Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Egységesített médiafigyelés

 

A kormányzat egységessé tenné a médiafigyelést, hogy az átláthatóság megszülessék. E tekintetben – mármint pl. a közszolgálati médiumok egységesebb megjelenése tekintetében – valóban történt előrelépés, és a fogyasztók lehet ezt értékelik is. A médiafigyelés színvonalának emelése is lehet egy kitűzött cél, de a pályázat kiírása mögötti probléma az is lehet, hogy házon belül nem elegendő az ötlet. Mindazonáltal a kiírásban érezhető némi tudományos szempontból kevéssé megalapozott elvárás, ez pedig a hatás.


A pályázat kiírói határozottan kérik, hogy a következő médiafigyelő – bárki légyen is az – pontos jelentést küldjön ne csak a médiában megszólalók arányáról, a média tartalmáról, hanem a megszólalás következményeiről, és a különböző tartalmak társadalomra gyakorolt hatásáról. Mintha már felháborodva méltatlankodna, hogy eddig ilyen jelentések nem készültek, s megemlíti, hogy természetesen tisztában van azzal, hogy az ilyen vizsgálatok közvélemény-kutatásokat is kívánnak, tehát olyan cég kell, aki nem csak tartalmat tud elemezni, hanem a közvélemény-kutatásban is vannak tapasztalatai, s fel tud mutatni referenciákat.


Van ilyen, a Nézőpont Intézet. A megbízás 2014-ig szólna, a pályázat leadása idén november 30. A pályázónak nem lesz könnyű dolga, s akár a Nézőpont, akár más lesz a győztes – bár hirtelenjében nem tudom ki lehet még esélyes – azzal kell szembenéznie, hogy a pályázati elvárás teljesíthetetlen. Egy évtizede tanítok már médiaszociológiát, és a tudomány mai állása szerint a hatáskutatások csúcspontja a napirend-megállapító hatás (agenda setting). Ez képes arra, hogy a médiahatások közül kimutassa, az emberek valóban azért beszélnek-e bizonyos dolgokról, mert a médiában szerepet kapott, s nem azért szól valamiről a média, mert az emberek beszélnek róla. (Néha persze a fordított irányt mutatja ki, de legalább kimutatja a korrelációt és az irányt is.) Ám ennek az egyszerű állításnak is meglehetősen bonyolult módon lehet az igazságtartalmát igazolni. Módszertanilag fárasztó, és hosszadalmas vizsgálat során. A hatás egyéb vonásairól pedig a médiaszociológia szakma kénytelen volt eddig lemondani. Maga az agenda setting kutatás is azért született, mert belátta, hogy a média általi attitűd megváltoztatása megoldhatatlan feladatok elé állítja a kutatót.


A nyertes cégnek médiahatás elemzést is kell végezni. Ez áll a kiírásban. S minden laikus számára ez egy teljesen elfogadható elvárás, ám minden tudós számára a kiírás szövege a dilettantizmus veszélyét vetíti előre. Lassan 80-100 éve szeretnénk tudni, hogy mi is a média hatása, hogyan is működik ez, és mit lehet ebből biztosan állítani. Meglehetősen korlátozott eredmények birtokában vagyunk. Szeretnénk megfejteni azt is hogyan működik az agy, vagy hogy milyen a nyelv szerkezete. A fordító programjaink mégis elég silányak még, és az agyat sem tudjuk modellezni, ami azonban nem jelenti azt, hogy ne tudnánk sokat. Így vagyunk a médiahatás témájával is.


Persze a politikának mindig minden kicsit egyszerűbb. Ezért is szeretjük.

0 Tovább

Sör, tradíció és politika

München városában immár 178. alkalommal került megrendezésre a sörfesztivál, az Oktoberfest. Ahogyan mindig, idén is a müncheni főpolgármester verte csapra az első söröshordót, és nyújtotta át az első korsót a bajor tartományi miniszterelnöknek. Magyar szemszögből a ceremónia kissé pikánsnak tűnhet, tekintve, hogy a két főszereplő rivális pártok színeiben politizál: Christian Ude főpolgármester a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD), Horst Seehofer miniszterelnök pedig a Keresztényszociális Unió (CSU) tagja. A második világháború óta Bajorország mindig „jobbra” szavaz, ellenben a tartományi székhelyen többnyire „balra” leng ki a politikai inga. Bajorország miniszterelnökét 1946 óta a Kereszténydemokrata Unió (CDU) bajor „testvére”, a CSU adja, míg a „vörös” München 1945 utáni hét városvezetője közül öten szociáldemokrata párttagkönyvet hordtak a zsebükben. A 20. század elején a szükségképpen nyitott, kissé kozmopolita fővárost egy világ választotta el a konzervatívabb életvitelű, mélyen katolikus, hagyománytisztelő vidék parasztságától. A főváros és a tartomány eltérő pártpolitikai mintázata nagyrészt ennek a kulturális különbségnek a lenyomata.


A hagyomány azonban felülírja az ideológiai és politikai ellentéteket. A bajor szociáldemokraták nem tartják sértőnek, hogy az őket (is) képviselő főpolgármester az év egy napján és az első korsó erejéig kvázi a jobbközép, keresztényszociális tartományi miniszterelnök „pohárnokává” válik. Ahogyan a CSU szavazói sem fitymálják le, hogy a tartományi miniszterelnök elfogadja a korsót a politikai versenytárs kezéből. Általában a német pártok holdudvarában és szavazóközönségében senki nem kiált „populizmust” azért, mert két politikus bajor népviseletben kiáll az emberek elé, és őrzi a hagyományokat. Senkinek nem jut eszébe megkérdőjelezni a gesztus őszinteségét.


Nem csodálkozhatunk azon, hogy az Oktoberfesten senki nem csinál gondot a két politikus közös szerepléséből, hiszen Németországban nagyobb jelentősége van a regionális öntudatnak, mint Magyarországon. A tartományi, regionális identitáshoz képest a pártidentitás másodlagos.
Különösen így van ez Bajorországban, amelyik sokáig szemben állt Berlinnel és a bismarcki politikával, és napjainkig megőrizte egyedi arculatát (minden bajor lokálpatrióta szívesen élcelődik egy korsó sör mellett a „berliniek”, a „poroszok” kárára – akár jobb-, akár baloldali).


Ahogyan egy korábbi elemzésben írtuk, a magyar társadalom nem képes méltósággal ünnepelni. Magyarországon a világnézeti alapon élesen elkülönült pártok és elkötelezett rajongóik még a közös állami és nemzeti ünnepeket sem képesek együtt megülni. A bajor miniszterelnök és a müncheni főpolgármester tartózkodnak attól – magyar kollégáiktól eltérően –, hogy az ünnepet az aktuálpolitikai céljaik szolgálatába állítsák. Gyűlölködésnek nyomát sem tapasztalni a két politikus arcán. Lenne mit tanulni a német politikai kultúrától ezen a téren is. És a magyar politikusok is tanulhatnának két bajor kollégájuktól.


Ude és Seehofer egyaránt népszerűek „szűkebb pátriájukban”. Christian Ude-t úgy emlegetik, mint aki Seehofer kihívójaként száll ringbe a következő tartományi választáson. A Münchener Merkur című lap karikaturistája Ude titkolt miniszterelnöki ambícióit vette célba. A karikatúra szövege: „…és az első korsót, mint mindig, az ön részére, miniszterelnök úr!” A képen a szociáldemokrata főpolgármester álmodozik az Oktoberfest megnyitójáról. Ezúttal Ude saját magának kínálja a korsót.

0 Tovább

A kétharmados gazdasági elit

 

Ha azonosítanunk kellene az elmúlt másfél év talán legmeghatározóbb politikai motívumát, akkor a legtöbben alighanem a kétharmados felhatalmazással rendelkező Fidesz-kormány politikai hatalmának közjogi megteremtését jelölnék meg. Ebbe a körbe tartozik az új alkotmánytól a választási törvény átalakításán át a vezető állami tisztségviselők cseréjéig lényegében a kormányzati döntések túlnyomó része. Ugyanakkor a háttérben zajlik egy – a mindennapokban talán kevéssé érzékelhető – másik folyamat is, amelynek részletei korántsem ismertek, de legalább annyira meghatározhatják az ország jövőjét, mint az említett közjogi döntések. Ez pedig a jobboldali kormány kísérlete egy új, nemzeti színezetű, minden eddiginél erősebben a Fideszhez kötődő gazdasági elit megteremtésére.


Tavaly nyáron a különadók megszavazása kapcsán lehetett először olvasni arról, hogy esetleg egyes – Fidesz-közeli – cégek valamilyen jogi megoldással mentesülhetnek az adó befizetése alól. Akkoriban a Járai Zsigmond-féle CIG Pannónia életbiztosítóról, illetve a CBA-ról cikkeztek a lapok. Előbbi később kénytelen volt mégis egy igen jelentős összeget befizetni az államkasszába, míg a kereskedelmi lánc igazgatója egy interjúban arról beszélt, hogy valójában csupán a multik korábbi helyzeti előnyének kiegyensúlyozásáról van szó. A napokban a rögzített árfolyamú végtörlesztés kapcsán olvashattunk olyan híreket, hogy ez a magyar bankokat juttatná előnyhöz a külföldiekkel szemben. A volt pénzügyminiszter a Heti Válasz címlapján azt mondta, hogy „nem lenne kár két-három bankért”, sőt ugyanott interjút olvashatunk az újonnan létrejövő Széchenyi Bank tulajdonosával, a kiterjedt jobboldali médiabirodalommal rendelkező Töröcskei Istvánnal is.


Mindezzel párhuzamosan a kormány több területen (egészségügy, energiapolitika) a szabadpiacot korlátozó intézkedésekkel, jóval erősebb állami szerepvállalást kiépítésén fáradozik. Ennek részben ideológiai, részben taktikai okai vannak: a 2008-as krízisből a Fidesz vezetői azt a következtetést szűrték le, hogy a liberális piacgazdaság nem képes elejét venni a pusztító pénzügyi válságoknak; másrészt az ugyanebben az évben tartott szociális népszavazás nagy tanulsága volt a párt számára, hogy a társadalom többsége a paternalista államban hisz az öngondoskodással szemben. A taktikai lépések között a MOL-részvények visszavásárlása a legszembetűnőbb példa, de a külföldi bankok „pénzszivattyúinak” leállítása és a hazaiak helyzetbe hozása is kapcsolható ide.


Ez a két folyamat együttesen alighanem egy paradigmaváltást jelent Magyarországon a gazdasági és politikai elit együttműködésének, vagy – kissé pejoratív kifejezéssel élve – összefonódásának történetében, de ugyanakkor sok hasonlóságot mutat a média világának előző, Fidesz-ciklusban történő átalakításával. Bár a politika és a gazdaság egymáshoz való viszonya idehaza a legkevésbé sem transzparens téma, annyi mindenesetre – ha máshonnan nem, hát a Wikileaks-iratokból – világos, hogy az eddigi status quo-ban mindkét nagy politikai erő saját gazdasági háttérrel rendelkezett. A viszonyrendszer pedig úgy alakult, hogy a politika igyekezett a gazdasági szereplők kedvében járni, önmaga hatalmának biztosítása érdekében.


A 2010-es politikai földcsuszamlás azonban ezen a téren is komoly fordulatot jelentett, az új struktúrában a politika a meghatározó szereplő: a kétharmados felhatalmazással bíró kormányzat olyan erős államot teremt, amely képes diktálni a piaci szereplőknek és ezáltal egy elsősorban tőle függő gazdasági hátországot alakít ki. A 1998 és 2002 között a Fidesz meghirdette a média baloldali túlsúlyának kiegyenlítését és létrehozta az elmúlt évtizedben saját – írott sajtót, televíziós csatornákat, internetes oldalakat magába foglaló – médiabirodalmát. Jelenleg hasonló folyamatok zajlanak a gazdaság egészében, ugyanakkor a cél már nemcsak a baloldalhoz kapcsolódó gazdasági elit megtörése, hanem politika és a gazdaság hazai viszonyainak teljes újratervezése.


Míg a kormánypártok szerint itt valójában csupán a hazai tulajdonú vállalatok helyzetbe hozásáról és az állam szerepének megerősítéséről van szó, ellenzéki pozícióból ez egy félelmetes jelenség, hiszen ők egy soha nem látott hatalomkoncentrációt megvalósulását vélik felfedezni. Az mindesetre nyilvánvaló, hogy ez a folyamat még korántsem zárult le, nagy volumenű átrendeződések és meglepő döntések tanúi leszünk még a következő években.

0 Tovább

Egy szakítás morfológiája I.

 

Mára bizonyossággá érett az, amit korábban mindenki tudott: az MSZP szakadni fog. Az elmúlt hónapok, sőt a választás óta eltelt mintegy másfél év minden MSZP-körüli fejlemény tulajdonképpen ezt a szakadást volt hivatva előkészíteni, s ezt több szempont is megerősíteni látszik.

A politikai hátország felosztása. Talán ez volt az egyik legnehezebb feladat, mármint a szétválást előkészítő politikai és gazdasági háttéralkuk megkötése, s mindeközben az egység és a pártba vetett rendíthetetlen hit demonstrálása a külvilág számára. Talán a legjobban úgy lehetne illusztrálni, ha egy gazdasági társaság átalakulásához (szétválás, vagy egy új társaság kiválás útján való létrejötte) hasonlítjuk a dolog. Vagy éppen egy tönkrement házassághoz, amelyben a felek a lehető legjobban pozíciót megtartva kívánnak elválni egymástól. Mindenesetre a gazdasági és politikai infrastruktúra felosztása valószínűleg megtörtént, ami persze nem zárja a későbbi vitákat. A pártszavazás nemrég lezajlott folyamata bizonyosan újabb lovat is adott a kiválók alá, hiszen reményük lehet nem csupán a pártinfrastruktúra bizonyos részére, hanem élvezik a tagság egy szeletének támogatását is.

A kormányzás hullámvölgye. Az Orbán-kormány támogatásának megroppanása kedvező politikai táptalaja lehet egy új alakulatnak: mikor, ha most nem? A potenciális, Gyurcsány Ferenc köré összpontosuló erőtér nyilván megérezte azt, hogy most kell ütni a vasat, hiszen maga az MSZP erre nem képes. A Fidesz és a miniszterelnök meggyengüléséből az MSZP nem tudott egyáltalán profitálni, sőt a Jobbik erősödött meg és történelmi magasságokba emelkedett a bizonytalanok és pártot nem választók aránya. Ezen a ponton a Demokratikus Koalíció Platformja (vagy párt a pártban) úgy érezhette, hogy ennél jobb esélye aligha lesz a kiugrásra – főként, ha a fenti tárgyalások legalább részben révbe értek.

Felszabadulás az MSZP-től. Ha megfigyeljük az elmúlt év eseményeit, s főként Gyurcsány Ferenc mozgását, akkor azt látjuk, hogy a volt miniszterelnök szisztematikusan próbálta meg előkészíteni a szakítást. A pártot megújító, a régi ballasztokat levetkőzni vágyó pártreformerként lépett elő, aki mindent megtesz a párt belső megújhodásáért. Stratégaként tudta, hogy javaslatait (a pártstruktúra alapvető átdolgozása, az elnök szerepének megerősítése, legutóbb a teljes MSZP-frakció lemondása) a maga egészében soha sem fogja elfogadni a párt. Ezután pedig nem marad majd más választása, mint széttárni a tenyerét és azt mondani: én megpróbáltam, ti nem akartátok! Szóval a szakadás – s talán pontosabb ezt szakításként aposztrofálni – kódolva volt az elmúlt időszakba, egy jól felépített politikai stratégia része volt. A Gyurcsány-központú alakulat tehát úgy gondolkodik, hogy az MSZP által jelentett ballasztok nélkül képes lesz egy olyan széles (demokratikus) koalíciót kiépíteni, amely alkalmas lehet arra, hogy szembeszálljon a miniszterelnökkel (akár az utcán is) és felszívja a kiábrándulók, az MSZP-től irtózók tömegeit. Ezen a ponton felvetődik, hogy az MSZP jelenlegi vezetése miért is hagyta tulajdonképpen, hogy a „Gyurcsány-hajóágyú” elszabaduljon? Nyilván azért mert nem tudta, vagy éppen nem akarta megállítani. Nem tudta, mert valószínű önmaguk is bizonytalanok a pártot illetően és úgy érezhették, hogy demonstrálni kell az egységet. Vagy pedig nem akarták, mert maguk is tisztában vannak azzal, hogy a szakításból adott esetben maga az MSZP jöhet ki rosszabbul (de erről majd máskor).

Számos tényezőt ki lehetett volna emelni, de talán ez a három szempont strukturálta leginkább a mögöttünk álló időszakot. Ez azonban a múlt, s a jövő érdekesebb fordulatokat és dilemmákat tartogat, amelyek persze nem nagyon érthetőek a korábbi események értelmezése nélkül. Következő bejegyzésemben az MSZP szakadásának következményeit és a leendő új alakulat játékterét járom majd körül, latolgatva a „hátramaradt” MSZP lehetőségeit.

0 Tovább

Lapra szerelhető férfiak?

Elsőre jót derültem, amikor olvastam, hogy az IKEA egyik ausztráliai áruháza ideiglenes „férfimegőrzőt” alakított ki, ahol csocsóasztal, plazma tv és ingyen hot-dog fogadja a vásárlás iránt kevésbé érdeklődő férjet, barátot. Önfeledten nézelődő társaik – a biztonság kedvéért – kapnak egy csipogót, amelyik fél óra múlva jelez, nehogy „ott felejtsék” életük párját. Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy megszületett a gondolat, hogy mennyivel több úszógyertya, szerencsebambusz meg rongyszőnyeg kerül majd a kosarakba, ha a férfiak nem nyúzzák őket, hogy „menjünk már” meg „minek nekünk az?” A gyermekmegőrző mintáján alapuló ötlet azonban nem csupán infantilizálja a férfiakat, hanem tovább erősíti a hagyományos nemi sztereotípiákat, miszerint a nők az otthonteremtők. Miközben lépten-nyomon azt halljuk, hogy jobban be kell vonni a férfiakat a gyermeknevelésbe és a házimunkába, a bolt arra ösztönöz, hogy a nő egyedül hozza meg a döntéseket közös élet(ter)ükről. A köztudottan praktikus megoldásairól ismert üzlet elképzelése ezért vészjelzőként kell, hogy szolgáljon. Ahogy a gyereket sem lehet szögre akasztani, ha megunjuk, úgy a férfiak sem „lapra szerelhetők”! Míg a nők azért küzdenek, hogy áttörjék az üvegplafont és bejussanak az üzleti szféra és a politika legmagasabb pozícióiba, addig a férfiakat egyre inkább a leszakadástól és a társadalmi mellőzöttségtől kell félteni.

A nemi szerepekkel foglalkozó szakirodalom már régóta ír a „férfivilág végéről”, anélkül, hogy akár a politika, akár a közvélemény felfigyelne az intő jelekre. A „szingli” jelenség az egyik ilyen figyelmeztető jel. Az egyre sikeresebb nők egyre sikertelenebb férfiakkal szembesülnek, és ez mindkét nem számára hátrányos. A patriarchális világ azonban nem szűnt meg, csak a nők jobban képesek voltak alkalmazkodni napjaink változó világához, mint az erősebbik nem. Általánosságban elmondható, hogy magasabb képzettséggel rendelkeznek és a munkaerőpiac fejlődő iparágaiban helyezkednek el. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban a 2009-ben létrehozott White House Council on Women and Girls mintájára, egy hasonló bizottságot terveznek White House Council on Boys to Men, azaz a férfivá válás témája köré. A bizottság célja, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a fiúgyermekek komoly problémákkal szembesülnek az oktatás, a munka, a testi-lelki egészség terén. Ráadásul egyre többen nőnek fel apa nélkül, ami tovább rontja a helyzetüket. Ahhoz, hogy a férfiak sikeres tagjai lehessenek a társadalomnak, akikre továbbra is felnézhetnek a nők, a szülőket, az iskolákat és az egész intézményrendszert szembesíteni kell ezekkel a kihívásokkal.

A társadalom évszázadokon keresztül arra szocializálta a férfiakat, hogy az „igazi férfi” az, aki építi és védi a hazát. Erős, heroizált férfiképet gyártott. „Tűzoltó leszel s katona!” – írja a költő. Mára azonban gyökeresen megváltoztak az értékek. Egyszerű volna azt mondani, hogy jobban oda kell figyelni a gyerekekre, vagy több férfi tanár szükséges. A megoldás azonban jóval összetettebb, ugyanis elképzelhető, hogy alapjaiban kell újraértelmezni a férfi szerepet. Gondoljunk csak bele, vajon nem ugyanez történt-e az utóbbi ötven évben a nőkkel? A nők piacképes szakmát szereztek, és megtanulták, hogyan kell egyszerre gyereket nevelni és pénzt keresni. A férfiak éppen ellenkezőleg, egyre nehezebben kerülnek be a munka világába, és egyre nagyobb az esély, hogy kihullnak onnan, mert megszűnik az igény arra a területre. Ennek következtében, némi fáziskéséssel, éppen azt kell nekik is elsajátítani, hogy hogyan legyenek ők is „hétköznapi hősök”. Olyan férjek és apák, akik kiveszik a részüket a vásárlásból, a gyereknevelésből és az otthonteremtésből is, ami lényegében annak a titka, hogyan legyenek „nélkülözhetetlenek” a társadalom számára.

0 Tovább

A hatékonytalan piacból a hatékonytalan államba

180 Ft-ban maximálná a kormány a svájci frank egyösszegű végtörlesztését. Nem teljesen új javaslat ez, mert a rendszerváltás után az OTP-tartozások emelkedését Kupa Mihály hasonlóképp oldotta meg. Azóta viszont már működő kapitalizmus lett, vagyis nem csak OTP van. A működéssel persze komoly gondok vannak, körbetartozás, túlköltekezés, felelőtlen hitelfelvétel stb. Valamit kellett már csinálni, ez világos, mert a hazai kapitalizmus rossz arcát mutatta, és jobban kiszolgáltatta a bankrendszer a svájci frank hiteleseket, mint külföldön. Külföldön – legalábbis ebben a vonatkozásban – jobb kapitalizmus működött, mint nálunk.


Az utóbbi időben halmozódtak is az érvek a „hibás termékről” (a svájci frank alapú hitelről beszéltek így), a bankok által kiszámított törlesztő részletek homályosságáról, a problémás ügyfelek kijátszásáról, a bedőlő adósok számának emelkedéséről stb. Ha igaza van a kritikusoknak, hogy a bankok felelőtlenül jártak el a frankalapú hitel tukmálással, és a kormány az emberek oldalára kíván állni a bankokkal szemben (ld. Orbán Viktor kommunikációját), nem világos miért nem fordult a kormány bírósághoz. A bíróság dolga és lehetősége, hogy magánjogi szerződésekben igazságot tegyen. Ráadásul, ha olyan ítélet születik, ami a frankhitelesek számára kedvező, az egyformán érvényes lehet a lakáshitelesektől kezdve az autóhiteleken keresztül egészen a kis termékek vásárlásáig. (Nem gondolnám ugyanis, hogy a lakásba anyagi haszon reményében befektetők különbek volnának, mint az autót szükségszerűen használó bajbajutottak.)


Felemlegette a miniszterelnök azt is, hogy a magyar kormány maga tesz rendet, és ezzel új irányt mutat a nemzetközi porondon. Nem biztos azonban, hogy ez új irány, lehet, hogy az oroszok már rég megmutatták a világnak miként ragadhatja a kormány erős kezűen a kezébe a gyeplőt a vadkapitalizmussal szemben. Ugyanakkor kevesen gondolják, hogy a putyini állam hatékonyabb volna, mint a svájci vagy a skandináv. Azaz kicsit tévútra lépünk, amikor a kérdést állam vagy kapitalizmus dimenzióba helyezzük, ugyanis lehet rossz ez is, az is. S ha már változtatunk a demokrácián mennyivel jobb volna, ha a hatékony kapitalizmusból a hatékony államba mennénk, és viszont, de valahogy nálunk pont a hatékonysággal van a baj.


Miért is volna hatékony egy olyan frankár meghatározás, amely épp azoknak a sorsát nem oldja meg, akik bajban vannak? Mert akik össze tudják kaparni egyszerre a pénzt, hogy kifizessék alacsonyabb árfolyamon a hátralékukat egy összegben, azok éppenséggel a havi törlesztést is meg tudják oldani. Azok viszont, akiknek ez gondot okoz, kénytelenek volnának forint alapú személyi kölcsönt felvenni, és azzal kiváltani a svájci frankot, csakhogy forintot meg olyan nagy kamatra kapnak, hogy ugyanott lennének. (Igaz, az árfolyamkockázattól megszabadulnának, de a fizetési problémáktól épp hogy nem.)


Azt sem gondolták végig, hogyha a jó adósok, tehát a fizetni tudók mind kilépnek, ám a vergődők benn maradnak, akkor miként is romlik le a bankok törlesztőinek az állománya, és ez milyen kockázati besorolás alá helyezi a hazai bankrendszert.


Számomra, szociológus számára különösképp nem tűnik végiggondoltnak a társadalomlélektani következmény, melynek során az emberek és a kormány tényleg egy oldalra kerül, a bankok pedig ellenségként jelennek meg. Ám ha a problémák érdemben nem oldódnak meg, a népharag alá a kormány tulajdonképp lovat ad. Miért jó az bárkinek is, ha a keserűség esetleg rombolásba csap át? S moderálja valaki ezt a vitát? Elmondhatják a bankok, hogy nekik mi okoz nehézséget? Mitől félnek, mekkorák a veszteségeik?


A kormányzóképes kormány még nem biztos, hogy jó döntéseket hoz pusztán azért, mert van ereje döntéseinek kikényszerítésére, és az állítólagos minisztériumi jogi problémákra történő figyelmeztetései sem biztos, hogy fölöslegesek. A közigazgatásban dolgozó szakértelem kihasználása ingyen volna, szemben a magán tanácsadói körökkel, akik kifizetése plusz költség az állam számára.

 
Hatásokat előzetesen modellezni, a döntések előtt a következményeket végiggondolni általában szükséges, időigényes ugyan, de kifizetődő hosszútávon. Csupa közhelyet mondunk, de csak azért, mert a jó állam működése közhelyes szabályokon nyugszik, semmi rendkívüli nincs benne. Közhelyes javaslat volt Róna Péteré, hogy jöjjön létre egy szakértői bizottság, mely feltárja a bankok extra profitjának összegét, ha keletkezett ilyen. S közhelyes dolog volna bírósági úton érvényt szerezni az embereknek. Ahogy történnek a dolgok, az nem közhelyes, de kockázatos, és felveti a bankok érdekeltségének problémáját is. Gondolok itt arra, hogy a bankok érdekeltek lehetnek abban, hogy egy rossz törvényt megvétózva utóbb hozzájussanak a pénzükhöz, mintha őket perelnék be (van rá pl.), és pénzüket és becsületüket is elveszítenék.

0 Tovább

A hüzün és a turáni átok

 

Ha a turista – különösen, ha magyar az illető – Isztambulban jár, a kötelező turistalátványosságok mellett érdemes kicsit mélyebben is megismerni a nyüzsgő metropolisz „lelkét”, mentalitását. Ehhez a legjobb „alapanyag” Orhan Pamuk Nobel-díjas, helyi író Isztambul című regénye. A könyv óriási élmény, nemcsak amiatt, mert a város személyes kalauza és fantasztikusan őszinte vallomás  egyszerre. Pamuk könyvében végig ott bujkál a nyugatosodni vágyó török értelmiség meghasonlottsága önmagával, saját népével, az egykori Ottomán Birodalommal és a Kemál által életre hívott modern Török Köztársaság erőltetett szellemiségével szemben.

A török értelmiség sorsa ugyanis talán még a magyarénál is kacifántosabb, a bizánci kultúra emlékéhez természetesen nem tudják kötni magukat, problémás az egykori virágzó Birodalomhoz fűződő viszony is. Hiszen a fejlett városépítészet, a virágzó kultúra vonzó lehet a törökök számára, azonban annak archaikus-keleti értékvilága elidegeníti az utódokat. Nem lehetséges a Kemál-féle rendszerrel való azonosulás sem, hiszen az teljes egészében megtagadja az iszlám civilizáció örökségét, erőszakos reformokkal teremt modern államot, amely Kelet és Nyugat határán lavírozva egyikkel sem képes megbékélni.

Emellett az Ottomán Birodalom több száz éven átnyúló hanyatlása szintén rányomja a bélyegét Isztambulra. A város lakóinak egészen a 20. század második feléig azzal kellett együtt élni, hogy egykoron a világ egyik központjának tartott városuk, hogyan válik egy egyre inkább perifériára szoruló birodalom egyre szegényesebb fővárosává, hogy a húszas években aztán még főváros státusát is elveszítse. Pamuk ezt a kollektív melankóliát hüzünnek nevezi, amely szó szerint szomorúságot jelent, ám a szónak van egy hiányérzethez kapcsolódó jelentéstartalma is.

Idehaza az utóbbi hetek legnagyobb botránya Kertész Ákos nyílt levele volt az Amerikai Népszavában, holott tulajdonképpen semmilyen újdonsággal nem szolgált, csak a meghasonlott magyar baloldali értelmiség toposzát halmozza egymásra: a holokauszttal kapcsolatos nemzeti felelősség elkenésétől a „genetikailag” szolgalelkű nemzetig. A jobboldali publicisztika – ahogy annak lennie kell – rögtön lehazaárulózta Kertészt, a radikálisabbak a budapesti díszpolgári cím elvételét javasolták. Business as usual, mondja az angol; ezer ilyen volt és lesz is még. Ami a történetben mégis érdekes, hogy miért ismétlődnek újra és újra ezek a motívumok a hazai közéletben anélkül, hogy az álláspontok egy jottányit is közelebb kerülnének egymáshoz.

 Minden bizonnyal a magyar társadalomnak is megvan a maga hüzünje – amiben vastagon benn van a 20. század összes vesztesége, de gyökerei talán még mélyebbre nyúlnak vissza – csak a mi értelmiségeink, különösen a baloldaliak nem tudnak vele mit kezdeni. A baloldal mint a nyugati progresszió egy igaz letéteményese fölényes magabiztossággal kezeli le a provinciálisnak és elmaradottnak tartott nemzeti gondolkodást. Holott ezzel a magatartásával teljes parkolópályára állítja magát, hiszen – egy-két kivételtől eltekintve – nem képes beilleszkedni a nyugati szellemi életbe sem. Ezért képtelen megérteni a jelenlegi kormányzat – kétségkívül meglehetősen suta és giccses – kísérleteit a kohézió megteremtésére a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatától az Alkotmány asztaláig.

Pamuk könyvében – liberális értelmiségi volta ellenére – hosszú oldalakon keresztül képes írni arról, hogy bármennyire is nyugati minták alapján nőtt fel, mégsem lett eléggé nyugati, hanem ott ragadt valahol az országához hasonlóan a két világ között. Őszintén beszél arról, mennyire fájó számára az egykori Birodalom romjainak a látványa, a nagyság elvesztésének érzete. Ugyanakkor ebben nincs semmilyen mesterkélt nacionalizmus, egyszerűen azonosul az őt körülvevő közösség lelkületével. Érdemes lenne tanulni tőle.

0 Tovább

Nemzeti konzultáció skót módra

 

Furcsa módon fel sem vetődött nálunk komolyan a nemzeti konzultáció idején, hogy ne postán küldjék ki a kérdőíveket a tisztelt állampolgároknak/választópolgároknak, hanem interneten, a kormány honlapján kerüljön erre sor. Pedig így vélhetően olcsóbb, és adatvédelmileg is aggálymentesebb lett volna ennek a megszervezése, ugyanis akkor nem szerepelt volna vonalkód a küldeményekben… Persze az is igaz, hogy a magyar lakosság kevésbé ellátott internettel, mint Nyugaton, a postai kiküldéssel a kormány viszont mindenkit el tudott érni, és a politikai mondanivalóját minden egyes állampolgárral levélben tudatni.

A Nagy-Britanniában belül jelentős belső önállósággal bíró Skócia kormánya merőben más rendszer hozott létre. Külön online platformot hozott a lakossággal való konzultáció érdekében, jelenleg 12 ügyben (egészségügy, agrárügyek, GPS használat) várják a választópolgárok véleményét. Szeptember elején egy kényes ügyben indított el a skót kormány internetes társadalmi konzultációt, méghozzá az azonos neműek házassága, illetve párkapcsolata ügyében. A választópolgár két anyagot is talál a konzultációs felületen, először is egy eléggé terjedelmes, pdf formátumban letölthető 50 oldalas tájékoztató anyagot és kérdőívet tartalmazó dokumentumot, majd magát a 12 oldalas kérdőívet Word formátumban, amelyet egy megadott email címre kitöltve visszaküldhet.

A tájékozató anyag részletes tájékoztatást kap a kiinduló helyzetről, majd nemzetközi kitekintést is nyújt (mely országokban engedélyezettek az élettársi kapcsolatok és a melegek közötti házasságok). Ismerteti az egyes kérdésekhez kapcsolódó érveket, és ellenérveket, és statisztikai adatokat is közöl. A kormány a nemzeti konzultáció ürügyén nem folytat közvetlen ideológiai propagandát politikájának népszerűsítésére, ahogy azt a magyar esetnél láthattuk. Igaz, miniszterhelyettesi előszó van az anyag elején, amelyik hangsúlyozza: a konzultáció célja, hogy a szabályozandó kérdésben felmérjék a polgárok véleményét, ütköztessék a különféle véleményeket, hogy ezek mérlegelése után minél megalapozottabb jogszabályalkotásra kerülhessen sor. Nem véletlen ezek után, hogy az ellenzék sem tartotta politikailag elfogultnak a konzultációt, sőt, egyenesen üdvözölte a kormány kezdeményezését.  Az anyag végén egyébként egy, a témában érdekelt több tucat szervezet listája található.

A húsz kérdést tartalmazó kérdőív egyfelől zárt (igen-nem, nem tudja a választ), másfelől annyiban nyitott, hogy mindegy kérdésnél hagytak helyet, hogy a válaszadó szabadon is kifejtse a véleményét. A kérdőív beküldésére három hónap áll rendelkezésre.

Ami pedig az adatvédelmet illeti: a polgár, vagy a véleményt kialakító egyesület hozzájárulhat ahhoz, hogy álláspontja a honlapon megjelenjen, de ezt meg is tagadhatja. A honlapon elérhető a konzultációt koordináló személy elérhetősége is (email, telefonszám).

Végezetül, érdemes mérlegelni ennek a kérdőívnek a hasznát és hátrányát. Az biztos, hogy a kérdőív lehetőséget biztosít arra, hogy a válaszadó a kérdés összetettségével szembesüljön, ne pusztán fekete-fehér alapon, vagy érzelmi-indulati alapállásból közelítsen a kérdéshez. Ugyanakkor ez komolyabb szellemi erőfeszítéseket is igényel a polgároktól, és lehet olyan érdeklődő is, aki visszaretten a több tucat oldalas anyagtól. Kétségtelen előnye viszont (és ebben igazat adhatunk a miniszteriális előszónak), hogy a kormány már a jogszabály-előkészítés szakaszában, azaz a sokféle véleménye beérkezése folyamatában szembesülhet a szabályozandó terület érdekcsoportjaival, a lehetséges buktatókkal, és nem például törvény végszavazása előtt, ami igencsak megesett mostanában a meglehetősen hajszolt magyar törvényhozás idején.

Egy biztos: Az MPK honlapján már két éve megjelent elemzésemben kifejtett e-népszuverenitásnak (a polgárok bevonása a kormányzásba az interneten keresztül) egy izgalmas példája a mostani skót kezdeményezés. Érdemes volna megfontolni Magyarországon is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

0 Tovább

Amerika talpra áll


 
Nemsokára tíz éve, hogy miután két repülő becsapódott a New York-i ikertornyokba, azok addig elképzelhetetlen módon, katasztrófafilm-szerűen, élő adásban a világ szeme láttára összecsuklottak. Mindenki emlékszik, hol volt abban a pillanatban. Ha tíz év távlatában arra vagyunk kíváncsiak, hogyan változtatta meg mindnyájunk életét ez az esemény, legalább három szempontból érdemes megvizsgálni a hatásokat. Először is világpolitikai, másodsorban az amerikaiak –  különösen a New Yorkiak – szemszögéből, és nem utolsósorban abból az aspektusból, hogy miként viszonyulunk kollektív történelmünkhöz, emlékeinkhez. Ugyanis e három elem jellemzőinek szerencsés együttállásának köszönhetően az idei kerek évforduló már a továbblépés időszakát fogja fémjelezni Amerika számára.

2001. szeptember 11-ének reggelén egy maréknyi terrorista tette örökre megváltoztatta a világ menetét. Elindított két háborút, és előhívott számos olyan nemkívánatos jelenséget is, mint például az amerikai muzulmánok diszkriminációja. Egy magabiztos, nyitott országot gyanakvóvá és bezárkózottá tett a külvilággal szemben. Mégis, ideológiailag megerősítette Amerikában mindazt, ami lényegét adja, és ami miatt – számos hibája mellett – mindig érdemes odafigyelni rá. Ha lehet, még erősebbé vált a demokrácia, a szabadság és az összetartozás kultusza.  Az Egyesült Államok mára azonban belefáradt a George W. Bush nevével fémjelzett „terrorizmus elleni háború”-ba. A gazdasági válság árnyékában, és a 2012-es választási kampány elején, a végleges kivonulás Afganisztánból és Irakból egyre inkább presztízskérdéssé válik Barack Obamának. Külpolitikailag Amerika várhatóan hosszú időre visszahúzódik csigaházába, és önmagára koncentrál. Oszama bin Laden halálával sokan úgy érezték, hogy végre lezárult ez a korszak Amerika életében. Nem véletlenül vonultak, szokatlan módon utcára az amerikaiak örömükben. A gonosz szimbólumának megsemmisülésével, nem csak a politikai, hanem a személyes továbblépés is lehetővé vált.

Párhuzamosan a politikai lezárással, igény van a lelki megnyugvásra is. Az eseményektől való távolodással egyre átfogóbban, mélyebben próbálták bemutatni és értelmezni Amerikában ennek a tíz évnek a hatását az egyének és a közösség szempontjából. Az áldozatok, a túlélők, a mentésben és helyreállításban segédkezők, és családtagjaik szemszögéből, akiknek élethosszig tartó lelki és fizikai traumát okozott az esemény. Gyakorlatilag nincs olyan ember New Yorkban, akit nem érintett volna valamilyen módon az ikertornyok ellen elkövetett merénylet. Mindenki ismer valakit, aki megsérült vagy meghalt, mindenkinek van személyes története arról a napról. „Hol voltál abban a pillanatban? Emlékszel mi éreztél?” Ilyen és hasonló kérdésekre kíváncsiak a hírportálok, a közösségi oldalak, és az emberek tömegesen osztják meg emlékeiket. Több mint 25 millió honlap jött létre e célból eddig. Eközben a törmelék helye az évek során átadta a terepet a tervezésnek és az építésnek. Ma már Manhattan látképe egész másként fest, mint pár éve, amikor ordító módon kongott a World Trade Center két tornyának hiányától. A Freedom Towers nevű új épület látványosan nő ki a földből, és ez az örökké optimista New Yorkiak számára a városban tátongó sebhely beforrását jelenti. Idén nyílik meg az áldozatok nevét őrző 9/11 emlékmű, és jövőre átadják az emlékezésre és oktatásra egyaránt szolgáló múzeumot. Az amerikaiak ugyanis nem felejtkeznek meg a jövő generációiról sem. Tíz évvel az eseményeket követően számos oktatási program, ismeretterjesztő könyv létezik, ami segít a szülőknek és a tanároknak, az ismeretek átadásában, elmagyarázásában és nem utolsó sorban a toleranciára, demokráciára való nevelésben. Ez rávilágít arra, hogyan kezelik közös történelmüket, emlékeiket, miként osztoznak rajtuk, miként dolgozzák fel közös traumáikat.

Amerikában már az emlékezés, és a szembenézés technikájának gondolati gazdagsága is döbbenetes. Rájöttek ugyanis arra, hogy a kommunikáció és a technológia annyit változott az utóbbi tíz évben, hogy korábban sosem látott módon tudják megosztani az emberek egymással érzéseiket, gondolataikat a tragédiáról. Hihetetlen, de még 2001-ben sem létezett a Twitter, a Facebook vagy a Youtube. Mára segítségükkel olyan csoportok is megnyilvánulhatnak, amelyek korábban nem adhattak hangot nézeteiknek. Ilyen például a Sikh Coalition kezdeményezése, ami arra kéri a muzulmán, szikh, ázsiai és arab amerikai közösségeket, hogy osszák meg, milyen támadásoknak, diszkriminációnak voltak kitéve szeptember 11-e kapcsán. Tíz évvel az eseményeket követően már a „sötét”, kellemetlen oldalával is foglalkoznak a történteknek. Amerikában ugyanis van egy alulról szerveződő társadalmi közeg, ami létrehoz ilyen egyéni érdekképviseleteket, és van a hajlam a történelem megvitatására, illetve arra, hogy közösen jobban megértsék, mi, miért történt velük. Amerika ma már nem csak a terrortámadások közvetlen érintettjeire emlékszik, hanem az azt követő félelem áldozatira is. Ez élesen szemben áll a hazai történelem „kibeszéletlenségének” kultúrájával. Amikor nézem Amerika emlékezését, és lassú ébredését tíz éves (rém)álmából folyton folyvást ezek a folyamatok nyűgöznek le. Ők valahogy mindenből tanulnak, a legnagyobb tragédiákból is megerősödve állnak talpra és mennek tovább, beépítve a kollektív bölcsességbe a tapasztalataikat.

 

0 Tovább

Háát nooormális???

 

15 fővel indul Lipóton az újra indított alsó tagozatos iskola. Ráadásul kéttannyelvű (angol-magyar). Lipót egy nagyon kellemes üdülőfalu a Szigetközben. 30 millió kormányzati pályázati pénzt nyertek, és 9 millió önerőt raktak hozzá, hogy ez megvalósulhasson. Ide ment Hoffmann Rózsa a nemzeti tanévnyitóra, és a tanulás fontosságáról beszélt. Ugyanakkor a Lipótmező a hazai szlengben a bolondokháza alternatívája is, s ezúttal is vannak kérdések.


1. A Fidesz korábban az iskolabezárások ellen kampányolt. Hány eredményt is tudunk országosan felmutatni a visszacsinálásra? (15 kisdiák 4 tanár kezdi okítani, ez általános az országban?)
2. A lipótiak ha már kéttannyelvűt indítottak miért nem a németet vagy a szlovákot választották? Azt hiszik, hogy az angol a világnyelv, és ezt helyeselni fogja a kormány?
3. Ha az angol kéttannyelvű iskolák a nemzeti felemelkedés és a hátrányos helyzetűek esélyegyenlőségét szolgálja, miért rebesgetik folyvást, hogy a kéttannyelvű iskolák közül az angol-magyar állami finanszírozását kívánják legelőször beszüntetni?


Miközben a kormány egy kéttannyelvű iskolát választott a megnyitó helyszínéül, az ország más részeiben ilyen iskolákban a szülők kezdenek szervezkedni, hogy megmaradhassanak ezek az inézmények. (Gyerekeim ilyenbe járnak, innen tudok a pánikról.) Az angol könyveket a szülőknek kell megvenni – tehát messze nem egy olcsó mulatság – de az iskolában kötelezően foglalkoztatott angol nyelvi lektort az állam fizeti. Ezt a fizetést kívánják megspórolni, s valamilyen ideológiai köntösben igazolni a bezárást – filozófálnak a szülők.


Normálisak ezek a szülők? Vagy csak rémhíreket terjesztenek? Normális Lipót polgármestere, hogy pont ilyen iskolába vágta a fejszéjét? Normális a kormány, hogy pont egy ilyen helyre megy évet nyitni, ha egyszer épp a bezáratás a szándéka?


Egy kicsit ismerem a Szigetközt, Kisbokdak, Püski, Dunaremete, Lipót régóta a helyi buszjárattal utaztatja a gyerekeket egy helyre. Valamikor én is itt döcögtem Püski felé, vagy ha jobb idő volt tekertem a biciklimmel. Ha most lennék gyerek és ott élnék, remélhetően Lipót felé döcögnék, a térség elit kéttannyelvű iskolája felé.


Hoffmann Rózsa az államosításról beszélt a megnyitón, de akkor milyen beleszólása lesz az iskolába Lipót polgármesterének, aki úgy véli, a térségben lakók ilyen iskolára vágytak. Mennyivel lesz jobb, ha államosítják, elveszik az önkormányzattól a fenntartást, vagy épp megszüntetik a kéttannyelvűséget? Egyáltalán semmit sem értek, de jó jel, hogy a lipótiak nem akarják megérteni a világot, hanem teszik a dolguk. Most vagy ők normálisak egyedül, és mindenki más hülye, vagy fordítva.

0 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek