Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A turáni átok vagy valami más?

Elképesztően látványos és hasznos kutatás látott minap napvilágot az OECD részéről. A kutatás középpontjában a „jobb élet” meghatározása állt, a valódi újdonságot az szolgáltatta, hogy a különböző változók (oktatás, egészségügy, biztonság stb.) súlyát interaktív módon a honlap olvasói állíthatják be. Tehát lehetőségünk van súlyozni és a számunkra fontosnak ítélt faktorok (lakáshelyzet, foglalkoztatás, munka minősége, közösségi szolgáltatások, oktatás, környezet, kormányzat, egészségügy, élettel való megelégedettség, biztonság, munka-magánélet egyensúlya) között. A kérdéseknél tényadatokat és közvélemény-kutatások eredményét is figyelembe vették. Végeredményben nemcsak az egyes faktorok, vagy az összes változó figyelembevételével tudjuk meghatározni az életminőséget az adott országban, hanem mindenkinek lehetősége van, hogy az általa fontosabbnak vélt mutatót nagyobb súllyal vegye figyelembe, így kialakítható a személyes koordináta rendszerünk a „jobb életről”, amely alapján a szoftver rendezi az egyes országokat.

Nem meglepő, hogy a 34 országban elvégzett vizsgálatban Magyarország nem szerepel túl jól, az azonban elgondolkodtató, hogy a boldogság (vagy élettel való megelégedettség) faktorban Törökországot sikerül csupán Magyarországnak megelőznie, míg a portugálokkal és az észtekkel vagyunk körülbelül egy szinten, de kissé lemaradva tőlük. Ahogy az egyik hírportál találóan megjegyezte, még ott is jobban érzik magukat az emberek, ahol lőnek. Természetesen nem arról van szó, hogy a többi kategóriában az élmezőnyben lennénk, de azt kijelenhető, hogy a többi szektor rossz teljesítménye sem indokolja ezt a mélyen pesszimista hozzáállást. A Méltányosságnál annak idején igyekeztünk tényadatokkal – konkrétan a szorongáscsökkentő és az antidepresszáns gyógyszerek fogyásának egzakt felmérésével – körüljárni a problémát. Sajnos az adatsoraink ugyanezt mutatták: Magyarországon – lakóhelytől, foglalkoztatottsági rátától, gazdasági világválságtól függetlenül – valóságos népbetegség a depresszió, az élethelyzettel való folyamatos elégedetlenség.

A helyzet természetesen változásért kiált, azonban először illene feltárni ennek okait. Először is ezeket a társadalmi problémákat közéleti témává kell tenni. Természetesen kiemelten fontos, hogy elemzőink részletesen foglalkoznak például az MSZP belső viszonyaival, a Jobbik törésvonalaival, vagy egyes szakpolitikai kérdésekkel. Azonban mind a politikának, mind a politikai elemzésnek fel kell vállalnia ezeket a témákat is. Valami ugyanis nagyon nem stimmel. Rendben, hogy keveset költünk egészségre, vagy nem elég kielégítő a lakáshelyzet. Ez azonban nem indokolja ezt a mélységes pesszimizmust, elégedetlenséget, koherencia-hiányt, amely fogva tartja a társadalmat.

Ennek természetesen vannak történelmi okai, azonban túlságosan egyszerű lenne mindent a „turáni átokra” fogni, a legendák helyett ugyanis valódi magyarázat szükségeltetik. Ehhez azonban nem elég a felszín vizsgálata, a napi események értelmezése. Ehhez a mélyebb rétegek vizsgálata kell: történelmi, szociológiai, szociálpszichológiai és politológiai eszközökkel kell(ene) feltárnunk a jelenlegi helyzet közös eredőjét. Igen nagy szükség volna rá.

0 Tovább

MSZP: szerkezeti reformok

 

Amióta Gyurcsány Ferenc bejelentette, hogy pártszavazást kíván kezdeményezni több igen kemény támadás is érte a volt miniszterelnököt, amelyekre ő maga is reagált. Többek között Balogh András, az MSZP elnökhelyettese az állította, hogy Gyurcsány akciója mind az MSZP, mind pedig a hazai baloldal, de még az ország szempontjából is igen káros. Szanyi Tibor, az MSZP „megmondó embere” szerint a volt pártelnök kiválása nem rendítené meg a szocialistákat. Puch László egyenesen a következőt mondta: „… Gyurcsány számára egyetlen ellenfél létezik a Magyar Szocialista Párton belül, és ezt az embert Puch Lászlónak hívják. Egyet kérek tőle: hagyja békén az MSZP-t, ne ártson tovább! Mindennél fontosabb most a belső béke.” Ezen támadásokra Gyurcsány Ferenc hol közvetve, hol közvetlenül reagált: például harcot hirdettek az MSZP és a Fidesz rejtett, pártpénztárnoki paktumai ellen. Az egyik legújabb fejlemény, amely tovább fokozza a vihart az MSZP poharában az, hogy a pontosan be nem azonosítható „Tóth László” levelet írt az MSZP belső levelező listájára, amelyben távozásra szólítja fel a Táncsics Alapítvány elnökét.

Talán abban nincs vita Gyurcsány és ellenfelei között az MSZP-ből új pártot kell formálni. Az összeütközés azonban ott adódik, hogy egyrészt a szembenálló felek mást értenek „új párt” alatt, másrészt ezt nem egymással képzelik el. Egy párt megújulása nyilván az adott párt és maximum a párthoz kötődő szellemi holdudvar ügye. Ugyanakkor megjegyezhetjük azt az egyszerű tényt, hogy a párt megújulása a párt szervezeti és szerkezeti átalakítása nélkül nem következhet be. Az MSZP (és persze a Fidesz) belső szerkezetéről sok mítosz és városi legenda kering: platformok szövetsége, a megyei elnökök dominanciája és királycsináló szerepe. Jelenleg – s ezt ki kell mondani – egyedül Gyurcsány Ferenc tett ajánlatot (még csökevényest is) a párt szerkezeti reformjára. A pártszavazás hat kérdése nagyrészt ezzel kapcsolatos: belső vagyonnyilatkozat, etikai ellenőrzés, szigorúbb gazdálkodás, a pozícióhalmozás megtiltása, közvetlen elnökválasztás párt és pártszervezeti szinten. Mindez tehát fontos lépés a párt és a párt vezetésének megerősítés felé.

A nyugati politikatudomány igen régóta vizsgálja a pártok belső szerkezete és a krízistűrő, konfliktuskezelő képessége közötti kapcsolatot. Egyes szerzők például az állítják, hogy a párt központi vezetésének megerősítése, a párt „függőleges megszervezése” (vertical organization) és a belső pártkohézió (internal cohesion) között pozitív kapcsolat van. A fenti hírekből láthatjuk, hogy a szocialisták hírből sem ismerik a belső kohéziót (talán sohasem ismerték, de ez egy másik kérdés), s ez meg is mutatkozik a párt szervezeti rendszerében is. Mivel a demokráciában igen fontos, hogy az éppen kormányzókkal szemben mindig legyen potenciális váltópárt, ezért előremutató lehet minden olyan törekvést, amely az MSZP szerkezeti megújítását célozza. Persze korántsem biztos, hogy a gyurcsányi út és módszer az üdvözítő, de ezt addig nem tudhatjuk meg, amíg nem állnak fel versengő alternatívák.

 

A bejegyzés Kyungmee Park: Party Mergers and Splits in New Democracies: The Case of South Korea (1987–2007) in Government and Opposition, Vol. 45, No. 4, pp. 531–552, 2010 tanulmányának felhasználásával készült.

0 Tovább

Inog Alföldi Róbert széke

 

„Önnek pedig kívánok ilyen orális szexet, innentől kezdve egész életében”, fordult az újságíróhoz Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója egy a színházépület előtt tartott minapi sajtótájékoztatón. Minderről a Jobbik szellemiségéhez közel álló Nemzeti 1 online Híradója adott hírt május 20-án. A botrány kirobbanására pedig nem kellett sokáig várni. Hétfőn  a Fidesz-frakció közleményben ítélte el Alföldi kijelentését, a KDNP az igazgató távozását követelte.  Pörzse Sándor jobbikos képviselő (ismét) kemény szavakkal sürgette, hogy a kormány mozdítsa már el végre Alföldit, és Réthelyi Miklós miniszter, ellentétben az előző heti interpellációra adott válaszával, ezúttal nem vette védelmébe a színigazgatót. Hangoztatta, hogy a kijelentés nem volt méltó a Nemzeti Színház igazgatói tisztségéhez, és kilátásba helyezte a leváltást.

A szövegkörnyezet azonban ezúttal is fontos lehet, s a sajtómunkások dicséretére legyen ezúttal mondva, hogy ezúttal erről is beszámoltak. A már említett Nemzeti 1 TV is bemutatta az előzményeket a nézőinek. Sinkovics Szilvia, a Nemzeti 1 Televízió munkatársa feltette a kérdést Alföldinek,ezek után, hogy nagy íróink műveit provokatív és megosztó módon vitte színpadra, nem gondolja-e, hogy le kellene mondania? Alföldi rövid nemmel felelt, majd megkérdezte az újságírót, mit látott a Nemzetiben. Sinkovics Szilvia bevallotta, hogy semmit. „ Akkor miről beszélünk?”, kérdezett vissza az igazgató. Az újságíró gyorsan korrigálta magát: látta Az ember tragédiájából az orális jelenetet. Erre Alföldi azt ajánlotta neki: „ Ajánlom önnek, el fogom küldeni Önnek nagyon szívesen, a római színt olvassa el. Madách Imre írta, Ember Tragédiája”. A riporter erre azt kérdezte,  ajánlja-e a darabot megtekinteni tizenkét éveseknek,Alföldi válasza így hangzott: „ Meg bizony. És önnek pedig kívánok ilyen orális szexet egész életében.

Nos, az Alföldi Róbert által használt kifejezés még a szövegkörnyezetből nem kiragadva sem tűnik a legszerencsésebbnek, bár az „ilyen” szó egyértelműen visszautal Madách művére. Azonban tévedés lenne azt hinni, hogy a Jobbiknak Alföldi ezen egy mondatával volna baja. Nem, a Jobbik politikusainak már régóta vörös posztó Alföldi színházigazgatói működése, illetve néhány rendezése, amelyet olyannyira elfogadhatatlannak tartanak, hogy a párt a  színházigazgató leváltásáért küzd parlamentbe jutása óta.

Azt gondolom, egy színházi darab bemutatásának többféle síkja van: egyrészt a nézői fogadtatás (amely a lelkes támogatástól a  füttykoncertig mozoghat), másrészt a szakmaiság területe. Egy darab megrendezése, annak dramaturgiai problémái, értelmezése, színművészeti interpretálása megannyi (nem is feltétlenül egyszerű) szakmai kérdés megválaszolását igényli. Hogy ezt Alföldi jól oldotta-e meg, nem tudom, mert a kérdéskörnek egyáltalán nem vagyok szakértője. A már említett római színben viszont kétségtelenül szó van kéjhölgyekről, akik - mint fogalmaz Madách a szín előszavában  -„ledéren öltözve dőzsölnek”. Mint nézőnek egyáltalán nem volna számomra meglepő egy olyan rendezői felfogás ezek után, amelyik a szexualitást emelné középpontba a római szín bemutatásakor.

Mindesetre a Jobbik csinált ebből politikai kérdést azáltal, hogy Alföldi rendezői szemléletét annyira nem bírja elviselni, hogy annak megszüntetéséért küzd az illető kirúgása útján. Alföldi színházigazgató ténykedésével kapcsolatban (pl. gazdálkodási fegyelem betartása) a nyilvánosság előtt eddig nem vetődtek fel komoly kételyek, de nem is ez a lényeg. Alföldi világlátása, a művészi szabadságra vonatkozó gondolkodási módja egyszerűen összeférhetetlen a Jobbikéval. A Jobbik pedig úgy véli, legegyszerűbb ezt nem a szakmai berkeken belül dülőre vinni, hanem hatalmi eszközök útján, magyarul a kormány végre váltsa le színházigazgatói posztjáról Alföldit. Csakhogy a kormány vonakodott meglépni a leváltást: állítólag Alföldit védi a szerződése, de pártpolitikai oka is lehetett a húzódozásnak: eddig úgy tűnt volna, hogy a Jobbik nyomására szánta el volna magát a kormány Alföldi leváltására. A nagy vihart kiváltott mondat viszont már jó ürügy lehet a személycserére.

A magyar közélet sokadszorra bizonyítja be, hogy a merőben ellentétes gondolkodású emberek nem igazán képesek egymással tartósan egymással együtt dolgozni, vagy akár a másikat megtűrni,ehelyett egymás kiszorítására törekszenek. Most a jobboldal van hatalmon, és nem igazán a baloldali-liberális értelmiségieknek áll a zászló, a klíma Alföldinek sem kedvező. Ám a balliberális oldalnak sem lehet nyugodt a lelkiismerete: amikor politikusaik 1994-ben választási győzelmet arattak, egy sor jobboldali gondolkodású újságíró (pl. Pálfy G. István) távozott a Magyar Televízióból. Amikor a balliberálisok kerültek hatalmi pozíciókba akkor, majd 2002-ben, ők sem  nagyon törekedtek arra, hogy szót értsenek a jobboldali érzelműek által igencsak tisztelt értelmiségiekkel, pl. Makovecz Imrével, vagy Eperjes Károllyal. Most, hogy a törvényhozás elsöprő többsége jobboldali, eljött a törlesztés és az ellentétes irányú helyezkedés ideje. Ennek lehet majd áldozata Alföldi Róbert is.

3 Tovább

Kohéziós katarzis

 

Az utóbbi hónapokban médiatörténeti képsorok tömegét láthattuk a hírekben. Sajátos módon mindegyik társadalmi kohéziós, összetartó erővel szolgált. Nem csupán azért, mert az egész világ figyelte ezeket a tudósításokat. Ezek a képek „összerántották” a földkerekség tv-nézőit, közös képzeletbeli „kanapéra” ültetve őket akár napokon át. A japán események globális együttérzést és segíteni akarást váltottak ki, az arab tavasz megmozdulásai tömegeket vittek ki az utcákra a fennálló rezsimek ellen, és ráirányították a térségben zajló paradigmaváltásra a nemzetközi figyelmet. Vilmos herceg esküvőjén, ha csak egyetlen napra is, emberek milliói elfelejtették problémáikat és még a legelkeseredettebbek is újra hittek a mesékben, míg Osama bin Laden halála felszabadított egy nemzetet egy tíz éve kísértő tragédia és az abból következő két háború traumája alól.  

Normális esetben sokszor egy év leforgása alatt se történik ennyi minden. Nem is maradnának meg bennünk olyan élesen, ha minden napra jutna egy ilyen súlyú hír. Jelen esetben azonban nem a média felgyorsulásának vagyunk szemtanúi, hanem az események tobzódásának. Egymást söpörték le a képernyőről a közérdeklődést kiváltó történések. Majdhogynem olyan gyorsan zajlottak le, hogy nem is jutott idő elgondolkodni, vajon miért kötnek le ennyi embert, és mitől válnak közösségi élménnyé?

A felsorolt események közül három kategóriát vázolhatunk fel a társadalmi kohézióhoz hozzájáruló hírek közül. Ezek a természeti jelenségek, a társadalmi és a politikai sikerek és kudarcok összetartó erejét testesítik meg.

A természet ereje képes emberek tömegének befolyásolni az életét. A Japánban történt katasztrófa-sorozat (előbb földrengés, majd cunami, azután nukleáris katasztrófa, ami komoly humanitárius és gazdasági következménnyel járt) pontosan úgy hozta össze az embereket világszerte nagyban, mint hazánkban a vörösiszap-katasztrófa.

Olyan társadalmi események, mint az örömünnepek, vagy a kollektív gyász szintén meghatározó szerepet játszanak a kohézió kialakításában. A királyi esküvő, Diana hercegnő halála, II. János Pál pápa halála, majd nemrégiben boldoggá avatása, vagy korábban szeptember 11., és most Osama bin Laden likvidálásának híre, emberek millióit mozgatta meg érzelmileg, és gyakran fizikailag is, annak érdekében, hogy valamilyen módon kifejezzék együttérzésüket vagy örömüket. Mint ahogy arról korábban írtam, hazánkban alapvetően hiányoznak az ilyen típusú közösségi élményt adó „örömünnepek”. Az Európai Uniós csatlakozás feletti öröm talán az egyetlen igazán jó példa erre a közelmúltból.

Míg a természeti csapások esetében jelentkezik az összefogás Magyarországon, addig társadalmi, politikai szinten rendkívül ritkán vagy egyáltalán nem, holott a politikai mérföldkövek és törések hatása talán a legérdekesebb szempont a társadalmi kohézió szempontjából. A választások, forradalmak, háborúk vagy válságok következményei, a győzelem és bukás, mind-mind embercsoportokat késztetnek állásfoglalásra, azonosulásra vagy elutasításra. A politikai vezetés a társadalmi kohézió teremtés egyik legfőbb eszköze, gondoljunk csak az elnök szerepére az Egyesült Államokban.

Még csak most kezd felocsúdni az elemző szakma, hogy a hirtelen jött arab tavasz milyen következményekkel jár majd a térségre és a világra. Most kezd kialakulni a vita arról, hogy vajon Samuel Huntington híres demokratizálódási hullámainak megfelelően egy negyedik tömeges demokratizálódási folyamat szemtanúi vagyunk-e, és amennyiben igen, milyen típusú demokráciák fognak kialakulni, illetve, hogy célszerű-e a liberális demokráciát „erőltetni” a térségben, egyáltalán lehetséges-e a demokrácia-export? Megannyi érdekes kérdést vet fel a jelenség. Természetesen minden országnak temperamentuma, történelme és kultúrája határozza meg, hogy milyen mértékben, miként, és milyen célokra használva tesz magáévá egy-egy gondolatot.

Spanyolországban például az egyiptomi Tahrir téri letáborozás mintájára az ifjúság tüntetését eredményezte a magas munkanélküliség ellen. Ugyan a „harc” inkább a jólétüket féltő ifjúság „buli tüntetése”, és nem hasonlítható az ötletadó megmozdulásokhoz, ahogy a tudósítások megjegyzik, nem csak Madridban, országszerte tüntetnek, holott nem jellemző, hogy a katalán területek egyetértsenek a központtal. Mint írják, „Ilyen nemzeti egység a 2010-es futball-vb-győzelem óta nem volt.” Magyarországon a „Facebook-forradalmak” nyomán megszületett a közösségi portálon való civil szervezkedés csírája. Látható tehát, hogy a külföldi események hatása hazánkra is hatással van, ha nem is a nemzet egészére, de egyes csoportokra. (A spanyol események sem a társadalom egészét képezik le, hanem egy generációs ellentét eredményei).

Ugyanakkor a hazai demokrácia első húsz éve nem volt elegendő ahhoz, hogy megerősítse a társadalmi kohézió intézményét. Nemigen tud(ott) a politika olyan szimbolikus cselekvést produkálni, amit egyöntetűen üdvözölne a társadalom. Az alkotmányozási folyamat is óhatatlanul csak rögzítette a megosztottságot, nem hozta közelebb egymáshoz az embereket, nem tudott összetartó erőként megjelenni. Mégis, érdemes megfigyelni, hogy talán épp ennek a kohéziós űrnek a betöltésére, majd minden országos csatorna élőben közvetített egy olyan, az országhoz explicit módon nem kötődő eseményt, mint Vilmos herceg esküvője. Az igény tehát meg van erre az „érzésre”, csak hazánkban még nem tudjuk előállítani.

0 Tovább

Melyik Alkotmány van hatályban?

 

Úgy tűnik, hogy a kormány – a tavalyi év kilenc alkotmánymódosítása után – a maximumot kívánja kifacsarni a hamarosan hatályát vesztő 89-es Alkotmányból. Lassan egy hetes az az alkotmánymódosítási javaslat, amely jelentősen felborzolta a rendvédelmi dolgozók és családjaik kedélyállapotát. A javaslat célja az új Alaptörvény hatálybalépését megelőzően szükséges átmeneti rendelkezések megalkotása, amely ezúttal két irányra koncentrál: a nyugdíjrendszer átalakításának megkezdése, s az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvény hatálybalépése előtti átalakítása. Ezúttal nem mennék bele egyik témakörbe sem (ezt máskorra hagynám), hanem két fontos pontra hívnám fel a figyelmet, amely ékesen példázza azt, hogy a Fidesz-KDNP úgy válogat a még hatályos Alkotmány és az elfogadott, de még hatályba nem lépett új Alaptörvény között, ahogy éppen aktuális politikai érdeke kívánja.

Az egyik nagyon is formai, ugyanakkor egy cseppet sem elhanyagolható szempont. Nevezetesen, hogy a kormánypártok ezúttal is a 89-es Alkotmányra „bízták a nehéz feladatot”. Nyilván azért mert a rendszerváltás Alkotmánya hamarosan kikopik a jogrendszerből, s nem marad más utána, mint egy rossz emlék. Ezt a magyarázatot támasztja alá az is, hogy a módosító javaslatban megfogalmazott nyugdíjfilozófiát nem találjuk benne az új Alaptörvényben. Vagyis az új Alkotmány makulátlan lesz, az emberek nem hibáztathatják majd. Mindez azt vetíti előre, hogy 2012. január 1-jéig a korhatár előtt nyugdíjban részesülők ügye így vagy úgy rendeződik, vagy legalábbis törvényi szintre kerül le a mostani alkotmánymódosító rendelkezés.

A másik jelenség a maga brutális valóságában mutatja 2011 alkotmányozóinak habitusát. A javaslat célul tűzi ki az Alkotmánybíróság átalakítását: egyrészt a tagság növelését 15 főre (ezt bele is vennék a még hatályos Alkotmányba), másrészt az új elnök megválasztásának kérdését (az elnököt illetően nem módosulna a hatályos Alkotmány). Ezek szerint július 31-ig megválasztják az új tagokat és elnököt. Ez mind szép és jó, s azt is hangsúlyozni kell, hogy az új Alaptörvényben biztosított új AB-jogkörökhöz szükséges is. Egy dolgot azonban elfelejtettek az előterjesztők: az új Alaptörvény még nincs hatályban. Vagyis hiába rendezné a törvény azt, hogy a testület elnökét az Országgyűlés választja meg, erre nem kerülhet sor, hiszen a hatályos Alkotmány nem ismeri ezt az intézményt, s erről a szóban forgó alkotmánymódosítás sem rendelkezik, csupán a törvényjavaslat nem alkotmánymódosító része. Az már csak hab a tortán, hogy a javaslat kijelentené, hogy a „megválasztott tagok és elnök megbízatására az Alaptörvény 24. cikk (4) bekezdését” kell alkalmazni, ami ugye nem lépett még hatályba, így nem is lehet alkalmazni.

Mindez látszólag szőrszálhasogatás. Az első problémát meg lehet magyarázni azzal, hogy nagy a sietség a sarkalatos (így a nyugdíj-) törvények elfogadása körül. A másodikat fel lehet oldani azzal, hogy módosítják a hatályos Alkotmányt úgy, hogy bevezetik az AB-elnök parlament általi választását. Mégis, az ördög a részletekben van, s itt nem is ejtettünk szót (szándékosan) a nyugdíjjavaslat társadalmi hatásáról, a csüggedtségről, a kilátástalanságról, a rendvédelmi dolgozók elleni hangulatkeltéről – pedig ezek az igazán fontos kérdések…

0 Tovább

Fidesz-KDNP összekoccanások

 

A KDNP budapesti választmánya arra kéri "Pokorni Zoltánt és társait", hogy vagy tegyenek le egy fajsúlyos szakmai anyagot, vagy hagyják abba a létező oktatási koncepcióval szembeni aknamunkát,jelent meg a hír a Népszabadság Online honlapján.  Pokorni előzőleg többször is kritizálta a Hoffman Rózsa-féle oktatási államtitkárság szakmai elképzeléseit, nemrég pedig visszaüzent: akkor követne el hibát, ha csendben maradna, miközben azt látja, hogy rossz irányban mennek a dolgok.

Az MTI adott arról hírt hétfőn, hogy a KDNP is kivonult  parlament alkotmányügyi bizottságának hétfői üléséről, a fideszes Lázár János és Balsai István pénteken beterjesztett két alkotmánymódosítási javaslatának megvitatása közben. A kereszténydemokrata Salamon László előzőleg kifogásolta a fideszes Cser-Palkovics András (aki Székesfehérvár  polgármestere is)ülésvezetését, majd Rubovszky Györggyel (KDNP) együtt elhagyta a termet.

A nyugdíjkorhatár előtt adott korábbi nyugdíjazásnak akár a megszüntetését is lehetővé tevő alkotmánymódosításról a benyújtó fideszes képviselők nem tájékoztatták előzetesen a KDNP-frakciót, ez pedig Harrach Péter frakcióvezető ATV-nek adott interjújából derült ki.

Akár meglepőnek is lehetnek ezek a kis csörték azok számára, akik engedtek annak a leegyszerűsítő tálalásnak, miszerint a Fideszben, illetve annak szövetségi rendszerében, amelynek a KDNP szerves része, Orbán Viktor kizárólagos egyeduralma érvényesül. Nem állítom persze azt, hogy a kormányfőnek nincs nagyon komoly politikai súlya és befolyása a Fidesz-KDNP szövetségben, sőt :Orbánnak nagyobb a hatalma saját pártján belül már jó ideje, mint bármelyik más magyar pártelnöknek. De még neki is figyelembe kell vennie olykor ellentétes érdekeket, és látható, hogy szakpolitikai témákban hajlamos egy ideig várni arra, hogy  a szakpolitikusok jussanak valamiféle egyezségre.

A KDNP- Fidesz összeütközéseit nem a véletlen szülte. Egy ilyen hatalmas frakciószövetségben teljesen természetes az ellentétes vélemények előfordulása. Sőt, a rivalizálás sem kell, hogy nagyon meglepjen bennünket. Az államtitkársági posztokat megszerző KDNP-sek (mint pl.  Hoffmann Rózsa) mások, így fideszes társaik előtt vették el az érvényesülés ebbéli útját, és nem meglepő, hogy ha van törekvés a Fidesz –frakció egyes tagjaiban a KDNP politikai súlyának a csökkentésére.

Ugyanakkor túldimenzionálni sem akarom a helyzetet, szó nincs koalíciós drámáról, mert de facto Fidesz-KDNP koalícióról sem nagyon beszélhetünk. Emlékeztetőül: a KDNP politikusai is a Fidesz-KDNP közös listán nyerték el mandátumokat. A kereszténydemokrata politikusokat önmérsékletre intheti az is, hogy a KDNP a közvélemény-kutatásokban gyakorlatilag mérhetetlen, és újraválasztásukhoz mindenekelőtt a Fidesz szavazataira van szükség. Azt sem árt szem előtt tartaniuk, hogy az Országgyűlés létszámának 2014-re bekövetkező várható csökkentése (a mostani 386-ról 200 főre) tovább szűkíti azon esélyüket, hogy a következő ciklusban is parlamenti képviselők legyenek, így ez is a Fidesz vezetőihez való lojalitásuk irányába hajthatja őket, hiszen a Fidesz szervezeti működése értelmében az Orbán Viktor vezette elnökségnek igen komoly befolyása van az országgyűlési képviselők kiválasztásában. Persze, adott esetben akár fordítva is elsülhet a dolog: ha sok mostani képviselő számára már most  nyilvánvalóvá válik, hogy úgysem kerül majd be a parlamentbe a következő ciklusba a kisebb létszám miatt, akkor „nekem úgyis mindegy” alapon erősebben hallathatja hangját. Ez viszont csak akkor valószínű, ha nem kapott ígéretet a következő ciklusra különböző területi kormányzati pozíciók elnyerésére, mert ha  van erre kilátás, akkor egzisztenciális megfontolások megint arra késztetik, hogy fegyelmezetten együtt szavazzon a frakciószövetség többségével, illetve annak vezetésével. Ez a KDNP képviselőire is igaz, mindaddig, amíg nem kívánnak a Fidesztől elszakadni, és önállóan megszerezni a parlamentbe való bejutáshoz szükséges 5%-os szavazatai arányt. Ez továbbra sem valószínű:  aligha felejtették el, hogy Magyarországon a KDNP-nek legutoljára csak  1994-ben sikerült az Országgyűlésbe való önálló bejutás.

0 Tovább

Miért nincsen identitásunk?

 

„Már elmúltam húsz
Még nem vagyok negyven
Tudom hogy kell győztesnek lenni 
De nincsen hozzá kedvem”

(Lovasi András: Mire megtanultam)

 

Szalai Erzsébet legújabb könyvében a hazai 25-35 éves korosztály identitásproblémáit állítja középpontba. Mivel jómagam is ennek a generációnak a tagja vagyok a saját bőrömön tapasztalom a felvetett problémákat. A szociológussal készített interjú legfőbb mondanivalója, hogy ez a korosztály valójában csak egy életkori csoport, a szó szoros értelmében sohasem vált generációvá.

Szalainak ebben minden bizonnyal igaza van, a mai fiatal felnőttek között hatványozottabban jelentkeznek az egész magyar társadalom problémái. Elsősorban egy közös generációs élmény hiányzik, hiszen a Kádár-korszakban amúgy is atomizálódott társadalom számára a rendszerváltás nem jelentett igazi élményt. Számomra egy ausztriai utazás és az onnan behozott videomagnó, gorenje hűtő, valamint a bécsi üzletek hihetetlen árugazdagsága a megmaradt emlék. Megszűntek az örsgyűlések és mi voltunk az elsők, akiknek az általános iskolában már nem kellett elkezdeni oroszt tanulni. A nagy közös élmények hiánya és a körülöttünk széteső korábbi – kétségkívül pártállami – intézményrendszer helyett nem igazán jött semmi és a mi korosztályunk nézett először szembe azzal is, hogy szüleink egyik napról a másikra elvesztették korábbi munkahelyüket, vagy éppen gazdagodtak hirtelen meg a rendszerváltást követő években.

Ezeknek a pozitív élményeknek az elmaradása alighanem már nem pótolható, azonban még nagyobb baj, hogy ennek szétesésnek, esetlegességnek, céltalanságnak a feldolgozása egyáltalán nem történt meg. Nem arra gondolok, hogy vastag könyveket kellene írni – bár azt se ártana – amelyek tudományos szempontok alapján vizsgálják meg, hogy mi történt velünk. Sokkal inkább szükség lenne olyan populáris művészeti alkotásokra, amelyek szembesítenek minket saját korosztályunk szétesettségének okaival és kitörési pontot kínálnak fel a generáció számára. Alig, alig vannak olyan zenében, könyvben elmesélt történetek, amelyek pozitív mintákat kínálnak a mai fiatal felnőtteknek. Ha a magyar mozira tekintünk, akkor az elmúlt évtizedben a sikeres filmek fiatal hősei szinte mindannyian lelki, vagy egzisztenciális problémákkal küzdő periféria sodródott emberek (Szezon, Dealer, Kontroll), vagy gátlástalan nyerészkedők (az Overnight brókerei, vagy a Kaméleon szélhámosai). Igazat kell adnunk Hirsch Tibor kritikusnak, amikor ezt írja a Filmvilágban: „a hatvanas évekbeli ifjú erőt és hitet szerzett a film végére, a hetvenes évekbeli, esetleg emlékszik rá, hogy egyszer, egyeseknek volt – lehetett – ilyen. A nyolcvanas évekbeli – egy Bódy-féle (még mindig fiatal) hős, vagy Jeles A kis Valentinója pedig – még annyit üzennek: nincs ilyen. Nincs ilyen, de vizsgálat után legalább szóra érdemes méltatni a dolgot – ez azért még mindig valami. Lehet ennél kevesebb? Lehet. „Élni kell, Dunát-úszni nem muszáj”. Ez volna a mai tanulság, mai filmek mai fiataljainak számára

Természetesen ott van a politika is, Szalai azt állítja, hogy a két új párt a Jobbik és az LMP mutat generációs jegyeket, amivel a választási adatok alapján aligha lehet vitatkozni. Sőt, a Jobbik-jelenség alighanem nehezen érthető a generációs szempontok figyelembe vétele nélkül. Az hogy, miért ebben a politikai formációban találták meg magukat a mai huszonévesek, miért különbözik éppen ezért a Jobbik az európai szélsőjobboldali pártoktól annak rengeteg oka van, amely szétfeszítené egy blogbejegyzés kereteit. Azonban, az talán nem véletlen, hogy a politikai elit által féltve őrzött status qou-t megtörni képtelen, generációjuk elveszettségét érzékelő fiatalok jórésze, miért éppen a radikálisoknál kötött ki. A szélsőjobboldal ugyanis éppen azt kínálta fel a számukra, ami kimaradt az életükből: a közösségi élményt, amelyet megélhetett a nemzeti rockzenekarok koncertjein, a hagyományőrző táborokban, vagy éppen a Magyar Gárda egyenruhájában. A Jobbik parlamentbe jutása és láthatóvá válása ráadásul még a közösségi sikert is megadta korábban még csak hasonlót sem érző huszonéveseknek.

Szalai szerint ugyanakkor 25-35 év közötti generáció már leírta magát, nincs esélye, hogy komoly teljesítménnyel rukkoljon elő. Közös pozitív élmények és minták nélkül ez valóban nehéz lesz, de talán mégsem kellene leírni minket. A nemzedék tehetséges tagjai talán még előrukkolhatnak valamivel, ami követendő minta lehet a többieknek, hogy legalább dacból is megmutassuk, hogy képesek vagyunk valamire.

5 Tovább

Biztos Úr

 

Ha Kafka média biztosról álmodna, az szigorú arcú, kiszámíthatatlan tekintély volna, aki ok nélkül tartóztatná le, kutatná át az iratait, emlegetne terhelő adatokat, melyeket végül az író tulajdonképpen belátna. Valóban mondott sértő dolgokat másra, valóban tovább élezte a konfliktust, ahol már amúgy is éles volt, valóban nagyzolt, tévedett és poénkodott. S mégis milyen alapon? – A Biztos ezeket vetné a szemére, és rosszul mondtuk az előbb, nem ok nélkül. Ez a vizsgálóbiztos az állam embere.

Aztán van a világban egy másik média ombudsmani típus, pontosabban kettő, de azok egyike sem az állam embere. Vagy médiumok által gründolt Sajtótanácsok szakmai képviselői, vagy egyes médium saját foglalkoztatott állandó kritikusa, de önkritikusa. Nem véletlen, hogy a médiában, ebben a különösen, máshoz nem hasonlítható területen a média ombudsman nem hatósági személy.

Nálunk valahol a kettő között van a Biztos státusa. Pontosabban a helyzete inkább kafkai, de a működése aligha, hiszen létezik nálunk egy demokratikus hagyománya a panaszok becsatornázásának, ez a korábbi ORTT Panasz Bizottsága. Igaz, az csak a kiegyensúlyozás kérdését kezelhette, a Biztos pedig bármit. Van tehát intézményes tapasztalat arról, hogy miképp kell a beérkezett panaszokat kivizsgálni, kezelni, még ha szélesebb is a vizsgálható kérdések köre. A március végén kinevezett Bodonovich Jenő ismeri a régi működési módot, de ha nem, az őt kinevező Szalai Annamária bizonyára el tudná látni jó tanácsokkal. (Már ez is kicsit furcsa volna nyugaton, hogy egy média ombudsmannak miképp is lehet a főnöke egy párt által kinevezett hölgy?) A magyar Biztosnak ugyanakkor lehetősége nyílik a bejelentések alapján olyan vizsgálatokat indítani, melyeket a Médiahatóság nem vizsgál. A delikvensnek kötelező betekintést engednie a vizsgálatokba – bár a forrást már nem kell kiadnia. S lehetősége van betekinteni az iratokba. 

Ha rosszhiszemű lennék, azt mondanám, hogy a Médiahatóság baráti alapon megkér egy magánszemélyt, hogy tegyen bejelentést a Biztosnál, s így elindulhat bármilyen eljárás, amit maga a Hatóság indítani szeretne. A mostani Biztos állítása szerint szeretne független lenni. Kafka rémeket látna, de nekünk se megnyugtató a jogi struktúra. Kicsit talán furcsa is, hogy átment az EB-szűrőn. Talán csak azért, mert erre túl késői volt a figyelemfelhívás.

De felejtsük el Kafka világát, mert a Biztos szeretne moderátor szerepet vállalni, és közönség érdekeit képviselni. Ő lesz a legfőbb közönségérdek-képviselő, és a civil szervezetekkel való kapcsolattartó.

0 Tovább

Kollektív bölcsesség

 

A Time magazin nemrég idősebb Bush elnöknek tette fel a következő kérdést: van-e valami az elnöki létben, amit csak egy elnök érthet? Ahhoz, hogy tökéletesen megértsük és értékeljük ezt a helyzetet, benne kell lenni, válaszolta. Ennek megfelelően, szerinte politikától függetlenül összeköti egy kölcsönös tisztelet és megértés Jimmy Carterrel, Bill Clintonnal, George W. Bush-sal és Barack Obamával. Magyarázható ez azzal, hogy elnökségüket követően már nem lehetnek egymás ellenfelei, mégis több van ebben a kijelentésben, mint puszta udvariasság, vagy a pozíció iránti tisztelet.

Tony Blair Obama döntését dicsérő nyilatkozata Oszama bin Laden halálát követően némiképp hozzájárul a jelenség megértéséhez. Vonatkoztassunk el attól, hogy mi a döntés súlya. Épp olyan fontos vezetői kérdés, hogy katonákat küldjenek ellenséges területre, mint az, hogy hogyan alakítsa a szociális politikáját a kormány. Hiába a hosszas előkészületek, megbeszélések és tájékoztatás, abban a pillanatban, amikor áldást kell adni egy intézkedésre, igazán magányossá válik a döntéshozó széke. Ezt az érzést csakis egy másik vezető értheti meg. Ilyen szempontból több a közös Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc között, mint gondolnánk. Még ha politikai ellenfelek is maradnak, még ha teljesen másképp képzelik Magyarország jövőjét, még ha kígyót-békát is kiabálnak egymásra, akkor is jobban értik egymást, és a vezetői pozícióval járó kihívásokat, mint egy a hatalomra törekvő politikus, vagy külső szemlélő.

Ennek ellenére Magyarországon mégsem alakult ki olyan (utólagos) megértés, vagy „sorsközösség”, mint az amerikai elnökök között. Ehelyett húsz éve gyakorlatilag ugyanabba a problémahalmazba ülnek bele az újonnan választott miniszterelnökök, mint elődeik. Mivel hazánkban 2006-ot leszámítva a rendszerváltást követően négyévente leszavazták a hatalmon levő pártot, a politikai pártok rendre csak a hatalomba való visszatéréssel foglalkoztak. A hatékony, jó kormányzás gondolatával kevésbé. Így aztán a hazai kormányfők helyzete kicsit mindig olyan volt, mint akit vízbe dobtak. Csakhogy aki menetközben akar/kénytelen megtanulni úszni, sok vizet nyel. Míg kívülről, vagy ellenzékből könnyű kritizálni, hatalomra jutva, szinte ugyanazon korlátokkal kell szembesülniük, mint az előző vezetésnek. A szavazói elvárások és a pártpolitikai érdekek következtében a változtatásra való képességük pedig nagyjából azonos volt. Mégis szinte elképzelhetetlen, hogy ahogyan az Egyesült Államokban George W. Bush és Bill Clinton összefogott Haiti megsegítésének ügyében egy közös alapítvány szervezésével, idehaza együttesen próbáljanak lendíteni valamit az ország sorsán a korábbi vezetők. Holott érdekes kísérlet volna, hogy vajon mire jutna kollektív bölcsességük.

0 Tovább

Veszélyes játék

 

Magyarország déli határaitól nem messze, mindössze pár száz kilométerre onnan nyugtalanító politikai folyamatok indultak be. Bosznia-Hercegovina az alkotmányos válság küszöbén áll, az 1992-95-ös véres háborúskodást is először közjogi huzavona vezette be. Hogy komoly a tét, jelzi, hogy Valentin Inzko EU-s főképviselő az ENSZ Biztonsági Tanácsa május 9-i ülésén úgy fogalmazott, hogy az 1995-ös daytoni béke-megállapodás óta Bosznia-Hercegovina a legsúlyosabb válsággal néz szembe. Az pedig ne tévesszen meg senkit, hogy a magyar tömegtájékoztatás hatalmas többsége még nem találta elég érdekesnek az ottani fejleményeket ahhoz, hogy beszámoljon róluk. Pedig, ha ott tovább romlik a helyzet, az hatással lehet miránk is, mert elég közel van az a térség mihozzánk (pl. menekültek idejövetele, az ország biztonsági kockázatának megnövekedése). A Méltányosság-blog olvasói legalább elmondhatják, mi időben szóltunk.

De akkor miről is szól a mostani válság Bosznia-Hercegovinában? Előre jelzem, a kérdés meglehetősen bonyolult, vaskos tanulmányban lehetne megírni a mostani helyzethez elvezető utat. Ehelyett csak a főbb konfliktuscsomópontokra hivatkozom. A dolgok megértéséhez mindenekelőtt azt kell tudni, hogy Bosznia-Hercegovina lakossága három fő népből áll: a muzulmánok (bosnyákok) aránya kb. 48%, a szerbeké  37 %, a horvátoké pedig 17%. A délszláv válság éveiben a három etnikai közösség közötti viszonyok rendkívüli mértékben megromlottak, és a már említett 1991-95-ben háború tört ki közöttük, mindenki mindenki ellen harcolt. A tragédiát fokozta, hogy az egymást gyilkolók majdnem ugyanazt a nyelvet beszélték , pontosabban a szerbhorvát nyelv különböző dialektusait. Az öldöklést a már említett, nemzetközi erők (mindenekelőtt az USA) által kikényszerített daytoni megállapodás zárta le. Ennek értelmében egy nagyon kacifántos államalakulatot hoztak létre, amelynek az volt a lényege, hogy Bosznia-Hercegovinát két részre osztották: a horvátok és bosnyákok által lakott Bosznia-Hercegovina Föderációt és a szerbek lakta Szerb Köztársaságot (nem keverendő össze a Szerbiai Köztársasággal, azaz a szomszédos Szerbiával). Ez a két entitás külön törvényhozást és kormányt, illetőleg kantonokat kapott, amelyek bizonyos kereteken belül saját területükön önállóan intézkedhettek. Az egész föderációt átfogó kétkamarás törvényhozást és kormányt szintén létrehozták, és mindennek fölé még egy EU-s főképviselőt is állítottak, akinek a fő feladata a rendszer megőrzése.

 A daytoni megállapodás kétségtelen előnye, hogy –igaz, békefenntartók segítségével – véget vetett a háborúnak. Hátrányai azonban az évek múlásával mind jobban kiütköztek. Egy nagyon bonyolult államjogi rendszer, mint amilyen a boszniai is, rengeteg konfliktust hordoz magában pusztán amiatt, mert nagyon nehéz pontosan elválasztani és lehatárolni a rengeteg szerv és testület feladat-és hatásköreit. Ráadásul egyik etnikai csoport sem igazán elégedett a fennálló állapotokkal: a bosnyák politikusok azért nem, mert a központ a szuverenitását csak igen korlátozottan tudja gyakorolni az egész ország területén, a horvátok nagyobb önállóságra tartanak igényt, a szerb politikusok pedig arra törekszenek, hogy a föderációs szerveknek alig legyen hatalma a Szerb Köztársaság fölött.

A konfliktus a 2010-es választások után éleződött ki, mert a megalakult föderális kormányt és parlamentet a boszniai szerb politikusok nem ismerik el, és ezzel nincsenek egyedül: a helyi választási bizottság sem tartotta jogszerűnek a parlament megalakulását, csakhogy ezt a döntést az EU főképviselője felülbírálta. A patthelyzet azóta is tart, amit fokozott április hónapja, ami végképp válságba döntötte az egész föderációt: a bosznia-hercegovinai szerbek képviselőháza ugyanis népszavazást írt ki a Szerb Köztársaság területén, miszerint a polgároknak abban kéne dönteniük, hogy  elfogadják-e a szövetségi bíróságok és ügyészségről szóló törvények hatályát a Szerb Köztársaságra nézve. Ha a júliusig megrendezendő népszavazás sikeres lesz, a Milorad Dodik elnök vezette Szerb Köztársaság akár azt is kijelentheti, hogy mostantól kezdve rá nem érvényesek a  szövetségi bíróságok és ügyészség határozatai. Nem kell mondani, ez az ország maradék egysége felszámolása felé tett fontos lépés lenne, ezért nem meglepő, hogy a föderális szervek tiltatkoznak,  a főképviselő pedig jelezte: kész hatályon kívül a népszavazás elrendeléséről szóló határozatot és a Szerb Köztársaság elleni szankciók bevezetésével fenyegetőzött. Milorad Dodik nem rettent meg. Kijelentette, a szerb népnek elege van a nemzetközi közösség zsarnokságából, és a  népszavazás elrendeléséről szóló határozat hatályon kívül helyezéséről szóló döntést a Szerb Köztársaság figyelmen kívül fogja hagyni. Aggasztó az is, hogy eddig az EU nem volt képes csillapítani a helyzetet. A konfliktus megoldását nehezíti, hogy több külföldi ország, köztük nagyhatalmak is beleszóltak a konfliktusba: az USA és az eddig megszólaló nyugati országok a szerb politika ellen, míg Oroszország és Szerbia a szerbek mellett foglalt állást. Ugyanakkor a polgárháború kirobbanása ellen hat, hogy Bosznia-Hercegovina az EU-ba szeretne kerülni, és a szintén odaigyekvő Horvátország és Szerbia sem feltétlenül a konfliktus kiélezésében érdekelt; egyik ország sem nyilvánította ki mostanában területi igényét Bosznia-Hercegovina horvátok és szerbek lakta részeire.

Itt tartunk most. Még van egy kis idő, hogy a népszavazásig valamiféle (legalább átmeneti időre szóló) kompromisszumot találjanak az egyre élesebben szemben álló felek. Ellenkező esetben az erőszak, jobb esetben „csak” a bosznia-hercegoviniai föderáció működésképtelensége lehet ismét a bosznia-hercegovinai politika főszereplője.

0 Tovább

Az alkotmánnyal szentesített megosztottság

 A 2010-es választások földcsuszamlásszerű Fidesz sikere után rengeteg elemző a magyar pártszerkezet teljes átalakulását vetítette előre, Beszéltünk, írtunk az Orbán által vizionált centrális erőtér megvalósulásáról, a Jobbik sikere mentén a rendszerellenes – rendszertagadó tengely kialakulásáról. Az új alkotmány elfogadása, illetve annak módja részben beteljesítette, részben tökéletesen felülírta a várakozásokat. Az elmúlt egy év legnagyobb tanulsága azonban számomra kétségkívül az, hogy a magyar politika képtelen kizökkenni a hagyományai által meghatározott pályáról. Kétharmados választási siker, gazdasági válság, etnikai feszültségek, uniós elnökség mind-mind olyan külső kihívások, amelyek elvileg a konszenzus irányába kellett volna, hogy tolják a politikai elitcsoportokat, ehelyett – az új alkotmányozás kapcsán – sokkal inkább a konfliktusok radikalizálódása következett be.

Mit értek radikalizálódás alatt? A bal- és jobbközép párt, amelyet eddig is abnormálisan mély törésvonalak választottak el, ha sokmindenben nem is, de abban egyetértett, hogy hellyel-közzel hajlandó volt magára nézve elfogadni az érvényben lévő alkotmányos szabályokat. Ennek az új alkotmány hatályba lépésével vége lesz. A politikai közösség egyik fele 2012 januárjától a „húsvéti alaptörvény” a másik a 89-es alapokon fog működni. Ezzel a minimális együttműködés esélye a nullára csökken, hiszen – hogy a miniszterelnök után szabadon én is focis hasonlattal éljek – ha a két csapat nem ugyanazon szabályok szerint focizik, ráadásul mindegyiküknek saját labdája van, akkor lehetetlen eldönteni, hogy végül ki nyert.

Ennek a folyamatnak van egy másik nem kevésbé káros következménye. A pártok olyan választás elé kényszerítik a választópolgárt, amely tulajdonképpen egyetlenegy eldöntendő kérdéssé egyszerűsíti a politikát. 89-es vagy 2011-es alapon állsz-e? Döntsd el, melyik oldalon állsz! – eddig ezzel a jelszó a radikális Jobbikhoz kötődő barikad.hu híroldal jelszavaként volt ismert. A jobb- és balközép pártok a legritkább esetben kényszerítik ilyen éles állásfoglalásra híveiket, hiszen az ilyen típusú politikai erők sikerének kulcsa szerte Európában éppen az volt, hogy képesek voltak rendkívül sok plurális véleményt egyszerre felszívni és megjeleníteni.

Jómagam – és az MPK-ban vagyunk így egy páran – sosem voltam igazán megelégedve a rendszerváltás alkotmányával, ennek okairól rendkívül sok elemzés született, különösen alkotmányjogász kollégánk, Szentpéteri Nagy Richard tollából. Másfelől természetesen vannak problémáim a 2011-es dokumentummal is. Azt hiszem, elég sokan vannak így ezzel, akik úgy gondolják, hogy a politikai viták alkotmányos szintre emelése kifejezetten káros és közjogi válságok, kétharmados felhatalmazás hiányában kormányzásra képtelen kormányok idejét vetíti előre. Mi történik, ha olyan párt nyer választást, amelyik tagadja az ország közjogi berendezkedését, ugyanakkor képtelen annak megváltoztatására?

Fel tudja idézni bármelyik politikusunk, hogy mi történt 1905-ben, amikor a dualizmus történetében először az ellenzék megnyerte a választásokat, ugyanakkor politikai programja a kiegyezés tagadására épült, éppen ezért lehetetlen volt megvalósítani? Akkor a teljes kormányozhatatlanságot az uralkodó által kinevezett, ugyanakkor a nemzeti ellenállás miatt szintén korlátozott potenciállal bíró Fejérváry-kormány igyekezett megoldani, végül pedig az ellenzék volt kénytelen feladni – egy titkos paktum keretében – a programját. Ezek a jelek akkor is a teljes magyar politikai rendszer válságát jelezték, és ez most sincs másképp.

Az kocka mindenesetre el van vetve, az új alkotmányt elfogadták, az ellenzék kijelentette, hogy önmagára nem tartja érvényesnek. A politikai közösség kettészakadása így már alkotmányos szintre emelkedett. Ez a folyamat azonban egészen addig, amíg a Fidesz kormányoz nem lesz nyilvánvaló, egy másik párt, vagy pártszövetség kétharmadnál kisebb sikere azonban minden bizonnyal komoly alkotmányos kihívás elé állítja a kettészakított rendszert.

0 Tovább

Nemzeti sikerélmények

 

Az elmúlt néhány napban két olyan fontos esemény is követte egymást az angolszász világban, amelyek alkalmasak voltak az adott ország lakosságának önbizalmának növelésére, nemzeti büszkeségük kifejezésére, erősítve azáltal a nemzeti összetartozás — vagy ha úgy tetszik — egység érzését. A londoni királyi esküvőre, és Oszama Bin Laden megöléséről szóló hírre gondolok. A két dolog kicsit furcsa együtt, mert az első az életről, a másik a halálról szól, de abból a szempontból módon hasonlítanak egymásra, hogy mindkettő felvillanyozta a nemzeti büszkeséget.

William herceg és Kate Middleton színpompás és méltóságteljes egybekelése sok polgár szívét megörvendeztette. A brit fővárosban több százezren ünnepelték az esküvőt, a TV-tudósítások és az eseményekről készült fényképek szerint mindenütt általános volt a jókedv és a lelkesedés, ami legalább kétszer is tetőfokára hágott. Először, amikor a népszerű ifjú pár a pompázatos hintóval a Buckingham- palota felé hajtott, másodszor amikor a palota erkéjén az újdonsült házasok a tömeg üdvrivalgásától kísérve kétszer is megcsókolták egymást.

Az emberek, akár tudatosan, akár nem, de ismét kinyilvánították ragaszkodásukat országuk jónak tartott hagyományaihoz, esetünkben a mintegy ezer éve fennálló királysághoz. Változhat folyamatosan a társadalom, átalakulhatnak és tovább is modernizálódhatnak szokásai, felfogása maga a királyi család  funkciója protokolláris és szimbolikus, ám utóbbi ereje igen fontos. Segít összetartani a nemzetet, puszta jelenlétével a jó értelemben vett folytonosságot testesíti meg. Kormányok jönnek és mennek, de a múlt nem egy eldobandó kacat, hanem vannak a fontos értékei, amit a jelennek és jövőnek is tisztelnie kell.  Az esküvői fogadalom színhelye is ezt az érzésvilágot közvetítette, hiszen az angol királyok hagyományos koronázási helyén, a lenyűgöző Westminster Abbeyban tartották a szertartást.

Összefoglalva, a nagy eseményt rendkívül pozitív üzenetet hordozott és az erre kíváncsi  turistáknak köszönhetően  anyagi bevételt ( a londoni hotelek forgalma ezekben a napokban megugrott)  és erkölcsi elismerést is hozott az országnak, amelyre az egész Földön kíváncsiak voltak a TV-nézők és az internetezők.

A másik esemény, Oszama Bin Ladennek meggyilkolása merőben más jellegű esemény, annyiban mégis hasonlít az előzőhöz, hogy szintén segítette az Egyesült Államok lakóinak nemzeti büszkeségének fenntartását. Külön figyeltem, hogy a sikerre hogyan reagálnak a közéleti szereplők. Mert az magyar szemmel nem meglepő, hogy Obama elnök igyekszik kihasználni a sikert, és büszkén nyilatkozgat az Al-kaida vezetőjének megöléséről. Az nálunk viszont már szokatlan, hogy Obama ellenfelei, a republikánusok is melegen üdvözölték a hírt, és az öröm pillanataiban nem igyekezték relativizálni a győzelmet, annak ellenére, hogy nem az ő adminisztrációjuk aratta le a sikert, bár részt vett az előkészítésben. John McCain republikánus szenátor, aki a 2008-as elnökválasztáskor Obama riválisa volt, kijelentette:  „Elismerésemet fejezem ki az elnöknek, és csapatának, mint ahogy azon egyenruhás férfiaknak és nőknek, továbbá a titkosszolgálat tagjainak ezért a nagyszerű teljesítményért”, nyilatkozta az a politikus, akinek csapata kemény kampányt folytatott Obama ellen annak idején. Ez azonban a múlt, most van ennél fontosabb is, örülni kell a sikernek, és elismerni azt, ha a kormány jól dolgozik- ezt sugallta McCain nyilatkozata. Méltatta a sikert  a szintén republikánus Sarah Palin egykori alelnökjelölt és George W. Bush volt amerikai elnök is. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lennének majd kemény viták — akár a terrorizmus elleni harc kérdésében – a demokraták és a republikánusok között, főleg, ahogy közeledünk a 2012-es elnökválasztáshoz. De most mindenki osztozni kívánt a siker közös örömében.

Nekünk, magyaroknak is szükségünk lenne olyan eseményekre, amelyekből erőt meríthetünk a szürke mindennapokban. Például kijuthatna a magyar focicsapat a VB-re és ott jól játszana. Állítom, bajainkról, ha rövid időre is, hajlamosak lennének megfeledkezni. Elkelne nekünk tehát egy olyan kollektív sikerélmény, amiben amúgy alig-alig van részünk.

0 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek