hamisak a felszínes analógiák. Egészen más egy olyan országban szélsőségesekkel cimborálni (vagy velük ijesztgetni), ahol sohasem volt idegen megszállás, totális diktatúra. S a közjogi rezsim annyira összetett, hogy egyik nagypárt sem tudná egyedül, „magyar módra” lebontani, aztán szájízének megfelelő alkotmányt, választási rendszert, közhatalmat építeni. Egyensúlyt teremt, hogy mindkét erő egyszerre államellenes és „állampárti.” A demokraták gazdaság-és társadalomfilozófiája etatista, viszont az életmód (szexualitás, gyermekvállalás, kegyes halál, egyéni jogok, stb.) terén inkább az önrendelkezés hívei. A republikánusok a büntetőjog terén rend-és szigorítás-pártiak, az erkölcscsősz korlátozás mellett vannak, de a szabad vállalkozás támogatói. Mindkét párt ott támogatja az állami szerepvállalást, ahol a másik ellenzi, ami önmagában gátja a totális állami túlterjeszkedésnek. Ezért is tévesztenek meg a felszínen olyannyira egyező amerikai-magyar párhuzamok.

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 



0 Tovább

Nekünk Sandy kell!

Az amerikai elnöki székért folytatott küzdelem vélhetően legváratlanabb fejleménye a Sandy névre keresztelt hurrikán keleti parton végzett rombolása, mely egy hónapon belül másodszorra írhatja felül az eddigi forgatókönyveket. Ám Sandy lényegesen több tanulsággal jár, mint azt elsőre gondolnánk.

Fontos leszögezni, hogy Sandy egyáltalán nem szuperhurrikán, és barokkos túlzás az évszázad viharának nevezni, de legalábbis túlzott optimizmus. Három dologban egyedülálló: egyrészt méretében, mely által hatalmas területet érint közvetlenül (mely ráadásul az Egyesült Államok legsűrűbben lakott régiója), másrészt az érkezését megelőző - és nem távozását követő - hatalmas médiafigyelem tekintetében (összefüggésben a választási kampánnyal), és végül, de nem utolsósorban az amerikai viszonylatokban is szokatlanul gyors, flott és kiterjedt reakciókban, ideértve az evakuálásokat, figyelmeztetéseket, és általában a felkészülést a viharra. Ugyanis más szempontokból aránylag átlagos viharról beszélhetünk, a New York környékén mért maximum szélsebességhez hasonlót már Kabhegyen is mértek, a lehullott csapadékot tekintve egy manilai lakos csak elnézően mosolyogna, a vihar által okozott tengerszint emelkedés (storm surge) pedig eltörpül Katrina pusztítása mellett, mely valódi szuperhurrikánról később teszek említést, nem is beszélve az áldozatok – szerencsére – hatalmas különbségéről.

Szó sincs lekicsinylésről; a „könnyen megúsztuk” jelzők nagyrészt a már említett elképesztően hatékony felkészülésnek és katasztrófakezelésnek köszönhetőek, ugyanis egy ennyire sűrűn lakott területen, ráadásul ekkora kiterjedésben „normális” esetben (például Kínában, Indiában vagy Malajziában) ezrek vesztek volna oda egy ennél gyengébb viharban is. Mindez olyan régióban valósult meg, ahol a trópusi viharok inkább nevezhetőek ritkának, mint sűrűnek, s ez ráirányítja a figyelmet egy eddigieknél is érdekesebb kérdésre, miszerint az amerikaiak – történeti szempontból – rendkívül rövid idő alatt sokat tanultak egy hét évvel ezelőtti katasztrófából, a Katrina hurrikán new orleans-i pusztításából, mely majdnem olyan mértékben rázta meg az amerikai társadalmat, mint az ikertornyok elleni terrortámadás. Akik pedig akkoriban arra számítottak, hogy mindezt csak a média és a politika fújta fel, nagyot tévedtek. Ugyanis a több ezer ember halálából, egy ikonikus város elpusztulásából felocsúdva az amerikaiak első dolga volt– mint annyiszor történelmük során – számot vetni a katasztrófával, és mikroszkóp alatt megvizsgálni, vajon mi vezetett oda (a vihar kialakulásának fatális véletlenén túl), hogy a világ legerősebb országának gépezete látványosan akadozott a katasztrófa kezelése során. Tanulmányok és értekezések garmadája született, mind katasztrófakezelés, mind a társadalmi, pénzügyi és – bizony! – politikai hatásait nem csupán elemezve, hanem előremutató javaslatokat téve, konkrét intézkedések özönét generálva ezen a területen. Obama elnöksége alatt részben a Katrina tapasztalataira építve erősítették meg  nagyságrendekkel a  szövetségi katasztrófavédelmet, mely az elmúlt napokban jelesre vizsgázott. De említhetném a villámgyors és éles médiareakciót, mely egyértelműen rávilágít arra, hogy milyen pozitív irányú elmozdulás történt a várható katasztrófára való felkészülés tekintetében is. A lakosság komolyan vette az evakuálásokat, szó sem volt az anno New Orleansben tapasztalt „renitens” hozzáállásról, mely annyi emberéletet követelt később. A világsajtó összetartást és egymásért való kiállást sugalló (és bemutató) képekkel volt tele már akkor, mikor a vihar még partot sem ért. Ha van még egy piciny unikuma a viharnak, az a Facebook-generáció reakciója, ugyanis a laptopok, szünetmentes tápok és routerek, illetve telekommunikációs hálózatok korában tömegek posztoltak a Facebook adatlapjukra, meglehetősen abszurd helyzetben: gyertyafényben, áramellátás nélkül. Micsoda különbség mindez ahhoz képest, hogy csupán 5-10 évvel ezelőtt emberek százezrei, milliói lettek egy csapásra elvágva egymástól napokra, mindenféle kommunikációs eszköz nélkül? Mi volt mindez, ha nem a közösségi összetartozás vagy a társadalmi kohézió egy rendkívül újszerű megnyilvánulása? Hiszen olyan helyzetben, mikor, egy külső erő hatására pillanatok alatt atomizálódott közegben, jó esetben családja szűk körében találták magukat az állampolgárok, mégis maradt egy csatorna, melyen át kapcsolatba léphettek egymással, támogathatták egymást. Gondoljunk bele, mindez mennyit jelentett volna azok számára, akiknek New Orleans sötét, vízzel borított utcáin kellett megküzdjenek a magánnyal. Ez a reakció pedig mérföldkő lehet, bizonyára önmagában kutatások tucatjait fogja elindítani, számunkra pedig sok tanulsággal szolgálhat. Alig több mint két éve Magyarország is átélhette egy szörnyű katasztrófa anyagi és pszichológiai következményeit, mégis, a vörösiszap-áradás óta csupán arról szólnak a híradások, beszélgetések, olykor elemzések, ki a felelős, hányan és hány évre kerülnek börtönbe, ki mennyi kártérítést kap, és még sorolhatnám. De szó sem esik arról, ebből miképpen tanulhatnánk, hogyan előzhetjük meg a jövőben a hasonló katasztrófákat, milyen – nem szigorúan vett katasztrófavédelmi – lépéseket kell tennünk afelé, hogy egy ennél is nagyobb - akár természeti - katasztrófára felkészült legyen a társadalom, a kormányzati szervekről, vagy a médiáról nem is beszélve. Vajon a vörösiszap-katasztrófa társadalmi, gazdasági és politikai hatásairól mikor fog a Katrina hurrikánéhoz hasonló tanulmány születni? A Nekünk Mohács kell-szellemiségben a csapásokat beletörődéssel fogadjuk, a soron következőket szinte „elvárjuk”. Érdemes lenne inkább megtanulnunk végre, hogy miképpen okuljunk tragédiáinkból és kudarcainkból ahelyett, hogy elássuk őket egy emlékezetünk, történelmünk egy minél eldugottabb szegletébe.

Az amerikai elnökválasztás tekintetében megkockáztatható az a kijelentés, hogy Sandy megnyerte Obamának az elnöki széket a következő ciklusra. Természetesen ez nem csupán egy szerencsés véletlen, Fortuna érdemtelen kegye, ugyanis Obama teljes mértékben teljesítette azt a feladatot az elmúlt napokban, melyet egy felelős, gondoskodó és biztonságot teremtő vezetőtől várnának az amerikaiak. Politikai értelemben véve főnyeremény volt számára a hurrikán, hiszen az elmúlt napokban 50 millió amerikai érezhette a saját bőrén, milyen egy hatalmas természeti csapás, mely minden percben emlékeztette őket arra, hogy az áradat levonulása után az utcákat elözönlő tűzoltókat, rendőröket, a Nemzeti Gárdát, és úgy általában véve az embereket segítő erőket kinek „köszönhetik”. Persze egy Katrina után tapasztalt akadozó gépezet képe akár a vereséget is jelenthette volna. Romney láthatóan nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel, mely számára a lehető legrosszabbkor jött, és menedzserszemlélete ezekben a „nehéz időkben” minden, csak nem vonzó attitűd. Bizonyára annak sem lesz jó visszhangja, hogy az egyik republikánus kongresszusi képviselőjelölt kampányfőnökéről kiderítették, egy internetes troll álneve mögé bújva megkísérelt kisebb pánikot kelteni, melynek vélhetően nemcsak politikai következményei lesznek.

Sandy valóban egyedülálló hurrikán volt. A lehető legjobbkor, egy elnökválasztás előtt tudatosította a kampányban megosztott és kissé talán megfáradt amerikaiakban, hogy mennyire fontos az országukat immáron évszázada csúcson tartó összetartozás-érzés, mely bármikor egy platformra húzza az addig acsarkodókat is, megmutatva és használva a társadalmi kohézióban rejlő elképesztő kötést, melyet mi magyarok csak irigykedve figyelhetünk a messzi távolból.  Mert lehet, hogy nekünk nem Mohács kell…

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

5 Tovább

Amikor a lelkifurdalásos magyar baloldal héjává vált

A szerzőről: Tamás Tibor (1960) közgazdász végzettséggel az utóbbi másfél évtizedben internetes portáloknál szerkesztő, újságíró, publicista. Fő profilja a belpolitika, de az 1999-es jugoszláviai háború, később az afganisztáni, majd a 2003-as iraki háború idején ezekben a témákban is rendszeresen publikált. Újságíróként a kezdeteknél segítette a Méltányosság Kör néven alakuló kezdeményezést, amelyből a Méltányosság Politikaelemző Központ kinőtt.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

Az Egyesült Államok 2001. szeptember 11-e után minden korábbinál erőteljesebben szembesült azzal a paradoxonnal, hogy – miközben őket követi, irigyli, a szabadság és fejlődés mintájaként elfogadja a világ nagy része – az amerikaiak a legváratlanabb irányokból masszív gyűlölettel szembesülnek, a szellemi-ideológiai Amerika-ellenességtől, a többé-kevésbé spontán tömegmozgalmakon át a magas szinten szervezett erőszakos támadásokig.

Kőrös László itt, a Projekt Amerika vendégkommentárjában a magyar közvélemény sajátos válaszáról írt, amelyet a 2001. szeptember 11-i terrortámadás következményeire adtunk. Úgy rekonstruálja a magyar közhangulatot, hogy sem a hazai jobb-, sem a baloldal nem volt Amerika őszinte szövetségese, különösen az afganisztáni, majd iraki háború ügyében nem – amit az amerikaiak természetesen pontosan láttak, és máig nem bocsátanak meg érte.

A baloldal sajátos helyzetét így látta a Projekt Amerika vendégkommentárjának szerzője: „Döbbenetes élményem viszont, hogy 2002 végére a magyar közvélemény szinte egyetemes ellenszenvvel figyelte a 2001-ben megsebzett óriást. A szocialisták, szocializációjuk (szmájli) folytán örültek, hogy Amerikát, amely Koreától Kubán és Grenadán át egész a rendszerváltás rémületes időszakáig annyi bosszúságot okozott nekik, móresre tanította egy maroknyi őrült mohamedán. Mégsem örülhettek nyíltan, lévén kormánypárt egy NATO-országban…”

Én egészen mást tapasztaltam abban a közegben, amelyben akkoriban mozogtam. Emlékeim szerint azok a baloldali értelmiségiek, akik vezető pozíciókban dolgoztak, következetesen támogatták az Egyesült Államokat, mint „a szabadság megtámadott, harcban álló védőbástyáját”, s ebből következően Amerika szeptember 11-e után indított háborúit is megértéssel fogadták.

Kőrös László a rendszerváltás előtti időszakból megmaradt, de elfojtott Amerika-ellenes szenvedélyeket feltételezett a magyar baloldalról. A kollektív lelki folyamatokat én sem zárnám ki. Természetesen van annak jelentősége, hogy egy politikai elit baloldala, illetve annak középkorú vagy idősebb korosztálya alig néhány évvel korábban még antiimperialista harcot vívott, és a békeharc az amerikai katonai erő elleni tiltakozást jelentette számára. Kőrös Lászlóval ellentétben azonban úgy érzékeltem, hogy ezek a még eleven emlékek nem az Amerika-ellenességet élesztették újra 2001 után, hanem kellemetlen emlékként kísérve a baloldaliakat, lelkifurdalásos állapotot hoztak létre, és túlkompenzálást eredményeztek, legalábbis a felelős pozíciókat betöltő értelmiségiek körében.

Bonyolította a helyzetet, hogy a baloldali mozgalmi hagyományok egyik alapvető jellemzője a háborúellenesség. A retorika szintjén mindenképpen. A nyugati baloldal esetében, amelyhez a rendszerváltás után a hazai baloldaliak igyekeztek újra csatlakozni, a hidegháborús rakétafegyverkezés elleni békemozgalmak emléke különösen eleven örökség. A hazai baloldaliak számára ez megnehezítette a hadba szálló Egyesült Államok támogatását.

Megkönnyítette viszont a baloldal orientációját az a magyar sajátosság, hogy még alig omlottak le az ikertornyok, amikor az akkoriban újraválasztására készülő Orbán-kormány nyíltan antiszemita, szélsőjobboldali szövetségese máris szükségét érezte belerúgni Amerikába. Ha Csurka várt volna néhány napot, akkor az Egyesült Államokat okoló nyilatkozata talán egy jelentéktelen hang maradt volna a világszerte feléledő kórusban. A miépes nyilatkozat sietsége azonban ráirányította az amerikai diplomácia és a lépéskényszerbe került Bush-kormányzat figyelmét a magyar viszonyokra. S amit láttak, az sokkal kínosabb volt, mint egy mindenekelőtt antiszemita retorikát alkalmazó magyar szélsőjobboldali törpepárt otrombasága. A Magyar Köztársaság jobboldali kormányfőjének különös viselkedését, a személyes elhatárolódás elhárítását is látniuk kellett. Ebben a kiélezett helyzetben a hazai baloldal számára egyértelmű volt, hogy Csurkáék antiszemita gyökerű Amerika-ellenességével és a Csurkával összejátszó Orbánnal szemben hol van a helyük a hazai politikára is erős hatást gyakorló új világpolitikai helyzetben.

Amerika és a világ viszonyát nem egyszerű leírni. Kőrös László pontosan megfogalmazta, hogy az amerikaiak képesek feltétlen egységbe forrni, amikor háborúban állnak (a vietnami háború és az ellene kibontakozott hatalmas békemozgalom fontos kivétel volt, de nem tudnánk hasonló sodró erejű mozgalmat felidézni). Szuperhatalomként szinte folyamatosan ebben a helyzetben van az Egyesült Államok. Ilyenkor a külvilág erőit aszerint minősítik, hogy ki hogyan áll hozzá az amerikai ügyhöz. Mindezzel együtt jár egy jogos öntudat mindazzal kapcsolatban, amit az amerikai politikai rendszer, üzleti világ, civilizáció, kultúra ad a világnak. Amerika azt várja ezért a külvilágtól, hogy szeressék – de folyamatosan azzal a sokkoló élménnyel szembesül, hogy a világ legfontosabb országaként, amely mindenhol jelen van valamilyen értelemben, rengeteg gyűlöletet és ellenállást vált ki.

Ebben a bonyolult viszonyban a magyar politikai elit és a közélet szereplői sem fogalmazhatják meg tiszta képletekben Amerikához való viszonyukat.

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

0 Tovább

I want You, avagy valóban Téged akar?

Berényi Attila bejegyzése:

Az amerikaiaknak minden témáról, így a bevándorlásról is van véleményük. Akad például zeneszám róla, a Go West a Pet Shop Boys-tól, és Hollywood is gyakran épít a bevándorlási mizériára. A Zöldkártya (Depardieu elbukik a bevándorlási interjún) vagy a Nász-ajánlat (Sandra Bullock ”kanadaiként” sikerrel jár) című vígjátékok sokaknak ismerősek, de láttunk már afrikai Eddie Murphy-t és kelet-európai Tom Hanks-t is. Még a showbiz is előszeretettel lecsap a témára, „A jó hír, hogy a Kongresszus csökkentette az illegális bevándorlást. A rossz hír: a fejes saláta most 300 dollárba kerül!” hangzott el egyszer Jay Leno szájából.

Komolyabbra fordítva a szót, pár nap múlva a választóknak erről a kérdésről is dönteniük kell. Régóta nincs konszenzus, és sok szavazók többsége talán fel sem méri a téma fontosságát. Ha egyetlen szóval akarnánk kifejezni a kialakult helyzetet, talán ez lenne az: jogfosztottságban. A szó, amelyre immár a 20-as évek óta a legtöbb Amerikába vágyó gondol, ugyanis azóta megszűnt a szabad bevándorlás. 1 A mintegy 140 évig fennálló nyitott bevándorlási politika hozzájárult Amerika felemelkedéséhez, ezt elvitatni nem lehet. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha pl. már az 1800-as években is ilyen szigorú lett volna a törvény: könnyű belátni, népessége és roppant ereje jóval kisebb lenne. A törvénykezéstől mindenki elvárhatná, hogy a jog a jogegyenlőséget hangsúlyozza, ne a jogfosztottság állapotát őrizze meg. Sok amerikai elfelejti, hogy szinte mindenkinek az őse valahonnan külföldről érkezett. Az első időszakban éppen Európából, ahonnan ma is sokan próbálnának szerencsét a tengerentúlon. Ha tehetnék. Jelenleg ugyanis négy út létezik: rokoni kapcsolat (elenyésző embernek lehetséges), házasság, munkavállalás/befektetés (kevés kvóta és szigorú feltételek) és vízumlottó. 2 Csak azt felejtik el, hogy sokáig nem csak kivételesen tehetséges kutatók (ráadásul itt feltétel a nemzetközi hírnév is!), dollármilliomosok vagy valamiféle lottónyertesek hazája volt Amerika. Hanem a szorgalmas átlagemberek tömege, akik kétkezi munkával naggyá tették az országot. Most pont nekik nincs vagy nagyon kevés esélyük van ugyanerre. Pedig a letelepedést tervezők manapság is ugyanolyanok, mint akik például 100 évvel ezelőtt sikerrel próbálkoztak. Persze sok minden változott azóta: hajó helyett repülővel és napok helyett órák alatt utazhatunk, de egyvalami maradt: az új életet kezdők elszántsága.

Sokan vannak, de elegen?

Felmerülhet a kérdés, hogy a 20-as évek óta miért nem fékeződött a népesség növekedése. A válaszban óriási ellentmondás ütközünk: európai szemmel furcsa lehet, hogy 14 másodpercenként nő a lakosság a becslések szerint. 3 Az amerikai termékenységi ráta nem indokolja ezt, a növekedés fő oka az elsősorban családi alapú bevándorlás, elsősorban Latin-Amerikából és Ázsiából. Szintén érthetetlen, hogy egy fejlett állam miért nem elsősorban a munkavállalói és befektetői migrációt ösztönzi (most a minimum feltétel 1 millió dollár, ami bőven szelektálja a jelentkezőket), amelyre pedig több lehetősége lenne. Számos alkalommal emelte fel szavát emiatt több vállalat vezetője, pl. Bill Gates. 4 Úgy tűnik azonban, hogy még a legsikeresebb vezetők sem tudják meggyőzni Washingtont erről.

Az idei elnökválasztáson a Gates által is szorgalmazott bevándorlási reformról aránytalanul kevés szó esik. Bár mindkét párt programja elismeri a reform szükségességét, a republikánusok részéről például csak az amerikai egyetemeken, bizonyos reáltudományokban diplomázott külföldiek kaphatnának zöldkártyát. Ismerve az előző republikánus elnököket, ez aligha hihető forgatókönyv (gondoljunk csak Romney deportálásokról szóló véleményére). A kihívó elnökjelölt egyszerre utasítaná ki az illegális bevándorlók jelentős részét, egyben semmilyen megoldást nem nyújtana a legálisan letelepedni kívánók nagy részének. E két lépés ugyanis nem működik, valószínűleg ezt Romney is tudja. Hiszen nullához közelítő bevándorlással Amerika sem lesz versenyképesebb, és ha az akar maradni, emelnie kell legalább a kvótákon.

Kormányoktól függetlenül, sajnos régóta ez a politika jellemző: sokan még mindig a 90-es években beadott letelepedési kérelmükre várnak, akik azóta lehet, hogy teljesen más élethelyzetbe kerültek. Sok kérelem végletesen elhúzódott, a várakozók száma milliós nagyságú. A demokraták oldalán ugyancsak sokáig nem történt jóformán semmilyen előrehaladás, mégis Obama kisebb lépései pozitív irányba mutatnak: a deportálási eljárásban figyelembe veszik, ha az illegálisan tartózkodó személynek van családi kötődése amerikaival (beleértve az azonos neműeket is), és nem jelent veszélyt az országra. 5 Ilyenkor leállítják az eljárást, nagyobb hangsúlyt fektetve a bűnözők kiutasítására. Az elnök támogatja azt a törvényt is, amely a hadseregben vagy felsőoktatásban részt vett illegális migránsoknak jelentene megoldást, ha gyermekkorukban kerültek az országba (DREAM Act). Látható tehát, hogy a kormányzat utolsó évében elindult némi irányváltás, amely folytatódhat győzelme esetén. Egy lassú folyamat, amely egyaránt garanciát nyújt a migráció biztonságosságára (főleg republikánusok kritizálták emiatt az elnököt), miközben elmozdul egy nyitottabb bevándorláspolitika felé. Persze nemcsak Obamán múlik (sőt, rajta a legkevésbé!), hanem nagyrészt kétpárti összefogáson.

Hogy mi történne akkor, ha nem lenne reform? Egyrészt az üzletemberek befektetései elmaradnának, így a magasabb munkanélküliségű övezetekben a vállalkozások száma sem nőne. Az 1 millió dolláros feltétel egyáltalán nem szükséges a kisebb üzletek beindításához, könnyen lehetne változtatni rajta.  Erre a hazai munkahelyeket féltők sem mondhatnak semmit, hiszen amerikai munkaerőt foglalkoztatnának. Az Egyesült Államok a külföldiek körében még mindig első számú célország, ezt a hatalmas előnyt dobja el magától akkor, ha nem változtat a közeljövőben politikáján. A képzett munkavállalókért folyó versenyben pedig könnyen hátrébb kerülhet, miközben már munkaerőhiánnyal küzd egyes ágazatokban. Nyugat-Európa, Ausztrália és Kanada már eddig is milliókkal növelte népességét többek között amiatt, hogy sokan Amerika helyett választották otthonuknak az említett államokat. Itt vissza is juthatunk egy ellentmondáshoz: míg Európából nézve, az USA rendkívül gyorsan reagál költségvetési válságban, katonai beavatkozásban, addig egy bevándorlási reformot évtizedekig halaszt. Ez nemcsak a következő négy év feladata lesz majd. Hatása pedig hosszútávon hozzájárulhat a fejlődéshez. A reform valószínűsége kérdéses, de az amerikai társadalom az elmúlt években több problémát is megoldott: megtörtént az egészségügyi reform, a válságot követő munkanélküliség csökkenése vagy az irányultságukat nyíltan vállaló melegek hadi szolgálatának engedélyezése is, ezek mind bizakodásra adhatnak okot.

 

1          http://library.uwb.edu/guides/usimmigration/1921_emergency_quota_law.html

 

2          http://travel.state.gov/visa/immigrants/types/types_1326.html

 

3          http://www.census.gov/population/www/popclockus.html

 

4          http://afp.google.com/article/ALeqM5i48NxIEq0z3_TAoLLNgxIghOPCxA

            http://www.informationweek.com/bill-gates-says-immigration-education-re/206903144

 

5          http://cnsnews.com/news/article/dhs-immigration-cases-family-relationships-now-include-long-term-same-sex-partners

 

6          http://www.barackobama.com/immigration



A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

0 Tovább

Demokratának… és republikánusnak lenni…

Vajon milyen módon él egymás mellett ma egy demokrata és egy republikánus? Milyen a trendi életmód a mai Amerikában? Vendégkommentárunk szerzője Borbély Judit, aki 2003-ban, a Nyugat-Magyarországi Egyetem Apáczai Csere János karán szociálpedagógusként végzett. Férjével 2008 szeptembere óta élnek Los Angelesben, ahol Judit egy nyelviskolában dolgozik. Szubjektív kép a mai Amerikáról.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

Az elmúlt években egyre többet hallani politikusokat és újságírókat úgy vélekedni, hogy az Egyesült Államokat növekvő belső egyet nem értés, polarizáció, és instabilitás jellemzi. Sokat beszélnek erősödő osztálykülönbségekről, vallási, politikai, társadalmi és etnikai ellentétekről.

Elemzők szerint a jelenlegi Kongresszus polarizáltabb politikai ideológiáját tekintve, mint akármelyik elődje volt. A legkonzervatívabb liberálisok is liberálisabbak, mint a legliberálisabb republikánusok.

A köznapi emberek úgy vélekednek, megszűntek, vagy megszűnőben vannak a politikai párbeszédek, és már csak olyanokkal kezdeményeznek ilyen jellegű beszélgetéseket, akikről tudják, hogy velük azonos nézeteket vallanak.

Véleményem szerint, szinte lehetetlen, hogy ez a – méretét, lakosságszámát és nemzetiségét tekintve hatalmas – ország, mely földrajzilag és gazdaságilag is ennyire változatos, ne legyen sok szempontból megosztott. Így politikailag is az.

Az ország nagyvárosai önmagukon belül is ellentmondásosak: különböző szegény- és gazdag negyedek, etnikailag különböző, kínai, koreai, zsidó, arab városrészek vannak – ezen részek között nagyon kicsi az átjárás lehetősége. Az itt élők lakóhelyüktől távol eső munkahelyeken találkoznak egymással, ahol kínosan ügyelnek a politikai korrekt nyelvezet megtartására. Nem ritka eset, hogy ezekben az elszeparált negyedekben, kulturális közösségekben születő emberek úgy nőnek fel, hogy az angol csak a második nyelvük, mert a mindennapokban elboldogulnak a spanyollal, jiddissel, koreaival vagy kínaival.

A politikai megosztottság az ország történelmében mindvégig jelen volt. Sokan úgy tartják, hogy erre a leglátványosabb példa a 19. század második felében zajló polgárháború volt.

A 20. században a legjelentősebb kivétel a megosztottság alól a II. világháború utáni időszak és az ötvenes évek, a „Golden Era”. Politikai nézeteltérések természetesen akkor is voltak, de a nemzetet egységbe kovácsolta a Szovjetunió és a kommunizmus elleni félelem és az atomháború réme. A legfontosabb politikai kérdésekben (külpolitika, az izolációra való törekvés, a gazdaság fejlesztése, fegyverkezés) egységes volt a két oldal, nem véletlen hogy ezt az időszakot a masszív gazdasági növekedés jellemzi. Ez volt az aranykor, legalábbis azoknak a szerencséseknek, akik nem a déli államok színes bőrű polgárainak születtek.

Az USA politikai polarizációja a hatvanas évektől kezdődően felerősödött, a korszak jellemzői – mint polgárjogi küzdelmek, feketék jogaiért való harc, vietnámi háborúval járó tömeg demonstrációk, diáktüntetések – mind tovább erősítették a megosztottságot. A nyolcvanas évek elejétől a két oldal közti szakadék még inkább áthághatatlan ideológiai távolsággá nőtte ki magát. A robbanásszerűen fejlődő, egyre szabadabb és szubjektívebb média térnyerése még tovább fokozta a társadalmi csoportok közti feszültséget.

Amíg a hatvanas években híreket mindössze három országos csatorna közvetített, amelyek pontatlan, félrevezető tájékoztatásért, netán manipulálásért szigorú büntetésre, eltiltásra számíthattak, addig a csatornák szerkesztői igyekeztek az eseményeket meglehetősen egyforma tárgyilagossággal közölni. 

Manapság a kábeltelevízió és internet világában a választék végtelen, mindenki maga dönt, hogy melyik hírcsatornát nézi, milyen könyveket vesz, melyik újságra fizet elő. Más képet kap a valóságról az, aki információit a CNN-ből, Air America-ból, New York Times-ból szerzi, és mást az, aki a Fox News-t, New York Postot, vagy Chicago Tribune-t követi. A hírek alapján, mintha két különböző világ rajzolódna ki előttünk.

Az amerikai média nem elfogulatlan, hanem szubjektív és a pártokhoz erősen kötődő. Élhetnek polgártársaink úgy, hogy csak az egyik világnézetet követve tudomást sem vesznek a politikailag más csoportok véleményéről. Az elfogultságra kiváló példa a 2012. január 25-én a The Washington Post-ban főcímen megjelenő, Chris Cilizza es Aaron Blake cikk, “Obama, a mindenkori legmegosztóbb elnök” címmel. Az írás alapja a Gallup intézet pár nappal korábban ismertetett tanulmánya volt, melyet minden évben elkészítenek és a pártok elégedettségét méri az elnök év folyamán végzett munkájáról. A cím szándékosan félrevezető volt, mert akik megnézték a közreadott statisztikát, látták, hogy a tíz legpolarizáltabbnak mért évből hatban George W. Bush volt az elnök, épp ezért fontos és kiemelkedő szerepet kap a választások idején az alelnöki és az elnöki viták vezetőjének személye. A sajtó mindig értékeli a moderátorok teljesítményét, tárgyilagosságát. Már a kiválasztásuk is a két párt közötti politikai megegyezés kérdéséé.

Az államok közti politikai különbségek egyik hétköznapi jellemzője szintén a televíziózáshoz kapcsolódik. Míg Kaliforniában a nyilvános helyeken (edzőterem, bank, váróterem) elhelyezett televíziókban jellemzően a CNN látható, addig Texasban a Fox News. Ez a háttér televíziózás, folytonos jelenlét befurakszik a mindennapokba, így is befolyásolva egy egész állam politikai arculatát.

Ide költözésünk előtt is tudtam, de itt szembesültem vele a valóságban, hogy az USA-ban demokratának vagy republikánusnak lenni nem egyszerűen politikai meggyőződés kérdése, hanem fogalmazhatnánk úgy is, hogy inkább életérzés és életforma. Elsősorban kulturális környezet, iskola, egyetem vagy családi tradíció alapján formálódik ki az emberek politikai véleménye. Kaliforniában úgy tűnik, hogy a fiatalok és a középnemzedék között divat (trendi) demokratának lenni.

Az önmagukról alkotott kép szerint ők inkább városiasabb életmódot folytató, műveltebb, a környezetvédelem es a nemzetközi folyamatok iránt aktívan érdeklődők csoportja, ez meg is jelenik fogyasztási szokásaikban, például a kisméretű, hibrid autók használata, bio élelmiszerek előtérbe helyezése stb. a demokraták sztereotípiáikban viszont a republikánusok műveletlen vidékiek, kisvárosiak, netán nagyvárosi elvakult vallási csoportok tagjai. 

Természetesen a másik oldalnak is megvannak a maguk sztereotípiái, például Arnold Schwarzenegger, volt kaliforniai kormányzó 1988-ban, a demokrata jelölteket „nőies férfiak” gyülekezetének minősítette. A legborúlátóbbak szerint ezek az előítéletek és a média egyre mélyebben polarizáló hatásának köszönhetően a két politikai oldal között a szakadék választásról-választásra tovább mélyül, és végül a felek képtelenné válnak a párbeszédre.

Sokan vannak persze, akik az ország polarizáltságát nem látják ennyire kétségbeejtőnek. Morris P. Fiorina-Samual J Abrams-Jeremy C. Pope: “Kulturális háború. Az amerikai polarizáció mítosza” című könyvében kimerítően foglalkozik ezzel a kérdéssel. Szerintük ez a téma a 2004-es elnökválasztás után került be a köztudatba, amikor a választások éjszakáján Amerika partvidéke kéken, az ország közepe pedig vörösen izzott. Az országban kialakult polarizációs szorongásért elsősorban a médiát, és a politikai elitet hibáztatják. Szerintük még a legnagyobb érzelmeket megmozgató kérdésekben is (abortusz, és egyneműek házassága) a kiegyensúlyozott nézeteket vallók vannak túlnyomó többségben, de az ő véleményükkel szemben a szélsőséges nézeteket vallók jól felhasználhatók politikai célokra, ezért a média kifejezetten a szélsőségeket mutatja be és hangsúlyozza, így segítve egy-egy párt politikai üzenetét.

Az igazság valahol a két véglet között lehet. Az ország valóban polarizált, de a legtöbb állam önmagában nagyjából homogén, erre már korábban utaltam. Az alapvető alkotmányos keretekben továbbra sincs vita, a morális alapértékeket mindkét fél hasonlóan ítéli meg (például a patriotizmust), és ez döntően befolyásolja az egyének politikusokról kialakult képét. Az emberek nem félnek nyíltan megvallani politikai nézeteiket: matricákat ragasztanak az autójukra, kis táblákat tesznek a házuk elé és Obamás vagy Romney-s kitűzőkkel járnak az utcán, facebook-on is nyíltan vállalják politikai és vallási hovatartozásukat.

Ne felejtsük el, hogy az ország politikai berendezkedésének köszönhetően az elnök személye és az országos politika az egyes emberek hétköznapi életére sokkal kevésbé van hatással, mint Európában. Az alkotmányos értékek és a köztársasági eszme megkérdőjelezése a közösségből való kizárást vonná magával.

XXX

2008 őszén költöztünk az Egyesült Államokba, ez az ősz volt a választások és a gazdasági válság kezdete. Kézzel fogható volt a feszültség, az emberek rajongtak Obamáért, óriási volt a várakozás és a lelkesedés. Csodát vártak. Az iránta érzett rajongás sokkal többrétű volt, mintha csak egyszerű politikusról lett volna szó. Benne volt minden, hogy nyolc év után újra liberális jelöltnek van esélye, hogy afroamerikai, fiatal, jó megjelenésű, de benne volt ebben a rajongásban a kibontakozó válság réme is, a bizalom, hogy Ő a megoldás a várható problémákra.

Ehhez képest, mára már erősen csitult az Obama-láz, meg itt a híresen liberális Kaliforniában is. Már nem hiszik, hogy ő megoldja a megoldhatatlant. Nem mondanám, hogy csalódottak, inkább csak leszálltak a földre, elfogadták, hogy a válság csak lassan és szívós munkával oldható meg, és valószínűleg több elnökön és cikluson át tart.

Az egész ország hasonló tapasztalaton ment keresztül az elmúlt években, a nagyon szoros választási előrejelzések legalábbis ezt mutatják, és egyre jobban a gazdaság, a mindennapi élet gyakorlati kérdéseire adott válaszok alapján döntenek.  A válság talán jó arra, hogy oldódjon a politikai polarizáció és az ideológiák szerepe csökkenjen, és előtérbe kerüljön, hogy a válság megoldására a jelöltek milyen utat ajánlanak.

 

Források:

http://www.washingtonpost.com/blogs/the-fix/post/obama-the-most-polarizing-president-ever/2012/01/29/gIQAmmkBbQ_blog.html

http://www.gallup.com/poll/152051/Obama-Faces-Challenging-Election-Climate.aspx

http://en.wikipedia.org/wiki/Girlie_men

Morris P. Fiorina-Samual J. Abrams-Jeremy C. Pope: Culture War? The myth of the polarized America, 2nd eddition, 2006. New York, Pearson Longman

 

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 


0 Tovább

Amerikáról és egy Kesey-könyvről

„az egész regényben nincs egyetlen boldog ember sem”

 A szerzőről: Kőrös László (1958) Képzettsége szerint magyar-latin szakos tanár, pályája első felében külpolitikai újságíró volt, jelenleg fordításaiból él. Több mint hetven kötetet fordított magyarra, köztük Kesey, Vonnegut, Konrad Lorenz, Goldziher Ignác, Karl Jaspers, Orwell, Naipaul, J. K. Galbraith, Leonard Cohen munkáit.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

Írók mindig összehasonlíthatatlanul többet tudnak emberekről és országokról, mint a pszichológusok vagy a politológusok, mindenesetre érthetőbben mondják. Én jól jártam: tizennégy éves voltam – már túl egy amerkai alapszerzőn, Mark Twain-en – amikor elkezdtem olvasni Vonnegutot. Azóta egyre differenciáltabban látom (nem mondom, hogy alaposan értem is), az országot, ahová csak az én tágabb családomból is vagy huszan vándoroltak ki, úgyhogy akár bele is ragadhattam volna valamiféle, épp ez okból  közhelyszerű Amerika-képbe. Felnőttként jó egynéhány könyvet fordítottam magyarra, mégpedig nagyrészt amerikaiakat. Szerzőik, márhogy a legjobbak, igen határozottan és tudatosan reflektálnak hazájuk történetére és állapotára, ami már csak azért sem kerülhette el a figyelmemet, mert kamaszkori nagy élményeim közé számítom Steinbecket és Wildert, az amerikai hőskor megéneklőit.

Fordítottam Vonnegutot, Erskine Caldwellt, Ken Keseyt, egyik amerikaibb, mint a másik, kegyetlenül hitelesek. Keserűséggel és elragadtatással tölti el őket szülőhazájuk; alighanem ez egy-egy nép valamennyi jó írójának természetes alapállása. Minden ország életében az emberi állapot nyilvánul meg, értelemszerűen a mondott hatással.

Máshonnét nézve láthatjuk Amerikát Eldorádónak vagy földi pokolnak, már tudniillik, ha csak ennyi rálátást engedünk magunknak. Döbbenetes élményem viszont, hogy 2002 végére a magyar közvélemény szinte egyetemes ellenszenvvel figyelte a 2001-ben megsebzett óriást. A szocialisták, szocializációjuk (szmájli) folytán örültek, hogy Amerikát, amely Koreától Kubán és Grenadán át egész a rendszerváltás rémületes időszakáig annyi bosszúságot okozott nekik, móresre tanította egy maroknyi őrült mohamedán. Mégsem örülhettek nyíltan, lévén kormánypárt egy NATO-országban… A jobboldal még nagyobb bajban volt; ők kiállhattak volna a harcra készülő, nyilvánvalóan nem balos nagyhatalom mellett, de nem tehették, ha egyszer a kormányzó utódpárt, tetszik, nem tetszik, rákényszerült ugyanerre. A bizarr helyzetből következően alig akadt például újságíró, aki mert volna arra a következtetésre jutni, hogy Afganisztán, majd Irak inváziója stratégiai, politikai és gazdasági szükség, ennélfogva elkerülhetetlen. Maszatoltak, a jobboldalon pedig még ennél is csúfabbul viselkedtek.

Nem tették bölcsen, ha van olyan, hogy „amerikai ideológia” (és nem csak propaganda létezik), tudható: a hadban álló Egyesült Államok szentség, és az amerikai többség elvárja, hogy mindenki így is tekintsen rá.  Időbe telik, míg elfelejtik nekünk a reakcióinkat. Világos, hogy Washingtonból nézvést „a világmindenség segge lyuka” (© by Vonnegut) vagyunk, és hogy azt küldik ide nagykövetnek, aki nem tud jobb helyet kibrusztolni magának, de még ezeknek a külügyéreknek a viselkedése is mutatja, hogy úgy, ahogy vagyunk, orrolnak ránk. Különösen a jobboldalra.

Azt hiszem, ez – háborúik támogatásának nemzetiminimum-szerepe – az amerikai amerikai eszmeiség sarokpontja. Kétlem, hogy az ottani többség ne tekintené szimpla hazaárulásnak a 22-es csapdáját Joseph Hellertől, a másodlagos források (film, irodalom, tévé) úgy mutatják, hogy aki egyenruhában van, ipso facto hazafi-hérosz, akkor is, ha Amerika háborúiban egyébként a hetvenes évek óta önként bevonult hivatásosok harcolnak.
Vonnegut Az ötös számú vágóhídban nem ilyen hősöket szerepeltet, itt-ott be is tiltották a könyveit. Ezért is, de azért is, mert honfitársait györkértelen, kiszolgáltatott, nem túlságosan fegyelmezett és igen krisztusiatlan (önző) embereknek ábrázolja. Akik viszont nagyrészt úgy tudják magukról, hogy derék, összetartó, istenfélő, szabad, az egész világnak példát nyújtó nemzet.
A másik nagy mítosz az amerikai szabadság, amely ugyan talán a világon a legmegalapozottabb efféle intézmény, de a gyakorlatban beleértetik a híd alatt alvás, illetve egymás kíméletlen kifosztásának szabadsága is.
A magam részéről az előző bekezdésben szereplő állítás remekbe szabott foglalatának tartom Ken Kesey regényét, az Olykor egy nagy ötletet. (Nagy munka volt, jó munka volt, a szakmából is rengeteget tanultam, míg lefordítottam.) Ha mármost ebből a könyvből akarnám kimutatni, mi teszi nemzetté, pláne valaminő lelki közösséggé az amerikaiakat, be kell látnom, hogy az egész egyetlen hatalmas ellenpélda. D. H. Lawrence-nek az amerikai lélekről nem tudom milyen apropóból megfogalmazott mondata óta gyanakodhattam volna, hogy így van, eszerint ugyanis „Az önlelkétől megcsömörlött ember magányos és gyilkos hajlamú”, aminthogy valószínűleg Vonnegut sem véletlenül idézi többször is Thoreautól, hogy „az emberek hatalmas többsége csendes kétségbeesésben éli életét”.

Kesey történetének külső keretét egy favágósztrájk alkotja, amelynek során a sarokba szorított kitermelő cég az egyik főhős, Hank Stamper vállalkozásától kér és kap segítséget.  A regénynek ez a szála az, amely a legtöbbet mond az újvilági társadalom és a lelkek dinamikájáról, az egész könyv egyébként szellemesen átdolgozott Oresztész-Hamlet-história. Sietek hozzátenni, hogy e művét Kesey ’61-ben írta, tehát ha komisz akarok lenni, azt is mondhatom, hogy azóta Oregonban bizonyára minden rendbe jött, de hát tudjuk, hogy a dolgok lassan jönnek rendbe; mi már itt nem haragszunk a mongolokra, de az amerikai négerek például még nagyon sokáig nem fogják megbocsátani a rabszolgaságot.

Az Olykor egy nagy ötlet Kesey életművében a Krisztus-regény Kakukkfészket követi (egyszerűsítés tőlem, a magyar kiadás címe köszönőviszonyban sincs az eredetivel, lásd még: Zabhegyező). McMurphy története sokkal nagyobb siker volt, aki elég tehetséges egy új Evangéliumhoz, tarol. (V.ö.: A félkegyelmű, Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater, etc.).

Ebben a könyvben egyedül a félelem teremt valamiféle, jóllehet meghasonlott közösséget az emberek között, azazhogy még a gyűlölet és az irigység is… A sztrájkoló favágók gyűlölik Hank Stampert (pionír-famíliájával együtt), amiért saját érdekeit nézve fütyül az egész városra, és mindenáron – unokaöccse és apja élete árán is – kihasználja, hogy elvégezheti helyettük a munkát. Gyűlölik egymást, mert gyávák és tétovák, gyűlölik és irigylik a vezetőiket. (N.B. Wolfe-nak van egy „A gyűlölet múzeuma” c. munkája.) Él bennük némi nosztalgia a hősies „régi favágó- és bérharcosidőkkel” kapcsolatban, Keseytől azonban azt is megtudjuk, hogy azok igencsak komisz idők voltak, robot, ínség, a mostaninál jóval kegyetlenebb létharc, vérre menő osztályharc.

Ha jól látom, az egész regényben nincs egyetlen boldog ember sem, azazhogy: az egyik Stamper-unokaöcs az, de ez alighanem független mindenféle társadalmi vagy egyéni beágyazottságtól, ő alkatilag az. Elgondolhatnánk, hogy boldogságának forrása evangéliumi, ú.n. „újjászületett” keresztyénsége, csakhogy Kesey nemigen rejti véka alá, hogy a vallás, amely beragyogja e hős amúgy is napsugaras életét, afféle bazári szekta, a prédikátor pedig, aki a dolog lelke, valószínűleg valamiféle kétes gyalogszent, csak éppen nem sportcsarnokban, hanem egy cirkuszi sátorban predikál. (Szektája neve: a „Metafizikai Tudomány Pünkösdi Egyháza”. Ügyeltem, hogy a Christiant mindenütt keresztyénnek fordítsam, követve a hazai, vízválasztószerű, dacos szóhasználatot.) A Hegyi Beszédnek az a mondata, hogy „Nem szolgálhattok a Mammonnak is, az Istennek is”, úgy tűnik, efféle kisegyházi körökben még nyomtalanabbul sikkad el, mint abban a másik közegben, amelyet igen sokatmondóan a „telhetetlen papzsák” kifejezés jellemez. Hogy azonban ne az egész Evangéliumot dobjam ki az ablakon, megemlítem: amikor Vonnegut egyik hősétől – akit a nagyszerű munkásmozgalmárról, Eugene W. Debbsről mintázott – a bíró megkérdi, hogy Harvardot járt voltaképpeni polgár létére miért áll ki a szegények és az elesettek mellett, azt feleli: „Talán a Hegyi Beszéd miatt”.

Kesey a Kakukkfészek után „a mindent” akarta megírni, ezen belül a teljes Amerikát is, tehát nagyon odafigyelt, miket állapít meg róla. Vagy félszáz, de talán ennél is több esetben írja le az Amerika, amerikai szavakat, amelyekhez gyakran valamilyen általános érvényű megállapítás is tartozik. Ritka, hogy e szavak valamilyen valóságos lelki-szellemi-eszmei egységet jelölnének. Hank Stampert – a két főszereplő egyikét, a rezonőr-főhős bátyját – az író egészen bizonyosan az ország megtestesítőjének tartja és ábrázolja: kemény, önző, szinte tökéletesen részvétlen, egyébként azonban mindenkinél mindenben különb. (Koreában kommandósként szolgált, és nem akad, aki ökölharcban legyőzné, stb., lásd a Kakukkfészek McMurphyjét, a másik ökölvívót, aki egy kínai hadifogolytáborból is kitört.) Hank lelkének állócsillaga a függetlenség, az, hogy hazája törvényeinek értelmében a legvégsőkig védheti mindenfajta jogát és érdekét. Mint mondja, ha megtámadják az országot, harcol érte, ha Kalifornia támadja meg Oregont, harcol Oregonért, ha Oregon és a szülővárosa kerülnek szembe, ő az utóbbi, Wakonda oldalán küzd… és így tovább, egészen a magányos, már csak önmagáért tusázó harcos komor képéig.

*

Kóda: ez itt esszé-féle, azaz kísérlet, kérem, kezeljék ennek megfelelő elnézéssel.

Lehet ugyanis, hogy igazából még azt sem fogtam fel teljesen, hogy Amerikában pillanatnyilag egy mulatt belpolitikus elnök* és egy mormon külpolitikus elnökjelölt pályáznak a legfőbb végrehajtó hatalomra. Pedig utóbbi érint is valamelyest, azokat a rokonaimat ugyanis, akik a múlt század első felében az Egyesült Államokban haltak meg – egy anya és hét gyereke például tüdővészben – a mormonok azóta megkeresztelték a maguk vallására, aminthogy például a néhai Simon Wiesenthal szüleit is.


* Keseynél, favágókörökben, még tökéletesen szalonképes és könyvben is leírható kéréds ez: „Ki tanítja majd meg hogyan borotválkozzék egy fejsze élével […] Hogyan heréljen ki egy négert?
A borotválkozzék ragozása a fordítói stílusérzék némi bicsaklására vall.



0 Tovább

Importáljunk-e amerikai elnök-jelölteket?

Gondolták volna, hogy négy és fél percbe belefér egy egész kampány esszenciája? A harmadik, és egyben utolsó elnök-jelölti vita legfontosabb momentuma kétségkívül a záró nyilatkozatok voltak. A számtalan külpolitikai részletkérdésen túljutva, a jelöltek még egyszer utoljára mélyen belenézhettek több mint 60 millió amerikai néző szemébe és elmondhatták, miért pont az ő víziójuk viszi előbbre Amerikát.

Mielőtt azonban előre szaladnánk, érdemes röviden áttekinteni a viták hátterét. Miközben Bob Schieffer a vita moderátora, aki 43 éve foglalkozik a washingtoni történésekkel, kevéssel az adás előtt azt nyilatkozta, hogy sosem tapasztalt még ilyen pártpolitikai megosztottságot Amerikában, az is feltűnő, hogy a 90-es évek óta nem esett ennyire kevés szó a vitákban az ideológiákról, és ennyire sok szó a szakpolitikákról. A gazdasági válság kétségkívül rányomta bélyegét mindegyik vitára, de talán a külpolitikaira leginkább. Lényegében akkor is belpolitikáról beszéltek, amikor külpolitikai kérdéseket fejtegettek. A külföldi szemlélő talán itt érezhette leginkább, hogy sorsa, bárhol is legyen a világon, az amerikai gazdaság fellendülésétől függ. Ha konfliktuszónában él, azért, ha fejlett kereskedő országban, azért. Senki nem tud szemet hunyni az amerikai kihívások felett. Ha valami miatt érdemes Magyarországról (is) figyelni az amerikai választásokat, ezért érdemes. Mindkét jelölt keze meg volt kötve ígéretek tekintetében, egyetlen dologban tudtak versenyezni, ki tudja hitelesebben képviselni a változtatásra való képességet. Habár a trend azt mutatja, hogy általában újraválasztják a hivatalban levő elnököket, kétségtelen, hogy Barack Obama elnöksége alatt, a 30-as évek óta nem látott válságot élt át az ország. A kormányzati tapasztalat így egy kompetens menedzseri képpel harccol és a verseny két héttel a választások előtt még mindig rendkívül szoros. 

Barack Obama fő gondolata Amerika jövőbeli világpolitikai szerepéről az Egyesült Államok megerősítésére épült. Eszerint fontos a szabadság és demokrácia védelme külföldön, de az utóbbi tíz évben az Egyesült Államok folyamatosan nemzetépítési feladatokat vállalt Irakban és Afganisztánban, miközben megfeledkezett a nemzetépítésről odahaza. Itt az idő, mondta, hogy saját magunkat építsük, ugyanis csak akkor tud Amerika vezető szerepet vállalni a világban, ha előbb saját háza táján tesz rendet. Oktatással, munkahelyteremtéssel, kiszámítható energiapolitikával, ahogyan ezt már korábbi vitákban is hallhattuk. Mitt Romney ezzel szemben a fokozott amerikai szerepvállalást hangsúlyozta, miközben igyekezett differenciálni magát a Bush korszak máig kísértő örökségétől. Mint mondta, Amerika nem kérte a „világcsendőr” szerepét, a feladat, hogy fenntartsa és terjessze a békét világszerte, mégis rámaradt. Ez viszont azt igényli, hogy Amerika erős legyen. Itt szőnyeg alatt visszakanyarodhatott belpolitikai programpontjainak ecsetelésre, ami lehetőséget adott arra, hogy szembeállítsa Obama külpolitikai tapasztalatát saját gazdaságpolitikai sikereivel. Már csak azért is, mert amerikaiként, mi több, elnökjelöltként, a legtöbb külpolitikai kérdésben nem foglalhatott markánsan más állást, mint a jelenlegi elnök. Oszama bin Laden elfogásával, vagy a líbiai szerepvállalással nem tud vitatkozni. Az amerikai érdek legfeljebb árnyalatbeli különbségeket enged e tekintetben, például a republikánusok és demokraták közötti vitában arról, hogy mennyi pénzt kapjon a hadsereg a közösből. Ezt a magas labdát Obama nem is hagyta veszni, többször is megjegyezve, hogy örül, hogy vitapartnere, ha kicsit megkésve, de végre egyetért vele.

S hogy a nemzeti sorskérdések diszkrét - külpolitikai köntösbe öltöztetett - körbetáncolása után milyen útravalót hagytak a jelöltek a még ingadozó szavazóknak? Mi volt a bizonyos „mindent eldöntő” négy perc tartalma? Nos, Obama szerint az utóbbi négy évben jelentős előrelépéseket tettünk, hogy kilábaljunk abból a politikából, ami két elhúzódó háborút, sosem látott deficitet és a legrosszabb gazdasági válságot eredményezte a nagy világgazdasági válság óta. Romney kormányzó ehhez a politikához akar visszatérni, neki azonban más víziója van Amerika számára. Mint mondta, sok mindenen keresztülment már a nemzet, de összetartással mindig talpra álltak. Ha további négy évre megtiszteli az amerikai nemzet a bizalmával azért fog küzdeni, hogy Amerika továbbra is a világ legnagyobb nemzete legyen. Romney hasonlóan emelkedett hangnemben kérte a választók támogatását. Ő optimista a jövő miatt. Békét szeretne látni és szeretné felpörgetni a gazdaságot. Barack Obama politikájával szemben, ami lassan „görög sorsra” juttatja az országot, ki fogja egyensúlyozni a költségvetési hiányt és jó útra téríti Amerikát, mert ebben van tapasztalata. Ehhez azonban olyan elnök kell, aki képes együttműködni az ellenzékkel is. Washingtont újra kell egyesíteni, együtt kell működni a jó demokratáknak, a jó republikánusokkal és egy erős vezetővel tovább kell vinni a remény, szabadság és lehetőség fáklyáját.    

Valljuk be, ezek, mind szép és megrendítő szavak. Legszívesebben, azonnal importálnánk beszédíróikat, ha nem a politikusokat magukat is. Kétségkívül Magyarországnak is jót tenne némi optimizmus kölcsönbe, vagy akár örökbe is. Nagyon „amerikai”, a sötétben is a napfényre váró beszédek voltak ezek. A négy és fél perc legjobb, „legamerikaibb” mondata azonban mégis Bob Schieffer, a CBS veterán tudósítójától származott, aki szokásos szlogenjével köszönt el: „Mint mindig, ezeknek a vitáknak a végén, édesanyám szavaival bocsájtom önöket útjukra. Menjenek szavazni! Nagynak és erősnek érzik magukat tőle!”  Bölcs asszony. Akárki is kerül ki győztesként ugyanis a versenyből, hiába a kampánystratégák verejtékével és az adományozók nem kevés pénzével, mégis az állampolgárok akaratával és ereje által kerül hatalomra. Beszélhettek a jelöltek kilencven percen át az Egyesült Államok szerepéről, mégis leginkább ez Amerika lényege.

 

 

0 Tovább

Főszerepben az elnök

Finta László bejegyzése:

Az amerikai filmipar kimeríthetetlen témája az elnöki intézmény. Akár tévésorozat, akár nagyjátékfilm, az Egyesült Államok elnöke, akár valós, akár kitalált személyről szól a mozgókép, csaknem mindig hős: megmenti és átformálja a világot, mindenütt mindenki szívesen fogadja, a nőkkel szemben előzékeny, vonzó, a politikai küzdelmekben többnyire tiszta kezű, és – Richard Nixon esetében – még bukásában is nagy formátumú egyéniség. Bejegyzésünk néhány adalékkal szolgál annak megértéséhez, hogyan formálta Hollywood a XX. században mindinkább egy választott uralkodó tisztségére emlékeztető elnökséget.

      Közismert, hogy Ronald Reagan politikai karrierjét többek között filmszínészi múltja alapozta meg. Megnyerő fellépése, gesztusai, kellemes orgánuma gyakorlott színészre vallottak, aki Hollywood-i másodhegedűs évei és kaliforniai kormányzósága után 1981-től nyolc éven át játszhatta élete főszerepét. A Reagan-jelenség azonban korántsem volt előzmény nélküli. 1956-ban Cecil B. De Mille filmmogult bízták meg a légierő tisztjelölti egyenruhájának megtervezésével. 1971-ben Nixon elnök olyan egyenruhába öltöztette a Fehér Ház őrségét, amelyet a filmvászonról lestek el. Az elnökök körében máig rendkívül népszerű Fred Zinnemann Délidő (1952) című westernfilmjének hőse, Will Kane seriff (Gary Cooper). Kane gyakorolja az ököljogot, de bír valamiféle határozott erkölcsi értékrenddel, amely jókora szálka a megalkuvó polgárok szemében. Hadleyville városa látszatra idilli hely. Fiktív helyszínt látunk, amely egyúttal modellértékű is. Magát az Amerikai Álmot, a tisztességes és kemény munkából iparkodó tehetős állampolgárok otthonát jeleníti meg, amely a cselekmény során az ott élők romlottsága révén lassanként darabokra hullik; nem csoda, hogy elkél egy hős, aki megmenti a közösség becsületét. Az 1970-es évekre egy másik illusztris elnök-kedvenc színész, John Wayne valóságos nemzeti hős lett, mert olyan filmekben játszott, amelyek a hagyományos amerikai erényeket magasztalták fel. Milliók meggyőződésévé vált, hogy politikai felfogását és magánemberi viselkedését Wayne, a magánember, azonos azokkal a figurákkal, akiket eljátszott. Ronald Reagan hivatali idejében az elnököt, mint közembert már meg sem lehetett különböztetni a magánember elnöktől: szerep és színész kölcsönösen formálták egymást. 

      Az Egyesült Államok elnöke azonban nem mindig hős: Oliver Stone Nixon (1995) című életrajzi drámája ragyogó érzékkel mutatja be Richard Nixon politikai karrierjét, kezdve a kisvárosi republikánus héjával, aki demokrata nagyágyúkat tesz tönkre a negyvenes évek végének antikommunista hisztériája idején; a kisembert, aki gátlástalan eszközökkel gáncsolja el ellenfeleit mind magasabbra törve, ám akiből nem hiányzik ama képesség sem, hogy akár a legnagyobb elnökök sorába emelkedjen. Bukása paradigmatikus értékű: hivatali hatalmával visszaélve megsértette az alkotmányt, ezzel aláásta az elnöki intézménybe és az egész politikai rendszerbe vetett két évszázados közbizalmat. Nixon elnök hübrisze minden hivatali utódja számára figyelmeztetés, milyen árnyalatnyi a különbség alkotmányos és alkotmányellenes politikai machinációk között, s hogy milyen mélyre lehet zuhanni a hatalom csúcsairól.

      E filmek és szerepmodellek Magyarország számára is szolgálhatnak mondanivalóval. Beszédes tény, hogy hazánkban nemigen forgattak politikusokról szóló életrajzi filmet. Ha kísérleteztek is ilyesmivel – példaként említhető Kovács András A Vörös grófnő című filmje, amely legalább annyira szól Károlyi Mihályról, mint Andrássy Katinkáról –, főhőseik szinte kizárólag „készen kapott”, statikus figurák, akik jobbára monolit kőszoborként állnak előttünk. Az amerikai filmek kitűnően leképezik az amerikaiak optimista haladás-hitét. S habár e hit sem áll vitán felül, a filmek hősei nem csupán elindulnak a nagy köztársaság egyik kis porfészkéből a messzi Washingtonba, hanem ők maguk is jellemfejlődésen (vagy éppenséggel romláson) mennek keresztül. A politikusokról szóló filmek, konfliktusaik bemutatása abban a tekintetben is példaértékű, ahogyan neveli az állampolgárokat: Az elnök emberei című tévésorozat nem csak az Egyesült Államok intézményrendszerével ismerteti meg a nézőket, hanem lehetséges magatartásmintákat is közvetít, s ezt a nevelő hatást nem lehet eléggé becsülni egy olyan politikai közösségben, mely tagjainak gondolkodását egyre jobban eluralja a mozgókép világa.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

     

 

 

 

1 Tovább

Fiatalok az Amerikai Egyesült Államokban

Szabó Andrea az ELTE-n végezte szociológiai és politikatudományi tanulmányait. Politikatudományból doktorált. Fő szakterülete az ifjúságkutatás. Egyik kitalálója és három hullámon keresztül vezető kutatója az „Ifjúság” nagymintás ifjúságkutatási sorozatnak. Szerkesztője és szerzője többek között azArctalan (?) nemzedék, a Részvétel, képviselet, politikai változás, az Ifjúság2000, az Ifjúság2004, és az Ifjúság2008 köteteknek. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének munkatársa és az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézet adjunktusa.

Az alábbi rövid, szinte vázlatszerű kitekintés az amerikai fiatalokról a Méltányosság Politikaelemző Központ „Projekt Amerika” elnevezésű kutatási programjának felkérésére született. Az elemzés igyekszik néhány szociológiai vizsgálat alapján összefoglalni, hogy milyen fontosabb, érdekesebb – esetleg már a 2012-es elnökválasztást is befolyásoló – tendenciák zajlanak az amerikai fiatalok körében. (A fiatalok elnökválasztással kapcsolatos attitűdjeiről lásd egy friss elemzést Fiatalok és a regisztráció).

Az Amerikai Egyesült Államokban – hasonlóan az európai országokhoz – tízévente tartanak kötelező, az Alkotmányban rögzített népszámlálást. A 2010. április 1-ei névleges időpont szerint 74,18 millió 18 éven aluli fiatal élt az Egyesült Államokban, ami a 10 évvel ezelőtti népszámláláshoz képest 2,6 százalékos emelkedést jelent.[1] Az amerikai népesség 24 százaléka tartozik a 18 éves vagy annál fiatalabb korcsoportba. Érdemes megemlíteni, hogy különösen magas, 5 százalékot meghaladó az 5 éven aluliak arányának a növekedése, azonban még így is az amerikaiak átlagéletkorának folyamatosan emelkedését mérik a statisztikusok (35,3 évről 37,2 évre). Mindemellett 10 év alatt drámaian változott az Amerikai Egyesült Államok etnikai összetétele. Hogy csak egy fontos példát említsek: vannak olyan államok – ahol egyébként gyorsult az elmúlt években népességnövekedés és a születésszám is –, ahol a latin/hispán népesség aránya a teljes népesség majd 40 százalékát teszi ki, Új Mexikóban pedig már meghaladja a 45 százalékot is.[2] Vagyis egy érdekes, változó a kialakult politikai státus quo-ra bizonyosan hosszú távon is hatást gyakorló korcsoportról van szó, amelyet érdemes több szempontból is megvizsgálni.

A rendszertranszformációt követően Magyarországot is elárasztották a hollywoodi filmek, amelyek – legalábbis azok, amelyek a fiatalokról vagy a fiataloknak szólnak – meglehetősen egyszerű és kevéssé változó sémákkal dolgoznak. Ezek középpontjában a Siker áll, amelyet vagy a sporttal, vagy különböző művészeti tevékenységgel, vagy jobb tanulással, vagy a kemény munkával esetleg a boldogság megtalálásával, a fiatalnak minden áron el kell érnie. Az amerikai filmipar instant üzenete: „Valósítsd meg önmagadat, és légy boldog!”

De a szociológiai felmérések alapján megfelelnek-e ezeknek a sémáknak az amerikai fiatalok?

A szociológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy az amerikai fiatalok számára az iskolarendszeren kívüli önmegvalósítás egyáltalán nem olyan egyszerű. A gazdasági világválság ugyanis több szempontból is talán a legsúlyosabban éppen az amerikai ifjúságot érintette.

  1. 1.      Munkavállalás

Hivatalos statisztikák szerint 2012 júliusában 4 millió munkanélküli volt a 16–24 éves korosztályon belül, ami 17,2 százalékos munkanélküliségi rátát jelentett. Az elnökválasztás szempontjából is fontos információ, hogy bár önmagában ijesztően magasnak tűnik a fiatalok munkanélküliségi rátája, mégis 2009 óta ez volt a legkedvezőbb júliusi adat.[3] Az amerikai fiatalok egyébként 14 éves korukban kapnak először munkavállalási engedélyt, így életük viszonylag korai szakaszában megtanulják a munkavállalás fontosságát és anyagi hasznát. Azt, hogy az amerikai fiatalok közhangulata nem teljesen felel meg az elvárásoknak az is jelzi, a 18–25 évesek mindössze háromtizede elégedett azzal a pénzzel, amelyet jelenleg keres, és többségük abban reménykedik, hogy majd a jövő hozza meg számukra a boldogulás lehetőségét. Az Egyesült Államok egyetemistái körében 2012 elején készített online kutatás egyébként azt mutatta, hogy a fiatalok számára a legkívánatosabb „álommunkahelyek” elsősorban az IT-, vagy a pénzügyi-tanácsadó szektorban találhatók. A 100 munkahelyet tartalmazó lista első három helyén ugyanis infokommunikációs illetve médiacégek, míg az első 10 hely többi pozícióján – egy kivételtől eltekintve – kizárólag pénzügyi-tanácsadó cégek találhatók. Ízelítőül a legáhítottabb három munkahely sorendben, a Google, a második az Apple, a harmadik pedig a Walt Disney Company (American Student Survey) Kérdés, hogy ez azt jelenti-e, hogy a nagy Amerikai Álom a fiatalok számára nem más, mit egy stabil pénzügyi hátterű nagy cégnél való elhelyezkedés, egy biztos és kiszámítható nyújtó karrierpálya és jövőkép?

A fenti „álommunkahely” sorrend persze egyáltalán nem véletlen. Az amerikai fiatalok döntő többsége ugyanis egészen korai gyermekkorától online módon él és gondolkodik, szinte „kütyü-függő”. 2012 tavaszán két médiakommunikációval foglalkozó cég is készített reprezentatív vizsgálatot az amerikai tizenévesek médiafogyasztásáról. Ebből például az derül ki, hogy a középiskolások és a főiskolások 90 százaléka több mint 30 órát (!) tölt az interneten egy hét alatt.[4] 93 százaléka emailezik, ugyanennyiüknek van mobil telefonja, és 90 százalékuk Facebook-ozik. Ez utóbbi esetében még plasztikusabb az az adat, mely szerint több mint a felük naponta kétszer is megnézi Facebook profilját, sőt számosan arról számoltak be, hogy a napjuk úgy kezdődik (majd úgy fejeződik be), hogy ránéznek a Facebook oldalukra, és megnézik az emailjüket. Egytizedük még az iskolában, tanítás alatt is folyamatosan online él, azaz a mobiltelefonján mailezik, Facebook-ozik. Ezek után lehet-e azon csodálkozni, ha 100-ból 18 fiatal egyenes úgy nyilatkozott, hogy megszűnne a világgal való kommunikációja, ha megszűnne a kedvenc közösségi oldaluk. Egy másik hasonló vizsgálat szerint az amerikai fiatalok egyötöde lényegében okostelefonfüggő, nincs olyan hely, ahová ne vinnék magukkal, állandóan SMS-eznek, Twittereznek és Facebook-oznak (lásd Common Sense Media Research Study). Ráadásul döntő többségük lényegében nem tudja elképzelni a világot infokommunikációs eszközök nélkül. Ez a fajta függőség pedig éppúgy kihat a nyelvhasználatra és a nyelv fejlődésére, mint általában a világról való gondolkodásra. Szociológusok szerint, ezt a korosztályt leginkább a közösségi oldalakon keresztül lehet megszólítani, egy a korábbiakhoz képest egyszerűbb, közérthetőbb nyelvezettel megfogalmazott üzenetekkel.

  1. 2.      Devianciák

A gazdasági és a politikai válságjelenségek egyik bizonyítható következménye a szorongásos megbetegedések számának az emelkedése és ezzel párhuzamosan a különböző deviáns magatartásformák növekedése. Az amerikai járványügyi hatóság kutatóinak 2012 nyarán közzétett jelentése szerint a dohányzásellenes mozgalom élharcosának számító Amerikai Egyesült Államokban 2009 és 2011 között érdemben már nem csökkent tovább a dohányzó fiatalok száma. A főiskolások 23,2 százaléka, a középiskolások 7,1 százaléka dohányzott, ami legalábbis az első csoportban statisztikailag nem releváns elmozdulás, és voltak olyan csoportok – a fekete bőrű fiatalok – ahol nemhogy csökkent volna a dohányzók száma, hanem érdemi emelkedésről beszélhetünk. A dohányzás mellett ugyanakkor sokkal súlyosabb a helyzet drog- és az alkoholfogyasztást tekintve. Egy amerikai fiatalokkal foglalkozó intézmény adatai szerint a 13–18 évesek 15 százalékát tekinthetjük alkoholbetegnek, 16 százalékát pedig drogfüggőnek. A felmérések szerint 14 éves korukban szívják el az első füves cigarettát, és 12 éves korukban isznak először alkoholt, azaz egyre korábbi időszakra kerül az első „élmény” időszaka. Mindamellett az amerikai fiatalok többsége a kannabisz származékokat kevéssé tartja egészségre ártalmas szernek, mint a dohánylevélből készített termékeket.

****

Ebből a sok adatból és információból sokféle „amerikai fiatalok”-kép bontakozik ki, amely nem vág egyértelműen egybe a hollywoodi sikerfilmek által sugallt sikeres és boldog amerikai fiatal archetípusával. Lehet, hogy az Amerikai Álom már nem is olyan izgalmas, a válság hatására újra a biztonság, a kiszámíthatóság lesz a legfontosabb érték, és persze kérdés, hogy – ha már ezzel kezdtem az elemzésemet ezzel is fejezem be –, az amerikai filmipar, hogyan reagál erre a változásra? Az óriási kasszasikert hozó tinédzser sztorikon túl az amerikai fiatalok életének nehézségei újra csak a rétegfilmek „vájt fülű” nézőihez jut el (hogy csak két klasszikust említsek: Egy kosaras naplója; 8 mérföld)?



[1] Forrás: http://www.census.gov/prod/cen2010/briefs/c2010br-03.pdf. Utolsó letöltés: 2012. október 1.

[2] Forrás: http://www.census.gov/prod/cen2010/briefs/c2010br-04.pdf. Utolsó letöltés: 2012. október 1.

[3] Forrás: http://www.bls.gov/news.release/youth.t02.htm. Utolsó letöltés: 2012. október 1.


0 Tovább

Egység a sokféleségben

A jelen írással az amerikai elnökválasztás körüli vizsgálódásunkat új, a kohézió, a kultúra és a társadalom háromszöge által alkotott metszetben folytatjuk. Arra keressük a választ, hogy mi van a „mélyben”, az elnökválasztás csillogása mögött.

A filozófusok az ókor óta vitatkoznak arról, hogy mire van szükség egy állam vagy társadalom egyben tartásához. A kohézió problematikája tehát nagyon régi gyökerű, miközben a szó maga új. A kohézió fogalma magába sűríti mindazokat az értékeket, normákat, intézményeket, amelyek segítséget nyújtanak az egyének számára ahhoz, hogy személyes identitásuk feladása nélkül képesek legyenek együtt élni és együttműködni a társadalomban. A szót magát összetartozás-tudatnak is fordíthatjuk. Az alábbiakban amellett érvelünk, hogy az Egyesült Államok egyik nagy előnye Európával szemben a kohézió nagyobb foka, amelyik négyévenként az amerikai elnökválasztási kampányokban is megnyilvánul. Minden ellentét és konfliktus dacára, az amerikai kampányok jó alkalmat nyújtanak arra, hogy a két nagy párt jelöltjei újra meg újra megerősítsék az „amerikai mítoszt” (az amerikai kivételesség tudatát), kifejezzék hűségüket és csodálatukat a nagy nemzet iránt.

Az Egyesült Államok etnikai és kulturális „sokszövetűsége” következtében az amerikai nemzet fennmaradását ezek a nagy kollektív hitek, mítoszok biztosítják. Az egyik ilyen mítosz, hogy az „Egyesült Államok a lehetőségek hazája”, ahol bárkiből bármi lehet, ha akar, és így bárkiből lehet gazdag ember, vagy akár elnök. Valljuk meg, ezzel a mítosszal könnyű kohéziót teremteni! Persze, ez sokáig csak elv volt, hiszen az első elnökök a jómódú angolszász, protestáns, fehér elit tagjai (ügyvédek, ültetvényesek) közül kerültek ki. Aztán Abraham Lincoln és Andrew Johnson elnökségével leomlottak a falak a fehér bőrű szegény farmerek és munkások előtt. Kennedyvel a katolikusok előtt. Obamával az afroamerikaiak előtt. És talán még nincs vége a folyamatnak.

A republikánus elnökjelölt, Mitt Romney elindulásakor sokan kételkedtek abban, hogy az amerikai republikánus választók – akiknek jó része az ún. Biblia-övezetnek nevezett középnyugati és déli államokban él – hajlandóak egy mormonra szavazni, ismerve a Joseph Smith kisegyházával kapcsolatos előítéletet (többnejűség), valamint az egyház sajátos, a többségi keresztény felekezetekkel nem mindig harmonizáló elveit. A többnejűséggel kapcsolatos tévhit szívósságára utal, hogy Romney kénytelen volt cáfolni ezt a sztereotípiát (valójában a poligámia már régóta tiltott a hivatalos mormon egyházban, csak egy szakadár irányzat tagjai gyakorolják). Akárhogyan is van, Romney számára adott az esély, hogy az első (félig) fekete elnök után az első mormon vallású elnökként letegye az esküt az „istenfélő” köztársaságra. Ha sikeresen képes kommunikálnia, miszerint mormon identitása nem versenytársa az amerikai identitásnak, hanem azt kiegészíti, színesíti, akkor – persze egyéb, számára kedvező körülmények között – semmi nem állja útját, hogy beköltözzön a Fehér Házba.

A Romney mormon identitásával kapcsolatos viták rávilágítanak egy mélyebb kérdéskörre: az „amerikaiság” lényegére. Sokan töprengenek azon, hogy miben foglalható össze „Amerika lényege”. Mi az amerikai társadalom kohéziójának alapja? Elsőre a szabadságszeretetet mondanánk. Mások a kapitalizmus tiszteletét tartják az ország lényegének. De ezek inkább következmények. Amerika szellemisége abban jut kifejezésre, hogy ez az egyetlen olyan ország a Föld színén, amelyben bárki szabadon megvallhatja és képviselheti bármilyen fajta identitását (legalábbis ma, hiszen ez nem volt mindig így – de erről kicsit később).

Egy erdélyi származású magyar ismerősöm az 1970-es évek óta él az Egyesült Államokban. Ma is Sándornak hívják. Világért sem nevezné egy honfitársa sem Alexandernek. Nem szólják meg érte, hogy miért visel ilyen furcsa nevet, és miért nem akarja angolra fordítani. Senkit nem zavar, örülnek neki, hogy ilyen különös hangzású neve van. És gondolkodjunk el azon: vajon melyik európai vagy ázsiai ország hagyná békén élni például az amisokat (egy német eredetű protestáns kisegyház tagjait), akik jól elvannak a maguk 18. századi világában, régi német tájszólásukkal, maguk szőtte öltözékükben? Az amisok ördögtől valónak tekintik, és elutasítják a modern technológiát, a katonai szolgálatot, vallási közösségük érdekeit lényegében az állam érdeke elé helyezik. Ezt csak az Egyesült Államokban lehet megtenni, ahol a szövetségi kormányzat nagy védőernyője alatt minden kisebb közösség otthonra lel, és megőrizheti autonómiáját. Európában vagy Ázsiában egy ilyen közösségnek esélye sem lenne a túlélésre, vagy legalábbis a zaklatástól mentes életre!

Amerika egyedülálló jellege abban áll, hogy – legalábbis ma már – bármely egyén vagy csoport szabadon gyakorolhatja az identitását, és – láthatóan – ez mégsem megy a kohézió rovására: mindenki öntudatos amerikai, de emellett – vagy ezalatt – az lehet, ami lenni akar. Száz szónak is egy a vége: az amerikai közvélemény elfogadja, hogy etnikailag, kulturálisan „sokszálú” társadalom, sokfelé nyúlnak a gyökerei, és láthatóan békében megvan önmagával.

Európa a történelem terméke: nálunk máig hagyomány, hogy egyik vagy másik csoport a nemzeti közösségből és emlékezetből „kiiktat” személyeket. Asszimiláljuk, kipusztítjuk, kiiktatjuk, kiebrudaljuk, kiűzzük, emigrációba kényszerítjük, háttérbe toljuk, perifériára szorítjuk egymást, és mindezzel összezárjuk ugyan a politikai közösséget, de végletesen le is szűkítjük. Európa szinte kifogyhatatlan példatára annak, hogyan ne tartsuk tiszteletben egymás identitását. Elég csak megnézni a „mi szűkebb Európánkat”, Közép- és Kelet-Európát! Nyelvtörvényekkel, erőszakolt névváltoztatási kampányokkal, „hagymakupolás honfoglalásokkal”, Nagy-Magyarország matricákkal „szívatjuk” egymást. Holott mindenkinek jobb lenne, ha az amerikaiakhoz hasonlóan elfogadnánk: a politikai közösséghez tartozást és az etnikai, kulturális, nyelvi identitást szét lehet választani. Az utóbbi az előbbit színesíti.

Persze, naivitás lenne azt gondolni, hogy Amerika mindig a tolerancia hazája volt. A 19. században az országot elöntötték az etnikai és vallási ellentétek, és némelyik áthúzódott a 20. század első felére is (sőt szalonképes formában jelen van). Volt olyan amerikai mozgalom (Nemtudom Mozgalom), amelyik az ágrólszakadt ír bevándorlók végeláthatatlan áradatától féltette a protestáns, angolszász Amerikát (a mozgalom onnan kapta a nevét, hogy tagjai teljes titoktartást fogadtak). A századfordulón az írekkel szembeni előítéletek az olasz és kelet-európai zsidó szegényekre ragadtak át. Aztán ahogyan az amerikai középosztály ismét kibővült az új bevándorló csoportok tagjaival, ugyanazok a méltánytalan előítéletek, amelyek bevándorló íreket, olaszokat és zsidókat sújtottak (potyautas-mentalitás, elzárkózás és arrogancia a fogadó társadalommal szemben, beszűkült és túlzottan konzervatív életvitel, a mélyszegénység felé való tendálás, antikapitalista demagógiára való hajlam) „tovább vándoroltak” a spanyol ajkú bevándorlókra. A magyar bevándorlók ellen is folyt kampány egy időben (no, persze nem a „marslakók” idejében, hanem a 19. század végén!). Mitt Romney hitsorsosai is tudnának beszélni: egyházuk alapítóját, Joseph Smith-t a feldühödött tömeg lincselte meg. És akkor még nem is beszéltünk az afroamerikaiak és amerikai őslakosok mélyebb sérelmeiről!

Talán túlzónak hangzik: Amerika mára jobb lett, mint amilyen volt százötven vagy akár száz évvel ezelőtt! Mindez bizakodással tölthet el bennünket itt, az óceán túlsó felén: lám, a társadalmak képesek változni, jobbá válni! Egy társadalom képes levetkőzni a korábbi hibákat, és szívós munkával megtanulhatja az együttélés és együttműködés kultúráját. Ezt bizonyítja, hogy az amerikai társadalom fél évszázad alatt eljutott az első katolikus elnöktől (Kennedy) az első afroamerikai elnökig (Obama), és esélye van annak, hogy a százhatvannyolc éve (nem is volt olyan régen!) meglincselt Joseph Smith követője költözzön be a Fehér Házba. Lehet ehhez cinikusan is hozzáállni: „egyszer volt Budán kutyavásár”. De akkor járunk el helyesen, ha ezeket a példákat egy társadalom tanulási folyamata részének tekintjük.

Mindehhez két dolog kell. Egyrészt az őszinte hit a társadalom értékeiben (ld. az amerikai mítosz: „gerendakunyhóból a Fehér Házba”). Ami összeköti az amerikai társadalom különböző csoportjait, az egy sajátos tisztelet az alkotmány értékei iránt, megtoldva a gyakorlatias, ezért mindenki számára vállalható vallásossággal, amelyik beépül az állampolgári kultúrába (ld. elnöki eskü, Amerika mint „kiválasztott közösség”, az elnökök Istenre való hivatkozása, az alkotmánynak és még az alkotmány kiegészítéseinek is a Szentíráshoz hasonló tisztelete). Másrészt az, hogy az újonnan érkezettek előtt is nyitva álljon az út a középosztályba való bekerüléshez, privilégiumok és bürokratikus eljárások ne állják útját az egyéni kezdeményezőkészség kibontakozásának. Az Európai Unió és Magyarország mindkettővel bajban van.

 

0 Tovább

Az az én nyakkendőm!

Horváth Krisztián bejegyzése:

A megszokott nyakkendőszínek, miszerint a republikánus jelölten piros, a demokratán kék kiegészítő van ezúttal felcserélődött, így a végkifejletet tekintve akár arra is következtethetnénk, hogy akin a piros nyakkendő van, az nyeri a szócsatát. Barack Obama legalábbis látványosan magára talált előző szereplése után. A „szerencsehozó” nyakkötőkön túl azonban a második elnök-jelölti vita számos más érdekességet is tartogatott a nézők számára.

A New York államban lévő Hempstead városbéli Hofstra Egyetemben megrendezett második elnök-jelölti vitát több szempontból is nagy várakozás előzte meg. Először is, azért mert az előző megmérettetés alkalmával a republikánus jelölt Mitt Romney sokak számára nagy meglepetést szerezve fölényesen győzedelmeskedett ellenfele Barack Obama felett. Jól jelzi a viták jelentőségét, hogy Romneyt eleinte szinte esélytelennek titulálták a versenyben. Az első hivatalos szócsata eredményének köszönhetően azonban behozta lemaradását demokrata riválisával szemben, sőt egyes felmérések szerint meg is előzte őt (bár az előnye legtöbbször a 4,5 % - os hibahatáron belül mozgott). Ennek következtében, mindenki azt várta a regnáló elnöktől, hogy a második alkalommal, sokkal határozottabb és meggyőzőbb lesz, hiszen lépéskényszerbe került.

További érdekessége a vitának, hogy nem előre megírt kérdések alapján folytatták le a párbajt, hanem a közönség soraiból jövő kérdésekre kellett felelniük a jelölteknek (akiket a Gallup Intézet válogatott össze és közös bennük, hogy még egyikük sem döntötte el azt, hogy kire kívánja leadni a voksát a választás alkalmával). Erre 82 ember kapott lehetőséget. Ezzel a közvetlen kérdez-felelek szituációval pedig az emberek demokráciába vetett bizalmát erősítendő folytatták le a második vitát és hozták közvetlen kapcsolatba a választót és jelölteket.

Harmadrészről pedig, figyelemreméltó, hogy egy hölgy vezette az elnök-jelölti vitát, mivel erre már húsz éve nem került sor. Érdemes továbbá néhány szót ejteni a moderátor szerepfelfogásával kapcsolatban, hiszen ez is az esemény egyediségét támasztja alá. A rivális táborok az első vita után olyan megállapodást kötöttek, hogy előre megszabják a moderátor mozgásterét, és nem engedik, hogy az adott témáktól és kérdésektől eltérjen, és új témaköröket hozzon fel vagy esetleg a kérdéseket önkényesen átfogalmazza. Candy Crowley (a CNN politikával foglalkozó részlegének vezetője), pedig nevezetesen nem arról híres, hogy visszahúzódóan, szinte csak technikai jelleggel koordinálja a vita menetét, hanem sokszor markáns véleményével színesíti a beszélgetést. A vita előtt ezt az előfeltevést támasztotta az a nyilatkozata is, amelyben kifejti, hogy ő nincsen kötve semmilyen szerződéshez, ami arra kötelezné, hogy a lehető legkevesebb szerepet vállalja a vita moderálásában. Mindezek tükrében izgalmas vitának nézhettünk elébe.

Rögtön az első kérdés alkalmával, amely a diplomások munkaerő piacon való elhelyezkedését érintette, mindkét jelölt belecsempészte a már ismert kampányszlogeneket válaszába, ami ezt követően végigkísérte az egész estét. Szembeötlő volt az alapvető különbség a reakciókban - ami később enyhülni látszódott -, hogy Mitt Romney sokkal közvetlenebbül és személyesen reagált a válaszokra, - előjött az első vitából már ismert „emberarcú Romney”-, míg Barack Obama inkább általánosan fogalmazott álláspontja ismertetésénél. Az egymásnak való odaszurkálások már itt is felbukkantak és előrevetítették az esemény hangulatának további alakulását.

A vita során mindketten egy-egy füzérre fűzték fel gondolataikat és ehhez az alaphoz tértek vissza a témák túlnyomó többségénél. Romney mindig azt hangsúlyozta, hogy ő a középosztályt akarja segíteni és csökkenteni az adót a vállalatok számára, így több pénzt hagyva náluk, több ember foglalkoztatására lesznek képesek. Azt pedig, hogy ezt sikeresen végigvigye, az predesztinálja, hogy jártas az üzleti világban és ismeri a vállalkozások mindennapi gondjait, feladatait, vagyis képes a vállalkozók fejével gondolkodni és a legjobb megoldást ő tudja nyújtani számukra. Obama azon kívül, hogy folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy a republikánus kormányzó a tehetősek érdekét kívánja érvényesíteni és számukra további adókedvezménnyel akar operálni, saját elnökségének alapvető jelentőségű eseményeit hangsúlyozta. Belpolitikai szempontból az „Obamacare” néven elhíresült egészségügyi reformcsomag előnyeit hangsúlyozta, valamint a kül- és biztonságpolitikai szempontból kardinálisnak mondható Oszama Bin Ladenen való rajtaütést és likvidálást emelte ki. A vita egy darabig teljesen kiegyensúlyozottnak volt mondható, hiszen az Elnök magára talált és mintha kicserélték volna, nagyon aktívan támadott és érvelt. Kihívója pedig az első vitában a tőle megszokott profizmussal hangsúlyozta az elmúlt négy év be nem váltott ígéreteit és sorolta, hogy ő mit csinálna másként.

A mérleg nyelve azonban fokozatosan elkezdett a hivatalban lévő elnök javára billenni. Kezdődött ott, hogy számon kérte Mitt Romneyn azt, hogy adócsökkentési terveihez nincsenek konkrét, cselekvési tervek és adatok, amire nem reagált érdemben a republikánus fél, mintegy beismerve a felvetés jogosságát.

Itt már lehetett látni, hogy az Elnök kezd fogást találni vitapartnerén, a tortúra pedig itt még korántsem ért véget. Romney szavahihetőségét is megkérdőjelezte Obama, mert szerinte ellenfele nagyon gyakran váltogatja egyes témákkal kapcsolatban az álláspontját (itt pl. a fegyvertartás témakörénél jött szóba), ami azért éles kritika, mert az elnök-jelöltségért folytatott versenyben saját pártján belül is hasonló felhangú bírálatok érték. Mindezek azonban eltörpülnek a mellett, amekkora ballépést elkövetett Romney a Bengáziban történt események kormányzati felelősségének firtatása alkalmával. Olyan kijelentést tett ebben a rendkívül érzékeny témában, hogy az Elnök tétovázott és nem merte kimondani első pillanattól kezdve, hogy a nagykövetség dolgozói terrorista támadás áldozatai lettek, - amit nemcsak Obama, hanem a moderátor asszony is megcáfolt. Ez elég súlyos kommunikációs hiba. További arculcsapásul érhette az, amikor az utolsó szó jogán Obama előhozta mintegy aduászként azt a bizonyos 47%-ról szóló beszédet és firtatta vélt üzenetét. Ez a mozzanat, pedig méltóképpen koronázta meg és zárta le ezt a heves és izgalmas vitát. Megállapítható tehát, hogy ha nem is olyan nagy fölénnyel, mint az előző alkalommal ellenfele tette, de Obama összeszedve magát győztesen került ki a második elnök-jelölti vitából. Az utolsó, mindent eldöntő menet azonban még hátra van és a pontozóbírók november 6-án fogják kihirdetni a győztest.

Az előzetes várakozásokkal szemben a moderátor szerepfelfogását pedig abszolút nem érheti kritika, hiszen határozottan, tárgyilagosan vezette a vitát, ha szükség volt a jelölteket is rendre utasítva a témától való eltérés esetén. Candy Crowley nem vállalt aktív szerepet a vita alakításában, sőt a tárgyilagosságát támasztja alá a már említett helyreigazítása is, amiben Mitt Romney által megfogalmazott pontatlanságokat igazította ki. Mindazonáltal egy nagyon határozott és profi koordinátor szerepét töltötte be, ami egy ilyen jelentőségű vita alkalmával alapvető követelmény kellene, hogy legyen.

Legvégül érdemes szemügyre venni azokat a szempontokat, amelyek számunkra is tanulsággal szolgálhatnak. Mindannak ellenére, hogy éles, parázs vitának, álláspont ütköztetéseknek lehettünk szem- és fültanúi, mégis megmaradt a kulturáltság, viszonylagos higgadtság és egymás tisztelete. Magyarországon ez sajnos aligha lenne ilyen formában elképzelhető.

A mai magyar politikában és társadalomban uralkodó viszonyokat és a politika általánosan negatív vagy apatikus megítélését figyelembe véve, nekünk is el kellene gondolkodnunk egy ilyen lehetőség bevezetésén ahol a még bizonytalan szavazókat egy miniszterelnök-jelölti vita keretében élőben próbálják meggyőzni a hatalomra jutni kívánó személyek. Gondolom ezt azért, mert itt tényleg úgy érezhette az ember, hogy a választók (kiváltképp az ott ülők) kegyeiért törik magukat és harcolnak a vitapartnerek és nem azért, hogy szimplán csak hatalomba kerüljenek/maradjanak. Ránk választókra is ösztönzően hatna az, ha a miniszterelnök-jelöltekkel személyesen találkozhatnánk és tehetnénk fel a kérdéseinket, hiszen így sokkal közvetlenebb kép alakulhatna ki a személyükről és megfontoltabban tudnánk meghozni döntésünket a választásokkor.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

 

 

0 Tovább

Gondolatok az amerikai-iráni kapcsolatokról

„NAGY SÁTÁN” VS. „TÖRVÉNYEN KIVÜLI”

A szerzőről: Ablaka Gergely (1979): politológus, közel-kelet kutató. Az ELTE-ÁJK és a ZSKF megbízott oktatója. Kutatási területei: az Európán kívüli politikai rendszerek, a Perzsa-öböl regionális kapcsolat-rendszere, valamint az Iszlám Köztársaság politikai evolúciója. Blogja itt követhető: www.ablak-a-vilagra.blogspot.com. 2006-ban „nyári egyetemen” volt Teheránban, 2009-ben pedig közvetlen közelről kísérte figyelemmel a választási forrongásokat.

Washington és Teherán, vagy ahogyan egymást címkézik, a „Nagy Sátán” és a „Törvényen Kívüli”, az 1979-es forradalom óta feszül egymásnak és mellőz mindenfajta hivatalos kapcsolatot. A feleknek még diplomáciai képviseletük sincs a másik területén: Amerikát Svájc, Iránt pedig Pakisztán képviseli az ellenséges államban. De vajon mi lehet az oka ennek a szűnni nem akaró ellenségeskedésnek? Nos, leginkább az, hogy a történelem során mindkét oldalon komoly sérelmek gyülemlettek fel, amelyek napjainkig jelen vannak a fejekben és meghatározzák a követett politikákat is. Lényegében az évtizedek alatt szerzett keserű tapasztalatok, illetve az egyes esetekből levont következtetések azok, amelyek a „bizalmatlanság téglafalát” felhúzva, teljes mértékben ellehetetlenítik a felek közti megbékélést.[1] (Különösen így van ez, ha azt nézzük, hogy Iránban a múlt voltaképp folyamatos jelennek számít.)

Iráni részről megbocsáthatatlan az, hogy az USA részt vett a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszedek kormányának megdöntésében 1953-ban[2], majd támogatta a sah elnyomó önkényuralmi rendszerét annak érdekében, hogy Irán az amerikai hidegháborús támaszpont-rendszerbe illeszkedjen. Az 1980-as években zajló iraki-iráni háborúban pedig fegyverekkel látta el az iszlám köztársaság riválisát, Szaddám Huszein diktatúráját.[3] Továbbá említést érdemel az a szerencsétlen eset is, amikor a „tanker-háború” évében (1988-ban) az amerikai haditengerészet tévedésből lelőtt egy iráni utasszállító gépet. Az USA köré kezdetekben szőtt nimbusz mára kétségkívül elveszett, ha az iráni politikát vagy az állami propagandát nézzük, a hétköznapokban azonban Amerika továbbra is a „lehetőségek országa”, a századelő alkotmányos forradalmában hősi halált halt Howard Baskerville-nek a sírján pedig még mindig frissek a sárga tulipánok („olyan ő az irániaknak, mint Lafayette az amerikaiaknak”).[4]

Amerikának minden kétséget kizáróan az 1979-es forradalom a legfájdalmasabb és legtanulságosabb „iráni lecke”. A monarchia bukásával Washington a legfontosabb regionális szövetségesét, a „Perzsa-öböl csendőrét” veszítette el, no meg azokat a dollár milliárdokat, amelyeket az évek során a sah rendszerére költött. Igazán kellemetlen emléket azonban az amerikai követség elfoglalása és az ott dolgozó diplomaták 444 napos túszul ejtése okozott.[5] Ahogyan az államalapító Khomeini ajatollah fogalmazott, „Súlyos arculcsapást mértünk az Egyesült Államokra!” S valóban, a teheráni túszdráma nemcsak Carter elnök bukásához vezetett, hanem mély nyomokat hagyott az amerikai gondolkodásban is, Iránra ezt követően úgy tekintettek, mint a „forradalmi fanatikusok” országára. A kudarcba fulladt mentőakció pedig mind a mai napig kísért a Pentagonban, miként a stratégák fogalmaznak: „Nem kell nekünk még egy Teherán!” (Iránban valójában a vietnámi-szindróma ismétlődött meg ekkor.)

Az Egyesült Államok és Irán kapcsolatát a sérelmeken alapuló bizalmatlanság határozza meg, aminek eredményeként a felek az évtizedek alatt mindig elszalasztották a párbeszédre kínálkozó lehetőségeket. A reformista Khatemi elnök „civilizációk közti párbeszéden” alapuló nyitására[6] a Clinton-adminisztráció csak felszínesen válaszolt, a „birkózó-diplomácia” dacára az Irán elleni szankciók továbbra is hatályban maradtak. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után előállt helyzetben az iráni vezetés igyekezett együttműködni az amerikai adminisztrációval, így például felajánlotta segítségét az Afganisztánban bajba került katonák kimentéséhez[7] (sőt a merényletek áldozataira emlékezve még virrasztást is tartottak Teheránban). Mindez azonban semmit sem számított, Bush elnök a „gonosz tengelyéhez” sorolta az iszlám köztársaságot.[8] Ugyanakkor Teherán sem rest élből elutasítani az amerikai „békejobbot”, például Obama elnök perzsa újévi köszöntője süket fülekre talált a forradalmi vezetésben.

Az amerikai-iráni szembenállás további eredője-fenntartója a kölcsönös fenyegetettség érzete-képzete. Washington szemében az iszlám köztársaság három évtizedes deviáns magatartásával mindenképpen kiérdemelte a „Törvényen Kívüli” címkét: támogatja a nemzetközi terrorizmust, semmibe veszi az emberi jogokat, valamint tömegpusztító fegyverek beszerzésére törekszik.[9] Hasonlóképp, Teherán az Egyesült Államokban még mindig a „Nagy Sátánt” vizionálja, az afganisztáni és iraki háborúk kapcsán az USA érdekeit szolgáló közel-keleti neokolonializmusról beszél, az ország köré vont amerikai katonai gyűrűt látva és az erősödő háborús retorikát hallva pedig attól tart, hogy ő lesz a következő célpont.[10] Az amerikai erőfölényt és a bizonytalan regionális környezetet látva Teherán választása ezért az elrettentés fokozására esett. E tekintetben pedig (észak-koreai mintára) a nukleáris opciót gondolják a legjobb eszköznek, ami Washington féken tartásával garantálhatja a forradalmi rezsim továbbélését.[11]

A kölcsönös ellenségesség ugyanakkor egyfajta kellék is, amely a hatalom megtartásához, vagy éppen a stratégiai pozíciók megőrzéséhez szükségeltetik.[12] A teheráni vezetés a „külső ellenség” mítoszát fenntartva biztosíthatja a rendszer támogatottságát. Az Egyesült Államok remek bűnbak, amennyiben a társadalmi gondokért az amerikai pop és szex-kultúrát, a gazdasági nehézségekért az igazságtalan washingtoni szankciópolitikát, a regionális instabilitásért és az etnikai kisebbségek lázongásáért pedig az agresszív amerikai külpolitikát lehet okolni – s ezzel elhárítani magának a rendszernek a hibáját és a vezetőnek a felelősségét. De Washington szintén „profitálhat” az iráni rezsim jelentette fenyegetésből, hiszen azt egyfajta hivatkozási pontként használva lehetősége nyílik arra, hogy növelje katonai jelenlétét a számára stratégiailag oly fontos térségben, ahol az iráni nukleáris veszélyen túl olyan kihívásokkal is szembe kell néznie, mint a Kínai Népköztársaság növekvő jelenléte és erősödő befolyása.[13]

Az USA-ban az elnökválasztásra készülődve mindkét jelölt karakteres Irán-politikát vázolt a szavazó polgárok elé: Obama a megkezdett úton folytatná tovább a diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlást, Romney ezzel szemben a katonai jelenlét fokozásáról és a fegyveres erő szükségességéről beszél.[14] Valójában azonban bárki is lesz az elnök, aligha várható komolyabb elmozdulás a washingtoni Irán-politikában, vagyis nem lesz konvencionális háború az Iszlám Köztársaság és az Egyesült Államok között. Irán megerősödése kétségkívül zavarja az amerikai vezetést, de lehetőségei igen korlátozottak: egyfelől az afganisztáni és iraki háborúkat követően az amerikai közvélemény nem kíván egy harmadik hadjáratot; másfelől a pénzügyi és gazdasági válság közepette az amerikai költségvetés sem bírna el egy újabb pénzelnyelő konfliktust; végezetül a nemzetközi közösség támogatása-segítsége sem biztosított; hovatovább Irán kemény „katonai” dió, amennyiben „igazi bevehetetlen hegyvidéki erődnek számít”.[15]

Teherán regionális hatalma az elmúlt évtizedben jelentősen erősödött, s mindez Washington kárára következett be. Irán felemelkedését, vagy ha úgy tetszik, az Egyesült Államokra jelentett fenyegetését azonban hiba lenne túldimenzionálni, mivel az lényegében a történelmi folyamatok szerencsés együtt-hatásnak köszönhető csupán: egyfelől a regionális környezet megváltozásának, másfelől pedig az olaj-árak emelkedésének.[16] Előbbi a természetes ellenségektől szabadította meg Teheránt, utóbbi pedig az elrettentésre és kapcsolatépítésre felhasználható pénzösszegeket növelte meg. Csakhogy mindezek ellenére az USA még mindig komoly ellensúlyt képez Iránnal szemben, ráadásul, és ez talán sokkal lényegesebb, maga az iszlám köztársaság számos belső problémával is terhelt. A rendszer támogatottsága folyamatosan csökken a megfiatalodott és szekularizálódott társadalom körében, az ország gazdaságának mélyrepülése miatt pedig fokozatosan növekszik a lakosság frusztrációja, miközben persze kiéleződnek az iráni politikát (amúgy is jellemző) frakció és személyi harcok.[17] (Röviden, áll a bál Iránban.)

Az amerikai-iráni szembenállást összességében egyfajta hidegháborús versengéshez lehet hasonlítani, amennyiben a felek egyfelől (mint ahogyan eddig is) megpróbálják elkerülni a közvetlen fegyveres összecsapást, hiszen a totális háború sem Teheránnak, sem pedig Washingtonnak nem áll érdekében, másfelől azonban igyekeznek titkos akciókkal, áttételes háborúkkal, illetve diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlással gyengíteni-ellehetetleníteni a másik felet.[18] Teherán Irakban és Afganisztánban szorongatja az Egyesült Államokat, és a Hormuzi-szoros blokádjával riogat, Washington pedig Szíriában próbál fogást venni Iránon, valamint kiterjedt nemzetközi szankciópolitikával („a dollár súlyával és erejével”) kísérli meg sarokba szorítani az iszlám köztársaságot.[19] Az amerikai-iráni hatalmi birkózásban most (a riál válságát látva) az Egyesült Államok van kedvezőbb pozícióban (erőben), de a geopolitikai realitások hosszabb távon mindenképpen Iránnak kedveznek. Ráadásul nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a „törvényen kívüli őrült mollák” uralta iszlám köztársaság nagy „túlélőnek” számít.




0 Tovább

A kivételesség bűvölete

Tom Bako a Székelyföldről immigrált az Egyesült Államokba a középiskola befejezése után. Politikatudományi tanulmányait a towsoni egyetemen végezte, Baltimore mellett. Egy kis felsőoktatási reformmal foglalkozó nonprofit szervezetnél irányít kutatási és gyakornoki programokat Washington, DC-ben. A Potomac túloldalán, Alexandria, VA-ban él feleségével és fiával.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.

Az előző vendégposztomban szóltam a Heritage Foundation erőteljes neokonzervatív, új-Wilsoniánus beállítottságáról, ami az amerikai külpolitikát illeti. Az alábbi bejegyzés arról a konszenzusról szól, amely a mainstream politikai spektrumot átfödve, úgy demokrata, mint republikánus általános támogatottsággal, fenntartja az Egyesült Államok intervencionista külpolitikáját.

A külpolitikai és nemzetbiztonsági vita az amerikai közéletben gyakorlatilag két igen befolyásos táborra oszlik. Az egyik oldalon a liberális-humanitárius intervencionisták vannak, akik általában (bár nem mindig) a demokrata pártot tartják természetes otthonuknak; a másikon az állítólagos “amerikai értékeket”—szabad választások, demokrácia, piacgazdaság—a szuronyok élével promotáló neokonzervatívok, akik gyakran (de nem minden esetben—lásd pl. Joe Lieberman volt demokrata, ma független connecticuti szenátor példáját) republikánusok. A novemberi elnökválasztás két jelöltje, Obama elnök és Romney kormányzó, jó példák a két tábor ecsetelésére. Bár Obama egyik fontos kampányeleme 2008-ban éppen az volt, hogy békepárti jelöltnek tüntesse fel magát a vérszomjas, két háborút folytató, hadifoglyokat kínzó neokon republikánusokkal (abban az esetben John McCain szenátorral) szemben, három és fél éves kormányzása mást mutat:

- ígéretével ellentétben nem zárta be a kubai Guantánamo börtönt, és nem függesztette fel a Bush-érabeli katonai törvényszékeket, amelyek a normális civil szövetségi igazságszolgáltatáson kívül ítélik el a terrorizmussal vádolt hadifoglyokat;

- bár az iraki háborút “befejezte,” Afghanisztánban megemelte az amerikai haderők jelentlétét, és radikálisan növelte a pilótanélküli Predator és Reaper drone-okkal való légitámadásokat Pakisztán északnyugati területein, Yemenben, és más helyeken;

- kongresszusi felhatalmazás nélkül hadműveleteket indított a líbiai forradalmárok megsegítésére Muammar Gaddafi diktátor ellen.


Ilyen szempontból nem sok gyakorlati különbség van a Bush-Cheney és az Obama-Biden adminisztrációk közt, ami a nemzetbiztonsági politikát illeti. Ezt egyébként az is illusztrálja, hogy Obama az adminisztrációja első két évében megtartotta az utolsó Bush-kori védelmi minisztert, Robert Gates-t. Amikor pedig a CIA fejét, Leon Panettát nevezte ki Gates utódjául, a CIA élére az iraki hadműveletek és a közel-keleti hadműveletekért felelős U.S. Central Command volt parancsnokát, a népszerű Petraeus tábornokot helyezte.

Ennek fényében nehéz Romney kormányzónak és neokonzervatív tanácsadóinak “jobbról előzni” az Obama-kampányt külpolitikai kérdésekben, és ez a Biden-Ryan alelnöki vitában is megmutatkozott: Biden jogosan kérdezte meg Ryan-től: egész pontosan mit tennének, ami különbözne az Obama-külpolitikától? Újabb háborúkat indítanának, pl. Szíriában vagy Iránban?

Mi áll emögött a militáns globális intervencionizmus mögött?

Az amerikai politikai diskurzusban, főleg a konzervatív/republikánus oldalon, gyakran hallani az “American exceptionalism” kifejezést, amely magyarra legpontosabban talán “amerikai kivételesség”-ként fordítható le. Ez egy sokrétű, történelmileg mély jelentés(eke)t hordozó fogalom, amelynek az alapvető gondolata így jellemezhető: az amerikai nemzet egy, a történelem vagy isteni Gondviselés által kivételessé tett entitás, amelyet nem a hagyományos vér-és-rög típusú kötelékek tartanak össze, hanem a Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazott általános politikai alapelvekbe vetett hit. Mivel az élethez, szabadsághoz, vagy egyenlőséghez való jogok természetüktől fogva univerzálisak és nem csak egy népcsoportra vonatkoznak, az amerikai népnek az egyedi sorsa az, hogy a világgal megismertesse és elfogadtassa őket (egyesek szerint akár szükséges vérontás, “collateral damage” árán is).

A módszerek különbözhetnek—egyesek nemzetközi intézményeken (mint pl. az Egyesült Nemzetek vagy a Világbank) keresztül, mások az amerikai szuverenitás és unilateralizmus jegyében szeretnek dolgozni; egyesek a diplomáciát, mások az erőt tartják pótensebb eszköznek—de a cél alapjaiban ugyanaz: az amerikai világrend fenntartása, a demokrácia és a szabad piacok promotálása világszerte.

A globális intervencionizmus első látásra sokszínűnek tűnő, de valójában fölöttébb egyhangú kakofóniája kizárja a harmadik tábort, amelyet gúnyolódásképpen “izolacionistának” szoktak becézni—bár a legtöbben, akik ebbe a táborba tartoznak, visszautasítják a vádat és egyszerűen a béke, a mérséklet, a nemzeti (és nem a globális) érdek védelme híveinek tartják magukat, és alapelvük, hogy az Egyesült Államok ne üsse bele mindenbe az orrát, amibe nem muszáj. A nonintervencionista és békepárti tábort a mainstream politikában olyan személyek képviselik, mint a hamarosan nyugdíjba vonuló texasi képviselő, Ron Paul, vagy a fia, a Kentucky-t képviselő Rand Paul szenátor a republikánus oldalon, illetve az ohioi Dennis Kucinich demokrata képviselő, aki egyébként a magyar-amerikai kongresszusi caucus társelnöke is. Ők azon kevesek közé tartoznak, akiknek van merszük megkérdőjelezni a “kivételesség” külpolitikáját, azt a kimondatlan alapelvet, hogy Amerikának “minden versenyben van lova,” és a feltételezést, hogy a szó szoros értelmében vett nemzetbiztonság azonos lenne a világrend és számos más ország (főként Izrael) védelmével.

Bár az “amerikai kivételesség” és az aktív külpolitika mindig is része volt az amerikai történelemnek ilyen vagy amolyan formában, az tagadhatatlan, hogy a 2001. szeptember 11-i tragédia megerősítette az Amerika szerepét a világ színpadán aktív, preemptív szereplőként látók kezét. A Heritage Foundation például, amely 1996-ban még hevesen kritizálta a neokonzervatív értelmiségiek, Bill Kristol és Robert Kagan, gondolatát, miszerint Amerika egy “jótevő hegemón” és annak is kell lennie, mára teljesen átvette az aktív intervencionizmus neokon mantráját. (A másik nagy konzervatív agytröszt, az American Enterprise Institute, pedig eleve a neokonzervatív beállítottságúak főhadiszállásaként szolgált.)

Hogy egy mérsékelt nonintervencionista politika mennyire lesz népszerűbb a jövőben, amint az amerikai népnek egyre inkább elege lesz a rengeteg pénzbe és amerikai emberéletbe kerülő háborúkból, az csak a jövő titka—de egyelőre ez az alternatíva nem lesz a realisztikus opciók közt a novemberben szavazók számára, és a konszenzus maradni látszik.


0 Tovább

Az Obama paradoxon

A gazdasági válság, az iraki háború „kísértete” és a globális erőviszonyok változása az utóbbi években igencsak újrakalibrálta az amerikai külpolitikát. Mit tegyen hát egy Nobel-díjas elnök, akinek a béke „reklámarcaként” kell lavírozni országát a világpolitikai konfliktusok vizén? A spin doctori válasz egyszerű. Legyen nagyon taktikás. Barack Obamának pedig nem kellett kétszer mondani. Miközben meglepően sok elemet átvett előde külpolitikai eszköztárából, mégis képes volt helyreállítani Amerika nemzetközi elfogadottságát. Hogyan tudta négy év alatt elfeledtetni Barack Obama a Bush-korszak külföldi megvetését? Javarészt az „Obamiánusok” segítségével. A furcsa név nem valami titkos társaságot takar, kilétük pontosan kiderül James Mann nemrég megjelent „The Obamians” című könyvéből, amelyben a szerző megpróbálja megmagyarázni az Obama-kormány világnézetét. Mit miért csinálnak? Milyen motivációk rejlenek intézkedéseik mögött?

A könyvben Mann megvizsgálja az elnök külpolitikai tanácsadóinak elképzeléseit és azon eseményeket, amelyek formálták, formálják őket, egyben kitér Barack Obama saját változó nézeteire is Amerika világpolitikai szerepét tekintve. Egyáltalán nem rutintalanul, hiszen korábban már a Bush-kormányról is írt hasonló könyvet, és ahogyan akkor is, most is bennfentes interjúkra alapozta meglátásait. E szerint Obama politikusi tevékenységét leginkább külpolitikáján keresztül lehet megérteni. Egészen pontosan az e téren ügyködő tanácsadók egy új generációján át, akiket „Obamiánusoknak” keresztelt el. Az ebbe a körbe tartozó Ben Rhodes, Mark Lippert és Dennis R. McDonoughnak olykor nagyobb szerepe van a döntéshozatalban, mint a hivatalos nemzetbiztonsági tanácsadónak vagy Hillary Clintonnak. Az elnök ugyanis minden találkozójuk előtt, után, ezzel a szenátori időszaka óta vele levő közvetlen tanácsadói körrel konzultál. Ez nem meglepő. Korábban már írtunk arról, hogy Obama „introvertált” elnök, akiről köztudott, hogy csak a legszűkebb bizalmi körével tarja a kapcsolatot. Velük azonban szívesen jár akár kosárlabdázni vagy nyaralni is. Épp ezért érdekes, hogy egy könyv megszólaltatja ezeket a rendkívül közeli kapcsolatokat. S, hogy miben különböznek elődeiktől?

Az Obamiánusok számára a Clinton-korszakban még oly fontos vietnámi háború már történelem, szemük előtt azonban még ott lebeg a „2002 szindróma”. Ugyan nem félnek már a tengeren túli harctól, de nem is tudják elfelejteni az iraki háború presztízsveszteségét. Ennek a tudásnak birtokában habár előálltak olyan újszerű ötletekkel, mint az afganisztáni jelenlét fokozása, vagy az iráni párbeszéd kezdeményezése, mégis, mivel kevés tapasztalatuk volt a kormányzásban az elődeiktől való elhatárolódás ellenére gyakran mégis a „nagy öregek” tanácsaira szorultak. Talán ezért érzik sokan, hogy nem vált valóra a Barack Obama által 2008-ban ígért „változás”. Amit sokan tehetetlenségnek vagy szürkeségnek látnak, azonban felveti részünkről a kérdést, hogy Amerika – a maga sajátos világpolitikai helyzetében – folytathat-e ténylegesen demokrata vagy republikánus külpolitikát? Létezik-e még személyes, felismerhető „arcéle” a politikának? Egy egyszerű példával illusztrálva, ha történetesen 2001-ben a szeptember 11-i terrortámadások idején demokrata elnök lett volna, más lett volna a reakció, és ha igen fundamentálisan más, vagy csak arányaiban?  Ez azért is érdekes, mert Barack Obama az utóbbi négy évben többször is bizonyította, hogy Nobel béke díja ellenére, nem riad vissza akár az erő alkalmazásától sem.

Mann egészen odáig megy miszerint Obama előde lábnyomaiba lépve szintén reálpolitikusként kezdte kormányzását. Kormányzása kezdetén Irán esetében kifejezetten erőt és határozottságot akart mutatni. Habár ez nem bizonyult túl sikeresnek az arab tavasz már lehetőséget nyújtott számára, hogy egyszerre legyen idealista (a demokratikus változás propagálása) és realista (Hoszni Mubarak lemondásra való felszólításával támogatást szerezve egy az Egyesült Államok számára stratégiai jelentőséggel bíró országban.) Mindazonáltal Obama sokkal visszafogottabban látja Amerika szerepét a világpolitika színpadán, mint előde vagy republikánus kihívója Mitt Romney. Nem csak a válság utáni belső megújulásra koncentrál, hanem már előre készül arra az időre, amikor Amerika esetleg nem lesz képes világpolitikai egyeduralkodóként viselkedni. Ben Rhodes, nemzetbiztonsági tanácsadó szerint politikájukkal nem Amerika hanyatlását szeretnék „lemenedzselni”, hanem időt nyerni még 50 év nagyhatalmi dominanciához. Furcsa kettősség ez ahhoz képest, hogy az európaiak többsége Barack Obamát választaná, ha szavazhatna.

Ahhoz, hogy megértsük Obama bonyolult egyensúlyozását tudnunk kell, milyen tényezők befolyásolják Amerika külpolitikai szerepét. Globális dominancia vagy hanyatlás vár rájuk? Továbbra is világcsendőri szerep vagy az első világháborút követő távolságtartás fogja őket jellemezni? Csak kettő azon létfontosságú kérdések közül, amelyek befolyásolják az Egyesült Államok és a világ jövőbeli sorsát. A vita pedig messze nincs lezárva. A globális gazdasági válság csak olaj volt a tudományos, publicisztikai vitákra, amelyek folynak a témában. Még akkor is, ha ezekből lényegében semmi nem jut el hazánkba. A könyv azonban itt már rég elengedte az olvasó kezét. Bár messze nem ad mindenre magyarázatot, hozzásegíti az olvasót ahhoz, hogy belelásson a politikacsinálás boszorkánykonyhájába és ez több mint, amit bármely politikával foglalkozó magyar könyvtől várhatunk. Idehaza elképzelhetetlen ugyanis, hogy Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc vagy Mesterházy Attila vezető tanácsadóiról, háttér embereiről írjanak. Pedig szükség volna rá. Azzal, hogy a könyv feltárta mi rejlik a regnáló elnök külpolitikai filozófiája mögött, hozzájárul ahhoz is, hogy Amerika világpolitikai szerepét is jobban megértsük. Ha ugyanis Amerika csak „egyféleképp” tud viselkedni, felvetődik még egy kérdés. Hogyan viszonyuljon hozzá környezete? Számukra is korlátozott a mozgástér? Vajon mennyire létezik külpolitikai „szabad akarat”? Talán ismerősen cseng ez a kérdés Magyarország számára is. S hogy mindez miért fontos? Egyáltalán, miért kell, hogy érdekeljen minket, mi a választások kimenetele? Pontosan azért, mert nem tudjuk kivonni magunkat a világpolitika alól. Amerika sorsa kihat hazánkra is. Ha belpolitikai problémáinkba temetkezve csukott szemmel járunk a világban, ne csodálkozzunk, ha előbb utóbb falakba ütközünk.

0 Tovább

A fegyverhordozók összecsapása

Joe Biden vs Paul Ryan

Jelencsik Márk bejegyzése:

Az elnökválasztási versenyfutás egy igazibb, valósabb szeletét mutatta meg csütörtök este Joe Biden és Paul Ryan. Ők nem azok a történelmi politikusok, akiknek a nevét minden amerikai kisgyereknek meg kell majd tanulnia az iskolában. Nem is azok, akikre a kampánystáb stratégiákat épít, és akik miatt elsősorban elmennek szavazni az emberek. Ők azok a háttéremberek, akik nem csak a párton belül, de a Kongresszusban is megharcolták már politikai csatáikat. Joe Bidenre ez különösen igaz, hiszen minden mozdulatán, hangsúlyán, sőt, ezerdolláros mosolyán is látszott: vérbeli politikus. Paul Ryan már egy másik generáció, hozzá jobban illik a „manager image”, és minden szaván érződött, hogy kiváló segítője Mitt Romneynak. Igazi politikai csatát láthattunk, mindkét fél saját programpontjait ismételgette addig, amíg lehetőség nem adódott odaszúrni a másiknak. Szerencsére mindig csak verbálisan.

A vitákat gondozó bizottság ezúttal Kentucky államba vitte a jelölteket, akiket az adaneville-i Centre Collegeben ültettek le egymással. Az est háziasszonya és a vita moderátora Martha Raddatz, az ABC News elismert külügyi tudósítója volt. A szokásos pénzfeldobás után kiderült, hogy a vitát Joe Biden kezdheti, ennek követeztében pedig a végső zárszót Paul Ryan képviselőtől hallhatjuk majd.

A vita alapvetően kilenc témakörre épült. A kül- és belpolitika kérdéseit tagoltan tárgyalták a felek, ám mivel Martha Raddatz a Bengáziban történt eseményekkel kapcsolatban tette fel első kérdését, érdemes a külpolitikai álláspontok vizsgálatával kezdeni.

Líbia, Irán, Afganisztán és Szíria. Ezek az országok kerültek szóba, leginkább az itt végbement fegyveres konfliktusok és az amerikai haderők részvétele miatt. Tekintve, hogy az Államokban elképesztően fontos kérdés a hadsereg és az ország világhatalmi szerepe, az alelnökjelöltek egymást túllicitálva próbálták bebizonyítani saját külpolitikai álláspontjuk sikerességét. Joe Biden mielőbb kivonulna Afganisztánból, nem sürgetné a beavatkozást Irán esetében, a szíriai konfliktust pedig még csak kommunikációs fiaskónak sem nevezné. Ryan mindenben ellent mondott, kivéve az afganisztáni kivonulást, ahonnan ő sem bánná, ha elhajózhatnának az amerikai hadtestek, de csak akkor, ha erre valódi lehetőség kínálkozik 2014-ben.

A belpolitika komolyabb kihívások elé állította a mindenre megfelelni kívánó jelölteket. Paul Ryan sziporkázhatott a munkahelyteremtés kérdése kapcsán, míg terelnie kellett a többletadókkal kapcsolatban. Joe Biden védhette az Obama-kormány egészségbiztosítási- és nyugdíjpolitikáját, sőt, bedobta a politikusok utolsó mentsvárának számító mondatot is: Egy újabb négy éves felhatalmazással már végképp mindent egyenesbe hoznak majd.

A vita lement, a jelöltek sok trükköt bevetettek egymás ellen, a nézők pedig magukra maradtak a legfontosabb kérdésekkel. Miért lenne jobb alelnök Paul Ryan mint Joe Biden? A közgazdász végzettségű Ryan komoly háttérstábbal dolgozik együtt azon, hogy megválasztása esetén talpra állíthassa az Egyesült Államok gazdaságát. Új szereplőként bizonyos, hogy szüksége lenne egy kis időre, hogy megszokja az alelnöki bőrfotelt, de ha be akarja tartani választási ígéreteit, sok teendője lesz. Lendületes, tettre kész politikusnak tűnik, ezt az oldalát a vitában is megmutatta. Szintén kiütközött azonban tapasztalatlansága és a szabályokhoz való, sokszor hátrányos ragaszkodása is. Nem úgy Joe Biden, akinek minden válaszában volt ravaszság, rutin és tapasztalat. Ez egyébként a személyiségéből is fakadhat, mert ismeretes, hogy mindig is nagy sportember hírében állt. Azt mondják, az egyetemen is inkább focizott, minthogy a vizsgákra készült volna. Eszköztára széles, jó taktikusként mindig tudta, hol kell közbeszólni vagy egyszerű halandzsának nevezni Ryan érvelését. Ellentétes karakterek, ugyanúgy, ahogy elnökjelöltjeik. Látszott a vitában, hogy Biden erőskezű, öreg rókaként képes egyben tartani a hátországot, amíg Obama elnök képviseli az Egyesült Államokat. Ryan ennek tökéletes ellentéte lenne, ám Mitt Romneyval ők is egész csapatot alkotnak. Romneyt praktikus figurának állítják be, így hozzá is jól illik a kreatív ötletességet sugalló Ryan. Pláne, hogy Paul Ryanen látszik, megfelel neki a helyettesi pozíció, míg Biden habitusa és korábbi karrierje alapján önállóan is biztosan megállná a helyét. Alelnök esetében pedig erre is gondolni kell, mert ha szükséges, neki kell az elnök helyébe lépni.

Egyvalami azonban biztos. Bármilyen párost választ az amerikai lakosság, profi politikusokat juttatnak majd pozícióba. De valójában nem is személyeket, hanem jövőt választ most Amerika. A 2008-ban indult válságért nem hibáztathatja senki az Obama-kabinetet, ám volt négy kerek évük, hogy legalább bizonyos szegmenseket megtámogassanak. Mitt Romney és Paul Ryan kilábalást, új attitűdöt és változásokat ígér, ami vonzó lehet sokaknak. És hogy ki a győztes? A profi és rutinos Biden rettentően jól manipulálta a hallgatóságot. A fiatalos és kissé tapasztalatlannak látszó Ryan pedig őszinte hangvételével volt megnyerő. A válaszok alapján dönteni nem lehet, a személyes varázs megítélése pedig szubjektív dolog.

 

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ gyakornoka

 

 

 

0 Tovább

Három hónap a Heritage Foundation gyakornoki programjában

Tom Bako a Székelyföldről immigrált az Egyesült Államokba a középiskola befejezése után. Politikatudományi tanulmányait a towsoni egyetemen végezte, Baltimore mellett. Egy kis felsőoktatási reformmal foglalkozó nonprofit szervezetnél irányít kutatási és gyakornoki programokat Washington, DC-ben. A Potomac túloldalán, Alexandria, VA-ban él feleségével és fiával.

Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta.


Mielőtt részletezném a három rendhagyó hónapot, amit a Heritage Foundation-nél töltöttem 2010 tavaszán, hadd szóljak egy pár szót magamról bemutatkozásképpen. Életem első 18 évét székely szülővárosomban, Sepsiszentgyörgyön éltem le, és pár hónapra a sikeres érettségim után költöztem az Egyesült Államokba, egyetem végett. Négy évvel később befejeztem a politikatudományi tanulmányaimat Towson University-n, Maryland második legnagyobb állami egyetemén, miközben boldogan el voltam jegyezve életem szerelméhez, aki ma a feleségem (két nappal az első heritage-i napom előtt esküdtünk).

A Washington, DC-beli Heritage Foundation gyakornoki programja, a Young Leaders Program, országunk fővárosának egyik legnagyobb létszámú és -presztízsű lehetősége karrierjük kezdetén lévő fiatal konzervatívok számára. A program három trimeszterre oszlik--tavasz, nyár, és ősz--a nyári program lévén a legnagyobb és legkompetitívebb (hiszen olyankor szokott a legtöbb egyetemista vakációs lehetőségek után nézni). Nekem a 2010 tavaszi programba volt szerencsém bekerülni, amikor is 2009 késő őszén tudatták velem, hogy januártól májusig részt vehetek az akkori B. Kenneth Simon Center for American Studies (ma Center for Principles and Politics) munkásságában, mint fizetett “research intern” (kutatási gyakornok). Végül három hónapot töltöttem gyakornokként, 2010 január-április közt, mielőtt a program lejárta előtt megkaptam az első teljes normájú állásomat a kis felsőoktatás-reformpárti nonprofitnál, ahol jelenleg is dolgozom.

A Simon Center egyedi része a Heritage Foundation-nek, több okból is. A ma önálló, saját Heritage alelnöki poszttal rendelkező kis központ 2010-ben még az Ed Meese volt Reagan-kori igazságügyminiszter által irányított Center for Legal and Judicial Studies alá tartozott. A két részleg egy emelet két szárnyát foglalja el -- míg a CLJS specifikus alkotmány-, civil- és büntetőjogi kérdésekkel foglalkozik, a Simon Center célja az amerikai köztársaság általános alapító elveinek a filozófiai interpretálása, exegézise, mintegy hidat teremtve az amerikai politikai gondolkodás történelme, különböző filozófiai áramlatok, és a konkrét konzervatív szakpolitika közt, amellyel a Heritage többi része foglalkozik. (Heritage fizikai székhelye Capitol Hill-en sem véletlenszerű; a legfontosabb célközönsége alapításától fogva a Kongresszus két háza és a konzervatív-barát képviselők és szenátorok irodái.) Ellentétben a relatíve nagy bel-, kül-, vagy biztonságpolitikai egységekkel, ahol 5-10 gyakornok is dolgozhatott egyszerre, a Simon Centerben csak hárman voltunk gyakornokok a közel 50 fős 2010-es tavaszi csoportból. Amíg a legtöbb egység aktuálpolitikai kérdéseken dolgozott, ahol a napi hírek, kongresszusi események nagyon fontos szerepet játszanak, addig a mi fókuszunk nagyrészt sokkal időtállóbb, filozófiai, történelmi, biográfiai kutatásban érvényesült. Segítettünk például különböző segédanyagok szerkesztésében diákoknak és tanároknak, a Heritage Guide to the Constitution, illetve a Simon Center elnökének, Matthew Spaldingnak legújabb könyve, a We Still Hold These Truths, mellé. Emellett biográfiai anyagokat gyűjtöttünk konzervatív mozgalmi szereplőkről, illetve én magam Lee Edwards hidegháborús és egyéb kutatásának rendszerezésében segédkeztem. Péntekenként átmentünk az egyik képviselőházi irodaépületbe, ahol a Heritage Congressional Fellows program keretén belül különböző konzervatív akadémikusokat, értelmiségieket, közszereplőket hívtunk meg, hogy beszéljenek a kongresszusi irodákban dolgozó fiataloknak az amerikai konzervativizmus filozófiai, történelmi alapjairól.

A Young Leaders Program nagyon jól szervezett, és az érte felelős dedikált koordinátorok tényleg sokmindent tettek azért, hogy egy hasznos és felejthetetlen élményt nyújtson számunkra. A napi munka mellett sok beszéden, kerekasztal-beszélgetésen, konferencián, és egyéb speciális eseményen volt szerencsénk részt venni, és valóban úgy érezhettük, hogy szerves részei vagyunk a Heritage kultúrának és légkörnek. Bár a legtöbb gyakornokkal ellentétben én nem laktam a Heritage által szolgáltatott és menedzselt, egyébként nagyon drága, bentlakásban (hiszen a feleségemmel a gyakornokságom előtt pár nappal költöztönk össze Baltimoreban, ahol ő még egyetemen volt és ahonnan én nap mint nap bejártam DC-be), így is elég alkalom adódott a társaimmal való szocializációra, úgy maradandó barátságok, mint hasznos szakmabeli kapcsolatok kialakítására.

Bár végtelenül hálás vagyok azért a három hónapért, amit a Heritagenél töltöttem, vannak bizonyos hátulütői, amelyeket nem tudok szó nélkül hagyni. Egy olyan agytröszt, amely kimondottan az (amerikai értelemben) liberális, balra hajló szervezetek sikereire való reakcióként jött létre, és amelynek célja egy alternatív konzervatív szakpolitika kidolgozása, mindig is egy ideológiailag vezérelt, valamennyire rigid, doktriner operáció lesz. Aki azzal a reménnyel vagy illúzióval néz a Heritage-re és társaira a jobboldalon, hogy céljuk a nyílt, objektív, “valóság-orientált” kutatás, ellentétben egy konfrontációs, célorientált, valamelyest propagandisztikus beállítottsággal, annak előbb-utóbb ki kell ábrándulnia belőlük. Másodsorban -- és erről szólok bővebben a jövő heti vendégposztomban az “American Exceptionalism” ideológiájáról -- sajnos a Heritage a 2000-es évek elején, a 9/11 tragédiára való válaszként radikálisan eltávolodott a konzervatív mérséklet, a nemzeti érdek és non-intervencionizmus külpolitikájától, teljesen átvéve a Bill Kristol/Project for a New American Century-féle, új-Wilsoniánus, világmegváltó nézeteket, amelyek ma dominálják a (neo)konzervatív diskurzust az Egyesült Államokban. Ezektől eltekintve semmiért nem adnám a rövid időt, amelyet a Heritage-nél töltöttem, és amely úgy a karrierem, mint az intellektuális odüsszeiám szempontjából elengedhetetlen volt.


0 Tovább

A megszelídült vírus

Sorozatunk keretében olykor vendégkommentárokra kérjük fel – főképpen – Amerikában élő, dolgozó barátainkat, ismerőseinket. Első vendégbejegyzésünk szerzője az ismert szociológus, Csepeli György. Jelenleg a Montclair State University Honors Programjában vesz részt, ahol két kurzust tanít: az egyik Archaeology of Anti-Semitism a másik, My 20th Century. Számos tanulmány és könyv szerzője. Ez utóbbiak közül szerinte az 1992-ben megjelent Nemzet által homályosan (angolul megjelent 1997-ben) a legfontosabb. Most jelentette meg a Kossuth Kiadó a (Bíró Judittal közösen írott) Kis emberhatározó című könyvét, s tanítványaival együtt nemrégiben publikált egy kiadványt a magyarországi szülőgyilkosságokról.


Az alábbi szöveget a szerző közvetlenül a Méltányosság Projekt Amerika sorozatába írta:

Carl Schmitt mikroszkópja alatt a politika vírusa félelmetes erejű, pusztító hatású társadalmi bajok okozójának tűnik, mely egyetlen kérdés feltevésére és kegyetlen megválaszolására készteti hordozóit. A kérdés az, hogy „Ki kit győz le? A jelenleg (s a korábban) zajló amerikai elnökjelölti viták nézőit meglepheti, hogy a politika vírusa mennyire megszelídült. A résztvevők udvariasak, barátságosak, semmilyen nyílt agresszivitás nem látszik rajtuk. Állnak a pultjuk mögött, s engedelmesen várják, míg Jim Lehrer, a nemzet 78 éves televíziósa, szót ad nekik. Ha időnként túl is lépik az egy-egy megszólalásra szabott perc-keretet, tréfával, szelíden ütik helyre a zavart.

A látszat persze, mint mindig, félrevezető. A vírus ott van a résztvevőkben, a moderátorban, s közönségben is, mely hallgatagon, láthatatlanul figyeli a vitát. A nézők pontos számát lehetetlen tudni, mivel sokan nem a történés idejében, hanem később, az interneten hozzáférhető felvételről követték nyomon a párharcot. Mert harc volt, kétségen kívül.

Romney és Obama politikai értelemben nem barátok, hanem ellenségek. A két elnökjelölt arca, tekintete, testtartása, kézmozgása egyértelműen jelezte, hogy a barátságosság csak álca, mely mögött a másik által képviselt világnézet teljes elvetése van. A vita célja pontosan az, hogy a világnézetek közötti különbségek kiderüljenek, s a választók egyértelműen tudják, hogy melyik elnökjelölttől mire számíthatnak. Romney előnyben volt, mert Obama négy évi elnöksége bőven hozott annyi nem szándékolt negatívumot, melyeket mind fel tudott hozni, fel is hozott az elnök ellen. Hatásosan megválogatott és előadott személyes történetekkel illusztrálta a reménytelenség, a munkanélküliség, az infláció, a perspektívátlanság és kormányzati pazarlás tüneteit, melyre Obama csak annyit tudott mondani, hogy mielőtt megválasztották, a helyzet még rosszabb volt, s azt Romney párttársa, az ifjabb Bush idézte el. Ő romokat takarított, melyek helyén most épül és készül az új Amerika. Romney másik nagy témája az Obamacare-nek nevezett egészségügyi reform, melyről Obama egyértelműen bebizonyította, hogy biztonságot hoz mindenkinek, akit eddig a megbetegedés réme szorongatott. Romney azt ígérte, hogy visszavonatja ezt az általánosan kötelező egészségbiztosítást elrendelő törvényt, s a jelenlegi viszonyok között keresi majd a megoldást. Amikor Obama arra emlékeztette, hogy a saját államában, kormányzóként egy teljesen hasonló törvényt fogadtatott el az állam törvényhozásával, akkor ügyesen azzal bújt ki, hogy az  ő állama törvényhozásában a demokraták voltak többségben, s ő republikánus lévén mégis képes volt együttműködésre politikai ellenfeleivel, nem úgy mint az elnök, aki erőből nyomta le a kongresszus torkán az Obamacare törvényt.

Elvi jelentőségű volt a vita abban, hogy milyen legyen az állam és a piac viszonya. Romney a kevés, ám erős szabályozás, a piaci szereplőket lehető legszabadabbra engedő verseny hívének mutatkozott, s joggal hivatkozott üzletember mivoltára, mely telis-tele van sikerekkel. Obama láthatóan az állami beavatkozás híve, projektjei, melyeket felsorolt, sok-sok milliárd költségvetésből származó dollárba kerülnek.

 A politikai értelemben vett ellenséges viszonyt a két jelölt nemcsak a külsődleges udvariassággal, hanem a témák azonosságával is leplezte. Mindketten felső fokon dicsérték az amerikai népet, elhivatottságát, magabiztosságát, hitét. Mindketten aggódtak a középosztályért, miközben egymást vádolták a középosztály tönkretételével.  Obama vetette fel az iskolarendszer színvonalának javítását, s Romney alig talált szavakat, melyek mások lettek volna mint Obama szavai, amikor az iskolázás fontosságáról beszélt. Mindkét jelölt azt ígérte, hogy végez a költségvetési deficit növekedését eredményező közpolitikával.

A tematikák azonossága azonban nem fedhette el a két jelölt politikai világnézete közötti alapvető és mélyreható különbséget. Obama nem ígért adócsökkentést, Romney viszont igen. Amikor Obama felvetette, hogy nem lehet egyszerre adócsökkentést ígérni és a társadalmat, beleértve a gazdaságot költségvetési pénzből növekedési pályára segíteni, akkor Romney azt válaszolta, hogy az adócsökkentés révén kiesett összeg az adófizetés rendszerének megváltoztatása révén visszatérül, a befolyt adó összege nem kisebb. Romney azt ígérte, hogy spórolni fog, s mindjárt rá is mutatott a kormányzati pazarlás jelenlévő fő haszonélvezőjére, Jim Lehrer-re, aki a közpénzből támogatott, egyetlen nézhető amerikai televíziós csatorna, a PBS „anchor”-ja volt évtizedeken át. Obama nem reagált erre az őrült ötletre, miként nem hozta fel azt sem, hogy Romney pár hónappal ezelőtt egy titokban rögzített hangfelvétel tanulsága szerint az amerikai társadalom 47 %-át eleve leírta, mondván, hogy úgy sem fizetnek adót, s ezáltal ha akarják, ha nem, Obama szavazói.

Carl Schmitt vírusa végig ott volt a színpadon. Romney-ban a vírus heveny formában akkor jött elő, amikor erkölcsi dimenzióba fordította kettőjük párharcát, önmagát és az általa képviselt világnézetet a „Jó” oldalán láttatva. Obama politikai pillanata pedig akkor jött elő, amikor a társadalmi igazságosság bajnokaként lépett fel, támadva a leggazdagabbakat, akik sorába Romneyt is sorolta, megvádolva még azzal is, hogy „közép-és kisvállalkozónak” hazudja magát.

Vita azonban nem volt. A résztvevők újra meg újra elismételték, amit a maguk programja szempontjából fontosnak tartottak. A „süketek párbeszéde” zajlott. A vitának álcázott színjáték célja nem a saját tábor előtti jó szereplés, nem a másik tábor meggyőzése, hanem a középre húzódó, döntésében bizonytalan választói tömeg elérése volt. Ez a vita csak az első volt. Most következik az alelnökjelöltek vitája, mely után lesz elnökjelölti vita.

A vitát követően végzett közvéleménykutatások egyértelműen Romney-t hozták ki győztesnek, akit a nézők dinamikusabbnak, meggyőzőbbnek láttak, mint Obamát, aki fáradt, kelletlen, erőltetett benyomást keltett. Romney megnyert egy csatát. A háborúnak azonban nincs vége.

0 Tovább

Az éter helyett a net: Avagy a világháló jelentősége az amerikai elnökválasztási kampányban.

Farkas Réka bejegyzése:

A múlt csütörtökön megrendezésre került elnökjelölti tévévita két okból is médiatörténelmi mérföldkőnek tekinthető az amerikai elnökválasztások történetében. Egyrészről először közvetítette ezt az eseményt élőben valamely közösségi háló (Twitter), másrészről a jelöltek összecsapása rekordszámú hozzászólást (tweets) generált az on-line nézők részéről. Ez is jól mutatja, hogy az internet szerepe fokozatosan felértékelődik a politikai kommunikáció területén, miközben a hagyományos médiumok (televízió, rádió, nyomtatott sajtó) jelentősége visszaszorulóban van.

A mai tipikus internet felhasználó már leginkább a web 2.0 szolgáltatásokat (például Facebook vagy YouTube) veszi igénybe, ahol a hangsúly az interaktivitáson van, vagyis azon, hogy a szolgáltató maga csupán a keretet biztosítja a tagok közötti véleménycserére, illetve a különböző tartalmak megosztására. Manapság a társadalmi élet szinte elengedhetetlen része a közösségi hálók használata különösen a fiatalok körében, amelyek a mobilinternet elterjedésével, immáron bárhol és bárki számára elérhetőek. Az amerikai kampánymenedzserek ezt felismerve, különös hangsúlyt fektetnek a választók interneten keresztül történő megszólítására, amely nem csupán kommunikációs, hanem adatgyűjtési szempontból is páratlan segítséget nyújt a támogatók feltérképezésében.

Netes elnökválasztási kampány a tengerentúlon.

Világviszonylatban Barack Obama volt az első, aki igazán hatékonyan volt képes az internetet választási kampánya szolgálatába állítani. Ez olyannyira így van, hogy a web nélkül valószínűleg még pártja elnökjelöltségét sem lett volna képes 2008-ban megszerezni. 1960-ban John F. Kennedy lett az akkor újnak számító médium, a televíziós kampány úttörője. 48 évvel később, a demokrata párt egy másik elnökjelöltje, Barack Obama, valósított meg hasonlót az internet segítségével.

A világháló véleményformáló erejét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Obama 2012-ben már többet költ internetes kampányára, mint televíziós, rádiós és telemarketinges reklámokra összesen. Stratégiájának helyességéről tanúskodik, hogy a hivatalban lévő elnök újraválasztási kampányköltségvetése legnagyobb része jellemzően az internetes adományokból tevődik össze.

Az amerikai elnökjelöltek immáron a legmodernebb online marketing eszközökkel kísérlik meg potenciális választóikat elérni, ugyanúgy, ahogy a kereskedelmi cégek próbálják megnyerni a fogyasztókat. Négy évvel ezelőtt a tipikus online kampány főleg abból állt, hogy a különböző választói csoportokat, az általuk leginkább látogatott honlapon elhelyezett hirdetéssekkel (banner) bombázták. Mára, az online marketing fejlődésének eredményeképpen, az internetes kampánytechnikák kifinomultabbakká váltak. Bárki, aki például felkeresi valamelyik jelölt weboldalát, egy program (cookie) segítségével megjelölésre kerül, és internetes reklámcégek követik az illető további netes barangolásait, miközben hirdetéseket helyeznek el a felhasználó által látogatott egyéb oldalakon. A világhálón felkeresett oldalak nyomon követése lehetővé teszi az egyes emberek érdeklődési körének, és ismerőseinek feltérképezését az általuk online kitöltött kérdőívekből nyert információkkal együtt nagyban megkönnyíti támogatásuk elnyerését.

Mára már a kampányszervezés is egyre növekvő mértékben az internet segítségével történik, ezen belül is kifejezetten az erre a célra alapított közösségi hálókon keresztül. A republikánus elnökjelölt, Mitt Romney, még 2011 októberében indította el a MyMitt-et, Obama elnök pedig idén májusban a Dashboardot. Ezek nagyban megkönnyítik a kampányban résztvevők kapcsolattartását, és az önkéntesek koordinációját. A saját közösségi háló mellett, most már mindkét elnökjelölt saját IPhone alkalmazással bír, amelyik az amerikai Apple felhasználók népes táborát hivatott megcélozni, segítséget nyújtva nekik a választói regisztrációban, illetve önkéntesnek való jelentkezésben.

Nem elhanyagolandó egy másik népszerű webkettő szolgáltatás, a YouTube videó megosztó oldal szerepe sem, hiszen például Obama elnök személyes fiókja mintegy 200 milliós nézettséggel büszkélkedhet. A politikai jelöltek számára ez a portál is ideális a széles néprétegeket célzó üzeneteik közzé tételére, amelyek aztán a felhasználók által történő további megosztások révén terjednek tovább a világhálón.

Az internet jelentősége a hazai politikai kommunikációban.

Magyarországon az internet elterjedtsége jócskán elmarad az Egyesült Államokétól, így szerepe kevésbé hangsúlyos a hazai politikai kommunikáció területén, mint a tengerentúlon. A világháló politikai úttörője Gyurcsány Ferenc volt, aki 2006-ban kezdett saját webes blogot (Amőba). Orbán Viktor két évvel később vette át a kommunikáció ezt a formáját, igaz ő már egyből videóblogolásba kezdett, és heti rendszerességgel töltött fel új üzeneteket honlapjára. Talán éppen amerikai kampánytanácsadóinak köszönhetően, 2010 februárjában évértékelőjét már élőben közvetítette a világháló a Millenáris Parkból. Ez volt az első élő internetes közvetítés volt hazánkban. Az Ultrastream technológiának köszönhetően a nézők a közvetítés ablaka mellett elhelyezett Twitterfal révén azonnal kommentálhatták az elhangzottakat, illetve virtuális taps/fütty segítségével nyilváníthatták ki (nem)tetszésüket. Egyébként a Fidesz internetes térhódítását bizonyítja az is, hogy 2010-ben az világhálón keresztül mintegy 130 millió forintnyi kampánytámogatást sikerült a pártnak összegyűjtenie.

A 2010-es év választási versenyében a Fidesz mellett a többi párt is hangsúlyosabb szerepet szánt az internetnek, amelynek legfontosabb színtere immáron a közösségi háló volt (IWIW és a Facebook). Ma, két évvel később, végignézve a parlamenti pártok honlapjait, megállapítható, hogy mindegyikük igyekszik lépést tartani a korral, és ennek szellemében vonzó designnal, videó üzenetekkel, valamint képekkel próbálják meg felhívni magukra az érdeklődők figyelmét. Magyarország jelenleg első számú közösségi hálóján, a Facebookon valamennyi pártelnök rendelkezik saját oldallal, ahol a politikusok – tengerentúli kollégáik példáját követve – tartják a kapcsolatot szimpatizánsaikkal. A pártelnöki oldalak like-jainak száma arról tanúskodik, hogy közülük ez Orbán Viktornak sikerül a legjobban (136 ezer like), őt messze elmaradva, Vona Gábor (41 ezer like) és Gyurcsány Ferenc (mintegy 21 ezer like) követi, majd Mesterházy Attila (6700 like) és Schiffer András (5 ezer like) zárja a sort. Figyelemre méltó jelenség, hogy egy, a politikai pártoktól független civil kezdeményezés, a 2010 decemberében indított „Egymillióan a magyar sajtószabadságért” mozgalmat (Facebook közösség) immáron majdnem 100 ezren kedvelik, amely jól mutatja a proteszt szavazók „megfoghatóságát” a közösségi háló segítségével.

Mi várható?

A szélessávú internet, valamint az okostelefonok terjedésével várhatóan még inkább felértékelődik az világháló, ezen belül is a közösségi oldalak szerepe. Egyre több ember tartja a kapcsolatot barátaival, ismerőseivel a szociális hálózatok segítségével, amelyek így a mindennapi élet szerves részévé váltak. A webhasználat terjedése azonban nem csupán a hétköznapi felhasználók, hanem a cégek számára is egyre nélkülözhetetlenebb, hiszen ezen keresztül a fogyasztók széles körét képesek elérni termékeikről és szolgáltatásaikról szóló ajánlataikkal. Mivel a választási kampányok sem szólnak másról, mint, hogy a pártok és a politikusok saját programjaikat, imázsukat próbálják eladni a szavazóknak, így a politikai kommunikáció területén is elengedhetetlen eszközzé vált a web. Ugyan e téren (is) az Egyesült Államok jár az élen, részben nagyarányú internetes lefedettségének köszönhetően, de ez a trend a világ többi fejlett országában – köztük Magyarországon – is megfigyelhető. A politikai kommunikáció, a céges marketinghez hasonlóan, kénytelen lépést tartani a technikai fejlődéssel. Ebből következően a 2014-es választásokon hazánkban valószínűsíthetően az eddigieknél nagyobb hangsúly fog helyeződni az internetes kampányra, annál is inkább, mivel a fiatalabb generáció nálunk is leginkább már csak a világhálón keresztül érhető el.

 

 

 

 

 

 

 

1 Tovább

Kik mozgatják az amerikai politikát?

Csery Péter bejegyzése:

Most, az első elnökjelölti vitát követően, az egész világ azt boncolgatja, hogy melyik jelölt nyerte a denveri szópárbajt, amely csak az Egyesült Államokban 67 millió TV-nézőt ültetett kanapéjára, a közösségi médiában pedig rekordszámú kommentelőt vonzott. Mivel a korábbi blogbejegyzésünkben már részletesen kiértékeltük az „összecsapást”, így ezúttal az események másik, mögöttes dimenziójára igyekszünk rávilágítani. A pörgő politikai show közepette ugyanis hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy a felkészítő háttérmunkának legalább akkora, ha nem nagyobb szerepe van a sikerben/kudarcban, mint a jelöltek pillanatnyi egyéni teljesítményének. Ezt a gondolatot továbbgörgetve viszont érdekes kérdések merülhetnek fel: pontosan kik készítik fel a jelölteket a sorsdöntő szerepléseikre, kik tervezik meg kampánystratégiájukat, kik befolyásolják a gondolkodásukat? Egyszerűbben: kik azok a kevesek, akik Obama és Romney fülébe súgnak, és amit mondanak, az nem megy ki a másik fülükön?

A sok kérdésre egyszavas választ adhatunk: agytrösztök. Az elnökjelöltek ugyanis „csak” a jéghegy csúcsai, a politikai színpad „sztárjai”, mellettük sokszereplős, kiterjedt agytröszt-hálózatok működnek, amelyek nem csupán hatalomba segíthetik a jelölteket, hanem ami talán ennél is fontosabb, ott is tarthatják őket. A think-tankek szerepe pont ezért nem lebecsülendő: munkájukkal alapjaiban meghatározzák a jelölt által követett politikai irányvonalat, amelyet értékeken alapuló ideológia térben helyeznek el, valamint a szakpolitikák révén befolyásolják a későbbi kormányzás karakterét is.

Nem véletlen, hogy a Méltányosság felismerve ezen szervezetek politikai jelentőségét, külön rovatot szentel honlapján a külföldi agytrösztök ismertetésének, melyben felhívja a magyar közönség figyelmét a think-tankek politika-, és társadalomfejlesztő funkcióira. Ennél a pontnál érdemes megjegyeznünk, hogy az agytrösztök világa egyáltalán nem egyenlő a háttérben megbújó „tanácsadók” és befolyásgyakorlók átláthatatlan, önérdekkövető és gyakran korrupcióba hajló világával, amely sokunknak ismerős lehet. Épp ellenkezőleg, általánosságban elmondható, hogy a tudományos szféra és a gyakorlati politika világát összekapcsoló agytrösztök átláthatóan végzik tevékenységüket, szakértelmüket egy előre jól körülhatárolt nyilvános cél, misszió szolgálatába állítják, s véletlenül sem akarnak másnak látszani, mint amik.

A think-tankek transzparens működésének köszönhetően pedig pontos információink vannak arról, hogy melyek azok a szervezetek, amelyek egyik vagy másik jelölt oldalán kulcsszerepet játszanak a mostani kampányban. A kihívó Mitt Romney sikerén olyan nagy múltú intézmények munkálkodnak, mint az 1919-ben Herbert Hoover (későbbi elnök) által alapított közpolitikai profilú Hoover Institution, az 1973-ban létrehozott tekintélyes Heritage Foundation, valamint a 24 éve működő Center for Security Policy. Fontos látni, hogy ezen agytrösztök régóta igazi politikaformáló tényezőnek számítanak a konzervatív térfélen, hiszen mind a három hagyományosan rendkívül közel áll a mindenkori republikánus jelölthöz/elnökhöz. Ezt jól példázza, hogy a Hoover Institution tagja például a rendkívül befolyásos George P. Schulz, aki a Nixon-, és a Reagan-adminisztráció idején munkaügyi miniszter, pénzügyminiszter majd külügyminiszter is volt, vagy, hogy a Bush-kormány mellett a Heritage olyan történelmi jelentőségű projekteknél „bábáskodott” mint a Sivatagi Vihar stratégia, vagy az USA posztszovjet politikájának kialakítása. A harmadik említett agytröszt, a Center for Security Policy, pedig népes szakértői stábjával az egész világra kiterjedően kutatja és vizsgálja az USA-ra leselkedő potenciális veszélyeket, amelyek később komoly biztonsági kihívássá válhatnak. A szervezet szakértelmét a legmagasabb szinteken is elismerik, tagjai a biztonságpolitika területén gyakran töltenek be magas rangú kormányzati pozíciókat.

Látható tehát, hogy Mitt Romney mögött olyan kivételes szellemi tőke állt össze, amelyhez hasonlóval talán egyetlen másik politikus sem dicsekedhet a glóbuszon. Kivéve egyet: Barack Obamát. A demokrata jelöltet sok kisebb agytröszt mellett két óriás a Center for American Progress (CAP), valamint a Center for New American Security támogatja. Az első éppen a Heritage baloldali „ellensúlyaként” hozták létre a demokraták 2003-ban és irányításában számos vezető kormányzati tisztségviselő vállalt szerepet, nem beszélve Bill Clinton ex-elnökről. A think-tank jelenlegi elnöke John Podesta pedig, aki korábban a Clinton-stáb első embere volt, legendás befolyással rendelkezik az Obama-adminisztráció politikájára. Összességében elmondható, hogy a CAP Obama elsőszámú szellemi-ideológiai műhelye, és ennek a „politikai boszorkánykonyhának” elévülhetetlen érdemei voltak a 2008-as demokrata győzelemben, illetve alapjaiban befolyásolja a mostani kampánystratégia legapróbb elemeit is. Mindazonáltal amikor az amerikaiak számára létfontosságú biztonságpolitikai kérdések merülnek fel, akkor Obama elsősorban a Center for New American Security szakértői stábjára hallgat, amit jól tükröz, hogy az agytröszt alapítói, Michele Flournoy és Kurt M. Campbell– immáron kormányzati pozíciókból– komoly ráhatással bírnak az elnök külügyi és biztonságpolitikai stratégiájára.

Obama tanácsadói teamjéről egyébként nemrég James Mann, a Los Angeles Times korábbi szerzője írt átfogó könyvet „The Obamians” címmel, amelynek érdekfeszítő tartalmáról a későbbiekben külön bejegyzésben fogunk szólni.

A fentiekből leszűrhető, hogy az elnökválasztási küzdelmet, akár az agytrösztök „háborújaként” is jellemezhetnénk, ahol a szakértelem két eltérő ideológia prizmáján keresztül feszül egymásnak. Ezzel együtt fontosnak tartjuk rögzíteni, hogy a think-tankek világa igen sokszínű, számos olyan szervezet is létezik, amely ideológiailag nem elkötelezett, hanem függetlenül végzi tevékenységét a különféle társadalmi célok megvalósításáért, s nem vesz részt direkt módon a választási küzdelmekben. Azonban az biztos, hogy az agytrösztökre idehaza is érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítanunk, hiszen ha meg akarjuk érteni az amerikai politikában zajló folyamatokat, akkor nem elég a felszínt kapargatni, s az elnökjelölteket önmagukban szemlélni, mintha üres térben mozognának. A vezető politikusok ugyanis főként a pártpolitikai agytrösztök által generált politikai térben léteznek, s legalább annyira függenek tőlük, mint a think-tankek a jelöltektől.

0 Tovább

Mégis Romney győz?

Bár a magyar közvélemény kiváló kommunikátornak ismeri az amerikai elnököt, pontosabban ezt a percepciót szállította neki az itteni média (különösen a 2008-as kampány idején), ebből a vitából Obama elnök  került ki sebzettebben. Romney magabiztosabbnak, határozottabbnak, összeszedettebbnek tűnt.

A szeptemberi hónap rosszul sikerült Romney számára, kampányában egyik baklövés követte a másikat. A legsúlyosabb csapásnak az a zárt körből kiszivárgott videó tűnt, amelyben a társadalom 47 százalékát adót nem fizető, a kormánytól függő embereknek állítja be, akik miatt neki nem kell aggódnia. Később – bár mondanivalója lényegét fenntartotta – a megfogalmazást illetően önkritikára kényszerült. Obama pár százalékponttal kezdett el vezetni az október 3-i TV-vita előtt, és úgy tűnt, hogy neki áll a zászló.

Romney számára igen nagy volt tehát az első elnökválasztási vita tétje: egyszerre kellett valamelyest elfeledtetni kampánya korábbi bakijait, másfelől megállítani Obama népszerűségének esetleges további növekedését, különösen azokban az „ingadozó államokban”, amelyek választóinak többsége még nem döntött egyik, vagy másik jelölt javára. Biztató volt számára, hogy eleve jó vitázó hírében állt, a republikánusok előválasztási vitáiban is jól állta a sarat párton belüli riválisai támadásaival szemben.

A vita nem a legjobban alakult az elnök számára: időnként kereste a szavakat, és az ő érveire ellenfelének sokszor akadt éles, talpraesett viszontválasza, amelyek cáfolták az elnök kijelentéseit. Így például Romney határozottan tagadta az elnök azon állítását, hogy ő a középosztályt kívánná adóval sújtani. Ügyesen fejére olvasta Obama elnökségének gyengébb pontjait: tovább nőtt a költségvetési hiány, a munkanélküliséget nem sikerült csökkenteni. Az elnök láthatóan defenzívába került, és itt is megfigyelhető volt némi elbizonytalanodás az elnök kommunikációjában, mert ő csak a nehéz örökségre tudott hivatkozni, amelyet átvett. Szerintem az elnököt kampánystábjának tagjai nem készítették fel ennél a pontnál eléggé, hogy mit kell majd mondania Romney ezzel kapcsolatos támadásaira, holott várható volt, hogy a kihívó a gazdasági nehézségeket előtérbe fogja állítani. Az volt a benyomásom, hogy az elnök olyannyira tisztában volna a kritika megalapozottságával, mintha ő maga is elégedetlen lenne e tekintetben saját teljesítményével, hogy bár nyilvánosan természetesen nem érthetett egyet ellenfelével a vitában, de nem is tudott frappáns választ adni neki. Pedig hivatkozhatott volna arra, hogy az elnöksége elmúlt másfél évében a republikánus többségű Képviselőház folyamatosan „gáncsolta” terveit. Ez annál is inkább járható út lehetett volna, mert az USA-ban a törvényhozás igen népszerűtlen az amerikaiak körében, a Gallup szerint a szavazók mindössze 13 %-a (!) elégedett az ott zajló munkával. Ehelyett Obama arra hivatkozott a vita végén – kissé bocsánatkérően –, hogy ő már korábban megmondta, hogy nem lesz tökéletes elnök. „ Valószínűleg ez az az ígéret, amelyről Romney kormányzó azt gondolja, hogy betartottam”, tette hozzá még fura öniróniával.

A vita után szinte azonnal közzétett közvélemény-kutatások is arra engednek következtetni, hogy Romney jobban jött ki a vitából. A CNN felmérése szerint a nézők kétharmada Romneyt látta jobbnak. Mindenképpen rossz hír az Obama- kampánynak, hogy a CBS felmérése szerint az el nem kötelezett szavazók 46%-a szerint Romney győzött, és csak 22%-uk látta Obamát jobbnak, 56%-uknak a vita hatására javult a véleményük Romneyról.

Ezzel együtt, korai volna még azt mondani, hogy Romney végleg felülkerekedett: hátra van még két elnöki, és egy alelnöki vita is. Ráadásul nekem az volt a benyomásom, hogy a társadalom szegényebb rétegeihez Obama tudott meggyőzőbben szólni a Mediacare, illetve az egészségügyi reformjai kapcsán, és szélesebb volt a társadalompolitikai kitekintése: Obama hangsúlyosan szólt az oktatás fejlesztéséről, kissé úgy tűnt, mintha Romneynak ez kevésbé lenne szívügye. Obama hangjában most is több volt az érzelem, jobban tudott bánni a hangszínével, mint Romney. És azt se felejtsük el, hogy most kezdődik a nagy harc az amerikai nyilvánosságban a vitán történtek értelmezéséért: Tv-és rádióműsorok (pl. CBS Face the Nation, PBS Washington Week, NBC Meet the Press), szakértők, újságok tömkelege vár ugrásra készen erre a feladatra.

Végezetül, két dologra hívjuk fel a figyelmet: a vita – helyesen – lehetővé tette, hogy a jelöltek kifejtsék az állam (pontosabban: a szövetségi állam), és a kormányzat szerepéről alkotott elvi felfogásukat. Itt nagy meglepetés nem érhette a nézőt, jól kijött a két jelölt közötti különbség: bár Romney nem veti el eleve a szabályozás szükségességét, de szerinte ügyelni kell arra, hogy az állam túlhatalma ne kösse béklyóba az emberek, a vállalkozók kezdeményezőkészségét. Obama ellenben – az egyik nagy elődjére, Lincolnra hivatkozva – arról beszélt, hogy az állam szerepe a társadalom együttes cselekvésének előmozdításában lakozik.

A másik: bár Romney keményen támadta az elnököt, és a korábbi Tv-hirdetésekben is kemény támadás és ellentámadás sorozat zajlott az elnök és ellenfele kampánycsapatai között, most azt is hangsúlyozta, hogy a demokraták és republikánusok egyaránt szeretik Amerikát, és hogy ő elnökké választása esetén kész a demokratákkal is együttműködni. Az elnöki vitában személyeskedésre nem került sor, majd a vita végén – ennek hagyománya van már – az elnök és kihívója, és közvetlen családtagjai üdvözölték egymást, és egy rövid ideig együtt mutatkoztak a pódiumon. Mintha azt üzenték volna: bár kemény ellenfelek vagyunk, de mégis, egy politikai közösség, egy nemzet tagjai. 


0 Tovább

Vitán felül jók a vitákban

Néha úgy érezzük a csapból is Amerika folyik. A globalizációnak hála, ott van a mozikban, a zenékben, a bevásárlóközpontokban és a gyorséttermi láncokban. Amerika amerre a szem ellát. Mégis ismerjük az Egyesült Államokat? Mi valójában Amerika, ha egyáltalán körül lehet írni egy mondattal? Talán leginkább a szélsőségek hazája. Hiszen a felhőkarcolók Amerikája, a külvárosi sorházak és a lakókocsi parkok világa egy és ugyanazt az országot képezi. Mégis az óriási különbségek jól megférnek egymás mellett. Nem véletlenül vonzza a mai napig az amerikai álom a bevándorlók tömegeit. Amerika sok szempontból egy ideálkép. A szabadság, a demokrácia, a lehetőség és a jólét szimbóluma. A választásokhoz közeledve nem ragadhattunk le tehát csak a kampányszlogeneknél. Azokra a témákra is ki kell térnünk, amelyek Amerika velejét adják, és, amelyek a távolból sokszor rejtve maradnak előttünk. Mielőtt azonban elmerülnénk a társadalmi, politikai, gazdasági összefüggésekben, érdemes felfigyelni az Amerikai választások egyik legérdekesebb jelenségére, az elnöki vitákra.

Sorozatunk keretében elemezni fogjuk mindhárom elnök-jelölti vitát, kezdve rögtön az Október 3-án tartandó első elnöki szópárbajjal. S, hogy mi olyan különleges bennük? Az, hogy 1987 óta egy nonprofit szervezet, a Council on Presidential Debates szervezi őket. Miközben a vita idehaza lassan a dinoszauruszok sorsára jut és kihal, az Egyesült Államokban a legfontosabb politikai eseményt egy független szervezet rendezi? Létezik ilyen? Létezik. Ezért indítottuk sorozatunkat.

A CPD-t 1987-ben alapították, hogy a vitákat, mint a választások állandó részét, a lehető legszínvonalasabban szervezzék meg a nézők, hallgatok számára. Emellett kutatási, oktatási feladatokat látnak el a vitákkal kapcsolatban. Idén például „digitális koalíciót” kötöttek a legnagyobb amerikai hírportálokkal és videó megosztóval annak érdekében, hogy bevonják az állampolgárokat a vitába, informálódhassanak a kérdésekről, elmondják a véleményüket, és végül összehasonlítsák, mit mondanak ugyanezen témákról a jelöltek.

S hogy hogyan zajlik egy ilyen vita? Az utolsó mozzanatig megszerkesztve. Előre meghatározott témakörökkel és időkeretekkel. Az aspiránsok pedig éppen úgy készülnek rá, mint a sportolók életük meccsére. Több órányi videót néznek meg ellenfelükről, gyenge pontjaikat keresve, saját technikájukat csiszolva. Nem kis tétje van ugyanis a verbális összecsapásoknak. Nem elég pusztán legyőzni az ellenfelet, a közönséget is meg kell nyerni. A nézők pedig, hála a CPD tájékoztató tevékenységének évről évre egyre több információval rendelkeznek. Nem véletlen, hogy a Méltányosság 2006 óta hívja fel a figyelmet a miniszterelnöki vita szerepének fontosságára, és szorgalmaz egy hasonló rendszer felállítását. Az ugyanis, hogy a viták idehaza a mindenkori jelöltek aktuális érdekeinek és erőviszonyainak legyenek alárendelve, éppen a választói tájékoztatást ássa alá. Az amerikai szisztéma legfőbb erénye kiszámíthatósága és a „civil minőségbiztosítás”, amelyik immár huszonöt éve őrködik a változatlan színvonal felett. A hazai vitákból pont a rendszer hiányzik. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne létrehozni. Érdemes tehát figyelemmel követni a viták menetét, vagy egyszerűen sorozatunkat. Mi ugyanis minden összecsapás után kinyerjük a vita esszenciáját. Mindazt, ami idehaza érték lehet. Tartsanak velünk és ismerjék meg az Egyesült Államokat, ahogyan mi látjuk, Amerikát, ahogyan még nem látták.     

           

0 Tovább

Projekt Amerika

Az ősz témájaként harangoztuk be, s most, íme, útjára bocsátjuk sorozatunkat, amelynek témája: Amerika!

A Méltányosság-blogon mostantól egészen november 6-ig kizárólag az Egyesült Államokkal foglalkozunk. S nem csak az elnökválasztással. Az amerikai választási kampány most kezdődő utolsó szakasza ugyan önmagában is roppant érdekes (hiszen 3 elnök-jelölti vita követi egymást), de minket ezeken túlmenően egyéb mozgatók is érdekelnek. Maga Amerika. És hogy mit tanulhatunk „belőle”.

A Méltányosság Politikaelemző Központ számára Amerika   különleges jelentőséggel bír, s nem csupán alkotmányos rendszere, hagyományszerűen bejáratott politikai mechanizmusa, hanem történelme, gazdasága és kultúrája, sőt életmódja miatt. Többen hosszabb ideig éltünk vagy hosszabb-rövidebb látogatásokat tettünk Amerikában, egyébként pedig sokat és sokfélét olvasunk erről az országról. Így talán nem tűnik szerénytelenségnek: van némi képünk arról, amiről beszélni fogunk.

Tegnapi beharangozónkban azt ígértük: olvasóink választ kapnak majd olyan „szentségtörő” kérdésekre, mint hogy mi a hasonlóság Alexis de Tocqueville és Matolcsy György között. Vagy arra, hogy milyen figurát is alakít Ryan Gosling a Hatalom árnyékában című új Clooney-filmben.

Tartjuk.

Az elkövetkező napokban, hetekben szó lesz mindezekről és még nagyon sok egyébről. Képzeletben útra kerekedünk, és – a műfaj adta kereteken belül – megpróbáljuk végigjárni azt az utat, amelyet két példaképünk bejárt. Tocqueville az 1830-as években felfedezte Amerikát, mint demokráciát. Jean Baudrillard (szintén francia és filozófus) az 1970-es években felfedezte az amerikai politikát, mint az erkölcs részét. A nélkül persze, hogy a nevezett szerzőkhöz hasonlítanánk magunkat, mi is igyekszünk érdekes felfedezésekre jutni. Nagyon is izgat minket például Amerikának az a kettős természete, amit a polarizáció és a kohézió szavak segítségével írhatunk körül. Ami valami olyasmit jelent, hogy bár Amerika sokszorosan megosztott, mégis van benne valami irigylésre méltó belső egység, amelyet a legélesebb politikai viták sem kezdenek ki.

S ha már fentebb az Amerikától való tanulásról beszéltünk, meglehet, épp annak elsajátítása lehetne a legfontosabb lecke, hogy hogyan teremtsük meg egyszer az igencsak polarizált magyar társadalom legalább minimális belső egységét.

Mert ez utóbbiról fogalmunk sincs. Mindenesetre Magyarországról ebben a bő hónapban legfeljebb áttételesen, az óhajtások szintjén fogunk beszélni. Annál inkább Amerikáról. A keretet végig a nagypolitikai események adják (az első elnök-jelölti vita október 3-án, szerdán), de a blog rendszeresen és a vitákon túlterjeszkedve is jelentkezik. Akik minket választanak, politikai, szociológiai, gazdasági vagy kulturális elemzéseket épp úgy kapnak, mint könyv- és filmajánlókat, személyes reflexiókat és – nem utolsósorban – vizuális illusztrációkat.

     Politikai elemzőktől talán szokatlan módon mi  már az elején elfogultságot jelentünk be Amerika javára. Ám az elfogultság nem kritikamentességet jelent. Megesik majd, hogy bizonyos jelenségeket erősen kritika tárgyává teszünk. A blog alaptónusa azonban a tanulásé. Szeretnénk megmutatni, elemzőként mit tanultunk ettől az országtól, s szerintünk Magyarországnak mit kellene megtanulnia Amerikától.

Invitáljuk a blog olvasóit: legyenek e kaland részesei. 

0 Tovább

Médiakiegyensúlyozottság

Augusztusban megint itt voltak, kopogtattak, médiaügyekben tanácsot adtak. Külföldi megoldási módokat javasoltak. (Sajnos azt már nem tudjuk milyeneket.) Van fenyegetés is, mert a Monitoring eljárás megindításán tanakodnak, ami kimondhatja, hogy megsértettük az Eu-alapszerződés hetes cikkelyét, és akkor többet szavazati jogot nem kapunk az EU-ban. De a magyar partner állítólag igen figyelmes volt, sokat kérdezett, igyekezett tájékozódni, a fenti eljárásmenetnek szinte nulla a valószínűsége, az informális tanácsok pedig nem igen szokták belátásra bírni a kormányt.

Két helyen látnak gondokat az Európa Tanácsban, konkrétan annak főtitkára, Thorbjorn Jagland. Az egyik az NMHH vezető tisztségviselőinek nem kiegyensúlyozott módú kiválasztása (ez pl. Szalai Annamária kinevezését érinti), másrészt meg úgy vélik a médiatörvény nem nyújt garanciát a kiegyensúlyozott médiaviszonyokra.

Ha visszaemlékszünk arra miben is kényszerített ki változásokat az Európai Bizottság (négy ilyen pont volt), akkor a fentiek nem voltak benne. Nem állítjuk, hogy a négy pont ne lett volna fontos, és ne szolgálta volna Magyarország érdekét, de sehol sincs a fenti két ponthoz képest, sőt.

Azért sőt, mert véleményem szerint az EB úgy próbálta meg védeni a szólásszabadságot, hogy a hagyományos médiaszabályozási elvet tartotta szem előtt, mely szerint külön kell kezelni az írott sajtót és az elektronikusat. Ezért nem mondhat – bár szeretett volna - az NMHH végül semmit sem a printelt médiáról, azért nem lehetett törvénybe iktatni a válaszadás jogát, s ezért nem szükséges regisztrálni a blogokat.

Azt kell mondjuk ugyanakkor, hogy a magyar kormány médiafilozófiája abból a szempontból iránymutató, hogy a printelt és elektronikus egységes szabályozási keretében gondolkodott. Ebbe az irányba lesz kénytelen menni az EU is, hiszen a technológiai fejlődés miatt nincs különbség ma már a platformok között.

Ellenben azt, amit valóban újra kéne szabályozni, ahhoz az EB nem szólhatott hozzá, mert az Eu is alacsony szinten áll e tekintetben. Az Európa Tanács már a lényegre tapint, de ők meg nem olyan erős szerv. Persze ki tudja, annak előtte azt se hittük el, hogy a kötelezettségszegési eljárásokat megindítják, most meg itt van ez a „Monitoring”.

A kiegyensúlyozottság kérdésköre logikailag nem volna olyan bonyolult. Országos szinten kell teljesülnie, ezért a nagyobb lefedettségű médiumoktól volna megkövetelhető, ahogy az a 2008-as MSZP által kezdeményezett, de már erősen Fidesz befolyás alatt lévő tervezetben is megjelent. Vagyis létezik rá egyfajta megoldás. Ami pedig az ellenőrző szervek kiegyensúlyozottságát illeti (azaz pl. Szalai Annamária legitimációját) ott sincsenek logikailag megoldhatatlan akadályok, az ORTT feltöltésénél már ennek az elvnek igyekeztek megfelelni, s ha ott kavics került a gépezetbe kiigazítások kellenének, nem pedig egy olyan modellre történő átállás, ahol közvetlenül vagy közvetve minden funkcióba a kormány nevezi ki az embereket. (Egészen a közszolgálati médiaigazgatókig.)

Összefoglalva tehát az Eu és a magyar médiaszabályozás körüli történéseket, az Eu ott ért el eredményeket ahol néhány szempontból épp, hogy Magyarország jogalkotói jártak előrébb, ahol pedig a politikai zsákmányszerzés elhatalmasodott, ott meg eddig semmit sem tudtak felmutatni.

0 Tovább

Szűz és szörny Budapesten

Szeretném remélni, hogy nem minősülök szalonképtelennek egyes körökben pusztán amiatt, mert szombat este immár másodszor voltam jelen a Dörner György által vezetett Új Színház (hivatalosan most már: Újszínház) előadásán. A hiszterizált közéletünkre jellemző, hogy a Magyar Narancs úgy nácizta le a színházat, hogy ott – tudomásom szerint – ideáig nem dicsőítették Hitlert, de még Szálasit sem.   Persze, könnyebb másokat címkézni, jó nagyokat mondani, semmint a dolgok mögé nézni, azok komplexitását elfogadni. Ezzel együtt is, meglehet, hogy valóban hibás politikai döntés volt Dörnert az Újszínház élére tenni, vagy esetleg maga a műsorpolitika is elhibázott. A Csurka István Hatodik koporsó című drámájának  tervezett (igaz, később visszavont) bemutatása valóban nem volt például bölcs döntés, nem csak annak akár antiszemitának is minősíthető kitételei, hanem annak gyengécske színvonala miatt is. Ez a mű nagyságrendekkel alatta marad olyan neves Csurka által írt színpadi műveknek, mint a Házmestersirató, vagy a Döglött aknák.

A csípőből való tüzelés helyett talán érdemes volna komolyan szemügyre venni az új színházi vezetés, és a részben kicserélődött társulat tevékenységét. Valóban teljességgel elfogadhatatlan, és felháborító, amit ők csinálnak? Ezt igazán csak akkor lehet korrektül megítélni, ha az ember fogja magát, és beül a színházi előadásokra. Bármennyire banális, de a bevezetőben vázolt légkör miatt kénytelen vagyok azt mondani: jobb tapasztalatok, és ismeretek alapján véleményt mondani.

Szerintem egyáltalán nem problémás egy politizáló színház. Azt a fura beállítást nem tudom elfogadni, hogy a „színház tartózkodjon a politikától”. Amikor a politika intézményrendszere – mindenütt a modern világban – komoly befolyást gyakorol a mindennapokra (pl. adózás, társadalombiztosítás, tömegközlekedés, oktatásügy, kultúra), abszurdnak tartom, hogy a politikáig lehatárolt területtel még szabad foglalkozni, de azt a terrénumot elhagyva viszont vegyen szájkosarat magára a színház, mert a politika az csúnya dolog, a politika és kultúra egyébként is összeférhetetlen… A politika életünk része, az erről való diskurzusról eleve lemondani nem tűnik előremutatónak.

Ebből az alapállásból helyeslem, hogy az Újszínház a magyarság sorskérdéseivel is foglalkozni, vagyis politizálni kíván, még ha ez nem feltétlenül jelent aktuálpolitizálást. Az igazi kérdés az, hogyan teszi ezt a színház? Milyen üzentet közvetít, miként akarja befolyásolni a nézőt?

Pozsgai Zsolt rendező darabja, A szűz és a szörny a rendszerváltozás utáni időszakról szól, vagyis a jelenünkről. A darab egyik fő vonala, hogy egy erdélyi, gyanútlan lány, Kriszta belecsöppen a budapesti világba és ott elzüllik, prostituálttá válik. Pozsgai nem törekedett az árnyaltságra: az erdélyi leányka a darab kezdetén szelíd, erkölcsös fajta, ellenben az összes többi magyarországi (budapesti) figura – a Herceg, a Köcsög, Samu bácsi, Karcsi néni –általában negatív, illetve nevetséges színben van feltüntetve a színműben. Különösen a bűnöző Köcsög az, aki elindítja az eleinte még ábrándos Katit a romlás útjára. A szereplők ki is mondják, mennyire kemény az itteni világ. Egyetlen egy negatív erdélyi szereplő nincs: amikor otthon a család tudomást szerez Kata viselt dolgairól, az apuka levélben megtagadja a lányát, vagyis erkölcscsőszként lép fel.

Bizony, az előadás  szembefordítja a bűnös Budapestet az erkölcsileg tisztábbnak mutatott Erdéllyel, csakhogy ez a toposz kissé ismerős, merthogy Szabó Dezső Az elsodort falu regényének is van hasonló üzenete. Ez az üzenet pedig politikai jellegű is, és ez már a pesti (részben zsidó) liberális értelmiség elleni ellenérzések – e bogbejegyzés kereteit igencsak szétfeszítő – máig nagyon érzékeny kérdésköréhez is elvezethet, vagy akár a sokáig liberális vezetésű főváros kárhoztatásához. Meglehet, Pozsgainak nem volt szándéka ideáig elmenni, ám a magyar modern kultúrtörténet kontextusában, de a mindennapi életben is erőteljesen jelen van a Budapest-vidék szembeállítás, igaz, nem csak a liberális értelmiség kontra népiek vonatkozásában. Budapest nagyon nem jön ki jól ebből a darabból. Egy olyan Budapestet látunk, amelynek az ártatlan leányka áldozatul esett. Lehetettek volna olyan elemek is az előadásban, amelyekben az erdélyi szereplő elve romboló erőt testesít meg, vagyis más elágazása is lehetett volna a történetnek.

Nem hiszem, hogy a bemutatott ábrázolás a véletlen műve, különösen akkor, amikor Budapest – számos gondja-baja mellett – komoly természeti- turisztikai-művészeti értékeket mutat fel. Talán az árnyaltabb ábrázolás jót tett volna a darabnak.

A darab hangulata nyomasztó, kicsengése pesszimista. Feloldás nincs. Meglehet, ez nem probléma. Meglehet, nem is akar minket bármire is megtanítani. Ehelyett vádol. Megvádolja Budapestet.

De hogy mit kezdjünk akkor mégis Budapesttel, ahhoz ez a darab sem tett művészileg hozzá semmit, legfeljebb még érthetőbbé tette a magyar jobboldalban meglévő főváros-ellenesség, vagy legalábbis erősen ambivalens Budapest-kép érzelmi mozgatórugóit.

Lehet gyalázni a másikat (ebben nálunk nincs is hiba), de megérteni a gondolkodását még jobb lenne. Akár az ilyen színházi élményeken keresztül is.

6 Tovább

Iskolaköpeny a divatszociológus szemével

Ne várjon a T. olvasó az iskolaköpenyről divattörténeti áttekintést, és rendes közvélemény-kutatást se. Divatszociológusként mindig a társadalom és egyén lélektani összefüggéseivel foglalkoztam. Történeti szempontból csak arra emlékszem, hogy rondábbnál rondább köpenyeim voltak.

Házi közvélemény-kutatásom (3 gyerek egy anya) pedig az iskolaköpeny elutasításával végződött. Anya azért, mert mindegyiknek három köpenyt kéne venni, ami sok pénzbe kerülne, és köszöni szépen (azt is hozzátéve, hogy miért ne lehetnének a gyerekek egyének), a gyerekek pedig idegenkedtek még az iskola által favorizált egyenruhától is, amit rendre leszavaznak, nem hogy a szürkeségtől, amire a köpeny kényszerítené őket.

Hoffman Rózsa és Pokorni Zoltán sokadszor nem értette meg egymást, ami ugyanis a hölgynek kellemes emlékeket idézett, az az úrnak rosszemlékű volt. (Ld. itt nyilatkozataikat.)

A létező szocializmusban egy nyugati márkás ruha olyan aurát kölcsönzött viselőjének, amelyet ma már alig tudunk felidézni. A minőség a szabadságot, a boldogságot jelentette, aki birtokában volt egy ilyen ruhadarabnak, az birtokolt valamit mindebből. Az első farmernadrágjára minden 50-estől a 70-es évekig született ma is emlékszik. Az enyém történetesen egy Wrangler volt, melyet az Ecseri piacon vettünk. A 80-as évek végén a sportcipők rendelkeztek hasonló varázzsal. Még fiatalos egyetemi oktatók is felvettek Adidas cipőt, legalábbis a legmenőbbek, akik otthonosan mozogtak a külföldi terepen is.

Ma nincs ilyen elementáris vonzereje a nyugati termékeknek, és a márkák birtoklásának. Nem azt állítom, hogy Hoffmann Rózsának nincs igaza abban, hogy a köpeny ma is takarna valamit a társadalmi különbségekből, hanem azt, hogy ezek a különbségek a ruházat terén messze nem olyan nagyok, és hogy a szocializmusban a köpeny ellenére is rendkívüli hatásúak voltak – a cipő kikandikált a köpeny alól -, ilyesformán a köpeny ezt a funkcióját már akkor sem töltötte be.

A köpenynek van a társadalmi különbségek elrejtésén túl egy másik ígérete is, az alatta lévő ruha védelme. Ez sem olyan elementáris horderejű, mert védeni akkor kell valamit, ha az igen értékes, amikor a ruhákat még néhány évig hordták, aztán átadták a tesónak. Ma a bőség idejében a ruhákat idényenként cserélik, ahogy nyugaton is.

Hordanák viszont a köpenyt akkor, ha az elrejtőzés stratégiája a kívánatos. Ha a félelem dominál, és senki sem akarja, hogy felismerjék – mint a legvadabb ötvenes években -, akkor még abban az esetben is a szürkeséget választják az emberek, ha egyébként a háború előttről még ott van a jó minőségű szövet, amiből ruhát varrathatnának maguknak. Inkább viselték a rosszul szabott, és rossz anyagból készült terméket, csak senki ne vegye észre őket.

Ha a központi hatalom rendet szeretne, ha az iskola háttérbe szorítaná az individuumot, azt csak egyféleképpen teheti, ha a félelem légkörét is meghonosítja, másként kikandikál a köpeny alól az ÉN.

A diákok nem részei a társadalmi struktúrának. Öltözetük alapján nem lehet megmondani milyen társadalmi státusúak a szüleik, és ezt a szabadságot a diákok élvezik is. Az iskolaköpeny már egy társadalmi struktúrába való kényszerítés volna: „te diák vagy!”. Ilyen kényszer a multicégek egyenruhája is.

De léteznek kulturális különbségek is. Erős kollektivista hajlamok a formális világban, ami ugyanakkor szabadon engedi az egyént az informálisban. Ilyen a japán társadalom. Hétvégi tobzódás váltogatja egymást a hétközbeni decens kinézettel.

Három szintet érdemes megkülönböztetni, a kollektívet (nemzeti jellemzők, tömegkultúra stb.), a középest (szubkultúrák, irányzatok), és az egyénit (utcai divat, individuális megjelenések). Pezsgő divat nem létezik a középső szint ereje nélkül, de ez a világon mindenütt gyengélkedik. Magyarországon pedig nem erős a másik kettő sem. A gyerekek félnek egyénileg eredetiek lenni, és bátran öltözködni. A divatszociológus szemével nem az a baj, hogy el kéne rejteni a társadalmi különbségeket, hanem sokkal inkább a bátortalanság.

Egy jól működő fejlett polgári társadalmat fel lehet ismerni az emberek öltözködéséről is, a kitűnés és beleolvadás, a szubkultúrák és tömegkultúra egymásra hatása mind dinamikus egyensúlyban van. Az emberek nem szürke maszlagot alkotnak, de nincs is túl sok deviáns megjelenésű, s tisztában vannak azzal is, hogy miként érvényesülhetnek az öltözködés eszközeivel.

Amit elsőként látnia kéne a politikusoknak, hogy mi mások vagyunk, mint a németek, az amerikaiak vagy a japánok. A németeknél ha bevezetnék az iskolaköpenyt, ők a nemzettel való azonosulás miatt talán nem éreznék ezt sértőnek. Az amerikaiak szívesen hordják az iskola speciális egyenruháját. Mi a multicégek egyenruháiban kényelmetlenül feszengünk, a nemzeti egységesítésekben pedig személyiségük elleni támadást, a privát szféránkba történő beavatkozásként éljük meg.

Az iskolaköpeny bevezetése soha nem látott népszerűtlenséget okozott volna a Fidesznek, többet ártott volna, mint a baltás gyilkos kiadatása meg a köztársasági elnök bukása együttvéve. S hogy miért, arra a fentiek alapján már válaszolni lehet. A magyarok bizonytalansága ÉN-jük megmutatásában nem jelenti az egyenruha iránti vonzódást, ez utóbbit kifejezetten utálnák.      

1 Tovább

Amerika (tényleg) továbblépett

Tizenegy évvel 9/11 után, a megemlékezések történetében először, a szervezők arra kérték a politikusokat, hogy habár jelenlétük megtisztelő, idén ne mondjanak beszédet. Azelőtt nem múlhatott el évforduló az elnök és a helyi politikusok felszólalása nélkül. Most azonban egyre többen gondolják úgy, hogy a kollektív nemzeti gyász véget ért, és különösen a választásokra való tekintettel, idén ne vigyék bele az emléknapba a politikát.

Osama bin Laden tavalyi likvidálásakor minden elemző egy kérdést tett fel, vajon lezárást jelenthet az amerikaiak számára a terrorcselekmény értelmi szerzőjének halála, vagy sem? Ha azt vesszük, hogy az emlékezés visszahúzódni látszik a „magán” szférába, akkor igen. Immár nem a terror elleni harc mozgatórugója, sem a Bush kormány döntéseit elítélő retorika tárgya. Egy évvel ezelőtti bejegyzésünkben a politikai lezárás és lelki megnyugvás szükségességéről írtunk. Vajon a politikusok kiűzetése a hivatalos programokból ennek a továbblépésnek a jelképe?  

Egyesek szerint a politikamentes megemlékezést éppenséggel a politikusok hozták a nyakukra, mivel hosszas huzavona után épp erre a hétre sikerült New York és a szomszédos New Jersey kormányzóságának megállapodni abban a telekvitában, amely miatt előreláthatólag egy évet késik az ikertornyok helyén épülő emlékmúzeum átadása. Sokan úgy gondolják, hogy a szervezők inkább kollektív tilalmat rendeltek el a beszédek felett, mert el akarták kerülni, hogy a felek politikai tőkét kovácsolhassanak belőle. Hatékony érv lehet még az is, hogy kontraproduktív a választási kampány során szeptember 11-re hivatkozni, hiszen sokakat érzékenyen érint a kérdés. New Yorkban lényegében nincs olyan ember, aki ne veszített volna el hozzátartozót vagy ismerőst a tragédiában. Mégis, talán ami a legfőbb magyarázó erő a döntés mögött, hogy a gyásznap kezd belesimulni a többi ünnep és emléknap koreográfiájába, ami – hazánktól eltérően - hangsúlyosan politikamentes. Miközben 9/11 alapjaiban változtatta meg Amerikát, tíz év alatt mégis képesek voltak elvégezni a közelmúlt megértéséhez, feldolgozásához szükséges feladatokat. Az eseménnyel foglalkozó (dokumentum)filmek megrendezését, a könyvek megírását, az újjáépítés és megújulásról szóló viták lefolytatását, az emlékezés és oktatás szerepéről és milyenségéről való gondolkodást, és még sorolhatnánk. 2012-re személyessé vált a megemlékezés. Áldozatokról, és nem elkövetőkről, továbblépésről, nem bosszúról szól.

1 Tovább

Hol voltak a szakértőink a baltás gyilkos kiadatásánál?

Paár Ádám MPK-s kollégám egy lényeges szempontra hívta fel a figyelmet, de még inkább egy olyan diskurzus felé nyitotta a tömegkommunikációban, melyet magam is szeretnék erősíteni.

 Afelől ne legyenek kétségeink, hogy a szokásos süketek párbeszéde jellemzi majd a magyar-magyar viszonyokat. A kormány „hazaáruló”, „hátba támadó” és ki tudja még milyen jelzőkkel fogja illetni a Millát, Gyurcsány Ferencet, TGM-et és mindazokat akikről úgy érzi, hogy belpolitikai tőkét kívánnak kovácsolni a külföldi lejáratással, az ellenzék pedig úgy véli a baltás gyilkos átadásának (s nem kiadatása!) következményei kompetenciáján kívüli. Józanul ki gondolhatná, hogy egy alattomos, katonához különösképp méltatlan gyáva gyilkosból nemzeti hőst lehet fabrikálni?

Józanésszel ez kizárt, következésképp a kormányunk maga is áldozat, nem pedig tettes, ha pedig áldozat így is kéne viselkednie az ellenzéknek. S amiben kollégám diskurzus javaslatát igen csak szerencsésnek tartanám – mármint, ha megfogadnák minél többen, és erre koncentrálnának nem pedig arra, hogy áldozatok vagyunk-e vagy felelőtlen pénzéhes hazárdjátékosok, hogy a háttérapparátus miért volt ilyen amatőr.

A térséghez nem értő magyar politikusoknak nem kell ismerniük az azeri-örmény kapcsolatok részleteit, ám a minisztériumban lennie kell olyan embernek, avagy fel kell kérni olyan szakértőt, aki viszont ért. Ez elmaradhatott, vagy rossz tanácsot adtak, és arról kéne beszélnünk, hogy ez miért történt. (Nagyon nehéz kommunikációs helyzetben van a kormány, mert ha amellett érvelnek, hogy „átvertek minket az azeriek”, akkor a szakértőink rosszak vagy mellőzöttek, ha meg  a döntéskor számoltak ezzel a lehetőséggel, akkor meg felelőtlenek.)

Paár Ádám arról már nem beszélt, hogy miért nem működik a háttérapparátus, csak hogy ezt kéne számon kérni.  Amit még kifejtett, hogy a kormány most egész biztosan rájön, a magyar érdekeket nem lehet minden elé tolni, és tudomást sem venni a külvilágról. S ez a tapasztalat sok mindent megfordíthat, ami akár jól is jöhet még.

Térjünk azonban vissza a diskurzus megnyitásához. Arról ugyanis azt vélelmezem, hogy szintén általános problémákat takar, elbizonytalanodott szakapparátust, tekintélyüket vesztett, vagy attól megfosztott kormányhivatalnokokat. Ez a strukturális probléma csak az alrendszerek autonómiájának visszaadásával hozható rendbe, máskülönben hibát hibára fogunk halmozni.

Játszunk el azzal a gondolattal, hogy az azeri-örmény konfliktusok szakértői vagyunk, amik persze nem vagyunk. Mi indokolhatja a baltás gyilkos hőssé nyilvánítását hazájában? Ennek mindössze két oka lehet, az egyik morális, a másik racionális, s akár külön, akár együtt. Ha például tudja a szakértő, hogy az azeriek morálisan beszámíthatatlanok, akkor felhívhatta volna a figyelmet az átadás következményeire. (Beugrik az a westernfilmjelenet, amikor az apa maga lövi le a fiát, aki a hőst egy vesztett verekedés után hátba akarja lőni. Itt az apa számára fontosabb a becsület, mint a család, és a fia becstelen. Hiába a nyugati világ erkölcsi ideái…)

A másik egy racionális szempont, az azeri közvélemény ismerete, és a jelenlegi politikai vezetés kiszolgáltatottsága ennek a közvéleménynek, ezekről is mind tudhat a térséggel foglalkozó szakértő. De esetleg azt is tudja, hogy Azerbajdzsán háborút akar provokálni, mert már erősebbnek érzi magát, és ahhoz ez a szabadon eresztés kiváló manőver. Bizton elveszítik ettől az örmények a fejüket – gondolhatják -, kirobban a fegyveres konfliktus, és a cél épp ez. Egy szakértő, vagy a titkosszolgálatunk éppenséggel sejtheti, hogy Azerbajdzsán háborút akar.

Ugyanakkor nem biztos, hogy kideríthető egy háborús szándék, és az sem elvárható, hogy egy szakértő morálisan elítéljen egy népet, vagyis kollégám felvetése, mely szerint szakértői felelősséget kell keresni a háttérben is lehet túl szigorú. Ha azonban nem is alkalmaz a kormány szakértőket – akiknek most már épp a kormány védelmében lassan elő kéne állni – az védhetetlen. Elvégre valószínű egy háború kiújulásának okozói leszünk. (Kollégám interjúja óta a külügy végre megszólalt ld. itt.)    

1 Tovább

Eastwood és társai

Szijjártó Péter is ellátogatott az amerikai republikánusok (GOP) elnök-jelöltállító konvenciójára, minden bizonnyal kapcsolatépítés és tapasztalatszerzés céljából. A Fidesz tehát hasznosítani kívánja a most zajló elnökválasztási kampány tanulságait, így már most érdemes fokozott figyelemmel kísérni az USA-ban történteket. Nemkülönben majd azt is meg kell figyelni, átvesz-e a Fidesz, vagy valamelyik magyarországi párt valamilyen kampánytechnikát az amerikaiaktól? És most így első körben, mit tapasztalhatott Szijjártó a republikánusok jelölőgyűlésén, és azon kívül ?

Azt biztosan, hogy a 2008-as kampányhoz képest is tovább nőtt a közösségi média szerepe, nagy szerepet kapott a Youtube mellett a Twitter, amelynek használói azonnal lecsaptak egy-két mondatos bejegyzésükkel az aktuális eseményekre. Azt is, hogy az amerikai kampány bevett eszköze nem csak a negatív kampány, hanem annak olykor kifejezetten személyeskedő jellege (bár ezt az internetnek hála, már Magyarországon is meg lehet figyelni, ehhez nem kell kimenni). A rövid TV-hirdetések nem kímélik a politikai ellenfeleket, és az erősen szembenálló hangnem jellemzi az országos véleményműsorok jelentős részét.

Ami pedig a republikánusok konvencióját illeti: a magyar kormánypárti politikus azt is megfigyelhette, milyen elképesztő nagyüzem zajlik a hatalmas teremben. Eldönthette, hogy a szónokok megfelelően éltek-e azzal a megnőtt médiafigyelemmel, amelyben a főbb szónokok részesültek: Paul Ryan alelnökjelölt, és Mitt Romney elnökjelölt. Romney beszédét az országos TV csatornák élőben közvetítették, így ezúttal kapott egy nagy lehetőséget, hogy meggyőzze az amerikaiakat, ő alkalmasabb e hatalmas ország vezetésére, mint a jelenlegi elnök, Barack Obama. Csakhogy, nem sokkal szereplése előtt váratlanul fellépett a világhírű színész és rendező Clint Eastwood is, aki olyat produkált, amitől sokaknak leesett az álla, és a konvenció végkicsengése így másként alakult, mint a fellépése nélkül. Sőt: az amerikai elnökválasztási kampány eddigi legérdekesebb eseményére került sor, amelyet még sokáig fognak emlegetni a politika iránt érdeklődők.

Eastwood ugyanis – a Romney kampánystáb szerint az utolsó pillanatban – úgy döntött, hogy a szónoki emelvénye mellé egy üres széket is behozat. Eastwood beszéde csakhamar bizarr fordulatot vett, ugyanis az üres székhez kezdett beszélni, amely Obama elnököt szimbolizálta. Eastwood gúnyos stílusban és leereszkedően „beszélt” Obamához, vagyis az üres székhez: amikor lenézett a székre, akkor Obama nevét, vagy cselekedetét kezdte emlegetni, mintegy mutatva, hogy ő fölötte áll Obamának. .. Eastwood abban is formabontó volt, hogy nem használt súgógépet, hanem előre megírt szöveg nélkül szónokolt, azaz rögtönzött. Egy rövid részlet a fellépéséből:

CLINT EASTWOOD ( az üres székhez beszélve)  : És azt gondoltam – igen, azt gondoltam –… nem hallgatok el, most én beszélek! (A közönség nevetésben tör ki) Mindegy is, mi most… mi most egy kicsit elcsevegünk erről a dologról. És engem érdekelne, érdekelne, hogy mindezen ígéretek… mit akarsz, mit mondjak meg Romneynak? Ezt nem mondhatom el neki. Ezt nem mondhatom el neki még neki sem, hogy ezt tegye. (Taps) Te megőrültél, neked teljesen elment az eszed. (Taps)

A delegátusok jó része olyan lelkesedésben tört ki, hogy zengtek a hatalmas falak. Csakhogy a szemtelen kamerák (pontosabban azok a szemtelen újságírók, akik arra irányították a kamerákat)   azt is megmutatták, hogy az alelnök-jelölt mosolya nem volt teljesen őszinte. És Ryan egy ízben az órájára nézett. Eastwood ugyanis fütyült az időbeosztásra – a kiszabott 5 perc helyett dupla annyit szerepelt. Méghozzá főműsoridőben.

És itt volt a nagy bökkenő, ugyanis később több kommentátor nem teljesen alaptalanul állapította meg, hogy Eastwood a maga eléggé sajátos fellépésével elvitte a showt. Holott a konvenció, és a kampánycsapat egyik fő célkitűzése az volt, hogy a konvenció végére minél több választó higgye el, hogy Romney egyáltalán nem egy merev, érzelemmentes, rideg  személyiség, hanem nagyon is melegszívű, és családszerető ember. Felesége korábban elmondott beszéde is ezt a kampányüzenetet volt hivatva közvetíteni a választóknak, és Romney beszédében nagyobb teret szentelt családja magasztalásának, mint 5 pontos elnöki tervének. A média (főleg, a liberálisabb fele)  azonban Eastwood fellépését tartotta érdekesebbnek (kár tagadni, az is volt), így azzal legalább olyan terjedelemmel foglalkozott a konvenció után, mint Romney beszédével.

Nekünk, magyaroknak azonban más tanulsága is van még a konvenciónak: a Fidesz nem véletlenül tartja a republikánusokkal a kapcsolatot. Ezen a napokig tartó összejövetelen is kiderült, hogy a GOP, hasonlóan a Fideszhez, fontosnak tartja a hazafiságot, a családok, és a vallás tiszteletét, a vállalkozások támogatását. Van azonban egy-két  fontos pont, amelyben éles felfogásbeli különbségek vannak, és ez is jól kijött a konvención elhangzott beszédekből: a republikánusok (különösen a Tea Party) határozottan elutasítják az állam (szövetségi állam) szerintük egyre fokozódó, és az amerikaiak szabadságát fenyegető szerepét. Az Orbán-kormány ellenben a központosítást, és az állam szerepének erőteljes kiterjesztését tartja kívánatosnak. A jogállamiságot, az egyén és a vállalkozások szabadságát, a fékek és ellensúlyok tiszteletét a republikánusok fontosnak tartják (már csak a szövetségi állam túlhatalma elleni védekezés miatt is). Egy Romney-adminisztráció sem lenne teljesen közömbös a magyarországi fejlemények iránt, amennyiben mindennek komoly veszélyeztetését vélné felfedezni. Ez is egy megfontolandó tanulság mind Szijjártó, mind más magyar politikus számára. Már csak azért is, mert Kína látványos előretörése ellenére az USA továbbra is a világ egyik vezető hatalma marad a következő négy évben, akár Romney lesz majd az elnök, akár továbbra is Obama.

 

1 Tovább

A Neo Fm utolsó gazdája

Ugyan kicsit megelőlegeztem a Neo Fm kimúlását, de ami késett nem múlt. A régi tulajdonos is küzdött, de még inkább figyelemreméltó az utána következő kb. egy hónapban feltűnt „vállalkozó”, aki a meggyötört rádiósoknak rendbehozatalt, a munka folytatását, és új projekteket ígért (saját sztárolását egyébiránt), azaz pénz-paripát-fegyvert.

Persze mindezek közül semmi sem valósult meg. A fellépő csodatevőben rövid ideig hittek a dolgozók, de fizetést nem kaptak - mert hisz nem rendeződött a konfliktus az NMHH-val. Furcsa indok, egy hónappal korábban azért is írtunk a Neo Fm befejezéséről, mert ezt a tartozást nem lehetett kezelni. S ha ez ilyen egyértelmű volt, ugyan miből gondolta az új tulajdonos, hogy neki elengedik? Mert pénze az nem volt, ezt azóta erősen alátámasztja a hír, mely szerint több vállalkozása is csődeljárás és végelszámolás alatt van.

Nem először látok hasonló történetet, amelyben bizonytalan pénzügyi háttérrel rendelkező rosszabb feltételeket biztosít a stábnak, mint a korábbi, aki legalább alkalmazottai felé lojális volt. Az új tulajdonos nem vállal sorsközösséget a régi stábbal, felelősnek sem érzi magát a kialakult helyzet miatt, ám racionálisan jogutódként csodát sem tehet.

Miért hisznek neki, miért hisz saját magának, és mit akar tulajdonképpen? – Ezekre a kérdésekre mindenki tudja a választ, csak épp fél bevallani. Hisznek neki, mert a remény hal meg utoljára. A vállalkozó hisz magának, mert ilyen vállalkozást már csak az vesz meg, akinek semmiféle önkontrollja nincs, és amit akar tulajdonképpen az a megmentő szerepének átélése, ha csak öt percre is. Gondoljanak bele 5 forintért cserébe eljátszhatják a főnököt, kioktathatnak olyan országos sztárokat, mint Boros Lajos meg Bochkor Gábor. Hát nem érné ez Önöknek is meg?

Mindig lesznek olyanok, akik öt perc hatalomért, és saját ábrándjaikért vállalják a főnök szerepet. Úgy tűnik a Neo Fm stábja ezúttal kellő tartással kikérték maguknak és felmondtak a „gazdának”.

1 Tovább

Valami Amerika

Amikor David McCullough ballagási beszédében kimondta, hogy „Nem vagytok különlegesek”, nem mondott mást, mint amit a tanári pályán töltött huszonhat év tapasztalatából, és nem mellesleg négy gyermek felneveléséből tanult. Senki sem különleges, mindenki az. A globális gazdasági válság közepette elbizonytalanodott Egyesült Államokban azonban e kijelentés egy átlagos amerikai kisvárosi középiskolai tanárt a nemzetközi ismertségbe röpített, és egyik napról a másikra a Nobel-díjas Paul Krugman-nel együtt várakozott sorára a CBS reggeli műsorának stúdiójában. Nagyon Amerikai történet. Igen ám, csakhogy beszéde éppen arról szólt, hogy akármennyit is óvták, dicsérték őket, végső soron egyik se különb társainál. A focikupák mit sem számítanak. A szülői nyüstölés, a sok korrepetálás, az érettségi-felvételinek számító SAT-vizsgára felkészítő tanfolyamok feleslegesek. Mint azt McCullough később a Newsweek-ben megírta, a beszéde körüli médiazajra való reakciójában, valószínűleg Paul Krugman sosem járt drága előkészítő táborokba, nem volt heti háromszor különórája magántanárral közgazdaságból, és nem ment be az anyukája az iskolába rábeszélni a tanárt, hogy hadd írja újra a dolgozatot kisfia, ha az éppen nem sikerült jelesre. Ellenkezőleg, Krugman valószínűleg kudarcok és visszautasítások árán jutott oda ahova.

De miért kapott ekkora nyilvánosságot ez a beszéd? McCullough kijelentése élesen szembemegy a 90-es évek gazdasági fellendülése által szült optimizmus gyakorlatával, ami büszkén hirdette, hogy minden gyerek különleges, és mindenki nyer. Csakhogy a gazdasági válság erősen megtépázta az amerikaiak önértékelését. Ha a versenyben a részvétel a fontos minek mérik az időt? - szól az aforizma. És valóban, ha mindig mindenki győztes, elvész a verseny értelme. Mindezt tetézi a globális világrend átalakulása, és az Egyesült Államok nagyhatalmi pozíciójának megrendülése, vagy legalábbis az attól való félelem. Ilyen szempontból a kijelentés az utóbbi években kirobbant oktatási-nevelési vita továbbvitele. Ez még a válság előtti időkben kezdődött, azzal a felismeréssel, hogy egyre gyengébben teljesítenek az amerikai diákok a nemzetközi kompetenciaméréseken. Ezt követte a „Tigris anya” (Tiger mom) vita, amelynek lényege, hogy a keleti teljesítménycentrikus, ám nyugati szemmel sokszor kíméletlen nevelési elvek hatékonyabbak, mint az utóbbi években elterjedt „mindenki különleges” szemlélet, amely sokak szerint az oka annak, hogy az Egyesült Államok veszített versenyképességéből. Ha végiggondoljuk az ázsiai-amerikai édesanyák modellje valóban közelebb áll a hagyományos protestáns munkamorálhoz. Ebbe a sorba áll be McCullough megjegyzésével valahová a két véglet közé, ismételten újraértelmezve a szülök és az oktatás szerepét abban, hogy sikeres felelős, állampolgárokat neveljenek. Abba az eszmecserébe szállt be, amelyik folyamatosan változik az ország helyzetével és közérzetével együtt. Nem pártpolitikai vita ez, mégis nagyon is politikai jellegű, és tanulságos lehet számunkra is. Magyarország vérre menő oktatáspolitikai összecsapásai ugyanis nem arról szólnak, hogy hogyan motiváljuk a diákokat a sikerre, vagy mitől lesznek versenyképesek. Lehet mondani, hogy ez nem Amerika, és, hogy legkisebb gondunk is nagyobb náluk, csakhogy pont ezek azok a viták, amelyekre egy fillért se kell költeni, pusztán némi szellemi tőkét igényelnének.     

    

4 Tovább

Színvonalas tömegtájékoztatás helyett

Bevallom, időnként szoktam vágyakozni (és ahogy telik az idő, egyre többet) egy pártpolitikailag kevésbé elfogult, színvonalas, a politika összefüggéseit megmutató, de a társadalmat sem elhanyagoló, felkészült magyarországi közszolgálati tömegtájékoztatás után. A kereskedelmi Tv-knek ugyanis megvan a maga népszórakoztató, vagy politikai funkcióik (erre lásd a Hír TV-t, az ATV-t), és különösen a TV2-nél, vagy az RTL Klubnál figyelhető meg, hogy nem sokat törődnek a politikai tömegtájékoztatással.

Itt hárulna komoly feladat a közszolgálati médiára(M1, M2, Duna TV, Magyar Rádió), amelynek  – ha már az ezeket az adókat összefogó MTVA 64 milliárdot kapott 2012-re – elvileg meglenne a lehetősége a korrekt, színvonalas tájékoztatásra. Ehelyett azon veszi észre magát a néző, hogy az M1 híradóiban is elég sok a bűnügyi hír, a Kossuth Rádióban a „lágy hír“ , és a néző alig kap tájékoztatást  a politika mélyebb összefüggéseiről. A tudósítások követőek, a szerkesztők beérik az egyes pártnyilatkozatok utánközlésével.Az ilyen beszámolók egyszerűen unalmasak, és érdektelenek. A külföldön zajló események tálalásának színvonala sem veri éppen az egeket, miután az egyik utolsó hozzáértő külpolitikai újságírót, Benda Lászlót is sikerült eltávolítani a köztévéből. A magyar közszolgálati TV nézőjének alig van esélye arra, hogy megértse, miként függ össze a forint gyengülése/erősödése a görögországi helyzettel, illetve a világgazdasági folyamatokkal. Nem élheti át mélységében, milyen izgalmas politikai folyamatok zajlanak csak Európában.

A mai keserű valóságot figyelve visszaröpítem magam az 1980-as évek második felébe. Persze, az akkori Magyar Televízió politikai műsorainak igazodniuk kellett a szocialista rendszer ideológiai elvárásaihoz, ám ez időtájt már nem volt annyira kemény a pártellenőrzés.Felelősséggel állítom, akármennyire abszurdnak is hangozzék a mai – elvileg cenzúramentes – médiavilágban: az 1980-as évek  közszolgálati tömegtájékozatás színvonala (különösen a külföldi tudósításoké) meghaladta a mostaniét. Igaz, ezért nem csak az MTVA okolható, hanem az 1990-as évek: akkor zárták be a külföldi tudósítói helyek nagy részét, úgymond takarékosságból. Ma már hihetetlen, de előtte a Magyar Televíziónak és Magyar Rádiónak tudósítója volt Nem Yorkban, Moszkvában, Tokióban, Kairóban, ezenkívül az összes környező országban, ezenfelül Párizsban, Bonnban, és Kelet-Berlinben. Legendás volt Chrudinák Alajos szerkesztette Panoráma is, amelynek egyes filmjeit nyugati TV-adók is megvették. Hol vagyunk ma ettől?

De ne merengjünk sokat a múlton, vessük tekintetünket a jelenbe, akkor sem lesz sokkal jobb az igényes tájékoztatást elváró magyar polgár kedve. A német tömegtájékoztatás magas színvonaláról korábban részletesen írtam. Ehhez most csak annyit, hogy a mai internetes világban furcsa, hogy az MTV mennyire keményen ellenáll a podcasting szolgáltatás bevezetésének, míg ezt a német ARD már évek óta lehetővé teszi egyes anyagainak letölthetőségét. Ízlésemhez közel áll még a BBC tájékoztatáspolitikája, amely során kemény kérdéseket szegeznek a politikusoknak, megvilágítják az összefüggéseket, az egyes pártokon belüli mozgásokat (lásd a BBC Newsnight műsorát). De ne legyünk igazságtalanok, voltak erre tendenciák a magyar tömegtájékoztatásban is 1990 után (lásd pl. Baló György, Betlen János fénykorát), de ezek mára elhaltak.Kedvelem még az amerikai közszolgálati PBS-t, és az NPR-t is, amelyekben nemcsak az amerikai politika, hanem a társadalom folyamatait is sokrétűen bemutatják.

Az itteni választópolgároktól hiába vontak el magyar viszonyokhoz mérten sok pénzt  a közszolgálati médiára, ők nem kapnak ezért cserébe sokoldalú, magas színvonalú tömegtájékoztatást. Akár tudatosan, akár nem, az első számű közszolgálati főadó, az M1 ma már nem elsősorban tájékoztat, hanem szórakoztat. Pedig egy erős demokráciához az is hozzátartozna, hogy minél több tájékozott polgár döntené el a választásokon az ország jövőjét. A jól informált választók kinevelése lenne szerintem a közszolgálati média feladata. Jelenleg viszont úgy látják jónak a Magyar Televízióban, ez nem elsődleges fontosságú. Talán ők tudják, miért.

1 Tovább

Itt az idő – Már megint?

Csery Péter bejegyzése:

Megindult a globális visszaszámlálás a vasárnapi görög választásokig. Sokak szerint a tét nem kisebb, mint az euró-zóna sorsa, s tágabb értelemben az egész európai integráció jövője.  A G20 országok állítólag közös vészforgatókönyvet készítenek, miközben a bizonytalanság egyre növekszik; a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a Trojka párti Új Demokrácia fej-fej mellett halad a mentőcsomagot elutasító SYRIZA-val. A már-már apokaliptikusnak ható felfokozott hangulatban azért fontosnak tartom megjegyezni, hogy az európai monetáris integráció egyszer már szembenézett  egy hasonló szituációval.

1992-t írtak, amikor is az 1979-ben létrehozott Európai Monetáris Rendszer (EMR) lényegében széthullott, törést okozva ezzel az integráció egyirányú folyamatában. Az EMR-t a ’73-as kőolajválság, illetve a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer összeomlása okozta bizonytalanság kezelésére hozták létre. Az EMR az árfolyam-ingadozások kiküszöbölésére alkalmas monetáris együttműködés volt, amiben a nemzeti valuták 2,25%-os rögzített árfolyamsávon mozoghattak. Az 1992-es pénzügyi válság, a különböző spekulációs manőverek azonban szétzilálták az addig stabilan működő közös árfolyam-mechanizmust. Először az Egyesült Királyság és Olaszország hagyták el a „süllyedő hajót”, majd mivel a valuták között megindult a leértékelési verseny, a bent maradó államok a lebegési sávot 15%-ra szélesítették. Az EMR széthullásával az európai vezetőknek eljött az idő, a döntés ideje: vagy visszafordulnak, vagy előremenekülnek és létrehozzák a monetáris uniót.

A döntésüket már nagyon jól ismerjük; jött Maastricht és a konvergencia-kritériumok, a valutaparitások véglegesítése, az EKB felállítása, s végül az euró kibocsátása. Persze az akkori helyzet rengeteg mindenben különbözik a mostanitól. Ha rosszmájú akarnék lenni, akkor azt lehetne mondani, hogy a legfőbb különbség, hogy az EMR-ből (szemben az euró-zónával) egyedüliként Görögország kimaradt, vagyis akkor még működött a pénzügypolitikai racionalitás az EU-ban. Ráadásul egy sokkal alacsonyabb szinten álló integráció nézett szembe egy közel sem ilyen méretű válsággal. Mindazonáltal meglátásom szerint a görög események hasonló mechanizmusokat indíthatnak el, mint amit az EMR esetében láthattunk. Amennyiben olyan görög kormány alakul, amely elutasítja a mentőcsomagokat, s ezzel valószínűleg kilépteti a helléneket az euró-zónából, megbontva a valutaunió egységét, akkor ez – pontosan, mint az EMR szétesése – egy mélyebb, szorosabb integráció felé lökheti Európát. Ha Európai Egyesült Államokról talán még túlzás beszélni, de az intézményi reformokkal kísért érdemi mélyítése az integrációnak ma valószínűbb forgatókönyvnek tűnik, mint a visszatérés a nemzetek Európájához.

0 Tovább

A nyugattalan Magyarország. Go West!

Hogy Magyarország nyugattalan volna?! - kaphatják sokan fel a fejüket a Méltányosság legújabb könyve „A nyugattalan Magyarország” címe hallatán. Talán elírás, s nyugtalanságra gondoltak a szerzők. Vagy éppenséggel helyeslően bólogatnak, hogy bizony-bizony, az utóbbi két évben az Orbán-kormány leradírozta hazánkat Európa térképéről. Csakhogy, amikor nyugattalanságról beszélünk, sokkal mélyebb folyamatokra gondolunk, mint az aktuálpolitikai események. Nyugatosságunk ugyanis nem elveszett, hanem valójában soha nem is létezett. Csak ismétlődő felzárkózási kísérletekkel büszkélkedhetünk, amelyek keretében a nyugatra vágyó kevesek hadakoztak a mozdulatlan, mozdíthatatlan tömegekkel, többnyire eredménytelenül. A követési távolságot Széchenyi óta szigorúan betartjuk. Nem értük utol, nem szakadunk le, nagyjából ugyanúgy döcögünk a Nyugat után, mint mindig. Több száz éves hagyományról van tehát szó. A rendszerváltást követően úgy tűnt, végre sikerrel jár legújabb kori felzárkózási kísérletünk. Kiépültek a demokratikus intézményrendszerek, kialakult a piacgazdaság. Európai Uniós csatlakozásunk óta úgy éreztük, hogy végérvényesen a Nyugat részét képezzük, valami azonban mégis hiányzik. Ez nem más, mint a nyugatosság esszenciája. Az a plusz, ami az intézményrendszeren felül az évszázadok során rárakódott a nyugati társadalmakra, és amit nem lehet húsz év alatt elsajátítani. Legalábbis úgy nem, ha a jogállamiság és az intézményrendszer védelme az egyetlen mérőfoka a nyugatosságnak

Természetesen fel lehet tenni a kérdést, akarunk-e, tudunk-e, kell-e nyugatossá válni? Egyáltalán mi teszi nyugatossá egy nemzetet? Ahhoz, hogy nyugatoss(abb)á tudjunk válni, előbb meg kell érteni azt, hogy mitől s miként működik mindaz, ami a nyugati rendszer lényege. Félig már valóban megérkeztünk egy nyugatos világba. Azt hittük a rendszerváltással teljesítettük a feladatot, de ez még messze nem elég. Az alváz kétségkívül meg van, de hiányzik a kaszni. Mit kezdjünk tehát a félárva nyugati intézményrendszerrel, amelyről ordít, hogy hiányzik mellőle egy nyugatias társadalmi felépítmény? Mit kezdjünk azzal, hogy visszatért a magyar történelem? Mit kezdjünk torz vitakultúránkkal és a nyilvánossággal? A kormányzás állapota körül vajon milyen teendőnk van? Mit kezdjünk az önismétlő gazdaságpolitikával, az olyan gazdasági függőségeinkkel, mint például az energiaimport? A mindezekbe belebetegedett társadalommal? Összességében, mit kezdjünk nyugattalanságunkkal? Ezt a kérdést jártuk körül könyvünkben külföldi példákhoz és saját történelmünkhöz folyamodva, hogy alternatívát kínáljunk arra, hogyan lehetne megközelíteni az általunk kívánatosnak tartott irányt. S hogy mire jutottunk? Addig nem lesz nyugatosság, míg a szembenálló felek nem tudnak kiegyezni abban, hogy egyaránt demokraták. Ez ma nincs így.  Amíg nem alakul ki a „társadalmi igényesség” a politika felé, amíg nem épülnek ki azok a független, civil intézmények, amelyek kezelik azokat a problémákat és konfliktusokat, amelyeket nyugati társadalmakban hazánktól eltérően a közösség, és nem a politika „old meg”, addig nem tudunk közelíteni a Nyugathoz. Hazánkban ugyanis hiányzik a nyugatosság két létfontosságú ismérve. A társadalmi kohézióra és demokráciára nevelés formális és informális intézményei, és a történelmi hagyományokkal való szembenézés, ennek révén az önkorrekció és változtatás képessége. Ezek nélkül hiába a nyugatos intézményrendszer, hiába piacgazdaság sosem lesz „egészen” nyugatos Magyarország. Rossz hírünk az olvasóknak, hogy ez időbe telik. A Nyugat sem egyik napról a másikra vált olyanná, amilyen. Jó hírünk azonban, hogy nyugatosnak nem születik az ember, hanem azzá válik. A Nyugat tehát tanulható. Könyvünkkel ehhez a tanulási folyamathoz szerettünk volna hozzájárulni.     

 

0 Tovább

Osztrák és magyar belépés

Kissé fura ötletem támadt múlt csütörtökön Bécsben: be kéne mennem az osztrák parlament felsőházának éppen zajló ülésére. És hogy miért? Nem volt különösebb dolgom arrafelé, még csak osztrák állampolgár sem vagyok – de mindegy, olykor szeretek a szokatlan dolgokba belevágni.

A bejárat portáján lévő biztonsági őrhöz fordultam ezzel a kérésemmel. Ő azonnal felhívta a kollégáját, megkérdezve, van-e még a látogatóknak fenntartott szabad hely. A kedvező válasz után azonnal látogatóbilétát adott nekem, és a detektoros ellenőrzés után már mehettem is az ülésterembe. Az ügyintézés két-három percet vett igénybe.

De nem Mikszáth Kálmán által megírt A korlátfa c. rövid elbeszélésének Magyarországán lennénk, ha a magyar parlament üléstermébe csak úgy,  utcáról be lehetne esni. Ausztriával ellentétben errefelé immár hosszú évek óta úgy gondolják, be kell tartani a bevált bürokratikus utat. Én már többször lejátszottam az alábbi kötelező köröket az Országgyűléssel az ülésterembe való bejutásom érdekében. Merthogy először is látogatójegyre van szükség, amelyet napokkal előtte egy országgyűlési képviselő kér meg választója számára az Országgyűlés hivatalától. Ezt a képviselő titkára intézi, egyeztet a hivatallal. Ha jól egyeztet, akkor elvileg nincs akadály a belépésnek. Elvileg nincs, mert jártam már úgy, hogy a látogatójegyet mégsem állították ki aznapra, csak most a sok bába között nem a gyermek, csak egy papírocska veszett el, ki tudja, hol.

De tegyük fel, hogy nincs ilyen döccenő, és ez azért elég ritka, ismerjük el. A magyar parlament kapuőreinek óvatosságra való törekvését is illik díjaznunk: merthogy két helyen is  leellenőrzik a személyi iratokat . Ha a szalagkorlát szélén lévő őrbodén minden rendben van, akkor  irány a törvényhozás egyik kapuja, ott újabb ellenőrzés következik, ahol megnézik, van-e látogatójegy. Ha igen, jön a detektoros ellenőrzés, és ha az is rendben van, akkor végre fel lehet menni a látogatóknak fenntartott külső karzatra. A szervezést azért nem árt időben elkezdeni, mert megeshet, hogy a képviselőnek fenntartott látogatójegy elfogy (mert például kell a szakértőknek, vagy más tárgyalópartnereknek), és akkor a választópolgár várhat tovább. De az is lehet, hogy addigra rég elmegy a kedve az egésztől.

Ami az osztrák parlament épületében két-három perc alatt elintézhető volt, az nálunk akár egy, de akár két hetet is igénybe vehet. Akár ezen a picike eset-összehasonlításon is vágni lehet az osztrák és magyar politikai mentalitás e szelete között a különbséget. Mintha az osztrák parlament kevésbé félne a választóitól; erre utal legalábbis, hogy bár az ottani parlamentet is őrzik rendőrök, de velünk ellentétben nem tartóztatják fel az állampolgárt, ott nincs ugyanis se kordon, se szalagkorlát.

Nálunk utóbbi szigorúan megvan (a Gyurcsány-időszak jó részében még kordonok is voltak), és mint az én esetem is mutatja, a magyar törvényhozás plenáris ülésére utcáról a polgár nem juthat be előzetes szervezés nélkül, és ez így zajlik az 1990-es évek óta. Csakhogy mit üzen ezzel – akarva-akaratlanul – a magyar parlament a választópolgárainak? Azt, hogy a választók személyes jelenléte potenciális zavarforrás, amelyet jobb nem elősegíteni. Én még azt is elhiszem, hogy valójában nem így gondolkodnak, de a látszat nálunk mindenesetre ez. Kár ezért a látszatért, de azért a magatartásért is, amelyet az Országgyűlés tanúsít a plenáris ülést esetleg élőben megnézni kívánó választópolgárai iránt.

 

0 Tovább

Sok kis hírügynökség létrejöttére számítok

A közszolgálati média brand építése, az egységesebb arculat kialakítása az, ami miatt nem érte bírálat a kormányzatot. Egy szolgáltatás márkázása mindig jóval nehezebb, mint egy élelmiszeré, vagy műszaki cikké. A bevált márkákat pedig nem cserélgetni szokták, hanem feltöltik esetleg új tartalommal, sőt a jó márkákkal rendre újabb területekre terjeszkednek.

Ha a két állítást összerakjuk, tehát hogy a mostani kormány a legtudatosabb brandépítő a korábbiak közül, valamint a szolgáltatások márkázásának nehezebb voltát, akkor joggal feltételezzük, hogy az MTI körül valami nagyon komolynak kellett történnie, hiszen az MTI nem akármilyen nemzeti márkánk. A katasztrófát csak a MALÉV-hoz tudnám hasonlítani. Nincs olyan magyar érzésű ember, aki a MALÉV megszűntére könnyed legyintéssel tudna válaszolni, engem legalábbis megérint érzelmileg. Az MTI is bizonyos körökben, értelmiségiek közt, a nemzeti büszkeségünk része.

Piaci vállalkozásként indult, mint minden hírügynökség, de aztán mint Európában a többi hírügynökséget, így a magyart is államosították. Kozma Miklós 1921-től bekövetkező haláláig volt az igazgatója. Az a Kozma, aki társadalmi származását tekintve Horthyhoz volt hasonlatos, s aki magát Horthy barátjának is vallhatta. Bár elsősorban a Magyar Rádió igazgatójaként emlékszünk rá, nem kétséges, hogy az MTI is mindvégig fontos nemzeti intézmény maradt a számára. Mikor például a Magyar Rádió az előfizetési díjakból sokkal többet kaszált, mint arra a legmerészebb álmaikban is számíthattak – vélelmezem egy törvénymódosítás után - az MR-ből származó bevétel nagyobb százalékát utalták át az MTI-nek. Az MTI a rendszeresen érkező nagyobb bevételeinek köszönhetően így tovább is erősödhetett. Szakmai étosz hatotta át, és lojalitás a mérsékelt konzervativizmushoz.  Joggal reménykedhetett 2010-ben az MTI Fidesz által pozícióba ültetett vezetője, hogy valami hasonló helyzetre és szerepre érdemes számítania, mint a 30-as években. Az MTI felszámolása aligha volt a pakliban.

Nem tudjuk mi történhetett, de egyfelől több etikai hiba csúszott az MTI működésébe (legutóbbiról ld. a mediafogyasztok.hu oldalán itt.), másfelől az MTI alkalmazottai a végén össze is fogtak, és függetlenségük helyreállítását követelték. (Szakmai oldalú érvelést arról, hogy más műfaj a hírügynökségi tevékenység, mint az újságírói, s a lázadásnak ezért hamarabb kellett volna már megtörténnie, ld. itt.)

Előbbi oka a szakmai szétesés, a túlzásba vitt szervilizmus, nem pedig – mint sokan gondolják – az elpofátlanodás, utóbbi pedig valamiféle lázadás, amelynek krónikáját az érintettek előbb-utóbb megírják majd. Egy szakmailag demoralizálódó, ugyanakkor lázadó, petíciót írogató, az átalakítást visszacsinálni akaró közössége jelenthetett akkora veszélyt, ami miatt a brand felszámolása mellett döntöttek. Lehetett volna próbálkozni  az MTI teljes újraszervezésével, de a történet épp úgy indult, hogy újjá szervezték. Így most inkább beolvadt az MTVA-ba. Ezt a brandet az átlag magyar még csak nem is hallotta, a betűszó kibontására még nem képes, az MTI-t viszont amit mindenki ismer ma egy 49 főből álló stáb képviseli. (Részleeket erről itt.)

Senkinek a fejében nem fordult volna meg, hogy pont az MTI fog elsorvadni. A rendszerváltás óta már voltak komolyabb válságidőszakai is, hisz az kérdőjeleződött meg, hogy mit tud egyáltalán nyújtani egy hírügynökség, amiért érdemes fizetni a piacon. Átvészelték, talpra álltak. Az új 2010-es médiatörvény ugyan elsöpörte ezt a modellt, s vele sikeres vezetőit is, de azt is ígérte, hogy központi szereplővé teszi az MTI-t, a piaci szorítások alól kimenekíti, s a társadalom hírellátását tovább demokratizálja (ingyenes hírek).

Krónikásként csak azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy pusztán egy intézmény államosítása nem feltétlenül jelenti az intézmény fennmaradását.(Ld. majd ezt az egészségügyi és oktatási intézmények esetében 2-3 év múlva.)  Ami pedig konkrétan a hírügynökségi tevékenységre vonatkozik, még azt is megérhetjük, hogy egy központi hírügynökség helyett sok kis specializált hírügynökség jön létre. Most legalábbis a piactér megnyílt.       

 

0 Tovább

Politológia matematikai alapokon?

Skálafüggetlen hálózatok, lineáris regresszió, Poisson-eloszlás, Pareto-elv, Gauss görbe, Benford törvény, Erdős szám. Csupa olyan fogalom, amelyektől idehaza a „humán beállítottságú” politológus menekül és a közvélemény nagy részének az érdeklődését sem kelti fel. Holott a modern matematikai kutatások érdeklődése egyre inkább a társadalmi folyamatok törvényszerűsége felé fordul. Barabási Albert-László Villanások című könyve a fizikából és a matematikából ismert természettudományos eredményeket próbálja meg társadalmi, jogi, történelmi példákra alkalmazni. Számos esetben azonban a könyv is arra a következtetésre jut, hogy az emberi sokaság korántsem úgy viselkedik, mint az atomok sokasága. A pusztító járványok terjedésének modellezésére például nem lehet az atomok, elektronok mozgásának törvényszerűségeit alkalmazni, hiszen az emberi lények sokkal bonyolultabban viselkednek. Karl Popper híres mondata, amely szerint egyszer a napfogyatkozáshoz hasonlóan a forradalmak is megjósolhatók lesznek mindezidáig nem teljesült.

Mindeközben lépten-nyomon olyan kifejezéseket használunk, hogy „törvényszerű a kormánypárt népszerűségvesztése a ciklus felénél”, „a baloldal szükségszerűen atomjaira hullott”, befutott a „varsói gyors”, a „centrális erőtér logikájából fakad”.  Tehát a közbeszédben számtalanszor úgy beszélünk a politikai jelenségekről, mintha azok valóban valamilyen természettudományos törvénynek megfelelően működnének, holott ezeket tényszerűen nagyon sok esetben nem tudjuk igazolni. A centrális erőtér gravitációja például korántsem működik olyan kérlelhetetlenül, mint a bolygók tömegvonzása. Egyedül talán a választáskutatás az, ahol jelenleg is igen komoly szerepet kap a matematika, akár az hazai körzetek átrajzolásáról, akár az oroszországi eredmények meghamisításának bizonyításáról van szó.

A politikai jóslatokra tehát aligha vállalkozhatunk a társadalmi-politikai valóság természettudományos módszerekkel történő kutatásával, hiszen túlságosan jelentős a véletlenszerűen bekövetkező események hatása. Számos olyan terület van azonban, ahol az alkalmazott matematika alapvető változásokat hozhat a politika, illetve a politológiai vizsgálódás világában. A 21. század elejének kulcsszava az üzleti életben az adat lett és én azt hiszem, nincs messze az az idő, amikor a politológia és a politikusok is a mainál sokkal nagyobb mértékben támaszkodnak majd a matematikai alapú megközelítésekre. Ennek oka roppant egyszerű: az ezredfordulóig a politika a választási eredményeken kívül jórészt csak a közvélemény-kutatási adatokból kapott visszajelzést tevékenységéről. Alig egy évtized múlva azonban a választóképes lakosságot „behálózta” az internet, itt cserélünk eszmét közéleti kérdésekben, lájkoljuk, osztjuk meg a minket érdeklő tartalmakat és hagyjuk ott „digitális lábnyomunkat” amerre járunk. Mindezen tevékenységünkből pedig elképesztő mennyiségű információt termelünk. Jelenleg az üzleti intelligencia és adatbányászat egyik legtöbb sikerrel kecsegtető üzletága a fogyasztói szokások minél részletesebb megismerése. Ezek a fogyasztók azonban általában egyúttal választópolgárok is. Kapcsolati hálózataik, azok időbeli dinamikája, hírfogyasztási szokásaik, közéleti aktivitásuk, mozgósítási potenciáljuk, a szavazóbázisról történő lemorzsolódásuk mind-mind mérhető nyomot hagyhat a weben. Ezek alapján azt feltételezhetjük: ahogyan az üzleti szférában egyre nagyobb hangsúly helyeződik a fogyasztási szokások felmérésére és a célzott marketingre, ugyanúgy a politika is egyre specializáltabb eszközöket vet be a választó megismerésére, meggyőzésére.

Alighanem felkészülhetünk arra is, hogy a magánélet, illetve a személyes adatok védelme soha nem látott fontosságú lesz ebben. Már jelenleg is nagyon komoly kérdéseket vetnek fel a legnagyobb webes cégek adatkezelési gyakorlatai, ugyanakkor az hatványozottabban lesz igaz a politikára, ahol nem egy-egy termék vagy szolgáltatás megvétele, hanem a közösség jövőjéről szóló döntés a tét.

0 Tovább

Euróból „neuró”?

Csery Péter bejegyzése:

Az Eurovíziós Dalfesztivál múlt keddi elődöntőjét egy olyan produkció nyitotta meg, amelyik aligha illeszthető be a többi versenydal közé. A montenegrói Rambo Amadeus ugyanis a relatíve szerény, de annál ötletesebb díszletek között nem énekelt, még csak nem is rappelt, csupán elszavalta meglehetősen bugyutának ható dalszövegét. Politikai szempontból azonban több okból is ez volt a legértékesebb produkció.  Amadeus úr ugyanis balkáni angolsággal fogalmazott meg polgárpukkasztással egybekötött kritikát az EU válságkezelési akcióira vonatkozóan és politikai kabaréba illően hívta fel a figyelmet az Unió túlzott bürokratikusságára. A refrénben pedig a bajba jutott országok nevében szólalt fel a dalszerző „Give me chance to refinance” jelmondattal.

Amadeus úr fricskát mutatva, jól rátapintott az egész EU-t, kiváltképp az euró-zónát átható közhangulatra; a PIIGS államok (Portugália, Írország, Olaszország, Görögország, Spanyolország) adósságproblémái, és főleg a görögök zónatagsága körül kialakult politikai „kötélhúzás”, illetve az abból eredő bizonytalanság már nem csak a piaci befektetők és a döntéshozók idegeit viselik meg, hanem az európai átlagpolgárokét is. 

Az természetes, hogy a bizalmatlansággal átitatott légkörben a pénzpiacok, minden politikai manőverre túlzó módon reagálnak, talán reflexívebbek, mint valaha (ezt jól példázza, amikor a napokban a regnáló görög miniszterelnök megszellőztette a hellének esetleges kilépését a valutaövezetből (grexit), mire az euró mélyrepülésbe kezdett, magával rántva a forintot). Viszont azt láthatjuk, hogy a görög kérdés megoldatlansága immáron beszivárgott az uniós polgárok mindennapjaiba is. Nem telik úgy el nap, hogy politológusoktól, közgazdászoktól ne hallanánk a hellén helyzet jelenlegi, vagy jövőbeli negatív hatásairól (forint gyengülése, finanszírozási nehézségek) és a válságkezelés eredménytelenségéről. Ez egyáltalán nem lenne probléma, ha közben pozitív hírek is érkeznének az EU-ról, ellensúlyozva a lehangoló fejleményeket. Ennek hiánya viszont azzal fenyeget, hogy az Unió „nimbusza” súlyos sérüléseket szenved, és az európai integráció megszűnik a jólét és a biztonságos gyarapodás szinonimája lenni, ami végső soron az euroszkepticizmus jelentős térnyeréséhez vezethet. Ráadásul a mostani folyamatok új konfliktusokat is magukkal hozhatnak: a görögök már így is a Trojka (IMF/EB/EKB) és a német recept ellen fordultak, a németek pedig tömegesen mondják le a Görögországba tervezett nyári üdüléseiket a helyi lakosság ellenérzésétől tartva. Az emberek fejében bekövetkező változásokat pedig még akkor is nehézkes és időigényes lesz korrigálni, hogyha az elhúzódó gazdasági problémákat végül sikerül valahogy megoldani. Az montenegrói produkcióban is megjelenő „trójai faló” tehát nem csupán gazdaságilag gyengítheti le belülről az EU-t, hanem az állampolgárokban kialakult általános pozitív képet is lerombolhatja, ami hosszú távon az anyagi károknál is nagyobb problémákat okozhat a jövőben.

Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy a mostani válságos helyzet létrejöttében az EU-nak legalább akkora felelőssége van, mint a helléneknek. Egyrészt az uniós döntéshozók évtizedeken keresztül szemet hunytak a pénzügyi/gazdasági adatok meghamisítása felett. Másrészt az euró-zónát alapvetően olyan politikai projektként hívták életre, amelyhez nem társították a szükséges központi monetáris és fiskális szabályozásokat. Nem véletlen, hogy a jelenlegi uniós válságkezelés egyik legfontosabb eleme pont ezen hiátusok pótlása. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a közös gazdasági kormányzás erősítése és a fiskális paktum „eső után köpönyegként” értelmezhetők, mert hasonló válságok bekövetkezésének megakadályozására alkalmasak lehetnek, de a jelenlegi szituációból világos kiutat nem jelentenek. A vitathatatlan erőfeszítések és folyamatos ötletelések (pl.: geuró vagy az euró-kötvény bevezetése) ellenére még mindig nagyon távolinak látszik a valódi megoldás, ami véget vethetne az Amadeus úr által vizionált „monetáris breakdance”-nek. Mindeközben pedig a közös európai fizetőeszköz lassacskán euróból tényleg a bizonytalanság valutájává, azaz „neuróvá” alakul át.

0 Tovább

Szemet szemért, szobrot szoborért?

Semmi sem mutatja jobban, mint az utóbbi hetek kölcsönös szoborgyalázása, hová juttathatja a politikai közösséget a „szemet szemért elv”. Úgy tűnik, Magyarország még nem nőtt ki ebből a gyermekbetegségből, pedig Nyugaton már tudják, hogy számos egyéb formája létezik a tiltakozásnak. Az általános fejrázáson túllendülve, a jelenség éppen arra világít rá, hogy hazánkban a társadalom egyik fele nem tud mit kezdeni a másikkal, és viszont. Párhuzamos igazságképek versenyeznek egymással, amelyekbe nem fér bele a másik „igaza”. Ebből fakad, hogy a „szembenálló” fél szimbolikus tere, jelképei meghódítandóvá, vagy még inkább megsemmisítendővé váltak, legyen az szobor, utcanév, színház vagy rádiófrekvencia. Nap, mint nap, ilyen apróságokon őrli fel egymást a két tábor. Pedig lássuk be, nem ezek a fontos dolgok egy ország életében. Húsz évvel a rendszerváltás után azonban még mindig nem jutottunk el odáig, hogy lefektessük a játékszabályokat. Mai napig egymásra mutogató „demokratikus szabadrablás” folyik, amelyben a pártok készségesen felhasználnak minden lehetséges alkalmat arra, hogy belekössenek a másikba. Ez a mentalitás leszivárog a közéletbe, és a politikától való elfordulást, vagy éppen ellenkezőleg, harcias, elvakult aktivizmust eredményez. Természetesen nem azt állítjuk, hogy másutt ne így volna, de tőlünk nyugatabbra léteznek olyan témák, amelyek egyfajta „szent tehénnek” számítanak. Olyan közös pontok, amelyre alapként tekintenek, legyenek azok a demokratikus normák, vagy éppen egyes szakpolitikák. Ezzel szemben Magyarországon egyre többen úgy gondolják, hogy az utóbbi időben oly mértékben megnőtt a politikai megosztottság, hogy képtelenség bármilyen együttműködés. Akik így vélekednek, felcserélik az okot az okozattal. Hazánkban nem megszűnt, hanem soha nem is létezett ilyen jellegű politikai konszenzus. Ezért aztán ne csodálkozzunk azon, ha a politikai hiszterizálás végül pártoktól független emberek elszigetelt, irracionális cselekedeteibe torkollik. Kultúrember nem gyaláz szobrot. Semmilyet. Leginkább azért, mert nem zavarja a másik létezése. Mert számára természetes a gondolatok folyamatos ütköz(tet)ése, ez mindennek az alfája és omegája, nem a világvége. A szimbolikus erőszak erőszakot szül. Amíg úgy gondoljuk, hogy „nincs dolgunk” a másik féllel, nincs bennünk semmi közös, csak szaporodni fognak az ilyen típusú politikai cselekedetek.

0 Tovább

A szerb választások után

Kissé mellélőtt az 1951 óta folyamatosan   megjelenő belgrádi NIN c. hetilap, amikor a választások második fordulója előtt megjelent címlapján elve vesztesnek állította be a későbbi győztest, Tomislav Nikolićot. Ehhez képest Boris Tadić korábbi államfő, aki addig kétszer is legyőzte Nikolićot, most, ha szoros küzdelemben is, de alulmaradt.

A politikus sikere bizonyítja azt a politikai törvényszerűséget, hogy bizonyos esetekben kifizetődő komoly iránymódosításokat végrehajtani, ha úgy tetszik, „köpönyegforgatást” csinálni.  Igaz, hogy Nikolić régebben még a háborús bűnökkel vádolt Vojislav Šešelj radikális párti elnök helyettese volt, sőt, Šešelj távolléte miatt ténylegesen ő vezette azt a pártot, amely élesen EU-, és globalizációellenes volt, merev álláspontot tanúsított Koszovó ügyében. A 2008-as választások azonban megmutatták, hogy a nemzeti érzelmekre alapozott politizálásnak megvannak a korlátai, az ezt figyelmen kívül hagyó Szerbiai Demokrata Párt(DSS) elvérzett az akkori megmérettetésen. Nikolić tehát váltott, hangnemet és pártot egyaránt. Az általa vezetett új párt, a Szerb Haladók Pártja (SNS) már nem ellenzi Szerbia uniós tagságát, Nikolić győzelmi beszédében hangsúlyozta is, hogy az ország irányítása alatt sem fog letérni az európai útról. Lehet persze kételkedni Nikolić pálfordulásának őszinteségében (a már idézett NIN a választások után úgy fogalmazott, hogy Nikolić nem olyan ember, akinek bármelyik szavában is meg lehetne bízni). Ám kétségtelen, hogy neki mindenképpen megérte ez a fordulat, mert hamarosan az államfői székbe ülhet.

Meglehet persze, ha az eddigi államfő, Boris Tadić kormánypártja sikeresebben tudott volna kormányozni, nem következik be Nikolić győzelme. A Demokrata Párt (DS) vezette kormány egy nehéz helyzetben lévő országot hagy örökül: jóval 20 százalék feletti a munkanélküliség, magas a korrupció szintje, nagy a szegénység, bár a gazdasági gondok itt sem voltak függetlenek a világgazdasági válságtól. Külpolitikailag sem termett sok babér, igaz, ez nem csak a kormány hibája: bár az EU-hoz való közeledés haladt előre az elmúlt négy évben, de a tagjelölti tárgyalásokra még várni kell, már csak azért is, mert az EU-t lekötik a saját belső gondjai. Koszovó függetlenségének kikiáltását nem sikerült (nem is sikerülhetett) megakadályozni. A szerb külpolitika mozgásterét behatárolta, hogy a szerb alkotmány lényegében megtiltja Koszovó elismerését, amikor azt Szerbia részének nyilvánítja. Így a szerb diplomáciának úgy kellett engedményeket tennie a Koszovóval való diplomáciai tárgyalásokon, hogy azok ne tűnjenek az egykori szerbiai tartomány kvázi elismerésének. Csakhogy némi kockázatot rejt az EU számára olyan ország (Szerbia) felvétele, amelynek területi vitája van déli szomszédjával. A DS már eljátszotta a „jó fiú” szerepét, amikor négy évvel ezelőtt az ősellenség szocialistákkal lépett koalícióra. A Szerb Szocialista Pártot az az Ivica Dačić vezeti, aki Slobodan Milošević rendszerének aktív támogatója volt, azóta persze sokat változott ő is. Míg Boris Tadić, és politikustársai 2000-ben még pozitív figurának számítottak Slobodan Milošević hatalmának megdöntésekor, a mostani választások már nem igazán a jó és a rossz küzdelméről szóltak.

Bonyolult időszak vár az országra, hiszen a haladók megszerezték ugyan az államfői széket, a parlamenti többséget azonban nem. Nem tudni ma még, mely pártok lesznek képesek kormányt alakítani, előállhat egy olyan helyzet, hogy Tomislav Nikolić egy vele ellentétes oldalán álló kormányfővel kellene, hogy együttműködjön. Szerbia azonban nem nyugati (pl. holland, vagy német) demokrácia, amelyben nem ördögtől való egy kereszténydemokrata és liberális párt közös kormányzása. A fegyveres leszámolás része a szerb politikai hagyományoknak, nem lenne egyszerű egy olyasfajta „társbérlet”, amelyet a franciák több ízben megtapasztaltak már az utóbbi két évtizedben (szocialista államfő — jobboldali miniszterelnök). Mégsem lehetetlen, hiszen a demokraták és a szocialisták kormánykoalíciója kibírta a négy évet. Az sem rossz jel, hogy Tadić rögtön elismerte vereségét, és gratulált győztes ellenfelének.

Ami pedig a magyar-szerb kapcsolatokat illeti: a vajdasági magyarok kisebbségi helyzete valamelyest javult az elmúlt években, a Magyar Nemzeti Tanács lényegében kulturális autonómiát kapott a szerb államtól. Ezt az előrelépést még magyarországi politikusok is elismerték. Rögtön felvetődik a kétely, hogy az egykor nacionalista Tomislav Nikolić majdani államfő miként viszonyul a kisebbségi jogokhoz, de ebben döntő szerepe lesz a napi ügyeket intéző (ma még nem ismert) új kormánynak is. Mindenesetre Orbán Viktor taktikai érzékét dicséri, hogy már ő pár évvel ezelőtt felismerte, hogy Tomislav Nikolić jelentős tényező déli szomszédunknál, és még ellenzéki vezetőként leült vele tárgyalni. Ez is mutatja, hogy Orbán számára a Balkán, benne Szerbia, kiemelt fontosságú.

A nagy kérdés, hogy mit kezd az új államfő, és a kormány a gazdasággal, sikerül-e versenyképesebb mentalitást elterjeszteni, a korrupció szintjét lecsökkenteni Szerbiában, vagyis egy a jelenleginél lényegesen élhetőbb ország kereteit megteremteni. Ez lenne az igazi nemzeti politika: egy gazdaságilag megerősödött Szerbia kívánatosabb lenne az EU-nak , és nagyobb súlya miatt komolyabban vennék a határon túli szerbek érdekében folytatott politikáját is.

0 Tovább

Miről mesél a Chelsea sikere?

Amikor a müncheni éjszakában szombaton Frank Lampard és John Terry a magasba emelte a BL serleget először fordult elő, hogy egy teljes egészében orosz oligarcha által birtokolt klub megnyerje a legrangosabb klubtrófeát. Így teljesült Roman Abramovics dédelgetett álma és a klubra költött irdatlan pénzösszegekért cserébe drámai körülmények között az övék lett a hatalmas presztízzsel járó cím. Az már csak hab a tortán, hogy mindezt egy olasz edzővel, klasszikus itáliai „catenaccio” eszközeinek alkalmazásával és egy elefántcsontparti hőssel érte el. Egy héttel ezelőtt egy másik talján edző az angol bajnokságot nyerte meg az utolsó fordulójában a Manszúr sejk által birtokolt Manchester City-nek. A Barcelona, amely presztízsből – mondván a katalán nemzet csapata is – soha nem viselte még szponzor feliratát a mezén, az idei évben a közel-keleti állam által birtokolt Quatar Foundationt reklámozza.  A spanyol liga meccseinek egy részét a kínai közvetítések miatt déli időpontban rendezik, 2022-ben a foci VB-t is Katarban tartják majd, a legnagyobb sztárklubok pedig már évek óta Ázsiában turnéznak a holtszezonban, hiszen messze ott lehet eladni a legtöbb mezt, illetve egyéb franchise-terméket. Az orosz Premjer Liga évről évre nagyobb sztárokat képes leszerződtetni a világ minden részéről. (Némileg ebbe a vonulatba illeszkedik az ukrán társ EB szervezés ténye is.)

Ezek az események természetesen nem egymástól függetlenül léteznek, nem lehet nem észrevenni a mögöttük meghúzódó trendeket. Fanyaloghatunk persze az olajmilliárdokból szerzett dicsőség felett, azonban ettől függetlenül meg kell állapítani, hogy a futball gazdasági hátterében bekövetkező trendfordulat jelzi, a hagyományos nyugat-európai dominancia egyre inkább a múlté. Bebizonyosodott, hogy a keletről érkező irdatlan pénzösszegekre támaszkodva a legnagyobb sikereket is el lehet érni (igaz, egyelőre a nyugati klubokkal, a hagyományos versenyek presztízsével). A globális világgazdasági folyamatoknak persze léteznek olyan nyers indikátorai is, mint amikor egy arab, vagy orosz befektető egyszerűen megveszi a legjobb csatárt és olyan „kifinomult” mozzanatok is, hogy a csapat a felkészülésébe nyáron beiktat néhány kínai meccset. A Nyugat szórakoztatóiparának egyik csúcsterméke azonban minden gazdasági grafikonnál jobban jelzi a világ változásainak kulturális következményeit. Húsz-huszonöt éve a különböző stadion-szerencsétlenségek után átalakuló szurkolói kultúra nemcsak egy békésebb labdarúgás kialakulása miatt volt fontos, hanem jelezte, hogy a korábban a munkásosztály sportjaként emlegetett foci a társadalmi folyamatokat némi késéssel lekövetve, hogyan vált egyre inkább a középosztály szórakozásává. Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt a szabad munkaerő-áramlás bevezetésének következményeként a korábbi lokális identitást felváltotta a totális multikulturalizmus, gyakran előfordul, hogy egy-egy csapatban még mutatóban sem maradt az adott ország állampolgárából. Az elmúlt évtizedekben aztán a nemzeti válogatottak esetén is rácsodálkozhattunk, hogy török, vagy kelet-európai hangzású nevek tűntek fel északi- és nyugati országok nemzeti csapataiban, vagy, hogy korábban jelentős gyarmati múlt nélküli országok nemzeti tizenegyeiben is színesbőrűek tűnnek fel. Két évvel ezelőtt pedig először fordult elő, hogy a Világbajnokságot Afrika rendezte meg.

A Chelsea győzelme ezért sokkal többről mesél, mint az „angol” játékosok hihetetlen lelkiereje, a zokogó Bayern futballisták tragédiája, vagy a játékban soha ki nem iktatható szerencse forgandósága. A müncheni éjszaka mesélt a „Kelet” egyre fontosabb szerepéről a „Nyugat” életében és talán kicsit arról is, merre fordul a világ a 21. században. A presztízs, a hagyomány még a Nyugatban ölt testet, ám annak hátterében egyre inkább ezeknek az új szereplőknek az erősödő hatása húzódik meg.

1 Tovább

A szakmai felelősség hol marad?

Nagyon úgy tűnik, hogy a politikusokat hidegen hagyta az Európa Tanács ajánlása (itt a lényeg a Fidesz általi egyoldalú kinevezési rendszer), viszont kezelni kényszerültek az AB döntéseit (hírközlési biztos hatósági jogkörének visszavonása, illetve a sajtótermékek feletti NMHH ellenőrzés szűkülése. Maradhat az írott sajtó feletti ellenőrzés a gyűlöletbeszéd témájában, a megalázó helyzetben lévő sérelmére történt kommunikáció esetében, valamint a gyermekjogok területén.) Ha már úgyis médiaügyekről folyt a diskurzus előkerültek a kiegyensúlyozottság, a nyilatkozat visszavonása avagy a forrásvédelem témái. Jobbik és LMP-s képviselők szórakoztatták a parlamenti vita iránt érdeklődőket.

Rendben is volna mindez, ha feltételezhetnénk, hogy az adott kérdésekben nincsenek okosabb emberek a politikusoknál. S itt most nem elsősorban arra gondolok, hogy a 90-es évek óta előadásokat tartva médiaetikai kérdésekből évente 100-150 újságírónak készülő hallgatónak mondtam el mi a hazai tanulság és a nemzetközi gyakorlat kiegyensúlyozottság, nyilatkozat visszavonása vagy forrásvédelem stb. ügyében, hanem arra, hogy léteznie kéne olyan állásfoglalásoknak, melyeket maguk a médiamunkások állítanak elő a fenti témákban. Ha ugyanis volna ilyen, akkor azt el lehetne mondani, azt be lehetne juttatni a törvényalkotókhoz, akik aztán vagy lepöckölik ezeket a szakmai ajánlásokat, vagy megfogadják. Ám mindenképp van némi kockázata a lepöckölésnek, hiszen tételezzük fel, hogy a konzervatív újságíróknak ugyanaz a határozott elképzelésük, mint a baloldaliaknak például arról, hogy milyen lefedettségű médiaterméktől várható el a kiegyensúlyozottság. A kormány ezt az ajánlást lepöcköli, de kell a kormánynak az, hogy Bayer Zsolttól a Professzorokig felháborodott cikkek íródjanak? A példát csak azért hoztam, hogy nem naivitás azt állítani, a szakmai kényszer valódi kényszer. Már ha létezik szakma egyáltalán.

Létezhetne, léteznie kéne, s nem is naivitás a feltételezés, hogy az ilyesmit elvárhatnánk. Vannak bizonyos kérdések a jogrendszerben, amelyek kényszerítették a törvényalkotást. A halálbüntetés nem azért nem került visszaállításra, mert a nép azt nem díjazná, hanem mert a jogász szakma nem tudja felvállalni a tévedést. Az összes többi érv, a nemzetközi szerződések aláírásától a keresztény morálisokig már csak legitimálás. Vagy egy másik területről véve a példát a 90-es évek óta létezik a tablettás terhesség-megszakítás. Magyarországon az évtized végén indult el róla a vita, és most vezetik be a kórházi gyakorlatban. (Mert hogy görcsökkel jár, és kórházi felügyeletet igényel, ezért a gyógyszer patikában nem kapható.) Vitatkozhatnának erről a politikusok is, és hozhatnának más szabályokat (kellenének azok a gyerekek, hogy ne legyen demográfiai krízis), de tény, hogy az orvosi szakma s talán a társadalom is eljutott egy javasolt megoldáshoz, ezt pedig továbbítani volt képes a törvényhozáshoz.

Ahogy vannak konzervatív jogászok, meg baloldaliak, meg vannak ugyan így táborokba sorolható orvosok, végül is lehetne baloldali meg jobboldali újságíró is hasonló véleménnyel néhány rájuk és a társadalomra vonatkozó kérdésben. Történetesen a közszolgálati média politikától való távolságtartásának kérdése is lehetne ilyen. Nem mintha nem lehetne a közszolgálati politikának szétosztott média, ahogy azt az olaszoknál láthattuk, de abban sem feltétlen a politikusoknak kéne dönteni. (Feltételezhető, hogy a társadalom és a szakma közti párbeszéd végeredménye nem ajánlaná a pártleosztású közszolgálati médium létrejöttét, már csak azért sem, mert a párttévék nem nevezhetők közszolgálatinak.)

Vagy itt van az a feladvány, hogy milyen típusú rádiók milyen arányban legyenek. Mennyi legyen a beszélő, mennyi a zenei, mennyi a kereskedelmi, mennyi a közösségi. Ezek eldöntését is segíthetné a szakmai és társadalmi ajánlás, nem kéne azt egy hatóságra bízni, ezek ugyanis elvek. A hatóság feladata mint minden demokratikus közigazgatási hatóság feladata az elveknek való megfelelés, melyhez az eszközrendszert a politikai jogalkotás szolgáltatja. (Jelen pillanatban a Klubrádió ügye épp arról szól, hogy váljon a bíróság által odaítélt frekvencia közösségiből kereskedelmivé, és így legalább évi 45 millió forintot kéne fizetniük. Milyen elvek mentén dolgozik ez a közigazgatás?)

Az elvek letisztázására kialakuló könyvecskék szakmai és társadalmi egyeztetések eredménye (ahogy az az angol médiatörvénynél példaértékű módon megfigyelhető volt). Az így megszülető – nevezzük akár Médiaalkotmánynak – a későbbiekben kötelezi a Parlamentet, hogy milyen törvények szülessenek.

Ezzel szemben mit láthatunk? – Azt, hogy a médiaalkotmányunk születési körülményei zavarosak voltak, idő sem igen volt rá, de a későbbi jogszabályok sem igen ragaszkodnak az ott leírtakhoz. Akkor meg minek is jött létre?

Semmilyen szakmai munka, egységes hang, elvszerű megnyilvánulás nem hangzik el, következésképp a parlamenti vitákban ad hoc módon, a területhez csak többé-kevésbé értők ötletelnek, nincs mire támaszkodniuk, és nincs kiktől félniük. A politikát magára hagyta az újságíró szakma, hogy találják ki helyettük a nyilvánosság jövőjét, a politikának egyébként jogosan lett elege abból, hogy újságírókat faggasson elvekről, nincs partneri viszony újságíró társadalom és politika közt, még olyan sem, mint a jogász vagy az orvostársadalom közt. Tegyük hozzá ez utóbbiak se túlságosan szívderítőek, mégis valamivel jobban állnak. S nyilván sokan úgy gondolják, hogy az egész helyzetért a politika felelős egyedül, mert nem kívánt a hatékonyság nevében odafigyelni az érintettekre. Ha így gondolja a kedves olvasó is, hiába rágta át magát a fenti sorokon.

0 Tovább

Nem tudjuk hol élünk – az új médiatörvény bukása

Az MPK tervei közt szerepelt a médiatörvény kiváltotta társadalmi vita elemzése után (ez meg is történt), a törvény működését megismerő társadalmunk közvélemény-kutatása. Mostanra lenne az esedékes, hogy megvizsgáljuk a korábbi aggályok leszivárogtak-e a szélesebb közvéleménybe, netán a társadalom rendpártibb és médiafüggetlenségre kevésbé érzékeny attitűdje szivárgott-e fel.

A kutatás azonban kidobott pénz és energia volna. Ugyanis látatlanba is úgy tűnik, nem szivárog itt semmi sehová. Ráadásul nem csupán a szélesebb közvélemény, de gyaníthatóan még az úgynevezett elit (bármire is gondoljunk ez alatt) sem sejti mi várható. Gyakorlatilag nem tudjuk hol élünk.

Ha azonban az Európa Tanács új és saját Alkotmánybíróságunk eddigi médiatörvény kritikáit összeadjuk, gyakorlatilag nem marad más hátra, mint a 2010-es médiatörvény teljes átírása. Nem maradhat jóformán egy olyan innovatív szabályozó sem meg, ami átmenthető. Nem maradhat meg például a Médiatanács feltöltésének Fidesz-függősége, mert mint mondják ebben „hiányzik a függetlenség és pártatlanság  látszata”. (Ld. itt.) Érdekes megközelítés, megfogalmazás,  olyasmi, amit mi magyarok nem hogy nem akarunk érteni, épp ellenkezőleg, ha értjük se tetszik.  

Miért volna bármiképp is erény valaminek a látszata? Nem kétszínűség és hamisság az? Nem napnál világosabban derült ki, hogy az ORTT politikai kiegyensúlyozottság „látszata” csak a működésképtelenséghez vezetett? Nem az a jó, ha meg lehet mondani Szalai Annamáriának, hogy kik legyenek a közszolgálati műsorszórók igazgatói, és akkor legalább vannak igazgatók? Legalább mindenki tudja, hogy ki a felelős, ha a műsor rossz. A kormány és azon belül a miniszterelnök természetesen. Vagy nem is, mert attól még, hogy a függetlenség látszata nincs meg, még lehet, hogy független, mert nem szólnak bele a napi tevékenységébe, nem beszélve a 9 évre történt kinevezésről, ami miatt az NMHH akár szembe is kerülhet a következő kormányzat értékrendjével. Nincs itt látszat, van viszont akár még nagyobb demokrácia is, mint a korábbi rendszerben, ahol csak tehetetlenség volt meg átpolitizált mutyizás.

Az Európa Tanács a látszatot hiányolja. Normálisak ezek? – Körülbelül itt tartunk, s így áll szemben a mi demokrácia felfogásunk a Nyugatéval. Ott valamiféle színházat játszanak, nálunk pedig a hatékonyság, a közérdek, és nem utolsó sorban az egyenesség az érték. (Ez utóbbinak és kockázatainak Kövér László a megtestesítője.) A modernizáció és hatékonyság növelés nálunk szabadságcsökkentéssel működik és kész. (Ld. ennek történeti hagyományait itt.)

Mindaddig azonban, amíg az Európai Unió tagjai vagyunk, és számos nemzetközi szerződés aláírói, többé-kevésbé ránk is fogják kényszeríteni azokat a jogi kereteket, ami a média függetlenségét garantálják. Vissza kell venni az NMHH ellenőrzési jogosítványait a printelt média és az internet felett, miközben valóban összefonódnak a felületek. Az ombudsmani intézmény hatósággal összekacsintó lehetőségeit teljesen vissza kell építeni, a regisztrációs kötelezettségeket még tovább kell enyhíteni, az MTI-t fel kell szabadítani, a hírgyártás központosításáról le kell mondani. A frekvenciapályáztatás dolgaival kapcsolatban még a magyar társadalom is tudja, hogy valami nincs rendben (Klubrádió ügye után most az Inforádió /ld. itt a korábbi írásunk/), s az Európa Tanács is kifogásolja a frekvenciapályáztatási módszereink.

Többpárti – és nem kétharmados parlamenti eljárást – követel az Európa Tanács a médiatörvény elfogadtatására, s ha ezek végigfutnak, a Médiatanács valóban függetlenebb intézmény lesz, mint most. A feladat csupán annyi, hogy ne legyen olyan, mint az ORTT. Hogy ne csak látszatdemokrácia legyen, hanem valódi, azt senki sem akadályozza meg, az a mi felelősségünk. Miért ne lehetne a jelölés-kinevezés-mandátum lejártának leírása átlátható és a politikai riválisokkal is korrekt?

Maradhatunk tehát jellemünkhöz és karakterünkhöz híven egyenesek, építhetünk egy jobb demokráciát, mint amilyet az Európa Tanács minimumként elvár. Folyamatosan széllel szemben próbálkozunk a hatékonyságra hivatkozva, miközben nem világos, miért ne lehetne valami egyenes és hatékony, miközben a szabadságnak sem ellensége.

2 Tovább

A kettős mérce

Sokat tett Lovas István publicista, újságíró az 1990-es évek végétől annak érdekében, hogy a „kettős mérce (doubled standard)” amúgy már jóval régebbi fogalmát meghonosítsa a magyar közéletben. Ő, mint a Fideszt bevallottan is támogató személy, a kettős mérce alatt azt értette, hogy a baloldali-liberális körök (akik iránt Lovas olthatatlan haragot érzett) megalapozatlanul feketítik be a magyar jobboldalt a külföldiek előtt, miközben magukkal szemben jóval elnézőbbek. Lovas nem maradt egyedül, és felzárkózott hozzá több virulensebb publicista, így pl. Bayer Zsolt, Szentmihályi Szabó Péter, és még mások. Ezen szerzők írásai olyan értelmezési rendszert alakítottak ki, amelyben a magyar jobboldal hősiesen küzd a magyarságért a nemzeti érzésekre érzéketlen liberális (vagy liberális-baloldali) erőkkel szemben, akiket kívülről igen befolyásos csoportok irányítanak. A 2010-es kormányváltás óta megfigyelhetjük, hogy több kormánypolitikus is átvette a „kettős mérce” elleni tiltakozást. Legutóbbi rádióinterjúban maga Orbán Viktor miniszterelnök tette szóvá, hogy Spanyolországban több mindent elnéznek az Európai Unióban, mint az ő hazájának. Lovas szemlélete tehát erőteljesen hatott Magyarországon a jobboldali diskurzusra, még ha természetesen a hangsúlyok, a vérmérséklet, és a szituáció is sok különbséget mutatnak.

De kik is szoktak a politikai konfliktusok szereplőiként „kettős mércét” kiáltani? Azok akik a) vesztesek, b) szimpátiát akarnak maguknak kiharcolni maguk számára  jogos erkölcsi felháborodásuktól vezéreltetve.

A most már lassan kétéves Orbán-kormányzás arról is szólt, hogy a kormánynak igen nehéz küzdelmeket kellett vívnia az európai színtéren. Ami a zárt ajtók rejtélyes világát illeti: nehéz igazán korrektül rekonstruálni, pontosan mit és hogy ért el a kormány az európai partnerekkel folytatott tárgyalásain, de az biztos, hogy kőkemény szóbeli csatározások lehettek a színfalak mögött. Amiben viszont biztosak lehetünk: a nyilvánosság előtti harcok nagy többségét az Orbán-kormány elvesztette az Európai Unióban, megítélése immár tartósan és túlnyomóan negatív. Igaz, nem egyenlő felek küzdelme volt ez: a nagy tekintélyű világlapok és médiumok harca volt a budapesti székhelyű kormányzat hozzájuk képest maroknyi kommunikációs csapatával szemben. Mindenesetre jól látható volt, hogy amikor egymás után jelentek meg az elítélő vélemények a magyar kormányról, amikor Orbánék törekvéseit megállítani igyekezett az Európai Bizottság, akkor a kormányoldal politikusai szót emeltek a „kettős mérce” ellen, valahogy így: Támadják Magyarországot a médiatörvénye miatt, holott más országokban is kiszabhat bírságot a médiafelügyelet… Támadják az országunkat a költségvetési hiányunk miatt, holott vannak országok, amelyeknek nagyobb a deficitjük… A kimondott, vagy akár ki sem mondott argumentációs végponthoz pedig már el is jutunk: hát igen, már megint igazságtalanak a magyarsággal szemben, kettős mércével mérnek. Innen már csak pár bakugrás kell ahhoz, hogy ebben az értelmezési mezőben eljussunk akár Trianonig is, és sóhajtkozva megállapítsuk: milyen igazságtalan velünk, szegény magyarokkal a világ. Ez az értelmezési mező a tudatosan jobboldali gondolkodású olvasóktól nem is annyira idegen, de vannak veszélyei, mert felmenthet minket az önvizsgálat alól.

Lehet tehát a „kettős mércét” szidni, de a politikában nem a siránkozók szoktak győzelmet aratni. Azon kormányok, amelyek erősebb, nagyobb és sikeresebb országokat vezetnek, nem  is szoktak a „kettős mérce” őket sújtó igazságtalanságairól keseregni. A „kettős mérce’” emlegetése legfeljebb hazai használatra jó, de arra nem, hogy a  magyar kormánnyal szembenálló más kormányokat legyőzzenek, mert azok pedig a saját hazájuk vélt, vagy valós érdekeit nézik. Aki nyílt politikai konfliktusokra adja a fejét, annak tudnia kell, hogy veszíthet. Szerintem ezzel Orbán tisztában van, de mintha az őt támogató lánglelkű publicisták nem mindig. Egy ilyen terepen  nem a „kettős mérce” ellen kellene tiltakozni, mert a dolgok azon dőlnek el, melyik kormány mekkora támogatást tud maga mellé állítani az Európai Unió fontosabb testületének ülésein, és az egyéb háttértárgyalásokon. A támogatás megszerzése függ az adott ország (kormány) súlyától, amit egyrészt a lakosságszámból adódó szavazatmennyiség ad meg ( Németország, Franciaország, Egyesült Királyság eleve előnyben), vagy az adott állam gazdasági ereje biztosít. Mindjárt másként néznének egy olyan Magyarországra, amelyik olyan példátlan virágzást tudna elérni, hogy az EU GDP-jének nem a mostani 1%-át alkotná, hanem mondjuk 4-5%-át. Ez azt jelentené, hogy hazánk gazdasági súlya lakosságszámához képest aránytalanul megnövekedne, komoly nettó befizetője lehetne az Európai Uniónak, és pénzéért cserébe elvárásokat fogalmazhat meg. Nos, egy ilyen állammal szemben a partnerei eleve nagyobb tisztelettel bánnának, és innentől kezdve volt „kettős mérce”, nincs „kettős mérce”…

 

 

0 Tovább

A demokrácián túl

Az elégedettség a liberális demokráciával szemben állított szerény demokratikus elvárásokkal, a poszt-demokrácia felemelkedéséhez vezetett. Ebben a modellben, míg választások valóban léteznek, a kormány leváltható, ugyanakkor a választásokról folytatott társadalmi vita szorosan kontrollált a meggyőzés szakértői által. A választási játszma látszata mögött, a politika igazából, a megválasztott kormányzat és az elit főleg üzleti érdekeket megjelenítő interakciójának függvénye- írta Colin Crouch brit szociológus és politikatudós 2004-ben megjelent Post-Democracy című könyvében.

A szerző azt állítja, hogy a „globális cégek” hatalma az állam által dominált gazdasági modellek 1970-es években bekövetkezett szétesése után, úgy megnövekedett, hogy immáron az összes politikus és közszolga ajtaja nyitva áll előttük. Ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy a globalizációnak köszönhetően a hatalmas multinacionális vállalatok olyan gazdasági erőt képviselnek, hogy befektetéseikért sorban állnak az országok.  A demokrácia pedig egyszerűen nem képes lépést tartani a kapitalizmus nemzethatárokon átívelő dinamikájával. Ráadásul, ezen vállalatok nem csupán azért központi „intézményei” a poszt-demokráciának, mert befolyásuk egyre fokozódik, hanem azért is, mert működési mintával szolgálnak a kormányzatok számára. A multik a stratégia-alkotáson kívül minden lényeges feladatot igyekeznek kiszervezni a vállalati központból. Crouch úgy látja, hogy a kormányzatok eme modell adaptálását kísérlik meg. A fő kormányzati kompetenciák „outsourcingja” pedig azt eredményezi, hogy a „kormány egyfajta intézményi idiótává válik”. A szerző láthatóan igen negatívan ítéli meg a ’70-es évek óta uralkodó paradigmát, miszerint az állam méretének és szerepének csökkentése, valamint az üzleti gyakorlatok kormányzati meghonosítása (pl.: New Public Management) az egyetlen helyes út.

A 2008-as gazdasági válságot követően kialakult vita az állam és a piac kapcsolatának újraértelmezésére vonatkozóan–melyről korábban már beszámoltunk– újabb szellemi muníciót adhat a crouchi álláspont képviselőinek. A poszt-demokrácia koncepcióját persze lehet vitatni, de kétségen felül áll, hogy jól tükrözi a nyugat reflexív gondolkodásmódját és törekvését újabb és újabb értelmezési keretek létrehozására. A poszt-demokrácia teóriája is olyan alapvető kérdéseket feszeget, mint például a demokratikus értékrend. Mindezt úgy teszi, hogy meghaladja a demokrácia-diktatúra ellentétpárt, mivel nem tekinti antidemokratikusnak az új rendszert, csupán a demokrácia egy újabb–nem túl pozitív– válfajának. Ez a szemléletmód és hozzáállás akár mintául is szolgálhatna, amikor kísérletet teszünk a magyar politika mindenkori folyamatainak értelmezésére.

Csery Péter

0 Tovább

Bekiabálás a parlamentben

Schmitt Pál lemondó beszédét folyamatos zaj és gúnyos kacaj kísérte. Érdemes idézni a gyorsírói jegyzőkönyvből:

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ház! Egy internetes portál névtelen bloggere januárban azzal vádolt, hogy a húsz évvel ezelőtti kisdoktori dolgozatomban, amelyet a Testnevelési Főiskolán készítettem (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Egyetem!), meg nem engedett módszert alkalmazva, túl sokat idéztem mások műveiből (Dr. Bárándy Gergely: Az egészet!), anélkül, hogy az eredeti szerzőket az előírt módon feltüntettem volna. Még meg sem indult a tényfeltárás, még egy kommünikét sem adhattam ki, az itt ülő képviselők közül néhányan máris megbélyegeztek, csalónak kiáltottak, és a lemondásomat követelték. (Taps és közbeszólások az MSZP és a Jobbik padsoraiból: Úgy van!)

Rögtön felröppent a hír, hogy az elnök csal, lop, hazudik, és hogy mondjon le. (Közbeszólások az MSZP padsoraiból: Úgy van!)

Kövér László házelnök olyannyira zokon vette a szocialista képviselők bekiabálásait, hogy kicsúszott a száján a később is sokat idézett félmondata,hogy „az önmagában méltatlan, hogy a tőlem balra helyet foglaló képviselő hölgyek és urak egyáltalán itt ülhetnek ebben az Országgyűlésben”. Meglehet, megfeledkezett arról, hogy több, mint egy évtizede , akkor még ellenzéki képviselőként, közbeszólásokkal zavarta meg  Horn Gyula  MSZP-s miniszterelnök napirend előtti felszólalását. Ismét jegyzőkönyv-részlet következik, ezúttal 1997. december 1-jei ülésnapról:

„Vegyék már figyelembe, hölgyeim és uraim, hogy most nyílt vitát, vádaskodást és a többit folytatni árt a Magyar Köztársaság érdekeinek! Higgyék már el! Az, ami az elmúlt hetekben történt, elfogadhatatlan. (Dr. Kövér László: Szerintünk is elfogadhatatlan!) Megnehezítik, sőt ellehetetlenítik a tárgyalódelegáció sikerét, és előnytelen helyzetbe hozzák a partnert. Legyenek kedvesek ezt figyelembe venni. Vegyék már észre, hogy Bős rendezésének, a Duna rendezésének ügye már nem a rendszerváltás egyik eszköze ‑ elmúlt az az időszak! (Dr. Kövér László: A restauráció eszköze!) (…)

Az pedig nem csupán sértő, hanem egyenesen nevetséges, ha valaki azt állítja, hogy valamiféle vízügyi lobby igyekezne önző módon előnyhöz jutni. (Moraj az ellenzék soraiból. ‑ Közbeszólás: Ugyan már!)

Ennek az égvilágon semmi köze a valósághoz, tudniillik a tárgyilagosság, a szakértelem nem azonos az önzéssel vagy az anyagi haszonnal. S a Nemcsók János ellen indított hadjárat viszont önző, szűk pártpolitikai érdekeket szolgál. (Dr. Kövér László: Melyik pártét?) Hangsúlyozni szeretném ‑ mielőtt Kövér László állandóan bekiabál ‑, hogy a Magyar Szocialista Párt mint meghatározó súlyú kormányzati tényező nevében vállalom azt, hogy a Duna ügyét is rendezzük (Zaj, felzúdulás az ellenzéki pártok soraiban. ‑ Bogárdi Zoltán: Mint '77‑ben is! ‑ Dr. Homoki János: Isten mentsen!) a valóságos helyzetnek és követelményeknek, a hágai ítéletnek és a Magyar Köztársaság nemzeti érdekeinek megfelelően. ”

De rossz dolog-e a parlamentben, hogy a szónok beszédét zajjal, közbeszólásokkal zavarják meg a politikustársak?  Mielőtt még valaki a jól neveltség alapján gyorsan rávágná a „ha valaki beszél, akkor nem szabad közbekiabálni!” fémjelezte mechanikus válaszokat, fontolja meg az alábbi tényezőket.

Először is, a nálunk jobban működő demokráciákban is elég gyakori, hogy egy képviselő beszédét közbekiabálások, gúnyos nevetés, és zaj tarkítják. Elég csak a brit parlamentre gondolni, ahol a legnagyobb közérdeklődést kiváltó miniszterelnöki kérdés című műfajt a magyar parlamentben megszokottnál jóval erősebb zajszint, és bekiabálások szokták tarkítani. De még a higgadtabb vérmérsékletű német parlamentben sem ritkák a közbeszólások.

Másodszor, amióta létezik mai értelemben vett parlament, azóta jelen vannak a közbekiabálások. Elég, ha valaki fellapozza a dualizmus Képviselőházi Naplóit.

Harmadrészt, a felszólalást opponáló közbeszólások jól kifejezik a parlament légkörét, az ellentétes véleményen lévők pillanatnyi hangulatát, hiszen a közbekiabálások spontán módon történnek. Nélkülük szegényebb és sivárabb lenne a parlament.

De hol akkor a határ? Szerintem a levezető elnöknek hagynia kellene a közbekiabálások elhangzását, ugyanis ezek is a politikai vélemény kifejeződésének virulens, de annál izgalmasabb és velősebb elemei. Ha ellenben a szónok ellenfelei kifejezetten arra törekszenek, hogy hatalmas zaj keltésével elhallgattassák a felszólalót, azt viszont már határozottan meg kell akadályozni, és védeni kell a képviselő beszédjogát. Viszont, ha a bekiabálások szintje még elfogadható mértéken belül mozog, akkor a szónokló képviselőnek illik az ellenvéleménynek ezt a sajátságos formáját is elviselnie. A plenáris ülések levezető elnökeinek tehát nem a bekiabálások elfojtására, sokkal inkább mederben tartására kellene törekedniük. Végül is, ha egy szónoknak a személye, vagy a mondanivalója érdektelen (legrosszabb esetben mindkettő), akkor úgysem vált ki olyan érdeklődést a szónoklata, hogy közbekiabáljanak. A közbeszólónak ugyanis oda kell is ám figyelnie ellenfele beszédére, ha frappánsan akar neki verbálisan odaszúrni.

A sikeres, nagy formátumú politikusok szembesülni szoktak a közbekiabálások sorával, és általában nem a levezető elnök segítségét kérik, hanem maguk igyekszenek nevetségessé tenni a közbekiabálókat. Ha ügyesek, a közbekiabálók elnöki feddés nélkül is elcsendesednek…

0 Tovább

A szűrőburok csapdájában

Az internet tömeges elterjedésének éveiben megingathatatlan közhely lett, hogy a világháló magának a szabadságnak a szimbóluma, hiszen bármilyen információ azonnal hozzáférhető bárki számára. A nyitott kommunikációs tér, az egymástól fizikailag távol lévő felhasználók kapcsolatba lépésének megkönnyítése, a vélemények szabadsága mind-mind olyan elemek, amelyek alapján a web a demokrácia eszméjének hordozójává vált. Különösen úgy, hogy azok az országok, amelyek korlátozzák az internet használatot, általában az antidemokratikus hatalomgyakorlásukról ismertek.

Az utóbbi években viszont egyre erősödőben van egy jelenség, amely az összes felhasználót érinti, nem valamiféle politikai célból, hanem inkább segítő szándékkel alakítja át internet-használatunkat. Ez az úgynevezett „testreszabás”. Az eljárás lényege, hogy a nagy közösségi-, kereső-, illetve híroldalak igyekeznek minél inkább személyre szabni a szolgáltatásaikat, így keresőtalálatként, vagy ajánlott oldalként algoritmusok segítségével korábbi felhasználói profilunknak megfelelő eredményeket megjeleníteni. Így aztán nagyon könnyen előfordulhat, hogy két felhasználó keresési eredményei teljesen másképp néznek ki, sőt ezt még tovább specializálják olyan körülmények, mint hogy milyen országban vagyunk, milyen böngészőt használunk, asztali gépen, vagy okostelefonon netezünk.

Eli Pariser TED előadása pontosan erre hívja fel a figyelmet. Szerinte ezek az egyre perszonalizáltabb weboldalak ahelyett, hogy abba az irányba terelnének minket, hogy nyissunk a világra, „online szűrőburokba” zárnak. Hiába van ugyanis meg az elvi esélyünk, hogy mindenhez hozzáférjünk, valójában nagyon ritkán lépünk ki ebből a körből. Az előadó szerint ezáltal „kiegyensúlyozott információ étrendről” észrevétlenül átállunk az „információs junk-foodra”.

Hogy miért baj ez? Pariser szerint, webes robbanással megszűnt ugyan az újságok szerkesztőinek szerepe ugyanakkor algoritmusok váltották fel ezeket az emberi szűrőket. Míg azonban a médiában – legalábbis Nyugaton – kialakult a kiegyensúlyozottság, az információközlés etikája, addig ezek a szűrőprogramok ilyen elvek helyett csupán a felhasználói igényeket veszik figyelembe. Így aztán jóval nehezebb világképünkkel szembemenő gondolatokkal, ellentétes álláspontokat képviselő emberekkel találkozni a virtuális térben.  A kétfajta mintázat szerinte alapvetően különbözik egymástól:

Az első modellben jól látható, hogy a webes média paradox módon nem a nyitott kommunikáció, hanem a polgári felelősség és az átláthatóság hiányában önmagába záródó, elszigetelődő kisvilágok halmaza lesz. Aláásva ezzel a demokratikus párbeszéd lehetőségeit. A magyar tanulságokat gondolva kijelenthetjük, idehaza ennek a veszélye még nagyobb: a tömbösödés jeleit mutató, gyenge kohézióval rendelkező társadalomban, amúgy is trend ez a fajta elzárkózás, amelyet az ilyen informatikai megoldások még tovább erősíthetnek.

0 Tovább

Az álomelnök

Alig hűlt ki Schmitt Pál helye máris minden ellenzéki párt előállt saját elképzelésével, milyen legyen az utódja. Az LMP, MSZP, és a DK nyilatkozataiból azonban inkább az olvasható ki, hogy mit NEM szeretnének (még egy Schmitt Pált), az azonban már kevésbé, hogy milyen karakterjegyekkel kellene rendelkeznie egy köztársasági elnöknek Magyarországon. Hát aztán? – mondhatnánk, csakhogy, még ha az elnök szerepe szimbolikus is, egyfelől szerepfelfogása nagyban meghatározza az elnöki intézmény karakterét, másfelől nem járja, hogy húsz évvel a rendszerváltást követően nem alakult ki egyfajta világosan körülírt, mérhető, kutatható követelményrendszer a köztársasági elnök szerepét (vagy bármely más politikai pozíciót) illetően. Ezzel szemben, az Egyesült Államokban elemzések tömkelege foglalkozik az elnök személyiségével, illetve annak vizsgálatával, hogy az hogyan hat ciklusbeli teljesítményére, mi több az egyes elnökök viselkedése hogyan befolyásolja az elnöki intézményt magát. Mondhatjuk, hogy egy prezidenciális rendszerben ez természetes, de ez nem jelenti azt, hogy nem volna szükség hasonlóra a magyar köztársasági elnök személyével kapcsolatban is, éppen szimbolikus szerepe miatt. S hogy mennyire kialakulatlan még az elnöki intézmény hazánkban, azt mutatja, hogy mennyire különböző karakterű és szerepfelfogású személyek töltötték be ez idáig a pozíciót. Minden elnök saját személyiségének megfelelően alakította ki szerepfelfogását az intézmény elvárásairól. Kétségkívül hozzájárulnak ehhez a politikai környezet és az elnök személyével szemben támasztott külső elvárások is, azonban így is láthattunk aktívabb és passzívabb elnököket, csakúgy, mint konfrontatív és kevéssé konfliktusos személyeket.

Ami a leginkább hiányzik a hazai „elnöki szerepből”, az a tudatos „örökség-formálás”. Az Egyesült Államokban ugyanis a mindenkori elnök legelső feladata eldönteni magában, hogy milyen területeknek kíván komolyabb figyelmet szentelni, mit szeretne, hogy az utókor miről emlékezzen rá. Fontos, hogy az elnöknek saját, jól azonosítható egyénisége legyen. Sólyom László például mindenki meglepetésére elődeihez képest jelentősen kitolta, és folyamatosan feszegette a köztársasági elnök szerepének határát, beszédtémát nyújtva a politológusoknak ciklusa egésze alatt. Talán nem véletlen, hogy egy ilyen aktív elnök után válaszként a „teljes együttműködés” elnökét választotta meg a parlament.

Mégis, mi az a minimális tényező, amit tudunk az ideális elnökről a sajtónyilatkozatok alapján? Képzeletbeli „magas szőke hercegünk” valahogy így fest: tiszteletre méltó, tekintélyes személy, aki komoly sikert ért el a tudományok terén, kompromisszumos jelölt, pártoktól független, valódi kontrolt gyakorol a kormánnyal szemben és mindenekfelett „megtestesíti a nemzet egységét”. Hogy ez egész pontosan mit jelent, azt nehéz lenne megmondani, mert sehol nincs körülírva, és azon túl, hogy magasztosan hangzik, még sosem volt – és érthető okokból soha nem is lesz - ilyen köztársasági elnöke Magyarországnak. Emlékezhetünk, a sokak által elnöki etalonnak tartott, „mindenki Árpi bácsiját” is támadták anno, többek között politikai szimpátiája miatt. Azóta csak nőtt az ország politikai polarizációja, és csökkent a köztársasági elnök személyét övező konszenzus és tisztelet. Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ez visszaálljon korábbi magas szintjére, és elnyerje méltó helyét a köztársasági elnöki intézmény a hazai demokráciában? Elsősorban meg kell határozni, hogy mit értünk a nemzet egységének megtestesítése alatt, és mi az, amit elvárnánk a köztársasági elnöktől ehhez. Biztosan nem a balliberális oldal „ellen Schmitti” megoldását, aki minden törvényt visszadobna, és nem is egy újabb közjogi méltósággá emelt pártkatonát. Ha ezt a hagyományt folytatják a honatyák, az ország egyik fele óhatatlanul úgy fogja érezni, hogy a jelölt nem az ő elnöke. Érdemes volna tehát utána nézni, milyen volna egy valóban konszenzusos jelölt. Vajon különbözik-e a bal- és jobboldal elvárása a pozícióval szemben? Egy így megalkotott elnöki profil alapján könnyebbé válna a mindenkori jelölés, és nagyobb társadalmi elfogadottságot, elégedettséget eredményezne.

2 Tovább

Kormányzati karakterváltás?

Csery Péter bejegyzése

A plágiumbotrányba keveredett köztársasági elnök távozása után egyetlen kérdés tartja lázban a magyar nyilvánosságot és egyben uralja a politikai diskurzust: ki legyen Schmitt Pál utódja? A válasz azért kiemelten fontos meglátásom szerint, mert lakmuszpapírként szolgálhat majd a kormányszövetség hatalomfelfogásának esetleges változására, vagy épp állandóságára vonatkozóan.

A második Orbán-kabinet a kezdetektől fogva a „jó kormányzás” erőpolitikai elemekkel ötvözött modelljének adaptálását tűzte ki célul, melyben szinte abszolút primátust élvez a hatékonyság. Az ország „újjászervezését”, a nagy ellátórendszerek reformjait is ennek szellemében, a konfliktusos politizálást a végsőkig feszítve kívánta végrehajtani. A hatékonyság-fokozás érdekében a politikai zsákmányelvet abszolutizálva a kormány igyekezett, a kétharmados felhatalmazás segítségével, a független intézmények élére is pártkötődésű személyeket juttatni. A köztársasági elnöki tisztség ennek kiváló példája volt.

Orbán Viktor Le Monde-ban megjelent interjújában viszont már az egyeztetésekkel dúsított konszolidáció időszakát vetítette elő, de hasonló utalást tett Lázár János is a Népszabadságban. A politikai kommunikáció felszíne alá merülve, azonban még nem körvonalazódnak a beharangozott konszolidációs stratégia elemei. Ennek ellenére elképzelhető, hogy a kormánypolitika a jövőben „felpuhul”, teret engedve a konszenzus-orientáltabb döntéshozatalnak.

Az új köztársasági elnök jelölésénél nehezebb jobb alkalmat, lehetőséget találni arra, hogy a Fidesz-KNDP gesztust gyakorolva megüzenje: új korszak kezdődik a kormányzásban. Amennyiben a kormánytöbbség olyan személyt jelölne a posztra, aki az ellenzéknek is elfogadható, akkor ezt, a kormányzati felfogás változásának első jeleként is értelmezhetnénk. Ráadásul egy ilyen gesztus komoly politikai tőkét is hozhatna a kormánynak, hiszen így „kihúznák” az ellenzéki támadások egyik méregfogát. Valódi kockázattal pedig aligha járna, ha egy kompromisszumos alapon kiválasztott, „önjáróbb” elnök kerülne hivatalba. Persze ez csak akkor igaz, ha a kormány tényleg végzett a vitatott, nagy ellenállást kiváltó reformokkal és immáron csak a változtatások finomhangolására készül. Olyan jelöltek, akik az ellenzék többségének deklaráltan elfogadhatóak és jobboldali kötődésük miatt a kormánypártoknak is megfelelők lehetnek, akadnak bőven. Példaként lehet említeni Sólyom László ex-elnököt, Pálinkás Józsefet az MTA elnökét, vagy Vizi E. Szilveszter Széchenyi-nagydíjas tudóst.

Egyelőre a kiszivárgott információk és lapértesülések alapján azt láthatjuk, hogy a kormánypártok nem ezt az utat választják, hanem épp ellenkezőleg, ismét pártpolitikust emelnének az elnöki székbe. Amennyiben az új köztársasági elnök valóban a Fidesz frakcióból fog kikerülni, akkor az alapvetően egy fontos következtetéssel szolgálhat számunkra: a kormányzati irányváltás jelenleg megrekedt a politikai szólamok szintjén, és valószínűleg a miniszterelnök további „ütközetekre” készül, amikben egyfajta politikai biztosításként számít a köztársasági elnök hathatós támogatására.

2 Tovább

Rendzavarás a parlamentben

 

 Kivezetni – akár erőszakkal is – országgyűlési képviselőt a parlamentből? 1990 óta sosem volt erre precedens, de hamarosan – az Országgyűlésről szóló T/6391 sz.  törvényjavaslat elfogadása esetén – Kövér László házelnöknek erre lehetősége lesz, amennyiben úgy ítéli meg, hogy a renitens képviselő vét a tanácskozás rendje ellen.

 Ez az ötlet meghökkentőnek tűnhet, de korántsem új – a magyar parlamentarizmus történetében volt már erre példa. Az 1913-as házszabályok 253.§-a például így rendelkezett: „Az elnök azt a képviselőt, a ki a rendet és csendet a tanácskozást teljesen meghiúsító módon tartósan zavarja úgy, hogy rögtöni eltávolítása nélkül az ülés egyáltalán nem folytatható, karhatalom alkalmazásával is kivezettetheti és a képviselőháznak vagy bizottságának erről az üléséről távoltartja”.

Mit mond a 2012-es törvényjavaslat 54.§ (3)-(4) bekezdése?

„(3) Ha a képviselő felszólalása során kirívóan sértő kifejezést használ, vagy az általa használt sértő kifejezés súlyos rendzavaráshoz vezet, a házelnök javasolhatja az Országgyűlésnek a képviselő kizárását az ülésnap hátralévő részéből. A javaslatról az Országgyűlés vita nélkül határoz.

 (4) Ha az Országgyűlés határozatképtelen, a kizárásról a házelnök határoz.”Az 59.§ (2) bekezdése pedig így rendelkezik: „A házelnök az Országgyűlési Őrséggel kivezetteti az ülésteremből az Országgyűlés által az ülésről kizárt vagy a képviselői jogainak gyakorlásából felfüggesztett képviselőt, ha a képviselő a házelnök felszólítása ellenére sem hagyja el a termet.”

 Amint láthatjuk, eléggé kísérteties a hasonlóság az 1913-as házszabályok és a mostani tervezet között. Érdemes tudni, hogy képviselő erőszakos kivezettetésére volt már példa Magyarországon, nem haszontalan feleleveníteni egy példát, hogy legyen némi elképzelésünk arról, mi történhet a jövőben az Országgyűlés falain belül. Nos, a botrány szinte garantált. Képzeljük el, amikor Vonát, és jobbikos társait vonszolják ki a parlamentből, ők meg ellenállnak…

 Régen volt már, amikor is jókora skandalum robbant ki a magyar törvényhozás 1924. november 28-i ülésén, amikor Györki Imre szociáldemokrata képviselő hamis tanúzással vádolta meg Bethlen István miniszterelnököt. A kormánypárti levezető elnök rendreutasította a képviselőt, majd karhatalommal kivezetette. Így járt több, az elnöki intézkedés ellen hevesen tiltakozó baloldali képviselő is. Az indulatok elszabadulását jól mutatja az ülésről készült jegyzőkönyv is, amelyből röviden és betűhíven idézünk:

 „(Peidl Gyula: A szurony az terror, és a terror nem lehet megnyugtató!) Elnök: Peidl Gyula képviselő urat kénytelen vagyok rendreutasítani.

(Felkiáltások jobbfelől: Halljuk Szilágyi Lajost! — Rupert Rezső: Leülni Márffy és Eskütt mellé! — Peyer Károly: Nemzetvédelmi osztály! Helyzetjelentés! Gyilkosok! — Rupert Rezső közbeszól. — Bessenyey Zénó: Hogy meri ezt állítani? Hazugság-!— Rupert Rezső: Üljön Márffy mellé! — Bessenyey Zénó: Maga szemtelen disznó! —Urbanícs Kálmán: Fehér hadnagyból lett vörös bohóc! — Farkas István: Hozzák vissza a kivitt képviselőket, elnök ur! Addig nincs tárgyalás! — Bessenyey Zénó: Nekem nem volt gyilkos a patrónusom, mint önnek! — Hoszszantartó nagy zaj a szélsőbaloldalon. — Rupert Rezső: Gonosz, hitvány hazugság! Maga hitvány, hazug fráter!) Csendet kérek, képviselő urak. Rupert képviselő urat kénytelen vagyok rendreutasitani. (Rupert Rezső: És még buta is! — Baticz Gyula: Újságírókat is kivittek innen! — Peyer Károly: Nem is voltrá rendelet, hogy újságírót is kivigyenek! — Peidl Gyula: Éljen Pályi Ede! — Farkas István:Nem szégyenli magát, ministerelnök ur? ”

 Képzeljünk el hasonló jeleneket, és annak következményeit a mai korban, amikor – ellentétben 1924-el —nemcsak újságok, hanem rádió, Tv, és internet is van, amelyek még inkább felnagyítják majd az ilyesfajta parlamenti purpárlékat, már csak azért is, mert a botrányra sokkal inkább vevő a közönség, mint – teszem azt – a kettős számvitelt szabályozó törvényjavaslat megtárgyalására…


1 Tovább

Szimbolikus ügyekbe ragadva

Akármelyik magyar hírportált nyitja meg a napokban az ember, ahogy mondani szokták még a „csapból is” a köztársasági elnök plágiumügye folyik, míg alig néhány nappal ezelőtt Schiffer András nagyapjának 40-50 évvel ezelőtti viselt dolgairól zajlottak mindenfelé a neten elkeseredett viták. Ezek és a korábbi évek hasonló ügyei rávilágítanak, hogy a magyar politikai közösség hozzáállása a szimbolikus ügyekhez két igen komoly sajátosságot mutat:

Egyrészt iszonyatosan fontosnak tartjuk őket, szinte nincs is olyan közügy, amivel önmaga fontossága miatt foglalkozunk: nálunk a kettős állampolgárságtól, az ellenzék népszavazási kezdeményezésén át a képviselők nagypapáiról való vélekedésig mindennek „szimbolikus jelentősége” van. Ez az attitűd aztán érdekesen formálja a közbeszédet, hiszen minden kérdés túlnő önmagán, a vitatkozó felek hitvitája lesz, amelyben a logikus érvelésnek sem értelme, sem esélye nincs.

Másrészt általában sosem követi a vitát valamilyen megnyugtató megoldás, olyan döntés, amelynek következményeivel minden fél legalább minimálisan elégedett. Gondoljunk csak bele, ha Gyurcsány Ferenc lemond az őszödi beszéd kiszivárgása, vagy Schmitt Pál a plágium-botrány kirobbanása után valószínűleg azzal sem lopta volna be magát az ellentábor szívébe, de legalább sikerült volna kilépni a „következmények nélküli ország” kínos hagyományából.  Ez pedig többet ér, mint a tény, hogy ezzel az ellenfél igazát támasztották volna alá az ilyen döntéssel.

Nem állítom, hogy a szimbolikus ügyek nem fontosak, különösen a közösség erkölcsi állapotának szempontjából, csupán azt, hogy a szakpolitikai ügyek folytonos megideologizálása, erkölcsi dilemmává emelése, illetve a szimbolikus kérdések abszolutizálása kifejezetten káros a politika egészére nézve. Az egykori miniszterelnök beszéde például négy évre az „öszödi paradigmába” helyezte el a magyar politikát. Az egészségügyi reformtól,a válságkezelésig minden lépést ennek a fénytörésében értékelt a sajtó, illetve ezen keresztül a közvélemény. Mintha a Schmitt-ügy kapcsán – fordított szereplőkkel – ugyanez történne: a baloldali sajtó és közvélemény a köztársasági elnök plágium botrányát a Fidesz-KDNP teljes kormányzására igyekszik kiterjeszteni. A Schmitt-ügy árnyékában például alig esik szó arról, hogy az előzetes adatok alapján 10 millió alá csökkent Magyarország népessége, illetve, hogy a népszaporulat negatív rekordokat döntöget Európában. Ez az ügy már középtávon igen komoly problémákat jelenthet a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer és a foglalkoztatáspolitika szempontjából. Ennek azonban kevésbé van szenzáció-faktora, nehezebb aktuálpolitikai tőkét kovácsolni belőle. A köztársasági-elnök plágium ügye tehát nagyon fontos, de a körülötte kialakult hisztéria fokozása helyett az ügy korrekt lezárása, a köztársasági elnök lemondása és a minél gyorsabb továbblépés lenne a valós érdek a politikacsinálók és a közvélemény számára egyaránt.

4 Tovább

A békemenet kormányt mentett


Róna Péter megállapítása - "a békemenet kormányt mentett" - a 168 órának tett interjúban nem utolsó sorban Bayer Zsolt kommentárja-cikke miatt komolyabb hullámokat vetett. Csak a miheztartás végett, Róna más megnyilatkozásaiból kiderül hogyan is képzeli a Nyugat a kormány buktatását: nehéz gazdasági helyzetet teremt, minek következtében a nép elzavarja vezetőit. Azaz nem szovjet gyarmatosító mintára kell elképzelnünk a mechanizmust, ahol az elvtársak kimondják, itt meg végrehajtja a párt, mert mást nem is tehet.

0 Tovább

Válságkezelési receptek

Csery Péter bejegyzése

Az Egyesült Államok és az Európai Unió sok tekintetben különböznek egymástól. Eltérő alapokon nyugszanak, más fejlődéstörténettel és kulturális hagyományokkal rendelkeznek, illetve az integráció különböző fokán állnak. Viszont közös bennük, hogy vezetőik ugyanazzal a gazdasági krízissel állnak szemben és a problémák megoldását is kísértetiesen hasonlóan képzelik el.

0 Tovább

Gyurcsány, frakció nélkül

A Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíciónak (DK)-nak annak ellenére sem lesz frakciója, hogy hamarosan letelik a frakcióalakításra vonatkozó hat hónapos moratórium. A Fidesz képviselői által március 14-én beterjesztett Országgyűlésről szóló törvényjavaslat megfosztja ettől a volt kormányfő pártját, ugyanis a 28.§ (1) bekezdése kimondja: "Képviselőcsoport alakítására a képviselők előző általános választásán országos pártlistát állító és mandátumot szerző, ugyanazon párthoz, vagy annak jogutódjához tartozó képviselők jogosultak". Mivel a DK az előző választásokon még nem rendelkezhetett pártlistával, ezt a paragrafust egyértelműen erre a pártra szabták, akár a lex-DK elnevezést is megkaphatná.

0 Tovább

Mikor lesz tényleg a civilek ünnepe március 15-e?


Március 15-e egyike a leginkább átpolitizált nemzeti ünnepeinknek. Korábban már írtunk arról, miért nem tudunk közösen ünnepelni, azonban ezúttal még a szokottnál is érdekesebben alakult az "ünnepi polarizáció". A pártok "békés egymás mellett elünneplésén" túl idén a főbb megmozdulásokat civil szervezetek rendezték. Csakhogy nem közös megemlékezést, hanem rögtön egy kormánypárti és egy kormányellenes demonstrációt.

1 Tovább

Lehet-e jó állampolgárokat nevelni?

Konferencia az állampolgári nevelésről

Tisztelt olvasóink! Sok szeretettel meghívjuk Önöket a Méltányosság Politikaelemző Központ által március 13-án, délután 3 órakor a Kossuth Klubban megrendezésre kerülő konferenciájára, amelynek a témája a köznevelési törvény és az állampolgári szocializáció.

0 Tovább

BKV-csőd előtt?


A Malév csődje után még inkább a BKV-re, a sokat szenvedett budapesti tömegközlekedési társaságra irányul az ország lakosainak, főleg a fővárosiak figyelme. Merthogy ketyeg a BKV-bomba - ha nem történik valami komoly fordulat, egy-két hónapon belül leállhat pénz hiányában Budapest tömegközlekedése, szól a vészharang. Küszöbön áll a második negatív szenzáció?

9 Tovább

Diák agytröszt?! Megáll az ész!


Abban a tudatban, hogy idehaza gyakorlatilag "rendes" nyugati értelemben vett agytrösztök sincsenek, nemhogy egyetemisták által alapított és működtetett, diákok kutatásait, közpolitikai javaslatait tömörítő szervezetek, komoly homlokráncoláshoz vezethet a gondolat, hogy külföldön már a diák agytrösztök is gomba módjára szaporodnak. Ha egy hazai egyetemistának olyan "elvetemült" ötlete támadna, hogy bekapcsolódjon a társadalomtudományok művelésébe, idehaza legfeljebb TDK dolgozatot írhat (vagy - s ez itt a reklám helye - a Méltányossághoz jöhet gyakornoknak). Mondhatnánk azt is, bízzuk ezt a felnőttekre, a politika nem "gyerekjáték", csakhogy Amerikából kiindulva már számos helyen működik hasonló a világon. Az egyik ilyen a European Student Think Tank, amelyet 2010-ben alapítottak azzal a céllal, hogy az Európai Unió fiatal diákjai megoszthassák tudásukat a nemzetközi politika terén, valamint közpolitikai javaslataikkal hozzájáruljanak az uniós döntéshozatalhoz. Ennek érdekében a honlapukon megjelenő blogbejegyzéseken és cikkeken túl évente szerveznek stratégiai csoportokat egy adott téma köré, a közös gondolkodás eredményét pedig elküldik az Európai Bizottságnak. Az első két stratégiai csoport 2011-ben ült össze a nacionalizmus és az európai energiapolitika kérdésében.

0 Tovább

A Jobbik nem demokratikus párt


Mindebben csak annyi újdonságra nem reflektált még a magyar társadalom, hogy 2012. januárban ezt maga a párt vezére jelentette ki.

Nem sokkal később február 16-án Vona Gábor már Pintér Sándor belügyminiszterrel vitázhatott a Corvinus Egyetem Tárcatükör rendezvénysorozatában. Ez utóbbi sok vihart kavart, a jól megszokott érvek és ellenérvek hangzottak el, s mindaddig magamban Török Gábornak adtam igazat (ld. blogbejegyzését itt.), amíg eszembe nem jutott a pártvezér beszéde. Noha kétségtelenül nem kötelező egy rendezvényen Vona Gábort úgy szerepeltetni, mint a cigánybűnözés szakértőjét, de mint a parlamenti párt vezetője miért ne fogalmazhatná meg az álláspontját egy vitában. Legalább így az érvek döntenek, nem pedig az, hogy ki kinek tudja megmondani, hogy nem szalonképes. Mindez a képlet azonban alaposan megváltozik, ha a vita egyik szereplője kijelenti magáról, hogy ő nem is akar demokrata lenni. (Az egészen más, ha mások jelentik ki róla.)

0 Tovább

Mit keres Kína Afrikában?

Csery Péter bejegyzése

Kína vezetői hamar rájöttek, ha el akarják érni a legfontosabb célkitűzésüket, hogy nagyhatalmi státuszba kerülve megdöntsék az USA hegemóniáját, akkor nem elégségesek a gazdaságban végrehajtott reformok, hanem kezelni kell az egyes gyengepontok jelentette problémákat is. Az "Achilles-ínak" közül talán az energiaforrások egyoldalúsága bír a legnagyobb kockázattal. Kína a közel-keleti kőolaj-függőségét megszüntetendő kidolgozott egy átfogó geostratégiát, melynek egyik fontos eleme az un. "afrikai játszma".

0 Tovább

Válsághelyzet a világ végén


Az elmúlt években Nagy-Britannia és Argentína viszonya ismét felhőssé vált a Falkland-szigetek (spanyolul: Malvinas-szigetek) feletti fennhatóság miatt. Az argentin partok közelében fekvő, túlnyomórészt britek által lakott, 700 kisebb szigetből álló szigetcsoport hovatartozásáról 1833 óta folynak a viták, és egyszer (1982-ben) már háborúba sodródott a két állam a területért. A Falkland-szigeteki háborúként elhíresült incidens a britek teljes katonai győzelmével végződött, és - mintegy mellékhatásként - az argentin nemzeti szégyen nyomán keletkezett felháborodás, párosulva a gazdasági válsággal, elsodorta a Leopoldo Galtieri diktátor által vezetett katonai juntát (ekkorra már korábbi pártfogója, az Egyesült Államok levette a kezét Galtieriről és rendszeréről).

0 Tovább

Magyar Bad Godesberg-et!


Az MSZP a rendszerváltás óta hordozza az utódpártiság bélyegét. Sokaknak volt ötlete arról, hogyan szabadulhatna meg a párt ettől a címkétől. Változtasson nevet, hagyja el a "szocialista" jelzőt, fiatalítsa a vezetőségét, tegye hatékonyabbá a kommunikációját, alakítsa át a pártszabályzatot. Mindezek persze fontos szempontok, de nem lehet az építkezést a tetőnél vagy a falaknál elkezdeni: a szervezeti, szimbolikus és kommunikációs változtatásokat meg kell előznie a párt alapját jelentő ideológiai fordulatnak. Az MSZP azzal inthetne végleg búcsút az utódpárti létnek, ha végrehajtaná a maga Bad Godesberg-i fordulatát, vagyis új filozófiai alapra helyezné a tevékenységét.

0 Tovább

A Google ébredése

Farkas Réka bejegyzése

Nemrégiben a Google váratlan bejelentést tett, miszerint idén március 1-vel kezdődően összekapcsolja a különböző szolgáltatásainak adatbázisait, személyre szabottá téve ezzel a keresőprogramja használatát. Ez azt jelenti, hogy az egyes felhasználó keresési eredményeit az egyéb Google szolgáltatások általa történő használata is befolyásolja, például, hogy miket néz a YouTube-on, kikkel levelezik a Gmail-en, sőt, amennyiben tagja a Google+ szociális hálónak, akkor az ottani tevékenysége, illetve kapcsolatrendszere is. A Google+ egyébként akkor is hatással van a keresési eredményekre, ha annak nem tagja az internetező, mivel a cég saját közösségi hálóját integrálta a portál új keresési algoritmusába, vagyis a találati sorrendet főleg az fogja megszabni.

0 Tovább

A túlélés törvénye

Csery Péter bejegyzése

Napjainkban a tömegkommunikáció "forradalma" drasztikusan felgyorsította az információáramlást, aminek eredményeképpen életünk minden területén egyre több és gyorsabb változással kell szembenéznünk. A politikai szférában ez még inkább igaz, azt láthatjuk, hogy a frontpolitikusok rövidebb időn belül "használódnak el", mint valaha. A politikai feltételek, elvárások és kontextusok állandó turbulenciája rákényszeríti a politikai aréna szereplőit a folyamatos alkalmazkodásra, megújulásra. Természetesen ez rendkívül ingoványos terep, hiszen egy rosszul ütemezett arculatváltás akár végzetes hitelvesztéssel járhat együtt. Ráadásul nem állítható, hogy mindenható eszközről lenne szó, hiszen a pártok és politikusok nem "mosóporok", amelyeket egyszerű marketing-stratégiával könnyedén rá lehetne sózni a fogyasztókra. Viszont kétségtelen, hogy jól felépített "re-brandinggel" a kudarcok tompíthatók, a győzelmek elérése megkönnyíthető.

3 Tovább

A német kapocs

Figyelemreméltó interjú jelent meg a Népszabadság hétfői számában Lázár János fideszes frakcióvezetővel. Úgy tűnik, nemcsak az ország, de a német-magyar kapcsolatok konszolidálása is a szeme előtt lebegett, amikor kijelentette közelgő berlini látogatására utalva: "Remélem, hogy világossá tudjuk tenni a CDU és a CSU számára: Magyarország új szövetséget szeretne kötni Németországgal. Azzal a Németországgal, amely aggódó barátja hazánknak, első befektetője az országnak és akié Európa jövője. El kell oszlatnunk a demokratikus félelmeket és kételyeket német barátainkban, és meg kell nyernünk őket Magyarország újjáépítésének". Reálpolitikáról tanúskodnak következő mondatai: "Az európai viszonyok átalakulóban vannak. A németek szava sokkal több annál, mint egy szavazat. Az Európai Bizottságban, az Európai Tanácsban Németország szavazatára mindenki odafigyel."

1 Tovább

Kapj el, ha tudsz!

Nagy port kavart Ambrus Attila, azaz a Viszkis szabadulása a héten. Vajon vissza tud-e integrálódni a társadalomba, ha túljutott az interjúk hadán, és következnek a szürke hétköznapok. Mit kezdhet valaki az életben, aki ilyen országos ismertségre tett szert? Használja börtönben szerzett tudását, és menjen keramikusnak? Nos, az egykoron a Viszkis-üggyel foglalkozó rendőrök közül többen is érdekes választ adtak erre a kérdésre.

1 Tovább

Zászlóégetés

Nyilván nem a hideg miatt égetnek zászlót az emberek. Nem a melegedés a céljuk. S égetnek mindenfélét az arab világban épp úgy, mint nálunk. Nálunk leginkább az Uniós zászlót. Legyen a zászlóégetés most a magyar politizálás metaforája, előbb azonban nézzük a konkrétumot. Mint az tudvalevő két Jobbikos képviselő tett amit tett. Bővebben ld: a zászlóégetést itt. Ugyanakkor társadalmaktól függően két szélső válasz is lehetséges: az egyik esetben az égető az életével játszik, a másik esetben még pénzbüntetéstől sem kell tartania.

0 Tovább

A francia-török "háború"

A francia Nemzetgyűlés felsőháza, a Szenátus január 23-án elfogadta az 1915-16-os örmény népirtás tagadásának tilalmáról szóló törvénytervezetet, amelyik máris óriási felháborodást váltott ki az Európai Unióba igyekvő Törökországban. Ankara a mai napig nem ismeri el genocídiumként az ifjútörök kormány által kezdeményezett kitelepítési akciót, amelynek során az Oszmán Birodalom 600-800 ezer örmény alattvalója életét veszítette. Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök, a kormányzó Iszlám Fejlődés és Igazság Párt feje "rasszistának" minősítette a törvénytervezetet. Ezzel valószínűleg nemcsak pártjának választói, hanem az ellenzék tagjai is nagy többségükben egyetértenek.

0 Tovább

Kik formálják a világot 2012-ben?

Amikor a 2012-es év világméretű kihívásairól beszélünk, szinte mindig a gazdasági válság, az eurókrízis, a BRIC országok felemelkedése, vagy éppen az "arab tavasz" lehetséges végkimenetele merül fel központi témaként. Időnként hajlamosak vagyunk ezeket a folyamatokat globális szükségszerűségként értelmezni. Holott még a legnagyobb történelmi változások mögött is egyéni döntések sorozata húzódik meg. A történészek örök vitája, hogy ezeknek a történelemformáló személyiségeknek mekkora szerepe van az események alakításában, vajon ténylegesen történhetett volna minden másképp, vagy valamiféle determinált folyamatokról beszélhetünk?

0 Tovább

Egységben az erő?

Csery Péter bejegyzése

Szerda késő este a Real Madrid szurkolói ugyanazzal, az egyre ismerősebbé váló, érzéssel találkoztak, mint az utóbbi években már jópárszor. A spanyol óriásklub ugyanis döntetlent játszott és ezzel összesítésben ismét vereséget szenvedett első számú riválisa, az FC Barcelona ellen. De milyen tanulságokkal szolgálhat a szerdai Király Kupa mérkőzés a politikai szféra és a társadalom számára?

0 Tovább

Orbán és a nagyravágyás

Nagy Attila Tibor írása

Lehet, hogy a magyar miniszterelnöknek valahol imponált, hogy ismét szerepelhetett az Európai Parlamentben? Talán legyezgetette a hiúságát, hogy még nem igen fordult elő, hogy az EP-ben rendezett ország-vitán az érintett kormányfő, azaz ő is felszólalhatott, sőt ő volt maga a főszereplő? Lehetséges, hogy valahol élvezi, hogy az 1989-90-es rendszerváltozás óta nem írt, beszélt ilyen sokat a nemzetközi sajtó és média Magyarországról, különösen éppen az ő személyéről?

2 Tovább

Kultúrharc egy cseppje, a Klubrádió pere

Miközben a Népszabadság olvasóinak lehet nem sikerül megfejtenie mit is jelent az a hír, hogy a Klubrádiót a megkezdett perben, melynek során a korábban megpályázott frekvenciáról szól a vita "a médiahatóság visszakínálta", azért a lényeget ők is értik. Hagyjuk most a gazdasági vagy külpolitikai frontokat. Vizsgáljuk meg a belpolitikai kommunikációt, azon belül is a legnagyobb erőt hordozó erkölcsi, ideológiai terepet, magát a kultúrát.

0 Tovább

Külföldi tükör által homályosan

Hazánk ritkán üti meg a világsajtó ingerküszöbét. Ekkor is szinte csak negatív hírekkel. Vajon miért kezdett el a külföld foglalkozni Magyarországgal, és miért nem volt képes a kormány hatékonyabban kezelni a külföldi kritikákat?

0 Tovább

A vezér beszéde


1933 márciusában a nemzetközi politika sokban hasonlított a maihoz, a világ egyik legerősebb államában az elsöprő választási győzelmet arató párt karizmatikus vezetője beiktatási beszédében nemzeti megújhodást ígért egész országa számára:

... 

Az értékek elképzelhetetlen szintre zsugorodtak, az adók megemelkedtek, fizetési képességünk lecsökkent…és ami a legfontosabb, munkanélküli állampolgárok egész hada kénytelen szembenézni a lét komor nehézségeivel, és ugyanilyen nagy számban gürcölnek kevés juttatásért.” A vezér nem volt rest megnevezni a felelősöket sem: „az emberiség árucseréjét uralók, akik saját makacsságuk és saját hozzá nem értésük révén” húztak hasznot. „A gátlástalan pénzkereskedők”… azonban most a bíróság előtt bevádoltattak, hiszen „az emberek szíve és esze elutasítja őket”. A beszéd az „anyagi javak hamisságával” a „munka örömét és erkölcsi hasznát” állítja szembe és olyan nagyszabású intézkedési tervre helyezi hangsúlyt, amely nemcsak a munka alapján állva újjászervezi az egész nemzetet, hanem „szigorú ellenőrzést vezet be a bank-, a hitel és a befektetési hálózatok egészére, hogy véget vessen a más emberek pénzével való spekulálásnak”. Ráadásul az újonnan megválasztott vezető a szükséghelyzetre hivatkozva megengedhetőnek tartotta a korábban lefektetett alkotmányos határok átlépését: „ a késlekedés nélküli cselekvés iránti példátlan igény és szükség időleges eltávolodást eredményezhet a végrehajtói és törvényhozói hatalom szokásos egyensúlyától”. Amennyiben a törvényhozás gyorsan nem fogadta volna el az általa ajánlott intézkedéseket a nemzeti szükséghelyzet megoldására, követelte „az egyetlen, még lehetséges eszközt a válság kezelésére: a széles körű végrehajtói hatalmat a kényszerállapot elleni háború megindítására, akkora hatalmat, amekkorát akkor kapnék, ha valóban idegen ellenség szállna meg minket”.

 

Ki volt vajon ez a demagóg, aki a törvényhozással szemben unos-untalan a „népre”, a „nemzetre” hivatkozva vezette országát?

 

Franklin D. Roosevelt, az Egyesült Államok 32. elnökének beiktatási beszédéből idéztem ezeket a sorokat . A 20. század központi figurája: az egyetlen, aki két ciklusnál tovább vezette a Fehér Házat, reformjai révén talpra állította az USA gazdaságát, megnyerte a második világháborút és egészen a hatvanas évekig biztosította a Demokrata Párt domináns szerepét.

Megmondom őszintén, amikor az idézeteket először olvastam Niall Ferguson A világ háborúja c. kötetében, anélkül, hogy tudtam volna, kitől származik az idézet, rögtön az jutott eszembe, hogy ezeket csak Hitler mondhatta. Így bedőlve a szerző trükkjének, amivel azt akarja érzékeltetni, hogy micsoda jelentősége van annak, hogy bizonyos szavak milyen kontextusban hangzanak el.

 

Természetesen nem állítom, hogy ezek alapján Orbán Viktort nem Hitlerhez, hanem Roosevelthez kell hasonlítani és demokratikus elkötelezettségét senki nem vonhatja kétségbe. Azonban – mint látjuk – egy-egy ügyesen használt idézet, aktuálpolitikai esemény könnyedén párhuzamba helyezhető szinte bármivel, akár diktatórikus, vagy emberellenes rendszerek analógiáival. A leegyszerűsítő véleményalkotás, a körülmények ismeretének hiánya, vagy éppen a tudatos manipuláció mennyire könnyen hamis történelmi párhuzamok felállításába, ezáltal teljesen fals koncepciók kidolgozásokba torkollhat.

4 Tovább

Létezik-e sikeres unortodox gazdaságpolitika?

Csery Péter: Az unortodoxia úttörői

A második Orbán-kormány újkeletű gazdaságpolitikájának célja, egészen november 17-ig világos és egyértelmű volt: Európában meglehetősen szokatlan, kevéssé elfogadott gazdaságpolitikai eszközöket használva szándékozták növekedési pályára állítani az országot, figyelve közben a fiskális egyensúly fenntartására. A célkitűzésekkel az EU is egyetértett, sőt a magyar kormány többször is dicséretet kapott a fiskális szigor megőrzése kapcsán. A kormányra zúduló nyugati össztűz elsősorban a célt szolgáló intézkedéseknek szól, mivel ezek gyakran összeütközésbe kerültek az európai normákkal, különösen jogbiztonsággal (pl.: magánnyugdíjpénztári-vagyon államosítása, jegybank-törvény, végtörlesztés). A jogbiztonság sérülése pedig magában hordozta a befektetői bizalom oly mértékű csökkenését, amit egyébként a gazdaság teljesítménye, vagy az államháztartási hiány szintje nem feltétlenül indokolt volna.

November 17-én azonban éles törés következett be a kormány „unortodox” gazdaságpolitikájában: Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter bejelentette, hogy  a kormány tárgyalásokat kezd az IMF-fel egy „biztosítást” jelentő pénzügyi védőhálóról. A kormányzat eme szándékát az utóbbi napok történései tovább erősítették. Egyre valószínűbb tehát, hogy elérkeztünk a „pénzügyi szabadságharc” Világosához.

De vajon sikerült-e más kormánynak, más országban sikerre vinni hasonló „függetlenségi háborút”? Ha túltekintünk az európai horizonton, akkor a válasz egyértelműen, igen. Amennyiben sikerkritériumnak a relatíve tartós IMF-mentességet és a likviditás megőrzését tekintjük, akkor azt mondhatjuk, hogy Argentína ilyen ország. Ez önmagában is érdekes lehet, különösen akkor, ha áttekintjük az argentin kormány által folytatott gazdaságpolitikát, mely kísérteties hasonlóságokat mutat a „matolcsyzmussal”.

Egyrészről az argentin politikai vezetés is elsődleges célként tűzte ki, hogy a 2001-es államcsőd miatt felvett készenléti hitel visszafizetése után, teljesen függetlenedjen a gazdaságpolitikai mozgásteret leszűkítő IMF-től. A „kipaterolást” követően pedig, „új időknek, új dalaival” saját erőből próbálják talpra állítani a gazdaságot. Ehhez először olyan forrásokat kellet szerezni, melyek mozgósítása nem növeli tovább az ország adósságállományát. A magánnyugdíjpénztári-vagyon államosításával, vagy a jegybanki devizatartalék „elégetésével” ez viszonylag könnyen kivitelezhető volt. Az előbbi már 2008-ban megtörtént, amikor Amado Boudou, a nyugdíjbiztosító elnöke egy adminisztratív aktussal becsatornázta a 24 milliárd dolláros megtakarítást az állami rendszerbe. A devizatartalék megszerzése, azonban már jóval keményebb diónak bizonyult. A független jegybank elnöke természetesen ellenállt eme törekvésnek, csakhogy az alkotmányos korlátok ellenére eltávolították tisztségéből. Így megnyílt az út a tartalék részleges felhasználásához.

A kormány a frissen szerzett tőkét alapvetően három dologra használta fel: szociális rendszer fejlesztésére, gazdasági növekedés elősegítésére (tőke injekciók), valamint a lejáró adósságok megújítására és refinanszírozására. Mindennek eredményeképpen Argentína képes volt visszafizetni a több mint 6 milliárd dolláros IMF hitelét, gazdasága meredek növekedési pályára állt (3. leggyorsabban bővülő gazdaság a világon), és összességében a jelenlegi, krízisekkel tarkított időszakban is stabilnak látszik. Viszont ha az érem „sötétebbik oldalát” szemléljük, akkor már közel sem ilyen egyértelmű a siker. Az ország gazdasági növekedést elsősorban az export eredményezi, amit a magas nyersanyagpiaci árak táplálnak, és a nagymértékű infláció. Tehát, csak a felszínen tűnhet stabilnak az argentin gazdaság, ugyanis ha a világpiacon a nyersanyagárak korrekciója megtörténik, akkor megint bajba kerülhet a dél-amerikai állam.

Láthatjuk tehát, hogy amit nem sikerült Európa szívében nagy erőfeszítések árán sem megvalósítani, azt Dél-Amerikában hasonló eszközökkel könnyűszerrel véghezvitték. Ennek több oka van. Egyrészt nyilvánvaló, hogy Argentína egészen más jellegű szövetségi rendszerrel rendelkezik, aminek köszönhetően a jogállamiságot illetően jóval alacsonyabb elvárásokkal kell szembe néznie, mint egy EU-s államnak. Vagyis ott a gazdasági hatékonyságot ténylegesen szinte kizárólagos primátus illeti meg, és a kormányzat tevékenységének fő legitimációja materiális jellegű. Ráadásul, ha csak átmenetileg is, de a gazdaság folyamatosan bővül, látszólag igazolva a kormány döntéseit, szemben Magyarországgal, ahol egyelőre kétséges bármiféle növekedés. Másrészről Argentína és a dél-amerikai térség merőben más szerepet foglal el a világgazdaság rendszerében, vagyis a befektetői elvárások is jelentősen különbözőek.

2 Tovább

Az Újévi Koncert apropóján

Karácsonyi ajándékra kaptam egy jegyet Mága Zoltán világhírű hegedűművész Újévi Koncertjére, amelyre immár negyedik alkalommal került sor. Magáról a rendezvényről nem akarok írni, az lenyűgöző volt. A házigazda és részben hintón bevonuló sztárvendégei – Galambos Lajostól Pataky Attiláig – kitettek magukért, így a közönségnek egy professzionális show-ban volt része.

Mága a protokolláris szabályoknak eleget téve üdvözölte a jelenlévő köztársasági elnököt. Üdvözlésébe – kissé túllelkendezve – beleszőtte a hatályba lépő alaptörvényt is, amelyik, úgymond, egyesíti a nemzet tagjait. Kínos volt a lanyha taps a 13 ezer fős tömegben. Nem tapasztaltam ott, a zsúfolásig telt Sportarénában azt az örömöt, elégedettséget és büszkeséget, amelyik egy új alkotmány hatályba lépését kíséri. Nem láttam a tisztelet megnyilvánulását az államfő iránt, aki mégiscsak az ország legfőbb közjogi méltósága. Úgy gondolom, ha a Sportaréna közönsége nem adja meg a szervezők által várt tiszteletet az új alkotmánynak, sem annak a közjogi méltóságnak, aki azt a kézjegyével hitelesíti, az lakmuszpapírként jelzi az országos hangulatot.

Persze, a gyenge taps máshogyan is magyarázható. A közönség nem közjogi méltóságok köszöntéséért vett jegyet, és ment el a rendezvényre, hanem a zenében és a látványban kívánt gyönyörködni. Ebben az esetben viszont fel kell tenni a kérdést: miért nem számítottak erre a bakira a szervezők? Tényleg azt gondolták, hogy ha egy népszerű művész szájából hangzik el az alaptörvény méltatása, az emeli az ünnepség fényét? Ha így gondolták, akkor kijózanító lehetett a hatás.

Vajon mit gondolhatott Schmitt Pál? Marie-Antoinette sem érezhette magát megalázóbb helyzetben, amikor egy párizsi színház közönsége észrevette a páholyban, és éles füttykoncertben részesítette. Elvégre ő az Isten kegyelméből uralkodó „legkeresztényibb király” neje volt, nem pedig egy köztársaság – ha nem is a nép által közvetlenül, hanem annak parlamenti képviselői által – választott feje. A választott vezetők (köztársasági elnökök, miniszterelnökök stb.) több kockázatot viselnek, mint a koronás fők. Utóbbiaknak minden (bal)lépését ellensúlyozza a tudat, hogy hatalmuk az isteni legitimitáson alapul, és ennek megfelelően elefántcsont-toronyból tekinthetnek le az alattvalók tömegére, és elengedhetik fülük mellett a mégoly metsző és fájó kritikát is.

A választott vezetők azonban – szerencsére, sokuknak viszont fájdalmára – nem támaszkodhatnak ilyen megingathatatlan tekintélyre. Az ő hatalmuknak a forrása nem az isteni kegyelem, hanem a népfelség.  Mivel ők az „istenadta” nép választott vezetői (akár közvetlenül, akár parlament útján történik is a megválasztásuk), számukra a közvélemény kritikája mindig fájdalmasabb, főleg, hogy állandóan tisztában kell lenniük azzal: pozíciójuk és hatalmuk nem halálukig, hanem meghatározott időre szól. Elvégre, ha a nép választja meg őket, akkor éppoly gyarlók, mint a nép tömege. Tehát igazságos, ha egy idő után hátrébb vonulnak.

És persze a mulandóság az alkotmányokra/alaptörvényekre is igaz. Ha ezeknek a megalkotói a néptől nyerik el a hatalmukat, akkor alkalomadtán az alkotmányokra is ráfér a változtatás, a módosítás. De nem olyan módon, ahogyan a jelenlegi alaptörvény született meg: egyik napról a másikra, előkészítés, egyeztetés nélkül. Félő, hogy a következő kormány az ellenzéki pártoktól kezdve a civil szervezetekig, mozgalmakig terjedő összefogásra támaszkodva ismét elölről kezdi az alkotmányozás munkáját. De bárhogyan is szükséges néha az alkotmányok módosítása, ha ez túlzott méreteket ölt, és ciklusonként kerül sor új alkotmány írására, az már a demokrácia paródiája. Éppen ebben lehet/lehetne/lehetett volna szerepe a köztársasági elnöknek: ha nem is Istentől, de legalább közvetve az „istenadta” néptől nyert hatalmára támaszkodva (amelyik, tegyük hozzá, nem kis hatalom!) megakadályozni, hogy az alkotmányozás nemes ügye pártok és kormányok játékszerévé váljon. Ez nem történt meg. Így a gyér taps nem csodálható.

1 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek