Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Norvégiába beköszöntött az ősz

A világ egyik legnagyobb egy főre jutó GDP-jével Norvégia a nyugati jólét mintaállama lett, hatalmas olaj- és földgázvagyonának köszönhetően. Melyet egyedülálló módon nem majd’ kilométer magas, üresen álló felhőkarcolókra költöttek, de nem is építettek fenyőfa alakú zúzottkő-szigetet a fjordok mellé, hanem elképesztő politikai és civil kontroll mellett a jövő norvég generációinak jólétének biztosítására fektettek be, gondolva azokra az időkre is, mikorra elfogy a fekete és kék arany. Ám ennek a csipkerózsika-álomnak múlt hét pénteken vége szakadt. A nyár idusán beköszöntött az ősz, Oslo utcáin az emberek fázósan húzzák össze kabátjukat, és kérdőn pillantanak egymásra, mintha bárki is tudná a választ arra az egy kérdésre. Utoya szigete pedig vélhetően örökre üres marad, mementójaként egy fanatikus elme tombolásának.

Anders Breivik tettére könnyebb jelzőket találni, mint választ a mögötte feszülő egyetlen kérdésre: miért? Valóban olyan egyszerű lenne, és egy elmebeteg magányos ámokfutásáról van szó, vagy vannak más tényezők is mögötte, melyekre mindenképpen érdemes a jövőben odafigyelni? Nem illik-e jobban rá az, hogy terrorista, mint az, hogy őrült? Az elmúlt héten született publikációk, interjúk és bejegyzések elképesztően széles spektrumát adják a különböző forgatókönyveknek, melyek egy része – finom szólva is – badarság, így nem árt összefésülni azokat a szálakat, melyek reális válasszal szolgálhatnak.

Azon túl, hogy tucatnyi országgal egyetemben hazánkat is megemlíti Breivik 1500 oldalas hitvallásában, itthon a legnagyobb érdeklődést az elkövető nézetei váltották ki. Egyesek a baloldalon egészen odáig vetemedtek, hogy a radikális jobboldali szavazók (értsd: Jobbik), és a Breivik által képviselt értékrend között párhuzamot vontak, mely jogos felháborodást váltott ki a szélsőjobbon, és azt hiszem nem is szorul magyarázatra, miért. Emlékezzünk vissza Timothy McVeigh-re, az 1995-ös oklahomai merénylőre, akinek lelkén 168 ember élete szárad: alig egy éve hozta nyilvánosságra az MSNBC a robbantó „posztumusz üzenetét”, és a riporternő gyakorlatilag párhuzamot vont McVeigh elméletei, és a teadélutánokat tartó Tea Party céljai között, ami hatalmas felháborodást váltott ki az USA-ban.  De megjelentek itthon olyan hírek is, melyek arról szóltak, hogy Breiviknek a mészárlás volt a „B-terv”, és azért választotta végül, mert hitelválságba került, és nem maradt pénze a „humánusabb A-tervre” (ahol inkább a nézetek terjesztésén, és nem az emberölésen volt a hangsúly). Azért egészen elképesztő a hír mögött sejlő párhuzam, amit próbáltam is értelmezni. Mire gondoltak itt a szerkesztők, akik sorban leközölték a hírt, hogy a mostani hitelválság az egyik okozója Breivik tettének? Esetleg arra, hogy a következő egy évben Magyarországon utcára kerülő tízezer lakáshiteles mindegyike egy potenciális ámokfutó? Ugyanis egy ilyen hírnek magyarázat nélkül csak annyi értelme van, hogy az emberekben tovább osztódnak a megválaszolatlan kérdések, vagy netán ötleteket is generál. Nem, a hitelválság semmiképpen sem tehető felelőssé, ahogyan arra is igen kicsi esély van, hogy egy frankhiteles, aki alól kirántották a talajt, rögtön fegyver után néz a piacon.

Valószínűleg Breivik az önjáró próféta típus, és jó eséllyel egyáltalán nem őrült, legalábbis klinikai értelemben véve. Mindaz, ahogyan végrehajtotta tettét, ellene szól az elmebeteg teóriának: egyáltalán nem labilis alkat; évekre előre kitervelte, és szisztematikusan hajtotta végre a merényletet; nem lett öngyilkos, és nem is provokálta ki, hogy a kommandósok lelőjék, így vélhetően ugyanilyen szisztematikusan megtervezett forgatókönyve van a perre, és a börtönévekre is. Lehetne még sorolni az okokat, de leginkább a merénylet végrehajtási módja az, ami hűen követi a terroristák által használt metodikát: egy elterelő robbantás, mellyel leköti a hatóságok figyelmét, majd a valódi merényletet egy nem túl távoli, és szimbolikus helyen hajtja végre, a lehető legsokkolóbb módon. Természetesen nevezhetjük az összes terroristát őrültnek, de ezzel nem kerülünk közelebb a válaszhoz a miértre.

Ami pedig – a kioltott életeken túl -  a leginkább sokkolhatja a norvégokat, az eddigi magabiztosság és biztonságérzet elvesztése. Mert ugyan ki ne tudna a saját tág ismeretségi köréből (akár itthon) felmutatni egy-egy különc alakot, akinek netán mérsékelten antiszociális, a világképe közepesen radikális (legalábbis amit kifelé közvetít), és magának való fazon? Ennek a pszichológiának a hatását pedig nem érdemes lebecsülni. Egy átlag palesztin vagy iraki biztosan tud egy ismerőst mutatni, aki a nézetei, vallásossága vagy befolyásolhatósága okán potenciális terroristává válhat, ezzel később akár stigmatizálva őt magát, a társadalmi osztályát vagy származását, és ezzel együtt élnek évtizedek óta. Ahogyan azzal is, hogy bármikor terrorista cselekmény áldozataivá válhatnak. Mikor 911, a madridi- vagy londoni robbantások után realizálódott a nyugati féltekén, hogy mindenki potenciális, és könnyű célpont, úgy most ébrednek rá az emberek, hogy a terrorista ugyanúgy köztünk élhet, és nem jól felismerhető, nem jár turbánban és hosszú szakállal, és úgy általában hasonlóan öltözködik, beszél és viselkedik, mint a nagy átlag. Ez a tudat pedig egy hatalmas űrt hagy a biztonságérzetünkben, amit jól igazol a kezdeti megrökönyödés után tapasztalható felelős-keresés is.

Ugyanis mikor azt kérjük számon a nemzetbiztonsági szolgálatokon, hogy a miért nem kapcsolták le időben Breiviket, akkor nagyjából a lehetetlent várjuk el. Ugyan milyen jelek alapján kellett volna látókörbe kerülnie Breiviknek? Mert vásárolt nagy tételben műtrágyát? Ezen az alapon Magyarországon több tucat gazdát zárhatnánk börtönbe. Vagy mert érdeklődött a fegyverek iránt? Máris megtöltöttünk pár száz rabomobilt. Netán a radikális nézeteiért? És még lehetne sorolni a kérdéseket számolatlanul. Nem sajnáltatni szeretném a szolgálatokat, elvégre az a dolguk, hogy olyat is tudjanak, amit mi nem, és olyat oldjanak meg, amire mi nem vagyunk képesek. De a Breivik-féle terrorista szinte kiszűrhetetlennek tűnik, és vélhetően új biztonságpolitikai metodikák kidolgozását is elindítja. Proaktivitást várni reaktivitás helyett, egy eddig kvázi ismeretlen biztonsági kihívásra pedig egyenlő a lehetetlennel.

A jövő még homályosabb az ügyben, mint a jelen, de vélhetően nagyobb lesz a hatása az európai biztonságpolitikára, bevándorlásügyre és külkapcsolatokra, mint bármely, magányosan elkövetett merényletnek valaha. Talán nem fogja elérni a már említett Al-Kaida merényletek hatását, de bizonyosan megváltoztatja a terrorizmusról alkotott, elmúlt tíz évben igencsak egysíkú doktrínát, mely szinte csak és kizárólag az iszlám terrorizmussal foglalkozott, mint potenciális veszélyforrással. Realizálnunk kell, hogy a fundamentalizmus mindenkire nézve veszélyeket rejt, függetlenül attól, mely irányzatot képviseli. S bár Breivik tárgyalásának zárttá tétele (és várható teljes titkosítása) nagyon helyesen éppen eme nézetek terjedését gátolja, azért kifejezném abbéli reményemet, hogy ez nem struccpolitika, hanem megfontoltság, és képesek leszünk tanulni ebből az esetből is, hogy a jövőben esetleg életeket menthessünk ezáltal, és nem csak a feledést szolgálja.

 

 

 

 

 

 

 

0 Tovább

Fair play

 

Valóságos ígéretdömping hangzott el a minap Tusnádfürdőn Csányi Sándor MLSZ elnök, OTP vezér, Kubatov Gábor Fradi elnök, Fidesz pártigazgató, illetve Deutsch Tamás MTK elnök, Fidesz EP képviselő részéről a magyar foci megújításával kapcsolatban: új pályákat, stadiont, világversenyeken résztvevő válogatottat ígértek néhány éven belül.

Úgy tűnik, a jobboldali politikai kurzus tényleg a szívén viseli a sportág fejlődését, amelyért a futballdrukker ilyenkor természetesen lelkesedik, ugyanakkor ebbe az örömbe némi üröm is vegyül. Az hagyján, hogy a jelenlegi valóságnak sok köze nincsen az ígéretekhez: négy nappal ezelőtt a Paks kivételével az összes magyar csapat búcsúzott az európai kupaporondról, tulajdonképpen azelőtt, hogy azok érdemi szakasza elkezdődött volna. A foci és a politika furcsa magyar szimbiózisa azonban méginkább felvet az emberben néhány kérdőjelet.

A miniszterelnök nagy Videoton drukker, a csapat felcsúti utánpótlásbázisának létrehozásában döntő szerepe volt és annak jelenleg is tiszteletbeli elnöke. Legidősebb fiának – Gáspárnak – a hétvégén kínált az egyesület profi szerződést. A klubba- magyar szinten – iszonyatos pénzeket öltek az elmúlt években, de még így is csak átlagosan 3-4000 nézőjük van. A gazdálkodásuk mégis 1,3 milliárdos többletet mutatott az elmúlt évben, ami eléggé érthetetlen. Hiszen a nézőszám alacsony a jegyek nem túl drágák, viszont jó néhány magyar szinten sztárnak számító focistát igazoltak és állják a bérüket. A 2011-es bajnokcsapat fő mezszponzora az a MOL, ahol a magyar állam jelentős tulajdonrészt vásárolt. A bajnokságot idéntől egyébként OTP Ligának hívják, amelynek elnöke a már emlegetett Csányi Sándor, míg a prominens jobboldali politikusok egyéb klubokban betöltött szerepéről már ejtettünk szót. (A Tusnádfürdőn egyébként nem előadó Kósa Lajos a debreceni csapat életében játszik fontos szerepet.)

Eddig is meglehetősen érdekes, ugyanakkor vállalható a történet, hiszen társadalmi munkában bárki tevékenykedhet sportvezetőként, illetve a tőkeerős cégek bevonása valóban segít a sportág presztízsének visszaszerzésében. A dolog az elmúlt két hétben azonban furcsa fordulatot vett. A már említett nemzetközi meccseken a Vidi mellett a Paks, a Kecskemét és a Fradi képviselte hazánkat. Egyetlen csapat mérkőzését adta a tévé, a Videotonét. Sőt a visszavágót nem egy kereskedelmi csatorna, hanem az MTV tűzte műsorra, úgy, hogy a többiekéből egy percet sem láthatott a szurkoló. A négy kupacsapatunk elvileg bajnokit játszott volna az elmúlt hétvégén, viszont mindannyian halasztási kérelmet nyújtottak be, az utazás és a megterhelő versenynaptár miatt. Ezeket egy kivétellel elutasította az MLSZ, holott a többieknek Norvégiába, illetve Kazahsztánba kellett utazni, míg a halasztást megkapó Fehérvár csak Ausztriába ment. A szurkolói fórumok alapján ez meglehetősen rosszul esett a Paks, Kecskemét, Fradi drukkereknek – őszintén szólva meg lehet érteni őket.

Mégsem követhetjük el azt a hibát, hogy a drukkerekhez hasonlóan személyesen Orbán Viktort tesszük felelőssé a székesfehérvári klub kivételes helyzetéért, vagy ha az élsport támogatásában az ötvenes évek gyakorlatát akarjuk belelátni. Hiszen a foci és a politika számos esetben szorosan összekapcsolódik Nyugat-Európában is egymással, és itt nem feltétlenül kell Berlusconi és a Milan példájára utalnunk. A Barcelona például mindig is a Katalán autonómiát, sőt a baloldaliságot jelenítette meg a keresztény-konzervatív, központosító spanyol Franco ellen. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy a jobboldali kurzus szívesen avatkozik a foci világába, amelyet nem minden esetben járnak pozitív következményekkel. Mintha a labdarúgó szövetség túlbuzgó hivatalnokai, vagy a televíziók szerkesztői túlságosan is ki akarnák szolgálni az igényeket, így aztán gyakran sérülnek a méltányosság és az igazságosság szempontjai. Márpedig, ha valami tényleg közös a politikában és a fociban az a „fair play” szellemisége és az ellenfél tisztelete, jó lenne, ha a nagy ígérgetések között a prominensek erről sem feledkeznének meg.

0 Tovább

Válság-fétis

Nem kétséges, hogy Európa válságban van – a válság mélysége és jellege ugyanakkor korántsem egyértelmű. A görgök megmentése immáron összeurópai vállalkozássá nőtte ki magát, a legutóbbi mentőcsomag pedig végérvényesen bebizonyította: a tét nem csupán egy-két tagállam bedőlése, még csak nem is az eurózóna megmentése, sokkal inkább az európai integráció alakulása. Európa tehát önmagát, a gazdasági és politikai közösség eredményeit próbálja megőrizni és reformálgatni. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa, a válság nem csupán az EU gazdaságát érinti, hanem a XXI. századi Európa kulturális, politikai, társadalmi berendezkedésének egészét. Csak néhány példa ezekből: a munkanélküliség, a felboruló nyugdíjrendszer, az egész döcögő jóléti állam, a társadalmi reprodukció alacsony foka, a generációk közötti igazságtalanság, a bevándorlók kérdése, az európai és tagállami intézményekbe vetett bizalom megingása, az európai állampolgárság érzetének kialakulatlansága – s még sorolhatnánk. Európa tehát elfoglalt, valódi válságot, sőt válságjelenségek egész sorát kezelik maguk a tagállamok és persze az EU intézményrendszere is – olykor külön-külön, olykor pedig együtt (legutóbb épp a görög kormánnyal karöltve). Számomra a felmerülő legfőbb kérdés, hogy mit áldozhatunk fel a válságkezelés oltárán? Van-e az európai gazdasági-politikai kultúrkörnek, társadalomnak, az itt meghonosodott demokráciának olyan értéke, vívmánya, amely rendkívüli körülmények között sem áldozható fel?

Hazahozva a kérdést: az Orbán-kormány rendre arra hivatkozik (azt ne mondjam: azzal mentegetőzik), hogy rendkívüli idők rendkívüli eszközöket és megoldásokat igényelnek. A kormány erre vezeti vissza a forradalmi törvényhozást, a nem meg szokott gazdaságpolitikai mixtúrát és minden, a korábban megszokott, a saját medrében jól-rosszul csordogáló demokráciát és kapitalizmust megreformálni vágyó intézkedését. Első ránézésre nagyjából két dolog lehetséges (ahogy egyébként Gyurcsány Ferenc is megmondta): reform vagy bukás! Vagyis, Orbán Viktor valóban „a kor ütőerére tette a kezét” és megérezte a rendkívüli időket és ennek érdekében vet be minden rendkívüli eszközt; vagy pedig a Fidesz-KDNP egy nagyon jó és meglehetősen jól kommunikálható ürügyet talált a (külföldi és belföldi) válság meglovagolásának képében. A kormánypártok és a jobboldali-konzervatív értelmiség egyelőre természetesen az első forgatókönyvet támogatja, akként éli az életét. A helyzet – érzésem szerint – azonban nem ilyen világos. Az viszont teljesen biztos, hogy válság európai mumusát idehaza a Fidesz-KDNP kiegészítette az elmúlt évek tehetetlenkedése nyomán előállott hazai válság vélt vagy valós mítoszával. Ezt Lázár János például így fogalmazta meg egy helyen: „Ezt a tempót nem a frakcióvezető vagy a kormány diktálja, hanem a helyzet, és a magyar polgárok elvárásai. Tavaly az országot úgy vettük át, hogy lényegében a fizetőképtelenség határán táncolt. A csődhelyzet, az akut vészhelyzet elkerüléséhez azonnali döntésekre volt szükség. Meg kellett óvni attól az országot, hogy beálljon a fizetésképtelenség, a társadalmi csőd, ami most Görögországban zajlik, illetve Olaszországot, Spanyolországot és Portugáliát az Európai Unió más országival együtt megkísértette. Az, hogy ma nem Európa szégyenpadján ülünk, és jobb a helyzetünk, az éppen a gyorsaságnak, a tempónak, a határozottságnak köszönhető.” Másutt a következőt tette hozzá: „A kormánynak olyan lehetőséget kell biztosítani hogy ha az Európai Unióban pénteken gazdasági és pénzügyi, rendkívüli krízishelyzet alakul ki, akkor mi az azt követő hétfőn már törvényt alkothassunk, amely megvédhet minket az összeomlástól.

Vagyis a külső és belső válsággal való fenyegetés olyan abszolút fegyverré vált az elmúlt egy évben, amely mindenestül indokolhatja a rendkívüli eszközök alkalmazását. Ennek igyekszik megágyazni a jobboldali-konzervatív értelmiség is. Egy politológus „brain storming” alkalmával Kumin Ferenc a következőt állította: „A gazdasági válság új politikai cselekvéskészletet adott, mondhatni, kreativitási ösztönzőként hatott. A választók ingerküszöbe is feljebb került, egészen másképpen gondolkoznak arról, mit lehet és mit nem lehet megcsinálni. Hatalmas sokk volt a 2008-as, szerintem fel sem fogjuk a lényegét, alapvető bizalmi rendszerek dőltek romba, és most kellene valami újat a helyükre építeni.” Ezt Giró-Szász András azzal fejelte meg, hogy „[a] hatalomkoncentráció, a gyors döntéshozatal összefügg a válságkezeléssel. Európában nem probléma az itteni hatalomkoncentráció. Brüsszelt ez az egész nem érdekli, számára az a lényeg, hogy a magyar államháztartási hiány három százalék alatt maradjon.

A következő évek egyik legnagyobb dilemmája – ahogyan már utaltam rá – annak eldöntése, hogy mit lehet a válságkezelés oltárán feláldozni mind tagállami, mind közösségi szinten? Ebből a szempontból hazánk egy kísérleti terep lesz. Ha valóban az a legfontosabb, hogy „tartsuk a hiányt és a gazdaságpolitikai célokat”, akkor Brüsszel valóban néma marad – jelenleg valóban van egy ilyen tendencia. Azonban úgy érzem, hogy ez nem sokáig tartható. Az EU-nak és a tagállamoknak fel kell tenni a fenti kérdéseket, s az állampolgárok ingerküszöbe sem tágítható a végtelenségig. Talán egy furcsa elképzelés, de szerintem a válságnak és az arra alapuló magyar kormányzati filozófiának a legnagyobb haszna éppen az lesz, hogy lokalizálja azokat az európai értékeket és motívumokat, amelyek semmilyen szükséghelyzetben nem írhatók felül, s hatékonysági szempontból sem helyezhetők hatályon kívül.

2 Tovább

Politika+egyház= egyházpolitika

 

A múlt kedden,  hajnali egy óra előtt elfogadott új egyházügyi törvény eddig elsősorban az eljárásjogi izgalmaival hívta fel magára a figyelmet. Ez persze érthető, de most már ideje a tartalmi kérdésekkel is behatóbban foglalkozni.

Az új törvény ugyanis lényeges szemléletváltást jelent a lelkiismereti szabadságról és vallásról szóló 1990-es törvényhez képest, és jól leképezni a mostani Fidesz-kormányzat és többség szemléletmódját. A csaknem utolsó pillanatban, a Fidesz-frakció kezdeményezésére benyújtott módosításnak köszönhetően a 14 elismert egyházon kívül a többieknek külön kérelmezniük kell egyházzá való elismertetésüket, és – ami különösen nagy változás- egyházzá elismerésükről most már nem a bíróság, hanem az Országgyűlés dönt kétharmados többséggel. Az erről szóló előterjesztést pedig az illetékes  minisztérium /kormánytag terjeszti majd a parlament elé.

Az egyház és állam szétválasztásának eredetileg liberális elve papíron ugyan megmarad, de ezzel a törvényi szabályozással a mindenkori politika befolyása jelentősen megnőtt az egyházak ügyeiben. Nem állítom persze, hogy az 1989-1990-es rendszerváltás óta, vagy akár tőlünk nyugatabbra ne volna kisebb-nagyobb kapcsolódás a politika és az egyházak között, ám ez minőségi változás lesz. Annak az egyesületnek, amelyik egyházzá kíván válni, minimálisan jóindulatú semlegességet kell kicsiholnia irányában a kormányzati tényezők részéről, de az is elképzelhető, hogy kifejezetten jó kapcsolatban kell lennie majd a kormánnyal. A kormánynak, és a Fidesz-KDNP pártszövetségnek pedig a korábbiaknál nagyobb lehetősége lesz, hogy formálisan, de még inkább informálisan elvárásokat fogalmazzon meg az egyházzá válni akaró szervezetek felé. Hogy ez így lesz-e, hogy visszaél-e ezzel a megnövekedett befolyásolási lehetőséggel majd a hatalom, nem tudom előre megmondani. De a magyar történelem reflexei, a politika közismert erős hajlama a társadalom minél nagyobb fokú befolyásolására valamennyire közismert, a kísértés tehát nagy lesz.  Az egyik ilyen kísértés, hogy a Fidesz, különösen a Semjén Zsolt vezette KDNP a hozzá közelebb álló egyházak (különösen a római katolikus egyház) potenciális új  versenytársait ne engedje be a hívekért folytatott küzdelem terébe. Lehet erre mondani, hogy ezt a változtatást  nem a KDNP szorgalmazta igazán (ez nem is volt benne az eredeti törvényjavaslatban), de Semjén a Hír TV Péntek8 műsorában már méltatta a törvénynek ezen részét is.  De akármi is volt Semjén eredeti elképzelése az egyházzá való elismerés eljárásnak kodifikálásáról, a végeredmény mégiscsak az, hogy bíróság helyett politikusok fognak dönteni arról, mely közösségek lehetnek az már törvényileg elismert egyházakon kívül új egyházak. Ez pedig igenis komoly csáberőt jelent, pl, abban a tekintetben, hogy a döntéshozók kérnek majd valamit az egyházzá alakulni akaróktól cserébe. Hogy így lesz-e, azt nem tudom megmondani, de egyrészt nem szeretnék naivnak mutatkozni, másrészt ilyen helyzethez az új törvény megteremtette a lehetőséget. De akárhogy is alakul a törvény alapján kinövő gyakorlat, egy biztosan mondható: a parlament nem egy semleges szereplője a politikai életnek(nem is lehet az!), amikor tehát az egyházzá való elismerésről dönt, akkor nem pusztán a törvény betűje szerint dönt, hanem a maga, illetőleg a többség (most a Fidesz) politikai megfontolásai szerint is.

Ez a történet is beleillik a 2010-es rendszerváltás óta eltelt időszak politikai folyamataiba, amelyben a Fidesz-parlamenti többsége, és a kormánya igyekszik mind jobban kiterjeszteni hatókörét a a politikai alrendszerre és a társadalom minél nagyobb szeletére. A kórházak egy részének állami kezelésbe vétele naprenden van, a közigazgatás koncentrálása a kormányhivatalok felállításával már beindult, és még nincs vége. Most az egyházak vannak soron, pontosabban: a növekvő kormánybefolyás az egyházakra immáron megvalósulhat.

0 Tovább

Mit tanulhatunk a meleg történelemből?

 

Kalifornia kormányzója aláírta az első törvényt az Egyesült Államokban, amely kötelezi az iskolákat, hogy a meleg történelmet ugyanúgy tanítsák, mint az indián, afroamerikai, ázsiai vagy mexikói amerikai közösségek hozzájárulását az amerikai történelemhez. Ez Magyarországról nézve elsőre furcsának tűnhet, de gondoljunk csak a Hollywoodi filmek világára, vagy a Szilikon Völgyre. Hol máshol jöhetne létre egy ilyen törvény, mint Kaliforniában, a kreativitás egyik fellegvárában?

Richard Florida írása óta tudjuk, hogy kulturális diverzitás és tolerancia nélkül nem létezhet innováció. Azok a városok, ahonnan hiányoznak a lázadók, a másképp gondolkodók, elsorvadnak. Egy város „melegek és rockerek” nélkül elveszíti a gazdasági versenyt, írja a The Rise of the Creative Class-ban. Kalifornia egy ilyen nyitott hely. Amerika számos más államában nem valósulhatott volna meg hasonló kezdeményezés, hiszen nemhogy nem lett volna rá társadalmi igény, komoly ellenállásba ütközött volna. A Kaliforniai törvényhozás, ezzel szemben pont, hogy egy létező társadalmi jelenségre reagált, hiszen jelentős meleg közösség él az államban, akik büszkék történelmükre. Nem véletlen, hogy San Francisco-ban hozták létre az első nagyszabású múzeumot a meleg történelem bemutatására. Filmeket, színdarabokat, könyveket, találmányokat, politikusokat, aktivistákat adott az országnak ez a közösség. A törvény ezért is szerette volna megszüntetni az oktatásban létező diszkriminációt és elismerni és bemutatni az amerikai melegek hozzájárulását társadalmukhoz.

A hír Magyarországon nem is annyira a téma miatt fontos, a meleg történelem behelyettesíthető volna bármivel, a nők helyzetétől a romák magyarországi szerepéig. Lenne mit beemelni a közoktatásba hazánkban. A társadalmi igény, azonban úgy tűnik még nem érett meg ezekre idehaza. Így aztán sokkal inkább az elv miatt fontos, hogy hogyan és miért kerül be valami a hazai tananyagba, hogyan lehetne eljutni oda, hogy „beleférjenek” ilyen és hasonló alapvető kulturális kérdések a közoktatásba, mi több evidenssé váljon, hogy ezt tanítani kell.

Az amerikai oktatási rendszer egyik legfontosabb jellemzője, hogy szinte azonnal reagál a társadalmi jelenségekre. Így fordulhat elő, hogy 9/11-et tanítják az iskolákban, és tíz évvel a tragédia után már épül a múzeum és oktatási központ, amelynek az a célja, hogy megismertesse, elmagyarázza a jelenséget. Ez a típusú „gyorsreagálási képesség” hiányzik Magyarországból. Még Trianont se tudtuk közösségileg feldolgozni, nemhogy a rendszerváltást.

A hír másik tanulsága, hogy rámutat a toleranciára való nevelés kiemelt szerepére az amerikai oktatásban. A törvény egyébként nem csak a melegek egyenjogúságával foglalkozik, hanem a fogyatékkal élők társadalmi szerepének oktatását is előírja. Mindkét eset azért fontos, mert ez által nyilvános fórumot teremtenek, ahol beszélnek a témáról. Az elhallgatás és információhiány ugyanis mindenben elutasításhoz, dezinformációhoz és sztereotípiákhoz vezet, míg a megismerés épp ellenkezőleg hat. Hogy maradjunk a könnyen érthető hazai példáknál, mivel nincs konszenzus történelmünkről Trianontól kezdve sokszor igen felületes ismeretekkel rendelkeznek a diákok. Ha azonban nem beszélünk a holokausztról, 56-ról vagy a rendszerváltásról, honnan értenék mit jelentettek, milyen hatásuk van napjainkra? Ne csodálkozzunk, hogy a tudatlanság szűz terepe ezeknél a fiataloknál a szélsőjobboldali alternatív szubkultúrák egyszerű, „könnyen emészthető” válaszaihoz vezetnek.

Az amerikai törvény példájából tehát a hazai oktatásra alkalmazható irányelveket nyerhetünk. Az egyik ilyen, hogy fel kell ismerni a kortárs társadalmi jelenségeket és integrálni kell a tananyagba. A másik, hogy nem lehet szelektív történelmet tanítani, nem lehet elhallgatni, kihagyni témákat. Muszáj feldolgozni, kibeszélni közös múltunkat, mert, ha a társadalom ignorál egy jelenséget, abból biztosan nem az elfogadás kultúrája fog kinőni.

6 Tovább

Telisárga ország

 

Az ember hajlamos arra, hogy személyes élményeit általánosítsa, kiterjessze, néhány epizódból sommás véleményt mondjon. Lehet, most én is el fogom követni ezt a hibát. Mi köze tehát annak a rendeletnek, hogy a teli sárgán való áthajtásért 50e Ft-ot kell fizetni az ország állapotához? Talán semmi, de talán mégis sok a párhuzam, ez is a demokratikus döntéshozatal hiányának problémájáról, valamint a praktikus és rendteremtő kormányzás veszélyeiről szól.

Röviden a történet: áthajtván a sárgán kaptunk egy csekket, melyből megtudtam, hogy teli sárgán való áthajtásért fizetni kell, ha piroson mentünk volna át 100e Ft lenne a büntetés, szóval még örülhetünk, mert a fényképen látszik, hogy mire befordul az autó már a sárga is átvált.

Ahogy azt néhány fórumon való méltatlankodásból meg lehet tudni, a büntetési gyakorlat abszurd, mert balesethez vezet, vagy ahogy egy kamionos mondja betarthatatlan, mert ő amikor zöldben indul el, kamionja vége nem egyszer már pirosban van. A büntetési akciók 2009-től léteznek, kormányfelettiek tehát. A rendőrség például 2009-ben már jogi fejtegetésbe is kezdett, de ennek a linkje azóta nem él. A büntetésben a ravasz az, hogy nem szabálysértésként, hanem közigazgatási bírságként küldik. Hivatkoznak itt kreszre meg más jogszabályra, de a lényeg az, hogy ezek csak dokumentumjátékok, a kreszhivatkozás sántít, amit elég jól alátámaszt, hogy 1975-ös, büntetni meg ezt csak mostanában kezdték. Mostantól fogva fizetni kell és kész, fellebbezni nem érdemes, a rendőrség méltányosságot nem gyakorolhat.

Technikailag az egész elképzelés hibás, mert ha az ember féktávon belül nem tud megállni, akkor az oktatók szerint is át kell menni a sárgán, másképp hátulról egy satufékezésbe bárki beleszaladhat. (Velem már majdnem meg is történt, mert az utóbbi időben ki tudja miért, de félek a sárgától.). Hivatkozhatnék továbbá lányomra is, aki sok idegesítő kérdés után, melyből az tűnt ki nem érti az egészet azt a javaslatot tette, hogy villogjon a zöld a sárga előtt. Nos, ami egy 10 éves gyereknek megoldható, s ami a kreszoktatók számára világosan agyrém, az nem világos a politikusok számára. Telisárga országunk első jellemzője tehát az, hogy politikusaink idióták?

Hátha valami mélyebb értelme van ennek az egésznek, és nem közelekedési- hanem politikai szakértőkre tartozik. Ezért is bátorkodom… Nyilván a kresz pontosítása maga után vonna egy szakmai vitát, abból a büntethetőségnél feltétellé válna a szabálytalankodó mögött halad-e autó – egyébként a mai kresz azt mondja ez esetben nem kell megállni -, valamint az is feltétellé válna, hogy a sárga váltásakor épp mennyivel haladtunk. Büntetés csak akkor volna kiszabható, ha sebességmérés is kíséri, hiszen 20km/óráról nyilván meg lehet állni néhány méteren belül, de ha 50-nel megyünk és 5 cm-re vagyunk a vonaltól amikor sárgára vált, akkor nem. Most nem kíséri sebesség mérés a teli sárgán való áthaladást, de hát látjuk, hogy nem a józanész diktál. Telisárga országunk második jellemzője, hogy a szakértőket politikusaink nem veszik igénybe a rendeletalkotáskor (ez a médiatörvény alkotása során is feltűnt), mire a területek szakértői megharagszanak, és így létrejön a csipkerózsika effektus, amiről majd legközelebb fogok írni.

A cél tehát egyre világosabb, ha az emberi butaságot és arroganciát kizárjuk (ne zárjuk azért ki teljesen), akkor a pénzbehajtás. Példánkban lehet ezért a közigazgatási birság, és nem a szabálysértési eljárás. Az új kormány őszinteségi pillanatában azt is közölte, hogy a büntetésekből származó bevételt betervezik a rendőrség költségvetésébe. Nálunk mindig is úgy volt, hogy a kis rendőröknek valamennyi pénzt össze kellett szedni, de hogy ezt így a szemünkbe is vágják, ez új. Telisárga országunk harmadik jellemzője a pimaszság, negyedikként pedig – bocsássuk előre - a pragmatikusság.

Ez utóbbi a legaggasztóbb. Pragmatikusság okán váltott Bush Amerikája a személyiségi jogokat korlátozó országgá. Ott a terrorizmus volt a hivatkozás, itt a pénztelenség. S mint akik értik az idők szavát be is fizettük szépen az 50 ezer Ft-ot.

5 Tovább

Ébresztő Európa!

 

Az elmúlt hetek az euró gyengélkedésétől voltak hangosak, egyes elemzők egyenesen az eurózóna szétesését, sőt, az unió megroppanását vizionálják. Így érthető, miért kapott eddig kevesebb figyelmet a kőolaj világpiaci árának alakulása, ám érdemes rendszerben gondolkozni, és az Európai Unió történetének legsúlyosabb válságát nem csak pénzügyi-politikai szempontból szemlélni.


A két legnagyobb referencia, a WTI és a Brent árfolyama már hosszú hónapok óta elvált egymástól, és az olló makacsul nyílik tovább. Míg a West Texas Intermediate index már tartósan 100 dollár alatt van, ezzel szemben a Brent rendre a 100 dollár feletti tartományban tartózkodik. Ez több szempontból is érdekes: egyrészt a 2008-as pénzügyi válság kiváltó okaként részben a rekordszintű nyersanyagárak is felelőssé tehetőek, legfőképp a világgazdaság motorját hajtó kőolaj ára. Persze felmerül rögtön a kétely, ugyanis a mostani olajár meg sem közelíti a 2008-as csúcsot, de számunkra nem is ez az érdekes, hanem a kőolaj átlagára az, ami leginkább aggodalomra ad okot. Ugyanis a Brent idei átlagára már most ostromolja a 2008-as évi átlagot, ahol az év végére begyűrűző válság által padlóra küldött olajár tudta (átlag szintjén) kompenzálni az év közepi csúcsot. Egyszerűen fogalmazva, a Brent jelenleg ugyanolyan drága, mint 2008-ban volt. És itt jön el a másik érdekes szempont, mégpedig az amerikai könnyűolaj konstans olcsósága. Ennek több oka is lehet, első és legfontosabb, hogy az USA-ban bekövetkezett „shale-gas-boom” (nem-konvencionális földgázlelőhelyek kitermelése) pár év alatt teljesen átformálta a világ legnagyobb gazdaságának energetikai szektorát, és a shale gas, mint a következő évtized meghatározó energiaforrása, gyökeres strukturális átalakítást indított el az Egyesült Államokban. Ami azt is eredményezte, hogy jelenleg az USA-ban a földgáz pontosan feleannyiba kerül, mint Európában, ami masszívan kihat az olajár alakulására (miközben ez éppen fordítva szokott történni). Ami nem is csoda, ugyanis ha a jelenlegi trend folytatódik Észak-Amerikában, azaz a közlekedés és villamos áram-termelés földgázra való átállítása, könnyen elképzelhető egy olyan forgatókönyv, hogy az USA 10 éven belül lecsatlakozik a közel-keleti kőolajról. Ennek biztonságpolitikai következményeit oldalakon át lehetne sorolni, ám a témánál maradva, felmerül a kérdés, mi köze ehhez Európának?


Ahhoz, hogy egy recesszióban, vagy stagnálásban lévő gazdaságot kimozdítsunk, és elindítsuk egy növekedési pályán, többek közt olcsó energiára van szükségünk. Ami jelen pillanatban Európában egy nem létező fogalom. Míg az USA kőszénből és földgázból önellátó (sőt, mindkettőből exportőrré válhat még az évtizedben), addig Európa nettó gáz- és szénimportőr, ráadásul mindkét alap energiaforrást (melyek szerepe esszenciális az áramtermelésben) cirka kétszeres áron szerzi most be az öreg kontinens, mint az újvilág. Ehhez a cechez pedig hozzáadódik a kőolaj árában tapasztalható, több mint 20%-os felár, sőt, Németország minapi döntése, hogy felhagy a nukleáris energiával (ami már meglévő erőművek esetén az egyik legolcsóbb termelési mód), tovább kerekíti a számlát (csak épp felfelé), ugyanis a tervezett megújulókkal való pótlás szép terv, csakhogy irgalmatlanul drága lesz.


És el is érkeztünk a lényeghez: Európa versenyképességéhez. Most pedig nem arról szeretnék értekezni, hogy az alapvetően szolgáltatóiparra átállított európai gazdaságok mennyire sérülékenyek (lásd Írország, vagy Görögország), szemben a hatalmas versenyelőnnyel rendelkező vegyes/termelő gazdaságokhoz (mint Kína, de akár az USA is). Hanem sokkal inkább arról, hogy az európai környezettudatosság jelen helyzetben hatalmas versenyhátrányt jelent az olyan pragmatikus gazdaságokkal szemben, mint Kína. Míg Németország lemond az atomenergiáról (de a széntüzelésről nem…), addig Kína mindenféle skrupulusok nélkül továbbra is átad kéthetente egy-egy széntüzelésű erőművet. Amíg Európa pénzügyi bailoutokkal próbálja talpra állítani nyikorgó gazdaságait, Kína monstre belföldi beruházásokkal vészeli át a likviditáshiány időszakát, legyen szó hatalmas vízi erőművekről, vadonatúj milliós városokról, gyorsvasutakról, kikötőkről, gyárkomplexumokról, vagy akár K+F-ről. Ahogyan az USA versenyelőnye is részben abból fakad, hogy a kőolaj kivételével vagy önellátó már, vagy exportőr nyersanyagokból, mely által továbbra is relatíve olcsó marad az energia ezen gazdaságokban, és ha fel kell pörgetni a gazdaság motorját, azt nem csak és kizárólag belső fogyasztásból tudja megoldani.


Így Európának is el kellene gondolkodnia arról, hogy melyek most a legfontosabbak: mi, európaiak mentsük meg a Földet, vagy próbáljuk egyben tartani a világ második legnagyobb gazdaságát és piacát (EU)? Ha az utóbbi a válasz, akkor – fenntartva a megújulók melletti elkötelezettséget – érdemes lenne kidolgozni egy olyan európai energiastratégiát, amely elsődleges prioritásaként a versenyképesség növelését jelöli ki, és nem a mindenáron való szén-dioxid kibocsátás csökkentést. Például a földgázra koncentrálva, ugyanis Németország sem fogja tudni mással (hacsak szénnel nem) kiváltani a kieső, nem mellesleg zéró emissziós nukleáris kapacitást. Akár az USA-ban az energiaszektort forradalmasító nem-konvencionális földgázra-, akár az Oroszországgal való stratégiai partnerség további mélyítésére koncentrálva. Mert bár rendre lerágjuk körmünket az oroszok miatt, azért a statisztikák szerint immáron 30 éve – két rövid időszaktól eltekintve – napra és köbméterre pontosan ellátják a kontinensünket a kék nedűvel, politika ide, vagy oda.


Summa summarum, az eddigi gazdasági paradigmákat fel fogja váltani egy merőben új, melyben az energiatermelés már nem egy sokadrangú tétel lesz (ami eddig kvázi ingyen volt). Ezt úgy látszik, hogy mind az USA, mind a BRIC országok látják, és fel is készülnek rá, és olybá tűnik, hogy csak az öreg kontinens reagál korához méltó sebességgel az új (t)rendre. Pedig a következő, akár már ősszel bekövetkező tőzsdei-pénzügyi krach nem New Yorkból fog indulni, de nem is Pekingből vagy Moszkvából, hanem sokkal inkább Brüsszelből. Épp csak azzal a különbséggel, hogy a felsorolt gazdaságok megközelítőleg sem fognak úgy megroppanni egy esetleges uniós recessziótól, mint az fordítva történt 2008-ban.

0 Tovább

A magyar liberalizmus „rebrandingje”

 

Komoly nemzetközi botrányt kavart az elmúlt héten Ahmed Ezz el-Arab az egyiptomi Wafd párt elnökének a Tom Lantos Intézet megnyitóján adott nyilatkozata, jóllehet a magyar médiumok nem nagyon kapták fel az esetet. Az interjúban a pártelnök kifejtette, hogy a „a holokauszt hazugság”, „Anna Frank naplója hamisítvány”, „szeptember 11-ét Amerikában tervezték”. A botrányfaktor mellett a dolog pikantériája, hogy a Wafd Párt Egyiptomban korántsem tartozik a szélsőséges erők közé, sőt a Wikipédia és a BBC is liberális pártként hivatkozik rá. Ennek oka, hogy a nasseri szocialista és nacionalista törekvésekkel szemben fellépő párt az egyiptomi viszonyrendszerben valóban liberálisnak számított, így aztán az ottani politikában a liberalizmus jelentése totálisan eltérő értelmezést nyerhetett ahhoz képest, amit az eszme szülőföldjén értenek alatta.

Mindez azért is érdekes, mert a magyar politikát vizsgáló elemző is nagyon sokszor abba a problémába ütközik, hogy a nyugati politikai, politikatudományi fogalmak mintha nem lennének megfelelőek a hazai folyamatok feltárására. A Fideszt és az MSZP-t nagyon sokszor csak kínunkban nevezzük konzervatív, vagy szociáldemokrata pártnak, inkább hozzáragasztva a „magyar”, vagy a „sajátos” jelzőt. Az LMP és a Jobbik nyugati normák szerinti beazonosítása valamivel könnyebb, bár kétségkívül mindkettő esetén sok a bizonytalanság. Fájóan hiányzik azonban a palettáról a liberalizmus, mint szellemi irányzat, amelynek még a „sajátos”, „magyar” verziója sincs jelen a Parlamentben. Holott nemcsak Nyugat-Európában, hanem térségünk szinte összes országában sikeres liberális pártok működnek. A magyar liberalizmus rendszerváltás utáni történetével még jórészt adós a magyar politológia, ugyanakkor az MPK is számos elemzésben igyekezett rámutatni az SZDSZ-hez kötődő liberalizmus kudarcának okaira.

Az egyiptomi példából jól látszik, hogy egy-egy politikai fogalom mögött meghúzódó jelentéstartalmak homlokegyenest eltérőek is lehetnek a környezet elvárásainak megfelelően. Ahhoz tehát, hogy újra sikeres liberális párt működjön Magyarországon annak jövendőbeli vezetőinek nemcsak azzal kell szembenéznie, hogy szellemi elődeik milyen hibás társadalom vízió, vagy szakpolitikai döntések miatt buktak meg, hanem azzal is, hogy a liberalizmus, mint fogalom teljesen lejáratódott idehaza. A társadalom nagy része jelenleg az elfuserált reformpolitikákat, a közösségi koherencia figyelmen kívül hagyását, a vidéki Magyarország elhanyagolását, a választók gőgös megvetését érti alatta.

Többször utaltunk rá, hogy könnyen előfordulhat, hogy a magyar politikatörténetben a pártalapítás új hulláma elé nézünk, ha ebben a liberálisok részt akarnak venni, akkor az egész liberalizmus, mint márka, vagy védjegy teljes újragondolására is szükség van, a felvállalt hagyományoktól kezdve a szimbólumokon át a választói célcsoportokig. Csúnya, angolszász marketinges kifejezéssel élve a magyar liberalizmusnak rebrandingre van szüksége, hogy újra sikeres legyen. Ilyen sikeres vállalkozásra nemcsak a vállalatok világában, hanem a rendszerváltás utáni magyar politikatörténetben is találunk példát: a Jobbiknak a 2000-es években úgy sikerült életet lehelni a radikális jobboldalba, hogy a MIÉP parlamenti kiesése után a Fidesz „egy a tábor, egy a zászló” politikájával szemben kellett teret nyerni önmagának a politikai paletta jobboldalán. Sikerük jelzi, hogy egyáltalán nem lehetetlen vállalkozás egy-egy már parlamenti jelenlétét is elvesztő politikai irányzat újbóli sikeressé tétele, ugyanakkor az is látszik, hogy nemcsak megfelelő alkalom, hanem nagyon tudatos építőmunka és a korábban kudarcot vallott stratégia teljes újragondolása is szükséges hozzá, nem mellékesen új, hiteles politikai szereplőkkel.

Abból a szempontból, hogy mennyi szavazót vesztett az utóbbi egy évben a Fidesz és, hogy ezeket az embereket az ellenzék egyik pártja sem tudta maga mellé állítani mindenképpen jók az esélyei egy új „liberális” formációnak. Ehhez azonban elsősorban a rendszerváltás utáni magyar liberális hagyomány teljes revíziójára van szükség, enélkül a siker elképzelhetetlen.

2 Tovább

Bírósági reform (ön)erőből?

 

Nemrég interjút készítettem Baka Andrással, a Legfelsőbb Bíróság elnökével, Bírósági reform önerőből címmel, ahol az LB-elnöke többek között a következőt mondta: „Fogalmunk sincs arról, hogy milyen irányba alakul a bírósági szervezet… Annak kapcsán, hogy hogyan alakul a bírósági szervezet igazgatása, illetve milyen bírósági szintek lesznek, koncepcióról nem tudunk. A bírósági szervezet átalakítása mindenhol hosszú évekig tartó folyamat. Rövid idő alatt csak ötletelni, rögtönözni lehet.” Őszintén szólva meglepett ez a kijelentés, mert azt remélné az ember, hogy ha hivatalos egyezetés, véleményáramlás nincs, akkor legalább informális utakon tájékozódik a kormányzat – úgy tűnik tévedtem. Pedig az egyeztetés korántsem áll annyira távol a Fidesz-kabinettől, mint ahogy ezt elsőre sejtenénk. Éppen a bírósági reform nyitányának tekinthető, 2010 végén elfogadott törvénycsomag példázta azt, hogy a Navracsics Tibor vezette igazságügyi kormányzat és a bírósági szervezet tud együtt dolgozni: tehát valódi szakmai egyezetések útján is lehet kormányozni.

Úgy tűnik – nem meglepő módon –, hogy a sarkalatos kérdések (így a véglegesnek szánt bírósági reform) azonban nem ilyenek: itt bizony a pártközpontban dőlnek el a dolgok. Azonban a belső szakmai vitákat nem mellőzheti a Fidesz sem. A Fidesz új igazságszolgáltatási koncepciója még korántsem kiforrott, s az egyes megoldások szorgalmazása konkrét erőcsoportokhoz köthető. Abban nincs vita Fideszen belül, hogy az 1997-ben kialakított önigazgatási rendszer a továbbiakban nem fenntartható, azt is mondhatnánk, hogy nem hatékony, s éppen ezért elkerülhetetlen valamilyen mérvű centralizálás, a bírósági szervezetrendszernek a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium alá rendelésével. Az egyik fontos indok és érve szintén hatékonysági szempontú: mindenképp gyorsítani kell az ítélkezést, amelynek egyik korlátját a túlzott bírói önigazgatásban vélik egyesek felfedezni. Nagyjából két irány rajzolódik ki a kormánypárton belül. Míg a Fidesz vezetői a bíróságot a kormány alá rendelné; addig Navracsics Tibor és Áder János (utóbbi éppen a párt vezetése kérte fel az igazságügyi reform koordinálására) képviselik, akik egy vegyes modellben érdekeltek, mely szerint az igazgatási feladatok zöme megmaradna egy bírói testület kezében (tehát fennmaradna az önigazgatás), s a KIM ehhez nyújtana segítséget.

A bírósági reform legalább két szempontból is egyfajta „állatorvosi ló”, lakmuszpapír a Fidesz politizálását illetően. Egyrészt nagyon is nyilvánvaló, hogy a reform egyik fő szempontja, legalábbis látszólagos indokolása a kormányzati hatékonysággal függ össze: a cél a hatékony, gyors igazságszolgáltatás (az már egy másik kérdés, hogy a valódi gát ténylegesen a meglévő bírói önigazgatás). Másodsorban jól látható, hogy a párton és a kormányon belüli erővonalak éppen a szakmai-politikai tengely mentén ütköznek. Meglepőnek is tűnhet, hogy éppen az érintett miniszter (aki nem mellesleg a 2010-es bírósági reform tető alá hozáskor együtt tudott működni a bírákkal) tiltakozik a bírósági szisztéma kormány alá rendelése ellen. S az is figyelemreméltó, hogy a szakmai alapon opponáló Ádert és Navracsicsot Orbán Viktor korábbi és jelenlegi belső ellenzékeként tartják számon.

0 Tovább

Orbán az Európai Parlamentben

 

Orbán Viktor kevésbé volt ideges, vagy feszült az uniós népképviselők 2011. július 5-i ülésén, mint januárban. Igaz, a vita hangneme is mérséklődött azóta. Bár Daniel Cohn-Bendit ezúttal is élesen támadta a magyar kormánypolitikát, és személy szerint Orbán Viktort is, de ennek élét jelentősen tompította, hogy a magyar uniós elnökségét teljesítményét sok hozzászóló méltatta, még a baloldalon lévők is. Ezt annál is inkább tehették, mert az Orbán-kormány— ahogy azt nemrég részletesen az MPK honlapján elemeztem — kétségbevonhatatlan eredményeket is felmutatott EU-elnöksége idején, igaz az is, hogy nem minden célkitűzését sikerült végigvinnie. De  Horvátország csatlakozási tárgyalásainak a lezárása nagy fegyvertény, amire januárban még nem mutatkozott nagy esély. A magyar kormányfő így megtehette, hogy válaszbeszédében barátságosabb hangot is megüssön, köszönetet mondva az Európai Parlament egészének, és az elnökének. Másfelől viszont megint visszautasította a politikáját ért bírálatokat, s elégedettséggel tölthette el, hogy mondanivalója ezen részét többször taps szakította félbe. Számomra egy külön érdekessége mindkét EP-parlamenti ülésnek, hogy Orbán megmaradt annyira jó vitázó az elmúlt több mint két évtized során,  hogy nemzetközi összehasonlításban is állja a sarat kommunikációs készségek tekintetében. Jól bánik a gesztikulációjával (azaz a kézmozdulatai összhangban vannak a mondanivalójával), képes arra is, hogy a hangszínét, hangerőt az adott pillanathoz igazítva változtassa, igen ritkán szokott elakadni beszéde közben (alig van nála őőzés), kerek mondatokban szokott beszélni, és tud sajátos gondolatokat is előadni (amelyeket- meglehet- tanácsadói javasoltak neki). Ezt most is megkapta az érdeklődő közönség: Cohn-Bendit ellen sikerült Orbánnak egy jól irányzott támadást intézni: „Ön egy polgári demokrácia ellen lázadt, én meg egy diktatúra ellen lázadtam”. Orbán következetesen megmaradt a hazája elleni igazságtalan támadásokat rettenhetetlenül visszaverő vezető szerepében ezen az ülésen is, például akkor, amikor egyértelművé tette: gondoljanak más országokban bárkik bármit az új magyar alkotmányról, ennek úgysem lesz semmi jelentősége. A kormányfő ezt így fogalmazta meg az EP képviselői színe előtt: „ Egyetlen európai miniszterelnök, egyetlen európai kormány sincs abban a helyzetben, hogy megmondja a magyaroknak, hogy milyen alkotmányuk lehet és milyen nem. Ez a kérdés a magyar népre tartozik, és ezt mi majd el is fogjuk dönteni.”

A jó kommunikáció sem feledteti azt, hogy az Orbán-kormány nem jelentéktelen európai uniós erőkkel került összetűzésbe, és a miniszterelnöknek a helyenként igen harcias megnyilvánulásai nem segítik az ellentétek tompítását. Pedig valami nagyon nincs rendben akkor, hogy ha a magyar belpolitika bő fél éve időről-időre visszatérő napirendi pont az Európai Parlamentben, ahol túlnyomórészt közösségi jogszabálytervezetek megtárgyalásával telik az idő, és nem az egyes országok belpolitikájának megtárgyalásával. A német, a brit, a dán, vagy a francia demokrácia helyzete nem szokott téma lenni, alighanem azért, mert úgy vélik, hogy – miután azok rendben vannak – alighanem nincs mit ezekről tárgyalni. Nem így a magyar demokrácia, amelynek állapotát rendszeresen bírálják tőlünk nyugatabbra. Igaz, hogy a bírálók jelentős része az Orbánnal ideológiailag szemben állók (baloldaliak, liberálisok) voltak, de a kereszténydemokrata-liberális német kormány magas rangú tisztségviselője is megfogalmazott elmarasztaló véleményt, vagy a nem éppen szocialista francia kormány, és nem egy jobboldali külföldi lap (pl. Die Welt)is  kritikusnak bizonyult Orbánékkal szemben. Az a fideszes kommunikáció, miszerint a magyar kormányt bíráló hangokat belföldről tüzelik, tartalmazhat némi részigazságot (bár erősen eltúlozza a gyengélkedő MSZP és magyar baloldali-liberális értelmiség befolyását), de megtévesztő lehet – paradox módon azok számára, akik ezt hirdetik és esetleg ők maguk is elhiszik. Ez azért veszélyes számukra, mert rossz következtetésekre vezetheti a magyar döntéshozókat a külvilághoz való viszonyukat illetően. Márpedig, mivel Magyarország nem nagyhatalom, függetlenül az Európai Parlamentben mutatott debatteri teljesítménytől, üdvös számára minél több uniós országgal jó kapcsolatot kialakítania. Különösen akkor, ha a politika szerencséjének forgandó volta miatt esetleg olyan tendencia jelentkezik évek múlva, amely során az a „nemzetközi baloldal” kerül kormányra mind több uniós államban, amelynek „támadásait el kellett hárítani”, ahogy Orbán most fogalmazott. Persze, meglehet, hogy Orbánnak az általa most keményen megrótt baloldallal sem lenne nehéz együttműködnie, ha úgy hozza a politikai szükség, elvégre van ő annyira pragmatikus politikus, hogy Kínában egy új szövetségest képes látni és láttatni.

0 Tovább

Szenvedélyes demokraták

Eseménydús hetet tudhatunk magunk mögött a magyar-amerikai kapcsolatok terén. Látogatást tett hazánkban Hillary Clinton jelenlegi, és Condoleezza Rice korábbi amerikai külügyminiszter, felavatták Ronald Reagan szobrát, valamint megnyílt a Tom Lantos Intézet. A külföldi politikusok jelenléte, egyfelől rávilágította ezekre az eseményekre a figyelmet, másfelől részben el is homályosították azok üzenetét. Két olyan amerikai politikusnak állítottak emléket hazánkban, akinek sokat köszönhet az ország, és akitől sokat tanulhatunk a pártok feletti együttműködésről, csakúgy, mint a szabadság és demokrácia tiszteletéről.

A Lantos Intézet megnyitóján Hillary Clinton a következőképp fogalmazott: Tom úgy gondolta, pártoktól függetlenül alapvetően mind azonos oldalon állunk. A szabadság és demokrácia oldalán. A rendezvény legfontosabb tanulsága is pont a pártok közötti összefogás volt, hiszen a Jobbik kivételével minden parlamenti párt támogatta az alapítvány létrejöttét. Annette Lantos, Tom Lantos özvegye háláját fejezte ki a pártok együttműködéséért és egységéért, míg Martonyi János külügyminiszter külön kiemelte és megköszönte az MSZP részéről felszólaló Balogh András szavait a kollektív jogok, a transzatlanti kapcsolat és a nemzeti egység eszméinek fontosságáról.

Úgy tűnik, ha számtalan dolgot másként is látnak, a szabadság és demokrácia fontosságának kérdésében közös platformra talált a kormánypárt és az ellenzék. Megdöbbentő egy olyan politikai légkörben, ahol évek óta semmilyen konszenzuskészséget nem látni, holott ez volna a természetes. De hiába honol kivételes pártpolitikai egység ezen a téren, ha társadalmi szinten nem érvényesül. Idehaza a szabadság és demokrácia csak akkor foglalkoztatja az embereket, ha valami személyes érdeksérelem éri őket. Napi szinten nincs benne az „értékkészletükben”, holott a demokrácia nem pusztán államforma, életforma is.

Az amerikai kultúra alapja a demokrácia és szabadság eszményének gyerekkortól való szenvedélyes szeretete. Ez nem jöhetett volna létre tudatos, az otthonokban, óvodákban, iskolákban kezdődő és élethosszig tartó demokratikus nevelés nélkül. „Mi a demokrácia?” Teszik fel az amerikai iskolák, évtizedek óta a kérdést, a válasz pedig nemes egyszerűséggel az, hogy „Mi. Mi egy demokrácia vagyunk.” Magyarországon ezzel szemben azt látjuk, hogy azok számára, akiknek a rendszerváltás idején még fontosak voltak ezek az értékek mára már elvesztette jelentőségét a szabadság és demokrácia fogalma, míg a társadalmi nevelés szintjén semmilyen törekvés nincs a demokratikus kultúra megteremtésére. Így az, az új generációk számára sem evidencia, sem érték nem lesz. Funkcionális analfabéták lesznek a demokrácia terén. Épp ezért az olyan szimbolikus események, mint a Reagan szoboravatás vagy a Lantos Intézet megnyitója, fontos kultúraformáló hatással bírnak, hiszen emlékeztetnek minket e fontos értékekre

Tom Lantos igazi amerikai és nagy magyar volt. Élete végéig szolgálta, védte a szabadság, demokrácia és tolerancia értékeit. Míg a magyarok történelmi okokból többnyire csupán „plátói viszonyt” folytathattak ezek gondolatával, Tom Lantos választott hazájában arra törekedett, hogy az egész világ számára elérhetővé tegye az amerikai ideált. Gyermekei, unokái megőrizték nyelvünket, kultúránkat, most Magyarországon a sor, nekünk kell meg tanulni az ő nyelvükön beszélni. A szabadság és demokrácia szenvedélyes szeretetének szavaival.

 

0 Tovább

„Drága Bolgár Úr!”

 

A korrektség intézményi kultúrából fakad, azt meg általában a patina és az idő alapozza meg. Akár ORTT-nek hívják az intézményt, akár Médiatanácsnak, végül is a tettei határozzák meg a megítélhetőségét. Az első ilyen tette az új hatóságnak, a lejáró frekvenciák újraosztása, melyben a kiírás alapján úgy döntött, nincs szükség a magyar társadalomnak a Klubrádióra. (Ezzel szemben a rádióért tartott szimpátiakoncertet lehet felemlíteni.) A második lépés, ahogy ezt a célját kivitelezi, ami lehet jogszerű, rafinált (Ld. a kiírást), vagy jogszerűtlen és nyílt sisakos, ez választás kérdése. Elegáns azonban sehogy sem lehet. Elegáns csak az volna, ha hagynánk a másikat is
létezni.

Ifjúkori élményem az új demokráciánk átpolitizált világában akkor ért, amikor a Valóság szerkesztőjeként dolgozhattam. Számomra ez volt az elérhető karrier csúcsa, ennek megfelelően meg is becsültem és képességeim szerint dolgoztam is azért, hogy minél jobb legyen a lap. Egyszerre akarták, hogy stilisztának és szerkesztőnek is jó legyek, mert főnökeim mindkettőben jók voltak (Kőrösi, Sükösd, Lázár), de én stilárisan nem jeleskedtem. Ez majdnem az állásomba került, de aztán kompromisszum köttetett, felvettek egy hölgyet, aki profi stiliszta volt, én meg kisebb fizetésért, de foglalkozhattam a tartalommal, a szerzőkkel. Foglalkoztam is volna, de jött a magának helyet követelő elit, mely a politikai hatalmat birtokolta, de a médiát nem. Nem éreztem elegánsnak, hogy néhány nappal később a portás közölte velem, nem engedhet be az asztalomhoz, mert az ugye már nem az én asztalom. Egy fiatal számára, aki örült a rendszerváltásnak, és örült a munkájának, értelmetlen vagdalkozásnak tűnt a Valóság elfoglalása. Elegáns nyilván az lett volna, ha nem elfoglalják, hanem létrehoznak egy új műhelyt, amely nemes versengésbe kezd.

Most is ez az érzésem a Klubrádió esetében. Nálunk nem tudom miért, de sosincs lehetőség az eleganciára. Noha már a liberális oldal jól megkapta. Annak idején pökhendi módon vetették oda, hogy nyilván nem teszik jól a dolgukat a konzervatív újságírók, ha nem piacképesek. Immár ők nem piacképesek, és maga a Klubrádió ezért is próbálja fenntartani magát műsorpercek örökbefogadhatósági technikákkal. Miért kell akkor megfojtani? Nem értem. Nem elegáns. A hírek szerint a frekvencián zenélőbb csatorna működhetne, nem beszélő. Göczey Zsuzsa kerülhet csak helyzetbe, s alighanem egy kitűnő zenei rádiót tudna csinálni, mint a Klub zenei szerkesztője. Már a szocializmus állami rádiójának legjobb szakemberei közé tartozott anno. Emlékszem, az általa szerkesztett műsorokat hallgattam, és közben azzal is tisztában voltam, hogy ezzel a fiatalság elitjébe tartozom, a zeneileg legigényesebbek táborába.

Hogy a Klubrádió értéket termel, ahhoz kétség sem férhet, elég ha megnézi valaki milyen témákat tárgyal meg. Már maga a rádió imázsát leginkább meghatározó műfaj is nagyon közszolgálati, s most a betelefonálós közügyeket megtárgyaló beszélgetős Bolgár műsorra gondolok. Nem véletlenül, ez a közszolgálatban is indult, Bolgár György amerikai tapasztalataira, ötletére építve. Megtanítani az embereket vitatkozni, érvelni, gondolkodni, ez volt akkor a műsor ki nem mondott etikája. Jobbá tenni a közéletet, ez volt és lesz mindig a közszolgálat küldetése is.

Bolgár György kalandos úton-módon, de a maga szempontjából racionálisan először az akkori erősen
liberális Magyar Hírlap, és a közrádió pozícióit igyekezett megtartani, ami nyilvánvalóan egy komoly országban összeférhetetlen. Mi azonban nem vagyunk komoly ország, ezért is kísérletezett vele sikeresen, és amikor választásra kényszerült már volt hová mennie a Magyar Rádióból.

A Klubrádióban ettől kezdve nehéz lett úgy szerepelni, de akár műsort készíteni is, hogy ne nyomta volna rá az újságírói vagy a nyilatkozói teljesítményre magát a Megbeszéljük politikai irányultsága. Kuncze Gábor újságírói szerepeltetése pedig már végképp szétmosott minden határvonalat újságírás és politizálás között.

Mindez azonban nem ok arra, hogy a rádiót hatósági eszközökkel kiszorítsák az éterből. Erre semmilyen morális alap sincs, hiszen a kormányzópárt (ez már önmagában abszurd) a Klubrádióhoz teljesen hasonló átpolitizált médiumokból vitte át az embereket a közszolgálati rádióba és televízióba. (Ez pedig ténykérdés, ha megnézzük ki honnan jött a közszolgálatba.) Politikust valamire is magára adó újságíró közösség nem emel a sorai közé, s nem mert a politikus rossz ember. Magára is valamit adó közszolgálat pedig nem emel sorai közé már elkötelezett médiamunkásokat. De itt nincsenek magukra adó újságíró közösségek, ezért a siker is más dimenzióban mérődik. Bolgár György és a Klubrádió kihozta a magyar valóság lehetőségei közt magából a maximumot. Mennyivel többet tudtak és tudnának magukból kihozni, ha jobb körülmények közt dolgozhattak volna, mondhatnánk. De hát mennyiben tehetnek ők maguk erről? A „drága Bolgár úr” egy jól működő közszolgálati elmúlt 20 évben egészen mást jelentene. Egy izgalmas közéleti műsor volna, s nem mint most, a Klubrádióban, ahol a konzervatív táboron való olykor jogos, máskor kevésbé jogos panaszfórumot jelenti

Nem egyedül a Klubrádió felelős a történet ilyetén alakulásáért, tehát az vesse rájuk az első követ… S milyen jó volna végre valahára egy kis eleganciát is látni.

 

2 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek