Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Kormányok és nyulak

 

Az elmúlt néhány nap politikai döntéseinek káosza, még a legrutinosabb hazai elemzőket is próbára teszik, amikor értelmezni kívánják az események mozgatóit. Az Orbánnak „elgurult a gyógyszere” narratíva rendkívül tetszetős, ennél azonban alighanem bonyolultabb dologról van szó.

Véleményem szerint legalább három döntő elem játszott abban közre, hogy másfél évvel a kormányváltás után a demokrácia és a jogállam minőségének romlása együttesen következett be azzal, hogy a gazdaság terén sem sikerült eredményeket felmutatni. Ezek a részletek külön-külön is súlyos problémát jelentenének egy kormányzó erő számára, együttesen azonban alighanem Orbán Viktort élete legnagyobb kihívása elé állítják.

 

Az első ilyen „hibapont” a túlhajszolt hatékonyság kérdése. Az elmúlt másfél évben rengeteget írtunk arról, hogy a Fidesz a kétharmados felhatalmazás birtokában egy teljesen új kormányzati filozófiára a „hard government” koncepcióra alapozza a politikáját. Ennek a középpontjában a hatékonyság áll, amely tulajdonképpen eredetileg az jelentette, hogy hatalmas választói felhatalmazással a háta mögött a Fidesz-KDNP szövetség bármit megtehet, nem szükséges kompromisszumokat kötnie, hogy megvalósítsa az elképzeléseit.  A célok azonban jogállamban nem minden esetben szentesíthetik az eszközt, a legjobb szándékú döntés is kontraproduktívvá válhat, amennyiben figyelmen kívül hagy olyan alapértékeket, mint a tulajdon szabadsága, vagy a hatalmi ágak szétválasztása. Ráadásul mindez egy nagyfokú rugalmatlansággal párosult (második tényező). A kormány eredeti koncepciója ugyanis az volt, hogy némileg elengedik a költségvetési hiányt az így származó pluszpénz pedig egy nagyfokú adócsökkentésre fordítják, amely a középosztály számára a fogyasztás bővülését, végsősoron pedig gazdasági növekedést szolgálta volna. Rögtön a kormányváltás után azonban beütött a görög krach és a nemzetközi környezet teljesen megváltozott. A forgatókönyv, amelyet válságból egyre inkább kilábaló nemzetközi környezetre írtak tökéletesen alkalmatlanná vált a helyzet kezelésére. A kabinet – amely korábbi ellenzékben tett ígéretei miatt is – nagyon szűk mozgástérbe kényszerült, amikor pedig a stratégia teljes átalakítása, vagy a mindenáron való végrehajtása között kellett döntenie, akkor – B-terv hiányában – utóbbi mellett tett e le a voksát. Ehhez szorosan kapcsolódik a harmadik ok, a rossz kommunikáció kérdése. Az, hogy hétfőn a gazdasági miniszter arról beszél a parlamentben, hogy semmiféle „hárombetűs” szervezettel nem tárgyalnak, majd pár nap múlva bejelentették, hogy mégis, vagy hogy a reggeli interjúban Orbán saját bankáraiként beszél a távozóban lévő IMF képviselőiről csak a jéghegy csúcsa. A valódi probléma, hogy a Fidesz egyszerűen nem tekinti a közvéleményt önálló szereplőnek a politikában, hiszen úgy látják, a választópolgárok meggyőzését letudták a választási sikerrel. A kommunikáció helyett pedig most a cselekvés ideje jött el. Ebben a koncepcióban így aztán marginalizálódik az a kérdés, hogy a döntéseket indokolni, ne adj’ Isten egy szélesebb narratívában meg kell magyarázni, hiszen az csak a „valódi” politika, tehát a hatékony tettek és döntések elől veszi el az energiát.

 

E három tényező – túlhajszolt hatékonyság, rugalmatlan stratégia, rossz kommunikációs felfogás – együttállása végső soron olyan pozícióba sodorta a Fidesz-KDNP-t, ahonnan nagyon nehéz lesz kitörni. A kormányzás ugyanis leginkább egy folyamatos „Gyáva nyúl” játékra emlékeztet: már sokadszor játszódik le az, hogy a teljes sebességgel a szembejövőnek száguldó kocsi volánját az utolsó pillanatban mindig elkapja valaki, hogy aztán a következő próbánál még jobban a gázra lépjen. Legutóbb ilyen szituáció az MNB státusa kapcsán alakult ki, miután kiderült, hogy az IMF-EU küldöttség emiatt távozott a kormányszóvivő kijelentette, hogy szó sem volt a jegybank és a PSZÁF egybeolvasztásáról. Ez a jelenség a visszás jogalkotással, a polgári értékek feláldozásával és az ingatag nemzetközi környezettel együtt végsősoron egy olyan rendkívül zaklatott, bizonytalan hangulatot generál nemcsak a közvélemény, hanem a piaci szereplők számára is, amely lehetetlenné teszi a racionális egyéni és csoportdöntéseket.  Könnyen előfordulhat, hogy az események előbb utóbb kicsúsznak a kormány kezei közül és nem lesz, aki elkapja a volánt.

Az imént felvázolt jelenséghalmaznak még egy negatív hozadéka van: kisebb-nagyobb megszakításokkal 2006 ősze óta uralkodó hisztérikus légkör lehetetlenné teszi a stratégiaalkotást a jövőről való módszeres gondolkodást a pártok, a politikusok, értelmiségiek számára. Így az víziók helyett a politika az „itt és most” csapdájába zárt ösztönök világa marad.

 

2 Tovább

Hosszas ülésezés

Pár héttel eze

Pár héttel ezelőtt nyolcvan órát ülésezett öt nap leforgása alatt a törvényhozás, méghozzá úgy, hogy éjszaka is képviselők lézengtek a plenáris ülésen, és később sem enyhült sokat az iram.  Nem sokat téved az, aki arra gondol, hogy itt valami félresikerült a gépezetben. Ám itt jóval többről van szó annál, mint hogy az adott héten nem sikerült jól megtervezni a Tisztelt Ház munkáját.

 Ezzel nemcsak az a baj, hogy a törvényalkotás gyorsaságával arányosan csökkenhet a jó munka esélye, hanem az is, hogy minimálissá, ha ugyan nem semmivé válik az állampolgár részvételi lehetősége a törvényhozás befolyására, ráadásul nagyobb az esély a gyengébb minőségű jogszabályok megalkotására.

 Márpedig egy rossz törvény nemcsak azért kellemetlen, mert végrehajthatatlan, értelmetlen, vagy az állampolgárokat vegzáló, hanem azért is, mert akár forintosítható károkat is tud okozni a nemzetgazdaságnak (pl. egy törvény hozzájárul egy iparág jövedelmezőségének erőteljes csökkentéséhez, és munkahelyek megszűnéséhez). Éppen ezért egyáltalán nem értek egyet azzal a leegyszerűsítő nézettel, miszerint a parlamenti képviselőség nem is munka, vagy legalábbis nem is komolyan veendő foglalkozás. Nagyon is az, az ezzel járó felelősség vetekszik az orvosokéval, rendőrökével, hiszen ha tartóssá válik egy országban a törvényhozás, illetve a politikai rendszer egészének a rossz működése, akkor szinte garantált a társadalom egészét érintő súlyos válság. Ez pedig még azokat is érinteni fogja, akik különben legyintenének a politikára.

 

Ami igazán elgondolkodtató, hogy alapvető jogszabály-tervezeteket tárgyal egy időben a parlament, méghozzá úgy, hogy a kormánytöbbség néhány hét alatt szeretné lezárni megvitatásukat. Csak néhány, korántsem a teljesség igényével: egyszerre van (volt) napirenden az új köznevelési, az önkormányzati, a szakképzési, a felsőoktatási törvény. Ezek majd mindegyike rengeteg ember életére hat. Akár hónapokig tartó parlamenti vita sem lett volna elrugaszkodott ötlet.

 

Csakhogy a látszat ellenére van a gyors törvényalkotásban logika és józan megfontolás, amennyiben a Fidesz vezetői a mostani négyéves kormányzati ciklus első felében szerettek volna túl lenni a legtöbb vitát kiváltó döntéseiken, hogy a kormányzás második szakaszában bekövetkezhessen hatalmuk konszolidációja. Az euróválság könnyen keresztülhúzhatja ezt a számítást, de azt el kell ismerni, hogy az „ország újjászervezésével” fémjelzett változássorozat végigvitele hatalomtechnikai szempontból az első két évben ígérkezett politikailag ésszerűnek. Azt is érdemes ugyanakkor látni, hogy a rossz minőségű jogszabályok nem fogják emelni a kormányzat tekintélyét, ezáltal a Fidesz elfogadottságát.

 

 A közbeszédben gyakorta halljuk az egyes érdekcsoportok, civil szervezetek panaszát, hogy a kormányzat szóba sem állt velük, vagy nem folytatott velük valós egyeztetést. Csakhogy legalább ilyen fontos kérdés, hogy a választópolgár miként befolyásolhatja azt, ami a parlamentben folyik? Ezt a kérdést fel sem szokták tenni nálunk, nemhogy megválaszolni.

 

Új-Zéland parlamentje igen jó példával jár elől. Az ottani választópolgárnak ugyanis joga van ahhoz, hogy konkrét javaslatokat tegyen egy adott törvénytervezethez, sőt még azt is kérheti, hogy  az illetékes parlamenti bizottság ülésén személyesen érveljen ötletei mellett. Ezt annál is inkább megteheti, mert az újságokban közzétett hirdetményekben hívják fel a lakosok figyelmét arra, milyen törvény-tervezetekről mondhatnak véleményt. Persze, ilyen metódussal kizárt a törvények pár hét alatti elfogadása, legalábbis a parlament honlapja szerint az illetékes bizottságoknak általában hat hónapjuk (!) van az előterjesztések megvizsgálására.

 Az ember szívesebben hajt végre olyan döntést, amelyben ő maga is részt vett, vagy legalábbis megkérdezték arról a véleményét, vagyis jobban a sajátjáénak érzi azt. A politikában sem lehetetlen ennek az elérése, ennek számos eszköze van. Ez lehet népszavazás, lakossági fórum, vagy a már említett új-zélandi példa. A lényeg, hogy a választó magáénak érezze politikai rendszerét, de ezt csak akkor lehet elérni, ha rendszer bevonja őt a fontosabb döntésekbe. Persze ez még önmagában kevés. Olyan polgárokat kell nevelni már általános iskolától kezdve, akik akarnak is a közügyekben részt venni, és akik ennek lehetővé tételét meg is követelik a politikusaiktól. Kétségtelen, hogy a választók politikába való érdemi bevonása komoly erőfeszítést, és időráfordítást követel meg, ám ez a politikai rendszer nagyobb stabilitásával kecsegtet.


0 Tovább

Korrektúra 2011. - A mozdony már megvan

 

Hagyomány irányába mutat a kormány által támogatott médiaigazgatással kapcsolatos évenkénti összejövetel, a Korrektúra. Az első Korrektúra magán viselte a médiatörvény feszültségeit, s bizonyos értelemben szelepként szolgált. Volt ott nem csak konzervatív elköteleződésű, kereskedelmi kívülálló, civil aggódó, de konfliktusokat felvállaló vitavezető is (Pl. Kálmán Olga). Az idei Korrektúra a médiatörvény működését úgy mutatta be, hogy voltaképpen csak az új struktúrában jó pozíciókat birtoklók mondták el mit is tettek eddig, és hol tartanak. Akadtak persze a rendszeren kívülállók, a nagy kereskedelmi csatornák, civilek stb., de a vitavezetők már nem képviseltek valamiféle markáns kritikát. Akkor sem, ha a panelbeszélgetésből hiányzott az ellenvélemény.

Itt lehettem előadó, s talán nem is abban a témában ami leginkább foglalkoztatott volna, hanem a valóságshowkról szólóban. (Rémes hány interjút adtam már erről, és ezért szakértőnek tűnhetek). Egyik oldalamon az NMHH valóságshowk erőszakos és szexuális megnyilvánulásait számlálóval, másikon Kolosi Péterrel az RTL Klubtól. Nem a magam paneléről szeretnék írni, arról csak annyit, hogy ha lesz a valóságshowk mérésével kapcsolatos kutatásfejlesztés, akkor abban szívesen részt veszek, s úgy tűnt sikerült felkeltenem erre vonatkozóan valamiféle érdeklődést. Térjünk vissza azonban magára a rendezvényre.

A vitanélküliség a magyar média egyik feltűnő betegsége, s az ok ugyanaz, mint ami itt is volt. A moderátornak sincs már ereje a képzelt kritikust helyettesíteni, ezért a hangvétel végig nyugodt, s tájékoztató jellegű. A kommunikáció egyirányú, „mi közöljük mit végeztünk, mit szeretnénk végezni, ti meg ezt tőlünk első kézből megtudhatjátok”. A tájékoztatással nincs gond, ha található a nyilvánosságban más fórum és megközelítés, márpedig miért ne volna található? A kérdés inkább csak az a magam fajta maximalista (?) részéről, hogy mikor fognak beszélni egymással az ellentétes véleményen lévők, mert minél később lesz ez, annál rosszabb, annál inkább mélyülnek a mellőzöttség sebei. (Ezt nevezném csipkerózsika-effektusnak: az aktuális hatalom termeli maga körül a mellőzöttség boszorkányait, miközben tündérekké is tehetné őket.) A képzelt kritikusokat ha a műsorvezetők nem is, de két humorista pótolta a Comedy Centralból. (A panelek végén kaptak mindig 5-10 percet.) Jók is voltak. Ugyanakkor a kerekasztalnál nehéz volt úgy beszélgetni, hogy az ember tudta jön utána Mátyás király bolondsipkás Mujkója, és helyre tesz mindent.

A saját panelemen kívül még egyben volt vita (kb. a panelek kétharmadán ültem benn), nevezetesen az, ahol Rákay Philip akasztotta össze a bajszát a kereskedelmiekkel. Ezt is csak azért, mert célzást tettek felé mi a dolga a közszolgálatinak. „Jó volna, ha 100 szavas szókincsű fogatlan játékosok helyett igényesebbeket választanátok” – vágott vissza Rákay. A humorista itt emlékeim szerint úgy vitte tovább a gondolat fonalát - kiragadván a személyeskedés mocsarából -, hogy azt javasolta a kereskedelmiek írják ki figyelmeztetésül, hogy vigyázat 100 szónál nagyobb szókincsűeknek ajánlott. Nehogy stresszeljenek még valakit. Ugyanazt mondta, csak a vicc nyelvén. E napon nem volt túl jó itt kereskedelmi képviselőnek lenni. Nem a hatóság bántotta őket, hanem a közszolgálat média emberei vettek rajtuk revansot, ki tudja talán valóban jogos sérelmeik miatt.

Ám akármilyen kíméletlenül támadott Rákay, s akármilyen szellemesen a humorista, valójában arról kéne érdemben vitatkozni, hogy igaz-e, hogy helytelenül kis szókinccsel beszélő és fogatlan szegény emberek képernyőre juttatása bűn? Őket egyébként valóban azért nézik sokan, hogy rajtuk nevethessenek, és magukat különbnek tarthassák. Nyilván nem a közép, vagy az elit, hanem az alsó vagy az alsó középrétegek. De nézik őket maguk az érintettek is, akiknek viszont a vásárlóereje elenyésző. Médiaszociológusok régóta mondják, hogy a kereskedelmiek egyik problémája, hogy a szegények kiszorulnak a nyilvánosságból, épp a vásárlóerejük gyengesége miatt. Most akkor a kereskedelmi 100 szavasak szerepeltetésében a kereskedelmiek nem épp demokratikusabbak? – Nos, véleményem szerint ez attól függ, hogy szerepeltetik őket. Kétségkívül lehet bántó módon, de lehet róluk bántó módon nyilatkozni is, ahogy Rákay tette. Érdekes ráébredés lehetne, hogy a közszolgálatinak egyáltalán nem elitistának kell lennie, hanem minden réteghez szólónak, és minden rétegből egy kicsit többet-jobbat kihozónak, ahogy azt már John Reith, a BBC alapítója hirdette. A mai közszolgálati végképp – kb. a 60 évek végétől – túl van az elitista nagyképűségen, arrogancián. Ezt a modern nézőpont a mi vitánk nyelvére kb. úgy lehetne lefordítani, hogy ha ma valaki 100 szót ismer, de a műsor megnézése után már 103-at, akkor a közszolgálat egy jelentős feladatának tett eleget. A következő műsor pedig az 1000 szót ismerőknek szól, és az ő képességeiket fejleszti.

Ennyit üzenhetünk innen, e blog elefántcsont tornyából. A közszolgálat építkezzen abból a közösségből ami van, s tegye azt egy kicsivel jobbá és okosabbá. De ez volna elvárható a kereskedelmiektől is a bulvár világában. Nyomás alatt kell tartani mindkettőt, állandó társadalmi viták kereszttüzében, másként azt hihetik, ők diktálhatnak nekünk, fogatlan prókátoroknak.

 

0 Tovább

A köznevelés és a reformpedagógia

 

Azok a századfordulón és a 20. század elején kialakuló irányzatok, amelyek fő célként a gyermekközpontú iskola létrehozását tűzték zászlajukra, csak rövid ideig virágozhattak Magyarországon. Az 1920-as években a konzervatív oktatáspolitika is felkarolta az akkor újszerűnek számító reformpedagógiai kísérleteket. De vajon hányan tudják, hogy az első magyarországi Waldorf-iskola alapítására a Horthy-korszak neves kultuszminisztere, Klebelsberg Kunó gróf adott engedélyt? Úgy tűnik, hogy azok a politikusok, akiknek a körében leginkább szokás fennhangon Klebelsbergre hivatkozni, egyáltalán nem tudják ezt. De ne siessünk ennyire előre!

Végtére ez nem a magukat konzervatívnak valló oktatáspolitikusok hibája! 1949 után a berendezkedő államszocialista rendszer mindent megtett annak érdekében, hogy a feledés homálya boruljon a reformpedagógia magyarországi múltjára, hiszen a pártállam ideológia-vezérelt oktatásirányítása nem tűrte meg a tőle függetlenül létező, autonóm szerveződéseket és irányzatokat. Miközben a hetvenes évek végén a különböző elméleti háttérre (pl. rousseau-i embereszmény, pragmatista filozófia, humanisztikus pszichológia) támaszkodó alternatív iskolák virágkorukat élték Nyugat-Európában, Magyarországon az állam féltékenyen őrizte a tudásátadás monopóliumát. Az 1985: I. tc. révén résnyire kinyílt az ajtó az alternatív pedagógiai irányzatok előtt. A törvény lehetőséget adott az iskolák számára a helyi sajátosságoknak megfelelő alternatív tantervek kidolgozására.

A rendszerváltás idején az ajtó teljesen kinyílt, és a szabadság friss légáramlata sok mással együtt besodorta a reformpedagógiát is. A magyar pedagógustársadalmat és a közvéleményt azonban ambivalencia jellemezte az újszerű nevelési-oktatási irányzatokkal kapcsolatban. A 1989 előtti rendszertől távol állt a gyermekközpontú, kísérletező iskola ideája. Az olyan nagy múltú reformpedagógiai irányzatokat, mint a Waldorf-, a Montessori- vagy a Freinet-pedagógia, még mindig némi misztikus köd lengi körül. Így terjedhetnek el széles körben azok az előítéletek, amelyeket 2008-ban maga Hoffmann Rózsa – akkor még a KDNP oktatási szakértőjeként – így összegzett: „A reformpedagógiákra - sok pozitív szakmai hozadékuk mellett - éppen az jellemző, hogy a 'hagyjuk szabadon a gyereket' félreértelmezett jelszava miatt kevéssé követelik meg a rendszeres, óráról órára történő tanulást. Mi több, szószólóik gyakorta kártékonynak - urambocsá! - gyerekellenesnek nevezik és kiátkozzák a hagyományos módszereket.”

Tény, hogy ezek a reformiskolák nehezen illeszthetőek be egy olyan központosított oktatásirányítási rendszerbe, mint amilyen a köznevelési törvény tervezetéből kiviláglik. A bukás és az érdemjegyek visszaállítása, az iskolának alapvetően hatalmi intézményként való kezelése, a versenyelv logikájának és a minőségellenőrzésnek az érvényesülése alapvetően ütközik a reformpedagógiai filozófiákkal, amelyek nem a versengést, hanem az autonóm személyiség kialakítását tekintik az oktatás lényegének. A Waldorf-iskolában például ismeretlen a „jegyfetisizmus”, hiszen nincsenek érdemjegyek sem (amelyek keveset mondanak a gyermek valós tudásáról), ezekben az intézményekben szövegesen, de akár versben is történhet az értékelés.

Nyilván hibás volt az a korábbi oktatáspolitika is, amelyik mitizálta az írásos értékelést, és azt erőltette az intézményrendszerre. Ami jól működik egy kis létszámú osztályokkal működő iskolatípusban, nem feltétlenül valósítható meg 30-40 fős osztályokat működtető intézményekben. A döntéshozók a szezont keverték a fazonnal, a tanárok pedig csak munkaterheik növeléseként reagálták le a minisztérium szándékát. Így vált az írásos értékelés a „Magyar Bálint-féle liberális oktatáspolitika” szimbólumává, és megszületett az egyszerű képlet, miszerint a reformpedagógiai irányzatok és a liberális oktatáspolitika együtt felelősek a mai iskolarendszer minden bajáért. Ne is legyen kétségünk, hogy sokaknak tetszik ez az összefüggés az oktatás kérdésében hagyománytisztelő magyar társadalomban. Úgy vagyunk ezzel is, mint az integrált oktatással: a társadalom nagyja még meg sem ismerte igazán, csak a karikatúráját, és máris temette, korántsem könnyáztatta arccal.

A köznevelési törvény tervezete tehát azokat az értékeket erősíti meg, amelyek szemben állnak a reformpedagógia filozófiájával. Az alternatív iskolákban a szülő, a tanuló és a pedagógus egyenrangú, ezzel szemben a kormány köznevelési koncepciójából az olvasható ki, hogy az iskolában a pedagógus az egyedüli úr. Az új Nemzeti alaptanterv tudástartalmának a bővítése kihívás elé állítja az alternatív iskolákat, amelyek eddig tananyagukban és módszereikben is széles autonómiát élveztek (erre a helyi tantervek adtak lehetőséget). Mostantól az új NAT révén az állam erőteljesen beavatkozik a tananyag tervezésébe, ami azt jelentheti, hogy az alternatív iskolákra ugyanaz a minőségellenőrzési rendszer vonatkozik, mint a hagyományos iskolákra. Ez pedig könnyen a hagyományos módszerek revíziójához vezethet, vagyis éppen az iskolák alternatív jellege kerülhet veszélybe.

Bár a köznevelési törvény tervezete nem utal arra, hogy a kormány a reformpedagógiai módszereket mind kihajítaná az ablakon (pl. a szöveges értékelést azok az iskolák továbbra is alkalmazhatják, amelyek ezt eddig is sikeresen alkalmazták), de a tervezeten érezhető, hogy az csakis a „hagyományos” iskolarendszernek kedvez. Pedig nem ártana, ha a magyar oktatásirányítás valóban kísérletet tenne a reformpedagógiák eredményeinek ésszerű adaptálására.

0 Tovább

Mi kell prosperitáshoz?

 

Niall Ferguson korunk egyik legnépszerűbb brit történésze legutóbbi – Civilization- The West and the Rest című – könyvében arra keresi a választ, hogy miért éppen a nyugati civilizáció emelkedett ki az elmúlt 500 évben. A 16. század elején ugyanis az európai országok csak a bolygó népességének igen kis hányadát adták és gazdasági erejük sem volt különösebben nagy. Sőt akkortájt a keleti birodalmak (Oszmán Birodalom, Kína, India) lakosai jóval többen is voltak az európaiaknál és gazdagabbak is voltak náluk. Ferguson rendkívül szórakoztató TED előadásában (The 6 killer apps of prosperity) hat olyan jelenséget állapít meg, amelyek szerinte mindezek ellenére biztosították a Nyugat vezető szerepét. Ezeket a jelenségeket pedig a mobiltelefon alkalmazásokhoz hasonlítja, amelyek kis ikonok csupán a készülék kijelzőjén, mögöttük azonban elektródák és byte-ok tömkelege dolgozik.

Ezek az applikációk tehát: verseny; tudományos forradalom; a tulajdonhoz való jog; modern gyógyszerek; fogyasztói társadalom; munka etika.

A történész szerint ezek az okai annak, hogy az 1970-es évekre a Nyugat és a világ többi része közötti különbség óriásira nőtt. Nem a földrajzi elhelyezkedés, vagy a nemzeti karakter. Gondoljunk csak bele, Észak- és Dél-Korea, vagy korábban a két Németország esetén egyik esetében sem volt eltérés, mégis micsoda különbségek mutatkoztak, illetve mutatkoznak az adott országok fejlettsége között.

Az adatok azonban azt mutatják, hogy ez a különbség Nyugat és a „Többiek”  között azóta egyre gyorsuló ütemben csökken, a Nyugat fokozatosan elveszti vezető szerepét, ezek az applikációk ugyanis letölthetőek, vagyis az intézmények adaptálhatóak. Az átvétel sorrendje azonban korántsem mindegy, a jelenlegi észak-afrikai forradalmak jövője azért bizonytalan, mert a demokratikus értékek elterjedése korántsem lehetséges a magántulajdon védelme nélkül. A Nyugat hanyatlása ennek ellenére nem elkerülhetetlen, a vezető szerep elvesztésével azonban számolni kell.

Az előadást hallgatva folyamatosan ott mozgolódik a magyar hallgatóban a kérdés, nekünk melyik applikáció letöltése nem sikerült rendesen, hogy húsz évvel a rendszerváltás után sem kerültünk közelebb a Nyugathoz. Nos, a listára nézve – ha feltételezzük, hogy Fergusonnak igaza van és nem a nemzeti karakter a meghatározó – azt hiszem a hat alkalmazásból legalább négyet nem teljesen vagy hibásan sikerült elsajátítani. Ezek: a verseny, a tulajdonhoz való jog, a fogyasztói társadalom és a munka etika. Ráadásul, ha a magyar egészségügy helyzetére, vagy a folyamatos „agyelszívásra” utalunk, akkor a másik kettővel sincs minden rendben.

Mindenestre a „letöltési idő” sem volt túl sok, hiszen történelmi távlatból nézve két évtized nem sok idő.

Ennek ellenére a kelet felé tekintgető közép-európaiak számára Ferguson könyvének és előadásának is van egy igen fontos tanulsága: az utóbbi évtizedekben felemelkedő országok nem azért sikeresek, mert teljesen új utakon járnak, mint a Nyugat, hanem pont fordítva: mert sikeresen adaptálták ezen eredetileg nyugati intézményeket.   Ezzel összefüggésben idehaza nem arra kell keresni a választ, hogy hogyan találhatjuk meg a nyugatitól eltérő megoldásokat, hanem arra, hogy mi akadályozza a „gyilkos applikációk” letöltését, illetve hogyan tudunk gyorsítani rajta.

0 Tovább

A paktumpolitika védelmében

 

Nemcsak az ellenzék, a Fidesz-közeli médiabirodalom jó része is csatavesztésnek, vereségnek ítélte a kormány IMF-hez való (vissza-) fordulást. Huth Gergely, a Magyar Hírlapban napokkal ezelőtt kapitulálásról írt. Figyelmemet különösen felkeltették a következő mondatai: „Magyarország az elmúlt hónapokban ugyanis háborúban állt. Harcot vívott, nagyjából akkora esélyekkel, mint Lengyelország 1939-ben a németek ellen. Csak akkor legalább tudni lehetett, hogy ki az ellenség.

Most legfeljebb a lerohanás okát ismerhetjük: a magyar kormány ujjat húzott a pénzhatalommal. De hogy kikből áll ez a pénzhatalom, azt legfeljebb sejthetjük. Arctalan, elvtelen, gusztustalan társaság, amelyet az együtt megszerezhető nagyobb konc motivációján túl nem tart össze semmi.“

Nem Huth Gergely kemény minősítései érdekesek (ilyenekkel hosszú évek óta tele van a magyar jobboldali sajtó radikálisabb része a globalizációkritikájában), hanem cikkének azon vonulata, amelyben elismeri: az Orbán-kormány tavaly nagy hatalmú érdekcsoportokkal húzott tavaly ujjat. Ezzel én mindenképpen egyetértek, sőt, már egy évvel ezelőtt határozottan felhívtam arra a figyelmet a hvg.hu-nak adott nyilatkozatomban, hogy visszavághatnak az Orbán-kormány által megsértett befolyásos külföldi érdekcsoportok. Ezekből pedig akad bőven, érdemes egy kis számvetést készíteni: a különadókkal a kormány a bakszektort, a telekommunikációs szektort, és a hipermarketek jó részét haragította magára, a magán-nyugdíjpénztári vagyon átvételével pedig újabb külföldi tulajdonú tőkés csoportokat (a magánnyugdíj-pénztárak tulajdonosait) sértett meg. Mint ismert, a végtörlesztés miatt újabb rossz pontot szerzett magának a kormány a javarészt külföldi tulajdonú bankszektorban. A kormány nem is csinált különösebben titkot abból, hogy egyfajta háborút visel ezen érdekcsoportok ellen, amikor az IMF-el való tárgyalások megszakadását a „szabadságharc“ elnevezés kísérte.

Természetesen lehet olyan politikát folytatni, amely során a kormány keményen szembefordul a befolyásos érdekcsoportokkal, vagy ha úgy tetszik, harcot indít ellenük. A „háború“ sikeres megvívásához azonban egy kormánynak rendkívül alaposan fel kell mérnie a tényleges erőviszonyokat. Ilyenkor nem számít, mit éreznek a Fidesz ideológusai, háttéremberei, vagy akár a Fidesz-politikusok pl. a multik térhódítása láttán, az erőviszonyok felmérése kizárólag hideg fejjel történhet meg, a következők végiggondolásával: mekkora ereje van az ellenfeleimnek, mennyi pénzösszeggel rendelkeznek, mennyire árthatnak a kormánynak? A másik fontos feladat a kormány eszközeinek, és az ország erejének átgondolása, gyengeségeinek kíméletlen számbavétele.

Amikor az Orbán-kormány elindította „szabadságharcát“, Magyarország sem akkor, sem most nem tartozott Európa gazdagabb országai közé, a gazdasági növekedése szerény, államadóssága ellenben magas volt, és persze ma is az. Kijelölt ellenfelei ezzel szemben jó kondícióban lévő, nemzetközileg is ismert nagyvállalatok (pl. TESCO) és a gazdaságban kiemelt fontossággal bíró bankok, a Nemzetközi Valutaalap lettek. A kormánypolitika más vonatkozásai miatt is (pl. médiatörvény) az ellenfelek közé kerültek az Európai Unió egyes szervei, kapcsolataink a nyugati országokkal érezhetően hűvösebbé váltak az elmúlt másfél évben.

Egyértelmű, hogy az Orbán-kormánnyal szembekerült külföldi erők befolyása meghaladja a magyar erőkét. Csakhogy ezt már tavaly, a „szabadságharc“ elindításakor is lehetett tudni. Ráadásul a külföldi gazdasági környezet sem ígérkezett kedvezőnek: már az Orbán-kormány hivatalba lépésekor nagy bajban volt Görögország, akkor is lehetett ismert volt, hogy ez az eurózónát is érinti, amelynek (különösen Németországnak) Magyarország még mindig kiemelt kereskedelmi partnere. Az érdekeikben sértettek pedig visszavágtak: a különadókkal érintettek az Európai Unióhoz fordultak, a végtörlesztés miatt sújtott osztrák bankok érintettsége miatt az eddig jó szomszéddal, Ausztria kormányával is megromlottak a kapcsolataink. És ha már a bankoknál tartunk, azok jelentősen visszafogták a hitelezéseiket, gátolva ezzel a növekedés beindításához szükséges beruházások finanszírozását. Mostanra az eurozóna válsága elmélyült, a kormányzati politika gazdasági eredményessége eddig nem bizonyult meggyőzőnek. Ebben a helyzetben már megnövekedtek a kétségek a befektetők körében aziránt, hogy a magyar állam képes lesz-e a jövőben visszafizetni felvett kölcsöneit, így megemelkedett CDS-felár, és az állampapír-hozamok.

Ma már az is látszik, hogy a magyarnál jóval nagyobb gazdaságok (olasz, spanyol) sem hagyhatják figyelmen kívül a nemzetközi hitelminősítők, és a pénzügyi szektor elvárásait: lehet, hogy ezen erők nem szimpatikusak, de attól még meghatározó tényezők, és nem Magyarország lesz, amelyik képes lesz az erejüket megtörni. Ezzel a tényezővel azonban egy diplomáciai hálózattal, titkosszolgálattal, és apparátussal rendelkező kormányzatnak tisztában kellett lennie. Úgy tűnik azonban, hogy az Orbán-kormány nem mérte fel tavaly elég jól az erő-és érdekviszonyokat (ez egyébként egyáltalán nem egyszerű dolog), és túlságosan bízott a maga erejében, és a külföldi környezet jobbra fordulásában.

Egy okosan gondolkodó országvezetés kulcsfontosságú döntések meghozatalakor nem az érzelmeire hallgat, hanem az érdek-és erőviszonyokból indul ki. Ha kell, megegyezik azon erőkkel is, amelyek számára ideológiai, vagy egyéb alapállásból nem szimpatikusak. Különösen akkor, ha ezen erők komoly csapásokat tudnak mérni a kormány politikára. Bizony, ez azt jelenti, hogy a kormánynak figyelembe kell vennie az általa megsértett érdekcsoportok  szempontjait is, ha úgy tetszik, paktumot kell kötnie velük. Egy olyan (akár nem hivatalos) kiegyezésről, illetve kormányzásról volna szó, amelyik biztosítja az ország tartós finanszírozását, a gazdasági növekedést a velük való kompromisszumok révén. A „paktum“ kifejezés csenghet negatívan, de a forintgyengülés mutatja, hogy e nélkül mi várna ránk.

0 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek