Méltányosság-blog

A Hajdúhadházon, és Gyöngyöspatán kialakult feszültség eddig nem követelt halálos áldozatokat, szóváltásokat, pofont és most kedd este Gyöngyöspatán tömegverekedést  viszont már igen. Talán bízhatunk abban, hogy a rendőrség megerősített járőrözése nyugalmat teremt. De meddig lesz nyugalom? Mi lesz, ha a rendőrök elhagyják Gyöngyöspatát? Elvégre nem állomásozhatnak ott százával az év minden napján, máshova is kellene a rendőr… Ha ők ott már nem lesznek, akkor is megmarad Gyöngyöspatán a rend? Vagy ha onnan elmenekülnek a cigányok, akkor majd ott lesz feszültség, ahova ők mennek? És mi lesz a többi, cigányok által sűrűbben lakott településeken, ahol szintén nagy ellenségeskedés uralkodik a roma és nem roma lakosság között?

Ebből is látszik, már megint csak tüneti kezelés zajlik. Azzal, hogy egyelőre sikerült elzavarni a gárdistákra nagyban hasonlító véderősöket és újfajta polgárőröket ezekről a településekről, még nem oldódott meg a probléma. A cigányoktól félő lakosok egy része ugyanis örült ezeknek a radikális járőrözőknek, mert úgy érezték, hogy az állam tehetetlen, nem védi meg őket, és végre akadtak, akik az állam helyett úgymond elvégzik a feladatot. A kormány eleinte tűrte is e félkatonai alakulatok vonulását, azt sugallva, hogy nincs ellenére, hogy segítenek neki a rendteremtésben. Csak akkor változott a kormányzat magatartása, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezen csapatok megtűrése aláássa a miniszterelnök által többször hangoztatott mondat hitelét, miszerint Magyarországon csak a rendőrség gyakorolhatja az erőszak monopóliumát, nem beszélve arról, hogy a Jobbik ügyesen megjelent ezeken a településeken, és jól bemutatta, hogy a kormány fogadkozásai ellenére még sincsen közbiztonság.

A nem hivatalos járőrözők tehát már/még nincsenek az utcákon, a feszültség, a gyűlölet megmaradt. A cigánykérdés megoldásához, vagy legalább kezeléséhez egy tapodtat sem került közelebb az ország. Természetesen nem egyedül az Orbán-kormányt terheli ezért a felelősség, hiszen nemcsak kormányok, hanem korszakok birkóztak ezzel a problématömeggel. Már az MSZMP is kénytelen volt rögzíteni az 1960-as évektől a cigányság helyzetének romlását, ami a rendszerváltozás óta nagymértékben súlyosbodott. Azért viszont már nagyon is felelős az Orbán- kormány (főleg, hogy kétharmados többség áll mögötte), hogy komplex politikát dolgozzon ki és hajtson végre. A cigánykérdésnél ugyanis minden összefügg mindennel: foglalkozni kell szegénypolitikával, oktatási kérdésekkel, mentális nehézségekkel, területfejlesztéssel a halmozottan hátrányos kistérségek vonatkozásában, ehhez kéne igazítani a gazdaságpolitikát… E komplex látásmódra viszont felkészült közigazgatási személyekre vannak szükség, egymással gördülékenyen együttműködő minisztériumokra, amelyek hajlandók a civil szférával is együtt dolgozni. Csökkenteni kellene a korrupciót, hogy a cigányság felemelésére szánt pénzek megfelelőbben hasznosuljanak, mint eddig.

Hogy elég lesz - erre az erre a ciklusból még hátralévő három év, nem tudhatom biztosan. Azt viszont igen: ha nem sikerül érezhető javulást felmutatni, akkor nem ússzuk meg egy-két pofon elcsattanásával, vagy tömegverekedéssel. Gyöngyöspata egy ízelítője volt csupán annak, mi várhat ránk rosszabb esetben.

Tegnap Pelle János A szinglik országa lettünk? című írásában a következő idézeten akadt meg a szemem: „Meg merem kockáztatni az állítást: arról, hogy napjainkban a megkötött házasságok száma folyamatosan csökken, és a labilis együttélési formák száma növekszik, nem annyira a férfiak, hanem inkább az önálló életstratégiát választó nők tehetnek. Nagymértékben rajtuk, s persze a korszerű fogamzásgátló eszközök használatán múlik az is, hogy a nők első gyereküket gyakran 30 év fölött szülik meg, és egyre kevesebb gyermeket vállalnak. Így Magyarországon, számos más európai országhoz hasonlóan, a népességszám csökken. Ugyanakkor a „szinglik”, az egyedülállók száma folyamatosan növekszik, s nincs messze az idő, amikor a közvélemény szemében teljesen elfogadott lesz, hogy egy nő karrierjét és egyéb vágyait részesíti előnyben egy vagy több gyermek felnevelése helyett.”

Több ponton is vitatkoznék ezzel a mondattal. Az írás ugyanis egyfelől stigmatizálja a szingliséget, másfelől az „önálló életstratégiát választó nőket” teszi felelőssé a házasságok számának visszaeséséért, valamint a demográfiai csökkenésért. Mindezt úgy, hogy ráadásul a nők többsége Magyarországon még csak nem is az említett individualista, önmegvalósító életmódot követi. Hazánkban még mindig sokkal inkább a hagyományos nemi szerepek vannak érvényben, mint tőlünk nyugatabbra. Mi több, a szerző úgy teszi felelőssé a nőket a világszerte tapasztalt társadalmi választásokért, hogy gyakorlatilag alig vannak nők a hazai törvényhozásban. Férfi többség formálja világunkat olyanra, amilyen. Férfiak döntenek a családpolitikáról, az oktatásról, egészségügyről, foglalkoztatásról és egy sor olyan kérdésről, amelyek befolyásolják mind a házasság, mind a gyermekvállalás tényét.

Nem mernék pálcát törni senki feje felett. Ahogy korábbi írásomban is írtam, a választás jogát kell megteremteni férfiak és nők számára egyaránt e kérdésekben. A cikk ezzel szemben azt sugallja, hogy valaki, mégpedig a szingli nők, hibásak. A szerző klasszikusan arra apellál, hogy a nők önzők, amikor előtérbe helyezik szakmájukat és „vágyaikat” a gyermeknevelés helyett. Ugyanakkor elfelejti, hogy egy kapcsolathoz két ember kell. Az egyedülálló életmód nem szégyen, ahogy a házasság sem érdem, hanem két ember közös, egymásért és adott esetben jövendőbeli gyermekeikért vállalt felelős döntése. Így a házasságért vállalt áldozat sem lehet egyoldalú. Kézenfekvő válasz a női emancipációt, a fogamzásgátlás elterjedését hibáztatni a változó szokásokért, de nem lehet elmenni bizonyos társadalmi jelenségek mellett, amelyek jóval nagyobb szerepet játszanak-e kérdésben, mint a szerző által felhozott érvek. Gondoljunk csak bele, nyelveket beszélő diplomások hada munkanélküli vagy kénytelen szakmáján kívül elhelyezkedni. Külső segítség nélkül, kezdő fizetésből nem lehet lakást venni. Így nem lehet felelősen családot alapítani.

Rá kell jönni, hogy nem feltétlenül baj a csökkenő házasságok száma. Ez nem jelenti azt, hogy ne akarnák összekötni emberek az életüket, vagy ne akarnának gyereket. Pusztán annak jele, hogy mindezt nem a hagyományos, megszokott módon szeretnék. Az őskorban sem létezett a házasság intézménye, mégsem halt ki az emberiség. Nem egy papír biztosítja az együtt maradást, hanem az emberi kapcsolatok minősége. Mint írja, „alapjában véve az iskolai oktatásba és nevelésbe kellene beépíteni egy olyan, alaposan kidolgozott mentálhigiénés programot, mely meggyőzi a fiatalokat, elsősorban a lányokat arról, hogy a házasság még mindig a legkonstruktívabb keret, melyben az emberi élet kiteljesedhet, és áldozatokat is érdemes is vállalni érte”. Ha valamit tanítani, fejleszteni kéne az iskolákban, az az egymásra figyelés, empátia, kommunikációs készségek, és a konfliktuskezelés. Egyszóval a társas együttlét alapjai, ami nem csak párkapcsolatok, hanem a hétköznapi interakciók kiindulópontjai is.

Le kell számolni azzal a berögződött eszmével is, hogy a demográfiai csökkenés visszafordítható. Nem az. Csupán mérsékelhető, illetve a hatásai ellensúlyozhatók. Felesleges küzdeni egy természetes folyamat ellen. Ugyanakkor tévhit, hogy a „karrierista” nők nem akarnának gyereket. Meg kell teremteni a gyermekvállalás infrastruktúráját és feltételeit, ahogy a skandináv országokban, és megugranak a születésszámok. Továbbá ösztönözni kell az öngondoskodást, a nyugdíjkorhatár kitolását, és az egészséges életmódot. Egy öregedő társadalom ugyanis nem feltétlenül kell, hogy nyugdíjas társadalom legyen. Egy idősödő, ámde aktívabb munkaerő mellett nem azért kellene ösztönözni a gyermekvállalást, hogy legyen, aki finanszírozza a nyugdíjrendszert, vagy eltartsa idősödő szüleit.

Végső soron egyáltalán nem volna baj, ha a társadalom szemében végre elfogadottá válna, ha egy nő az önmegvalósítás útjára lép. Hihetetlen társadalmi nyomás nehezedik nőkre és férfiakra egyaránt, hogy megfeleljenek a mára már érvényét vesztett elvárásoknak. Nem lehet visszafelé haladni az időben. Az egyedülálló személyeket lassan úgy stigmatizálják, mint a melegeket. Egyre többen betegségnek, társadalmi fertőnek, sajnálatos, lenézendő dolognak tartják az egyedüllétet. Holott egyáltalán nem az egyedüllét vagy együttélés a fontos, hanem a boldog élet. Egy boldogtalan házasság netán többet érne, mint két „szingli” harmonikus kapcsolata? Egyáltalán ki hivatott mások élete felett ítélkezni? És mi a helyzet azokkal a házaspárokkal, akik nem szeretnének gyermeket? Vagy azokkal a párokkal, akik ugyan nem házasok, de együtt nevelnek gyermeket? Ők is „hibásak”, akárcsak a szingli nők? De hiszen a társadalom elvárásainak felét már teljesítették!...

Mostanában a gond a tiszteletlenséggel van. Jeskó József korábbi blogbejegyzésében aggódott is amiatt, hogy ez hová vezethet, én meg a szabályozás lehetetlenségét fogom feszegetni. Az új média tiszteletlensége kétségtelen. Honlapok, de főként blogok az irónia tárgyává tesznek bármilyen kezdeményezést, mely egységet, békét és rendet szeretne. Jól látszott ez már a nemzeti együttműködés nyilatkozata esetében. Ami kötelező, az rögtön a féktelenül tomboló őrjöngés, vagy épp a maró irónia tárgyává válik.

Némi aggodalom e szabad és tiszteletlenül tomboló nyilvánosság részéről csak akkor volt megfigyelhető, amikor a kormány előterjesztette a Médiaalkotmányt. Ez ugyan az újságírók tényfeltárásának sohasem látott szabadságot ígért, de a blogolókat már korlátozni szerette volna, pl. a regisztrációkényszerrel. A Médiatörvény és az új Médiatanács is rendet ígér, tiszteletet már valószínűleg az új közegben nem tud teremteni egyik sem. A kiegyensúlyozási kényszer is rendkívül megijesztette a szabad publicisztika műveléséhez szokott újságírókat. Akkor csak annyit tudtak kitalálni, úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna, írnak tovább, ahogy eddig is, aztán majd meglátják mi lesz. Hát az lett, hogy minden maradt a régiben, sőt még szabadosabb lett. Eu-s nyomásra a kiegyensúlyozottság nem feltétel, a regisztrációs kényszer pedig nem terjedt tovább a kereskedelmi céllal működtetett honlapoknál, s valóban – ahogy ezt a jogalkalmazók mindig is állították -, maga a regisztráció nem is jelent semmit.

Ha az online médiát figyeltük ott is láthattuk, hogy a médiatörvény körüli nemzetközi botrány ismertetésében semmiféle önkorlátozást nem léptettek életbe, igazolva egyébként azt, hogy valóban nincs cenzúra, és nincs önzencúra sem. Épp ellenkezőleg.

Azok az újságírók, akik a rendszerváltás óta azon dolgoztak, hogy a liberális túlsúlyt kiegyenlítsék, most nem értik, hogy a leszerepelt baloldal, a megerősödő konzervatív média, valamint a Fidesz elsöprő győzelme ellenére, miért nem változik a nyilvánosságban semmi, sőt, mintha a tiszteletlenség csak tovább növekedne. Nem tűnt ez fel Gyurcsány esetében, mert őt nem tekintették legitimnek, de hogy Orbán Viktorral szemben is hasonló legyen a nyilvánosság, ez számukra nem érthető. Pontosabban nem is hasonló, mert Orbánnal szemben nem a nyers erő, hanem a gyilkos irónia, nem a szókimondó egyszerűség, hanem az önmagát szórakoztató stílusjátékok dominálnak. (Ámbár ki tudja, akad Orbánnal szembeni megvadult blogger is.)

Az új média megrendszabályozhatatlan voltának oka legfőképp az, hogy vele szemben a  tekintély, a parancs, és a tiltás nem működik. (Ld. pozitív példaként Török Gábor blogját, ahol az őt élesen kritizálókat a politológus direkt felrakja a lap oldalára.) Van azonban egy másik ok is, amire néhány közösségi médiával próbálkozó politikus a példa. Úgy, ahogy Deutsch Tamás szlenghasználata során tette, csak olaj a tiszteletlen stílusra. Deutschnak igaza van abban, hogy odalent a stílus ketrecharcos, de ahogy mondani szokták, aki korpa közé keveredik…

S végezetül a tömegkultúrát sem kikerülni nem tudja a politikus, sem pedig meglovagolni. Az egyik képviselő a napokban a „Helló kislány ó szia helló, álljunk össze mint két kicsi legó” szövegű Fluor Tomi számból vette át a két kicsi legó részletet. Azt mondta, hogy lám az MSZP és az LMP úgy összenőtt, mint két kicsi legó. Az origo ismertette a felszólalást, de láthatóan Fluor Tomi kiemelése még inkább érdekelte. Ez se túl lényegre törő kiemelés, de miért is ne idézze, ha a politikus valóban tiniszámokat használ beszéde során.

Mindhárom esetben a média tiszteletlensége csak reakció. Reakció az ünnepélyesség kötelező tételére, a politikus szleng- vagy a tömegkultúra-szóhasználatára. A virtuális térben ott van az, ami régen csak a konyhában beszélgető barátok közt volt meg. Ezzel a hanggal kénytelen kicsit együttmozogni a tömegkommunikáció egésze. Megoldás volna, ha mindent betiltanának, akkor volna-lehetne tekintélye a köztársasági elnöknek, az Alkotmánynak, a miniszterelnöknek. Így is legitimek, csak tekintély nélkül azok.

Az Országgyűlés Fidesz-KNDP-s többsége 2011. április 18-án elfogadta ugyan az új alkotmányt, pontosabban Magyarország Alaptörvényét, az ünnepélyességnek, az emelkedettségnek mégis alig volt valami nyoma. Nagy taps persze volt, Kövér László házelnök is meleg szavakkal méltatta az Alaptörvényt. Nem voltak viszont a szavazás után bevonuló fanfárok, történelmi zászlók. Hírlik, hogy majd jövő hétfőn megadják a módját, amikor Schmitt Pál köztársasági elnök ünnepélyes keretek között aláírja az Alaptörvényt. Csakhogy Schmitt Pál viseli megválasztói (Fidesz) sorsát, népszerűsége megy lefele, amihez persze az is vastagon hozzájárult, hogy a helyesírási hibák körüli botrányok, az államfői hivatalban rokonok alkalmazása miatt egyes ellenzéki honlapok és bloggerek köznevetségének és gúnyolódásainak céltáblájává vált az a köztársasági elnök, akinek a nemzet egységét kéne megjelenítenie.

Ennek a napnak történelmi jelentősége persze vitathatatlan, mégsem hozott az ország közvéleményét átjáró általános örömöt, pláne nem eufóriát. Sokat és sokszor bírálták amiatt az 1989-90-es közjogi rendszert, illetve rendszerváltozást, hogy nem hozott katartikus élményt. Hát, nem hozott a 2010-11-es rendszerváltás sem. A mostani események nem emlékeztetnek az 1989-es prágai bársonyos forradalom élményére, vagy éppen a berlini fal ugyanabban az évben történő leomlására. Mindkét történelmi fordulóponton százezrek voltak az utcán, és küzdöttek általuk szépnek tartott célokért; mindenekelőtt a nagyobb szabadságért. A berlini fal leomlásakor ismeretlen emberek ölelték meg egymást, voltak, akik sírtak örömükben. Ezzel szemben nálunk a  lakosság nagy része „elszenvedte” az EKA, majd az NKA tárgyalások eredményeit. Tüntetések csak egyszer-kétszer voltak, nem úgy, mint az NDK-ban 1989 szeptemberében-októberében, vagy Csehszlovákiában pár hónap múlva. Mindkét országban tömegmozgalmak kényszerítették ki közvetlenül a kommunista párt-és állami vezetőségek lemondását (közvetve persze a világpolitikai változások). Ilyen nagy tüntetéshullám, amelyben az emberek százezreinek kollektív sikerélménye lett volna, hogy közösen elértek valamit, nem volt Magyarországon. Új alkotmányunk már van, de eddig még nem tódultak a Fidesz hívei százezrei sem az utcára, hogy örüljenek ennek a valóban fontos dokumentumnak. Inkább az Alaptörvény ellenfelei hallatták eddig a hangjukat az utcákon, a Medián szerint a közvélemény nagyobb része egyelőre  nem igazán látja az új Alaptörvény szükségességét

Új alkotmánya van tehát Magyarországnak, de a megosztottság a régi. Mi, a Méltányosság Politikaelemző Központban már többször elemztük a közjogi frontvonalak kialakulását, amelyeket az alkotmányozás kiélezett. Jeskó József kollégám rámutatott, hogy feléledtek a dualizmus korszakából – már akinek – ismerős közjogi viták, nevezetesen, hogy a kormánypártok a dualista rendszer melett álltak ki, az ellenzéki pártok pedig elutasították a rendszert. Én korábban is írtam arról, hogy a Fidesz az új Alaptörvénnyel beteljesíti az új politikai rendszer nmegalkotása iránti igényét. Antal Attila elemzőtársam éppen pár napja írt arról, hogy két egymással versengő alkotmányos kultúrát formálnak a szemben álló felek. Ehhez hozzáteszem : A mostani ellenzék, illetve a Fidesz politikáját elutasító értelmiségiek (pl. Babarczy Eszter, Lengyel László) nem is csinálnak  abból titkot, hogy amint erre lehetőség lesz, le kell számolni a Fidesz által az Alaptörvényben és más kétharmados törvényekben megalkotott közjogi rendszerével. Már most mondogatják, hogy vagy népszavazással kell megsemmisíteni az új Alaptörvényt, illetve  annak egyes rendelkezéseit,  vagy pedig egy alkotmányozó kétharmados választási győzelemmel kell megverni a Fideszt a következő választásokon. A Fidesz által most megszavazott Alaptörvénnyel szembeni frontok és lövészárkok kiépítésére kedvezőek a feltételek. A vagy-vagy képlet imígyen szól: aki az Alaptörvény rendszere mellett van, az a Fideszt támogatja, aki azt elutasítja, az a demokrácia mellett van. Ennek a helyzet kialakulásáért persze mindegyik fél közrehatott, hiszen az egyik párt reakciója és ellenreakciója egyáltalán nem volt független a másiktól. Mégis, a legnagyobb felelősség a Fideszt terheli a kialakult helyzetért, mert neki volt meg az alkotmányozó többsége, tehát tőle függött az, mennyire veszi figyelembe a más gondolkodásúak véleményét a különösen érzékeny kérdésekben (pl. Nemzeti Hitvallás szövege, Alkotmámybíróság hatásköre). Márpedig a Fidesz komolyan nem is mérlegelte ellenfelei szempontjait és érzékenységét, és felvette az „úgyis az történik, amit mi akarunk” viszonyulást. Ezek után nem is logikátlan, hogy az ellenzék sündisznóállásba vonul, és a Fidesz által alkotott konstrukció egészét elutasítja.

Ez a helyzet persze nem most történik először nálunk, a magyar politikai kultúrában – ellentétben a németével – nemhogy a megegyezésre való törekvés gyenge, hanem egymás érveinek helyes interpretálása, azaz figyelmes meghallgatása sem éppen az erősségünk. A dualizmusban és a Hothy-rendszerben a kormánypártok a rendszert mindenképpen fenntartani akarva igyekeztek uralmukat megőrizni, és az ellenzéket kormányra nem engedni. Az 1948-49-es rendszerváltozás után a rendszer ellenfelei örültek, ha puszta életüket megkímélték a hatalom erőszakszervezetei. Az 1989-90-es rendszerváltás utáni politikai klíma – itt nem részletezhető okok miatt  – újraélesztette ezeket a tradíciókat, amelyek következtében a politikai erők csak igen kevés kérdésekben jutottak megegyezésre, s akkor is csak összeszorított foggal. Most, hogy a Fidesz  azt gondolta, hogy a vele szembenállókkal úgyis lehetetlen az alkotmányozásról kiegyezni, cselekedett és alkotmányozott, gondoljanak az ellenzők erről bármit is.

Folytatódhat a közjogi harc, újult és még nagyobb erőkkel, régi és új szereplőkkel.

Rengeteget írtunk már itt a blogon is az internet – azon belül is a webkettő – politikai hatásairól. Ezek a bejegyzések jórészt a pozitív hatásokra hívták fel a figyelmet: milyen szerepet tölthetnek be a közösségi portálok egy-egy választási kampányban, a közvélemény formálásában, hogyan kínálnak felületet a civilmozgalmak, tüntetések megszervezéséhez,  egyáltalán hogyan hat az online agora a közbeszédre. A pozitívumok mellett azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ennek a kommunikációs csatornának nemcsak haszna, hanem számos rendkívül káros hatása is van.

A problémák gyökere alighanem itt is a magyar közélet mély megosztottságából fakad. A korábban a jobb-baloldali tengely, újabban egyre inkább a közjogi kérdés mentén megosztott táborok között már rég elveszett, vagy tán nem is volt soha közös nevező. Az ellenfél helyett a szemben lévő táborban ellenségek vannak, akik zsigerileg gonoszak és a nemzet vesztére törnek, amelyet csak a mi oldalunk képvisel és képes megmenteni. Ez a küzdelem a rendszerváltás óta tulajdonképpen folyamatosan, bár változó intenzitással zajlik, igazán durvává azonban az őszödi beszéd utáni időszakban vált. Jelenleg – mint arra sokan felhívták a figyelmet – jó esély van arra, hogy ezek a pártpolitikai küzdelmek alkotmányos szintre emelkedjenek, tekintve, hogy egyik oldal nem fogadja el, éppen ezért nem érzi önmagára érvényesnek a másik által lefektetett alaptörvényt.

Ebbe a közegbe érkezett meg és terjedt el tömegesen az elmúlt évtized elejétől az internet. Blogokon, fórumokon, újabban a twitteren, Facebookon az ellentáborok lelkes hívei nagyon hamar megtalálták egymást. A szlengben nagyon gyorsan meg is honosodott a „trollkodás” kifejezés, amikor az egymással vitázó felek nem is törekszenek arra, hogy érvekkel igyekezzenek meggyőzni vitapartnereiket, hanem inkább válogatott trágárságokkal küldik el bármilyen hír kapcsán melegebb éghajlatra egymást. A közéleti kérdésekkel foglalkozó oldalaink jó része így aztán – moderálás hiányában – tele lett olyan színvonalú szöveggel, amelyek az internet megjelenése előtt maximum a rosszabb kocsmákban hangozhattak el.

Legújabban úgy tűnik, hogy politikusaink és közéleti szereplőink is beszállnak ebbe a „nemes” versengésbe. A minap Deutsch Tamás fideszes EP képviselő írta az ex-miniszterelnökről twitter bejegyzésében: „Vannak szemét alakok. Vannak aljas emberek. Vannak rosszindulatú őrültek. Vannak irtózatos gecik. Vannak gusztustalan rohadékok. És van Gyurcsány.” A másik oldal sem kíván lemaradni, a baloldali Dávid Péter a Facebookon Orbánt nevezte „ostoba, öntelt, demagóg, felcsúti bunkónak”. Figyelem, itt nem szélsőbaloldali mozgalmárok vitáznak neofasisztákkal, hanem elvileg mérsékelt jobb- és baloldaliak!

Hová vezet ez? Őszintén szólva nem tudom, de közbeszédünk romlása tény. Az internet adta szabadság valóban utat nyitott mindenki számára, hogy véleményét írásban is kifejtse és a legszélesebb közvélemény felé kinyilvánítsa. A megosztott közegben azonban nagyon hamar megjelentek és gombamód szaporodnak az érzelmileg túlfűtött, sértő megnyilvánulások. Sajnos úgy tűnik, már abban a fázisban vagyunk, amikor a fontosabb véleményformálók is kezdenek ebben a minősíthetetlen stílusban megnyilvánulni.  Ez nemcsak azért baj, mert ízléstelen és ciki, hanem azért is, mert tovább csökkenti az értelmes viták lehetőségét. A józan hangvételnek, a részletekbe menő elemzéseknek, hogy ne mondjam a másik oldal felé nyitott, méltányos magatartásnak itt nagyon nehéz lesz helyet kiharcolni. Azt hiszem, kollégáimmal mi mégis megpróbáljuk…

A technika ördöge utolérte Barack Obamát múlt heti kampányrendezvényén. Miután a sajtót kitessékelték a teremből, véletlenül bekapcsolva maradt mikrofonja. Így aztán élőben közvetítették, ahogy a zártkörű rendezvényen beszámol támogatóinak a republikánusokkal folytatott kemény költségvetési tárgyalásokról. „"I said, 'You want to repeal health care? Go at it. We'll have that debate. You're not going to be able to do that by nickel-and-diming me in the budget. You think we're stupid?'” Ami körülbelül annyit tesz, hogy „Azt mondtam, ’Vissza akarják vonni az egészségügyi reformot? Próbálják meg. Lefolytatjuk ezt a vitát. Nem fogják tudni véghezvinni azzal, hogy „lehúznak” a költségvetésben. Azt hitték hülyék vagyunk?’” Mielőtt meglepődnénk a stíluson, fontos megérteni, miről is van szó. A teljes szöveget végighallgatva kiderül, Obama arra utalt, hogy másfél évébe telt és komoly politikai ára volt annak, hogy keresztül tudta vinni az egészségügyi reformját, így nem fogja tétlenül nézni, hogy a republikánusok a költségvetésben megszorításokra hivatkozva pénzelvonással valósítsák meg azt, amit a törvényhozásban nem tudtak. (Nem is sikerült. Hiába fogadta el a képviselőház a republikánusok egészségügyi reformra vonatkozó forráselvonási javaslatát, az nem ment át a demokrata többségű szenátuson.)

Miközben nyilvánvalóan nem okozott örömujjongásokat Obama „igazságbeszéde”, nem volt komoly következménye. Nem először fordul ugyanis elő hasonló az amerikai politikai életben. 2010-ben az egészségügyi reform elfogadásakor Joe Biden alelnök mikrofonja maradt bekapcsolva, így tisztán hallhatta mindenki, ahogy az elnökhöz fordulva, hirtelen örömében káromkodik egyet. Korábban George W. Bushnak is meggyűlt a baja a hangosítással, ő egy újságíróról fejtette ki - nem túl hízelgő - véleményét ország-világ füle hallatára.

A jelenség ugyanakkor jó néhány kérdést vet fel a politikai nyilvánosság természetével kapcsolatban.

1. Baj-e, ha kiderül, a politikus is csak ember? Ő is káromkodik, ő sem tökéletes?

2. Hogyan létezhet egy „külső” választói igazság, és egy „belső” bennfentes valóság?

3. Ha az egyenes beszédről tudni lehet, hogy kontraproduktív, miért születnek mégis időről időre ilyen, és ehhez hasonló beszédek?

Az első kérdésre viszonylag egyszerű a válasz. Szeretnénk azt hinni, hogy politikusaink jobb, nemesebb emberek nálunk. Ez különösen igaz az Egyesült Államok elnökére, akit a világ leghatalmasabb politikusának, a szabad világ fejének tekintenek. Ugyanakkor jóleső érzés az is, hogy mégsem elérhetetlen. Tudni lehet róla, hogy szeret kosarazni, időnként romantikus vacsorára viszi feleségét, és mindig ugyanabba a fagyizóba jár a lányaival, amikor Hawaiion nyaralnak. Ezek átlagos dolgok, amelyek emberibbé tesznek minden politikust. Ebből következik, hogy hiába, a közszereplőknek kiemelten kell(ene) ügyelniük szavaikra, az vesse rájuk az első követ, aki még sosem káromkodott. Ettől még persze kommunikációs szempontból komoly hiba, ami történt, mégis, egy olyan vétség, amit az amerikai szavazók megbocsájtanak. Ami miatt érdemes azonban foglalkozni vele, az az, hogy egy nyílt fórumon ezt így, ilyen formában mégsem lehetett volna elmondani. Az, hogy egy zárt eseményen, sajtónyilvánosságon kívül másként fogalmaz az Egyesült Államok elnöke, elgondolkodtató.

Második kérdésünk a nyilvánosság ördögi körére keresi a választ. A politikát ugyanis a világon mindenütt áthatja egyfajta őszinteségi csapda. A politikusok legfőbb dilemmája, hogy meddig lehet elmenni az igazsággal, milyen mértékben lehet „beavatni a szavazókat”. Ez adja a politikai lét elviselhetetlen könnyűségét. A választókkal ugyanis nem feltétlenül lehet felnőttek módjára beszélni. Teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak, hazugságba taszítják a politikust szavazataikért. Többek között ez az oka annak is, hogy hazánkban húsz éve nem lehet elfogadni semmilyen reformot, ugyanis a pártok egymást kénytelenek túllicitálni a győzelem érdekében. Ebből kiindulva, a választási kampányok mantrájává akár azt is tehetnénk, hogy szakpolitikával, őszinte beszéddel, ígéretek nélkül nem lehet választást nyerni.

Végezetül, a válasz a harmadik pontra, és egyben az egész jelenségre, Obamától-Őszödig a bennfentesség húzóerejében rejlik. Zártkörű rendezvényeken a politikusok egyfelől valóban hajlamosabbak megfeledkezni magukról, másfelől a beavatottság érzés keltése a hívekben az egyik legjobb eszköz a támogatók elbűvölésére. A választók szimpátiájáért cserébe egy politikai vezetőnek mindig hajlandónak kell lennie egy kicsit „sztoriznia” a támogatókkal. Akár annak árán is, hogy a technika malőrje, a rosszindulat, vagy egy politikusi hiba következtében kiderül, kétféle politikai valóság létezik, és hogy a politikus is ember. Ennek megfelelően kell értékelni az esetet. Azonban ezeken a „bennfentes” beszélgetéseken vékony jégen táncolnak a politikusok. Hiszen mi is történt? A résztvevők egy pillanatnyira közelebb kerülhettek az elnökhöz. Megtudhatták, milyen kemény küzdelmet folytatott a republikánusokkal. Egy ilyen beszéd fültanújaként, az „igazság”, a belső tudás részeseként a hallgatóság úgy érezhette, „Most aztán kapunk valamit a pénzünkért cserébe.” A mikrofon révén ugyanakkor, ha csak pár percre is, a bennfentes valóság kikerült a nagy nyilvánosság elé, vélhetőleg komoly fejtörést okozva a kampánytanácsadóknak. A két valóságot utólag összeegyeztetni ugyanis nem egyszerű feladat.

Az új közszolgálati médiastruktúra csúcsáról, az Alapról (MTVA) már írtam. Kicsit veszélyesen összpontosul itt olyan hatalom, ami persze a BBC struktúrájához hasonló, csak épp a BBC professzionális irányítási kategóriába sorolja a szakirodalom, mi pedig a média irányítás kormányzati modelljébe tartozunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Papp Dániel kinevezése.

Az első szakkifejezés amit itt kiemelnék a struktúra etikája, ugyanis ennek figyelmen kívül hagyása sajnos nálunk nem ritka. Az önálló részrendszerek irányításában a részrendszerek csúcsán lévő felelősséget vállal a szervezetben történtekért. Nálunk mikor vállalt felelősséget Eötvös Pál a Teller-levél közlése miatt? – A költői kérdésre a válasz az, hogy soha, semmikor. A Népszabadság éléről hivatalosan nem emiatt távozott, s hogy a MÚOSZ elnöke lehetett csak azt bizonyítja, hogyha kikerülsz egy kicsit a külföldi kontroll alól, akár felfelé is bukhatsz. Frei Tamás félresikerült pszeudoesemény gyártása azért nem maradt következmények nélkül, mert ő egy kereskedelmi televíziónál dolgozott. A közszolgálati bukásokban az etikára való hivatkozás mindig ürügy, a kereskedelminél valamivel jobb a helyzet, és nem a hatóság (Médiahatóság vagy ORTT), hanem a piaci önszabályozás és a nyugati menedzsment miatt.

A magyarok koordinálta civilizáció a törzsi hűséget jutalmazza, melynek nincs köze a professzionális értékekhez. (Új médiatörvényünk a baloldali sajtó szerint rossz, a jobboldali szerint rendben. Mi ez, ha nem a professzionális közös nevező hiánya?) Nem léptünk előrébb ezen a téren a rendszerváltás idejében, s ma Papp Dániellel is ugyanott tartunk. A struktúra etikájának funkciója, hogy a bukott vezető után jövő mindent megtesz azért, hogy hasonló hibát ne kövessen el, mint elődje, s épp ezért a hibák nem megroppantják az intézmény iránti bizalmat, hanem megerősítik.

Ahol a struktúra etikája nem működik az újságírók közt, csak a törzsi érvényesülés, ott a nyilvánosság elfordul a médiától, hiteltelennek tartja, s joggal nem bízik benne. Sokan cinikusan legyintenek, megerősítve látván elképzeléseiket a hatalom természetéről, de emiatt nem is emelik fel hangjukat. Ez visszaigazolja Papp Dánielnek, hogy végül is helyesen viselkedett, és médiaetikai hibája jutalmazásban részesül. Az egész társadalom megszenvedi ezt a folyamatot. Az emberek cinikusabbá válnak, a médiaszakma presztízse csökken, a közszolgálatié különösképp. A közszolgálathoz közelálló kormányzat egyébként szintén veszít, ami pedig politikai népszerűségi indexpontokban mérhető. Egyedül Papp Dániel jár jól, akinek maximum néhány blogbejegyzésre kell legyintenie, vagy az ellenzéki sajtó cikkének nyilait kell állnia. (A téma kapcsán nem véletlen, hogy a 168 óra, és nem a Magyar Nemzet keresett meg!) Az ellenzéki médiumok újságírói ugyanakkor helyesen látják, hogy a történetnek ez a fejezete már nem Cohn-Benditről szól, hanem Papp Dánielről, aki megmásította a híradót azzal a szándékkal, hogy az emberek jobban értsék, „a nemkívánatos politikus nem tud válaszolni a neki szegezett jogos kérdéseknek”. (Némi leegyszerűsítéssel az eset úgy is terjed a neten, hogy hazugságért kinevezést kapsz. A hatalom pedig nem érzi, hogy itt klasszikus válságkommunikáció kellene már.)

Bánó András is feltehetően azt akarta 1992. október 23-a után, hogy az emberek jobban értsék Göncz Árpád kifütyülésében kik jártak az élen. A bíróság végül is nem találta bizonyítva vele szemben az eseménysorrend megváltoztatásának vádját, ami ha igaz is lett volna kisebb hiba, mint a tények teljes elhallgatása. A tények elhallgatása vagy meghamisítása, csak a csúsztatás különböző szintje. Motivációja a dolgok saját szájíz szerinti elmagyarázási vágya, mely lehet politikai, művészi vagy akár csak értelmiségi habitus. Akármelyik is, az újságíró fejében nem gyullad ki a veszélyt jelző lámpa (ld. Teller-levél). Pedig az újságíró feladata más, mint a tanítás. Legalábbis egy civilizált világban ezt mindenki tudja, és a szakma saját magát tisztítja is. Ahol a professzionális modell kialakul, ott az újságírók nem látják magukat művésznek, nem végeznek irodalmi munkát, de még értelmiségként sem villognak annyit, mint nálunk. Mindent összevetve a végeredmény az, hogy most meg egy bizonyított hírmanipuláció után neveztek ki főnöknek valakit. (A Papp-ügy kirobbantója az Index volt.)

Mindezek ellenére sem vagyok elkeseredve. S nem azért, mert azt mondom minél rosszabb annál jobb, ugyanis sajnálom, hogy a dolgok így alakulnak, hogy azt kell látnom (eddig) nem működött a médiaszakma önszabályozása, s hogy a társadalom sem háborodott fel. Médiaszociológusként hozzáedződtem ehhez, s inkább azt mondanám, hogy sosem működött nálunk professzionális értékrendszer, s ma is működik részlegesen valamiféle tiltakozás.

Gondolok itt az ORTT első elnökére, Révész T. Mihályra, aki amint besétált az új palotába, mindjárt tönkre is tette az ORTT presztízsét, de ezt leszámítva az újságírók akkor is hallgattak, és csak a magamfajta médiaszociológus-megfigyelők emelték fel a szavukat. Valamint gondoljunk erre az írásra. Ha Ön épp ezt a szöveget olvassa, akkor valami működik a felháborodásból. Az Alap még el sem indult, de már erkölcsi tőkéjének jelentős részét felélte.

Ami pedig a jövőre vonatkozik: azt hiszem, ha a struktúra etikája nem működik az Alap menedzsmentje esetében, akkor a Fidesz 2011-es médiatörvénye legalább olyan gyors erodálódásnak lesz kitéve, mint amilyen az 1996-os volt, s nem csak a nemzetközi támadások, a törvény vitatható pontjai, a törvény megszületésének menete, hanem működtetése végett is.

Az alkotmányozás gyors hajrájában a Fidesznek már megint sikerült viszonylag kisszámú, de annál befolyásosabb réteget magára haragítania. Nem mindennapos, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöke éles hangon emel szót a miniszterelnökhöz intézett nyílt levelében a bírák nyugdíjkorhatárának váratlan leszállítása miatt, amelyet az alaptörvényhez benyújtott képviselői módosító javaslat megszavazásával tett lehetővé hétfőn az Országgyűlés.

A jelekből ítélve a Fidesz a legcsekélyebb erőfeszítést sem tette, hogy javaslatának ésszerűségéről meggyőzze a bírósági vezetőket. Ha ugyanis fontosnak tartotta volna a velük való érdemi egyeztetést, akkor hetekkel ezelőtt berakta volna az alaptörvény tervezett szövegébe az ötletet, és akkor nem egy hét állt volna pusztán az egyeztetésre. Vagy esetleg be sem teszi az új alkotmány szövegébe a nyugdíjkorhatár kérdését (már eleve aggályos, hogy ilyen részletkérdést miért kell az alaptörvénybe betenni, amelynek az ország élete legfontosabb kereteinek megalkotására való), és a bíróságokra vonatkozó joganyag újraszabályozásakor foglalkozik ismét a témával, és akkor akár hónapok állnak az érintettek rendelkezésére.

Hatalomtechnikai szempontból nagyon is értem ezt a fajta eljárást. Egy képviselői indítvány (főleg ha módosító) nincs annyira szem előtt, gyorsabban letárgyalható a törvényhozásban, és az ellenérdekelt feleknek kevesebb idejük van az ellenállás megszervezésére. A kormánypártoknak ez kifejezetten kényelmes, mert mire a tiltakozóknak sikerül fellármázniuk a nyilvánosságot, addigra már késő: a törvény el van fogadva, és kész.

Csakhogy az igazságszolgáltatás „veszélyes üzem”, a mindenkori kormánytöbbségnek nagyon óvatosan kellene hozzányúlnia a területhez, hogy akár még a látszatát is elkerülje annak, hogy a kormány a bíróságok befolyásolására törekszik. Márpedig ennek az ügynek nagyon is van ilyen olvasata: hiszen az előre hozott és előre nem látott nyugdíjaztatás miatt kb. 300 bíró (köztük bírósági vezetők) esnek ki a rendszerből, és helyükre másokat lehet állítani. Ha hozzávesszük azt, hogy az alaptörvény nem szól az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsról (OIT), amelyik a bírói önkormányzat csúcsszerve volt, és lehetővé válik, hogy akár a kormány alá tartozzanak a bíróságok, akkor érthető, ha többen féltik a bíróságok kormányzattól való függetlenségét. Ha ugyanis az OIT például megszűnne, és a bíróságok igazgatása a kormányhoz tartozna, akkor pl. lehetővé válna olyan rendszer, hogy a bírákat a kormány javaslatára a köztársasági elnök nevezné ki. Lehet erre mondani, hogy az 1997-ig is ez volt a helyzet, de az Antall-kormánynak nem volt kétharmados parlamenti támogatottsága, Hornéknak volt, de a kormánykoalíció két tagja, az MSZP és az SZDSZ nem egy közös listán szerezte meg a kétharmados többséget. 

Lehet, hogy nem célja a kormánynak és a Fidesznek politikai befolyás gyakorlása a bíróságokra, de az eljárás stílusa nem megnyugtató. Ráadásul eszembe jut, hogy a bíróságok nem mindig a kormány szája íze szerint jártak el (pl. nem rendelték el a Mal Zrt. vezetője előzetes letartóztatását), ami a látszat szerint annyira felbosszantott egyes fideszes képviselőket, hogy a bíróságokon kívánnak befolyást szerezni olyan emberek pozícióba juttatásával, akik a nyugdíjba menők helyébe kerülnek. Erre pedig akár  nyílhatna is lehetőség az OIT már említett lehetséges megszüntetésével.

A napokban a gyógyszerkassza átalakítása kapcsán igen érdekes és sokrétű politikai játszma bontakozik ki az egészségügyben. A szereplők: a kormány, az egészségügy szakmai szervezetei, a gyógyszergyártók és betegek. A tét idén egy közel 26 milliárdos összeg, amelyet meg kellene spórolni, és amely jövőre akár 120 milliárdra is nőne, legalábbis a nemzetgazdasági miniszter elképzelései szerint. (Sőt a legújabb információk szerint 150 milliárdról van szó, ráadásul Matolcsy szerint pusztán hatékonyabb felhasználással további 100 milliárdos spórolásra van lehetőség.) Az egész folyamat alaphangulatát a kormány „hard goverment”-ként meghatározható stílusa adja, amelynek lényege, hogy kész tények elé állítja vitapartnereit a hosszadalmas egyeztetési folyamat helyett a hatékonyságot helyezi a középpontba.

A Széll Kálmán Tervben megfogalmazott intézkedések nem nevezték meg pontosan, hogy az egészségügyön belül melyek azok konkrét részterületek, amelyet a kiadáscsökkentő, vagy éppen a bevételi oldalt érintő intézkedések érintenek. Az azonban lehetett sejteni, hogy a 2008-as népszavazáson elutasított co-payment rendszerek bevezetése, vagy a biztosítói oldalon a magántőke megjelenése szinte kizárható. Valószínűsíthető az is, hogy a népszerűségvesztéssel küszködő kormány nem kockáztatja meg, hogy az esetleges áremelkedést a betegekre terhelje. Maradt tehát a spórolás az intézményrendszerben, a gyógyszergyártók megadóztatása, illetve a gyógyszerkassza átalakításának a gyártókra terhelése. Az államadósság és a költségvetési hiány csökkentése mellett hitet tevő kormánynak ezenkívül nemigen maradt mozgástere, hogy a kívánt összegekhez hozzájusson anélkül, hogy ezt közvetlenül a szavazópolgárok pénztárcája érezné meg.  A megoldás azonban nem egyszerű. A magyarországi gyógyszercégek 2003 óta polgárjogi szerződés alapján, míg 2007-től a Gyógyszergazdaságossági Törvényben lefektetetteknek megfelelően már fizetik a maguk „válságadóját”. Ugyanakkor a szektor további megterhelésénél figyelembe kell venni, hogy közvetlenül 14 ezer, közvetve 45 ezer embernek adnak munkát és kutatás-fejlesztés szempontjából az egyik legkiemelkedőbb hazai iparágnak tekinthetők. Vagyis túlzott megterhelésük éppen a kormány munkahelyteremtő, illetve a Széchenyi Tervben lefektetett K+F-et ösztönző céljainak menne szembe.

Mindeközben az egészségügyi intézményrendszer joggal várja fel, hogy a megspórolt összegek, illetve a pluszbevételek visszakerüljenek hozzá, hiszen sok helyen valóban kritikus a helyzet. A Szócska vezette párbeszéd, illetve az intézmények gazdálkodásának megismerése mindenképpen pozitív jelnek tekinthető, azonban csak arra volt elég, hogy pontosan megismerjék e helyzet súlyosságát, illetve, hogy némi időt és türelmet kérjenek a szakmai testületektől. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy a helyzet valóban válságos: egy nemzetközi összehasonlítás szerint a magyar orvosok keresnek a legrosszabbul Európában, a bérhelyzet miatt az elvándorlás tömeges, jelenleg 1500 orvos és több ezer szakdolgozó hiányzik a rendszerből, miközben a rezidensek döntő többsége külföldön képzeli el a jövőjét.

Ebben a helyzetben fogalmazta meg a minap a MAGYOSZ (Magyar Gyógyszergyártók Országos Szövetsége) vezetője Bogsch Erik a szervezet javaslatait, melynek lényege, hogy az ártámogatásban részesülő készítmények forgalma után 5 %-nyi különadót még hajlandóak a válság miatt befizetni, de csak abban az esetben, ha a befolyt összeget az egészségügyben dolgozók bérfejlesztésére költik el. Az ötlettel két legyet ütöttek egy csapásra, hiszen egyrészt megvalósulás esetén nyilván ez arra ösztönözné az orvosokat, hogy minél több gyógyszert írjanak fel, hiszen annál több kerül vissza hozzájuk, másrészt – még ha blöff is – hirtelen, mint az egészségügyi dolgozók támogatói tűnnek fel, a kormánnyal szemben, amelyik nemhogy adna, hanem még további forrásokat tervez kivonni a rendszerből. Mindennek tetejébe ott vannak a betegek, akik egyben a választópolgárok is, az ő érdekük nyilván az hogy megfizethető áron kapjanak megfelelő minőségű medicinákat és akkor még nem is beszéltünk a gyógyszer-nagykereskedők, illetve a patikák érdekeiről az árképzés terén.

A Navracsics Tibor vezette Széll Kálmán bizottságnak nincs tehát könnyű dolga, ha az optimális eredményt kívánja elérni. Policy kutatások szempontjából hihetetlenül izgalmas, hogy mi lesz a kormány által képviselt sajátos erőpolitika kimenete egy sokszereplős, rendkívüli mértékben a kölcsönös függésre épülő rendszerben, amelyben az érzékeny egyensúlyok megbomlásának komoly következményei lehetnek. A politikai játszma tétje nemcsak az, hogy ki győz és melyik szereplő lesz kénytelen meghátrálni, hanem az egész magyar egészségügy jövője is.

Első rész: Szaúd-Arábia

Éppen egy hónapja írtam a kőolaj drágulásának okairól, ahol ígértem, hogy folytatni fogom a világ olajellátásának további boncolgatását. A cím egyik apropóját David Ledesma, az Oxford Energia Intézet kutatójának könyve szolgáltatja, ugyanis ebben a kötetben a szerző arra a végkövetkeztetésre jut, hogy Európa a következő évtizedekben nem számíthat szignifikáns földgáz import növekedésre a MENA országokból (melyet a Gastech 2011 konferencián elhangzott előadásában részletezett). Ezt a megállapítást alapul véve érdemes megvizsgálni, hogy vajon kőolaj import ügyében hogyan fogunk állni? Nézzük a világ legnagyobb kőolaj kitermelőjét és –exportálóját, Szaúd-Arábiát.

Először is tisztáznám, mit jelent az, hogy MENA, melyet sokszor fogok még használni a jövőben: angol betűszó, a Middle East North Africa szavakból, ami a közel-keleti és észak-afrikai országok összességét jelenti (hasonlóan a BRIC országokhoz, amiről kolléganőm írt előző bejegyzésében). Így már mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a világ olajellátásának központi régiójáról van szó.

A már hivatkozott bejegyzésemben arról írtam, hogy a jövő olajellátásának egyik kulcsa a kőolajexportáló országok exportkapacitásának kérdése, éppen ezért választottam Szaúd-Arábiát, ugyanis az említett régió egyik meghatározó hatalma, és a másik olajóriással, Oroszországgal szemben egy erőteljesen növekvő és fejlődő gazdasággal és társadalommal rendelkezik. Ezek a tulajdonságok pedig a jövőben nagyban fogják befolyásolni az ország energiafelhasználását is, ami számunkra, az ellátási lánc végén álló fogyasztóknak valójában esszenciális kérdés.

Egy ország energiafelhasználása – leegyszerűsítve – a populáció méretétől, az életszínvonaltól és a gazdaság energetikai hatékonyságától függ. Míg az utóbbi kettőt igen nehéz mérni, addig a populáció könnyedén számszerűsíthető: ez a sivatagi királyság esetében ötszöröződött 45 év alatt, az 1965-ös 5 millióról 2010-re 25 millióra duzzadt a népesség, mely 2025-re elérheti a 32milliót is (lásd 1. ábra). Ez a növekvő népesség egyre több energiát fog felhasználni, a számok pedig magukért beszélnek, az ezredforduló óta eltelt 10 évben a szaúdi belső olajfogyasztás 50%-al növekedett, 2,4 millió hordó/napra, melyből 1 millió hordót közvetlenül áramtermelésre használnak fel, olajtüzelésű hőerőművekben. Ám ez mind semmi: ha 2030-ig nem javítanak az ipar és a gazdaság energiahatékonyságán, akkor 20 év múlva ez a belső felhasználás 8 millió hordóra növekszik naponta, ami a mai kitermelés 75%-a.

Ám nem csak az ipar és a gazdaság felelős a növekvő belső olajfelhasználásért. A szaúdi népességrobbanást természetszerűen hatalmas ivóvízigény követte, amit korántsem jelent egyszerű feladatot a sivatagi éghajlatú országban. A megoldást a tengervíz sótalanító üzemek szolgáltatják, melyekből 27 működik az országban. A populáció 70%-át kizárólag ezekből az üzemekből előállított ivóvízzel látják el (melyek egyben áramot is termelnek), és – természetesen – olajtüzelésűek, mi több, az ország olajfelhasználásának 62%-áért ezek felelősek.

Ezekből a száraz statisztikai adatokból általános iskolai matekkal kiszámolható, hogy a szaúdi olajexport bizony meredeken csökkenni fog, ha nem hajtanak végre gyökeres reformokat. Képzeljük csak el, hogy a tengervíz sótalanító üzemeket naperőmű-parkok látják el villamos energiával, ahogyan a háztartások nagy részét is, ugyanis kevés ország dicsekedhet olyan napenergia potenciállal, mint Szaúd-Arábia. De akár említhetnénk a lényegesen hatékonyabb földgáz tüzelésű kombinált ciklusú hőerőműveket is, ugyanis földgázból is jól áll az öböl-menti ország, főleg, ha az olajkitermelés „melléktermékeként” feltörő földgázt nem elfáklyáznák, hanem begyűjtenék és felhasználnák. Hozzá kell tennem, hogy ebből a szempontból a szaúdiak nem is oly pazarlóak, szemben a „fáklyázó-nagyhatalommal”, Oroszországgal, ahol Magyarország éves földgázszükségletének többszörösét égetik el az atmoszférába évente (mi  pedig vért izzadunk Európában minden százaléknyi energiahatékonyságért). A felsorolást pedig folytathatnám szinte a végtelenségig, ám érdemes megállni egy szó(ra)nál: gazdaságosság. Mi éri meg a szaúdiaknak jobban?

Nos, a helyükben én is kőolajjal hajtanék mindent. A kútfejre eső kitermelési költségük $5-20 között változik egy hordó olajra vonatkozóan, mezőtől függően. Ezzel szemben számukra a megújuló energiák vagy a földgáz ennél még lényegesen drágábbak, ha olaj-ekvivalens adatokat szemlélünk (azaz például egy naperőmű farm által termelt áram mennyivel drágább, mintha azt olaj elégetéséből nyernénk). Szemléltetésül, 1 kW megtermelt áram a naperőműből cirka nyolcszor-tízszer drágább, mintha fillérekért kitermelt olajjal fűtött hőerőműben állítjuk azt elő (persze csak Szaúd-Arábiában). Felmerül a jogos kérdés: mi szorítaná a szaúdiakat takarékosságra?

A válasz egyszerű, ugyanaz, ami minket is: a kőolaj világpiaci ára. Ugyanis míg az olaj ára $20-40 körül mozgott, természetes, hogy megérte azt elégetni pazarló egységekben, nem volt akkora exportprofit rajta. Ám ma, mikor az olaj világpiaci ára éves átlagban közelíti a 100 dollárt, még a gazdag szaúdiaknak is el kell gondolkodniuk azon, hogy vajon megéri az egyre több pénzt hozó kőolajat pazarló erőművekben elégetni, vagy inkább fektessenek többet hatékonyabb technológiákba, vagy megújulókba, és tartsák fent az exportkapacitásukat.

Igen, bizonyára többen megakadnak azon, hogy „tartsák fenn”. Nos, a szaúdi kitermelés a mai 10-11 millió hordó/napról legfeljebb 12-14 millió hordóra növelhető a jövőben (ezek az optimista becslések), amely elsőre úgy tűnik, hogy képes lenne kiszolgálni a növekvő exportigényt, sőt, esetleg ráfejelni is arra. Ám tekintsünk vissza írásom elejére, ahol azt írtam, hogy 2030-ig 8 millió hordó/nap lesz a napi belső felhasználása Szaúd-Arábiának. Ha a realitás talaján akarok maradni, akkor azt mondom, hogy ennek legfeljebb a felét tudják megspórolni energiahatékonyság növeléssel és megújuló energiák installálásával. Ám még mindig marad 4 millió hordó, amit a közlekedés, teherszállítás és a petrolkémiai ipar szív majd fel. Ez nagyjából 1,5 millió hordós emelkedés a mai felhasználási szinthez képest, tehát ha osztunk-szorzunk, kijön, hogy Szaúd-Arábia nem fog szignifikánsan több kőolajat eladni az olajpiacra a jövőben, mint ma. Ez pedig az optimista forgatókönyv, ugyanis hatalmas, 4 millió hordóra rúgó hatékonyságnöveléssel számolok. Ha a szaúdiak nem kezdik meg már ma a modernizálást és az átállást, egy évtizeden belül meredeken elkezd majd az olajexportjuk zsugorodni.

Tehát a címben feltett kérdésre született egy részválasz: Szaúd-Arábiából nem lesz több olajunk, és bízzunk benne, hogy kevesebb sem (még legalább húsz évig). Ezzel felmerül a következő kérdés, hogy mi európaiak honnan vegyünk kőolajat a jövőben? Nos, erre a leegyszerűsített válasz „Churchilli”: „Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!”. Vért, mert eddigi aszimmetrikus energiaimport-függőségünk Oroszországgal szemben csak növekedni fog ezzel; erőfeszítést és verítéket, mert mindent meg kell tennünk, hogy olajfüggőségünket csökkentsük; és végül, de nem utolsósorban könnyeket, ugyanis eddigi pazarló életmódunkon változtatnunk kell, ha a gyerekeinkre egy élhető civilizációt szeretnénk hagyományozni (direkt nem unokáinkat írtam, ugyanis annál közelebbi a probléma). A legfontosabb pedig, hogy az elitista északi félteke tanulja meg végre partnerként kezelni azokat az országokat, akiktől több szálon is függünk, és nem úgy tekinteni rájuk, mint perifériákra. Ugyanis ez a kolonizációs szemléletmód egyenesen vezet Huntington elméletéhez, melyből talán érdemesebb lenne a felismerést választani, semmint a civilizációk összecsapását. Ugyanis az elmúlt hónapok MENA országokban bekövetkezett változások azt indikálják, hogy ez a felismerés az általunk perifériáknak kezelt országokban történik a jelenben, csak éppen nem abban a formában, ahogyan mi szeretnénk, ugyanis közvetlenül veszélyeztetik például az energiabiztonságunkat. Itt pedig előveszem a címadás másik apropóját, az észak-afrikai országokat, melyektől az év eleje óta hangos a világsajtó, melyekkel a következő posztomban foglalkozom.

Paradigma szintű átalakulások szemtanúi lehetünk az utóbbi években. Meglehet, hogy nagyszülő korunkban a „nagy gazdasági válság” hatásairól fogunk mesélni unokáinknak. Egy biztos, 2050-re jelentős világgazdasági átalakulások várhatóak Brazília, Oroszország, India és Kína, azaz a BRIC országok javára. Mindez messzinek tűnhet, mégis épp napjainkban van kialakulófélben. Bár túlontúl rövid egy blogbejegyzés a téma teljes körű elemzéséhez, mégis fontos foglalkozni a BRIC csoport idei találkozójával, amit április 14-én Hainan tartományban rendeznek. (Dél-Afrika csatlakozásával ez lesz egyben az első kibővült BRICS találkozó. Az akronímához csatolt „S” a South Africa első betűjéből származik.) A találkozót a kínai elnök, Hu Csin-tao vezeti majd, és részt vesz a brazil elnöknő, Dilma Rouseff, Dmitry Medvegyev orosz elnök, az indiai miniszterelnök Manmohan Sing, valamint Jacob Zuma, dél afrikai elnök is. A megbeszélések során a vezetők várhatóan egyeztetnek nemzetközi kérdésekben, gazdasági, pénzügyi és fejlesztési ügyekben, valamint körvonalazzák jövőbeli együttműködésük irányait is.

De mi is az a BRIC? Magát a fogalmat tíz éve találta ki a Goldmann Sachs elemzője a legnagyobb és leggyorsabban növekvő feltörekvő országok már említett négy fős csoportjára. Ami közös bennük, az az alacsony munkabérekből származó és nagy népesség által lehetővé tett rendkívül gyors növekedés. A BRIC országok lakossága lefedi a Föld lakóinak 40%-át, az utóbbi tíz évben pedig a világ GDP növekedésének egyharmada a BRIC országoktól származott. Egységesen megfigyelhető, hogy a csoport tagjai jobban átvészelték a gazdasági válságot, mint a világ többi része. Növekedésük a továbbiakban is hasonlóan rohamosan fog nőni. Ráadásul hatalmukat gazdasági együttműködésükön túl egyre inkább politikai befolyássá igyekszenek kiterjeszteni. Többek között ennek a folyamatnak is köszönhető, hogy a találkozót előkészítendő, március 24-én lezajlott egy két napos előkészítő konferencia, a BRICS országok agytrösztjeinek szimpóziuma (BRICS Think Tanks Symposium). Mivel honlapunkon régóta ismertetjük a külföldi agytrösztök tevékenységeit, külön fontosnak tartjuk kiemelni ezt a rendezvényt. A csoport tagjai ugyanis szükségesnek tartották, hogy vezető agytrösztjeik előbb közösen megvitassák az elérendő célokat, ajánlásokat megfogalmazva a csúcs számára. Javaslataik mellett, egyben rendszeresítették együttműködésüket, így kialakulhat egy olyan közös tudásbázis, amely a csoportosulás közös, pénzügyi, gazdasági, politikai és tudományos előmenetelének további motorja lehet.

Megfogalmazott irányelveik nagyjából lefedik Kína négy fő prioritását is a jövő heti konferenciával kapcsolatban: 1. Konszenzusra jutni a globális kihívások kezelését illetően, hozzájárulni a globális problémák megoldásához. 2. A BRICS országok közötti koordináció és együttműködés elmélyítése nemzetközi ügyekben. Az érdekek egyeztetése nemzetközi szervezetekben, vagy pl. szorosabb együttműködés a nemzetközi monetáris rendszer reformjában, a klímaváltozás vagy a fenntartható fejlődés, valamint a globális kormányzás előmozdítása terén. 3. Mélyíteni és kiterjeszteni a BRICS tagállamok praktikus együttműködését 4. a BRICS országok bilaterális együttműködésének elmélyítése.

Az agytrösztök javaslataiból kiolvasható, hogy ez egyaránt jelenti majd kereskedelmi, energiaügyi, egészségügyi, illetve infrastrukturális együttműködési lehetőségek, valamint a Közel-Kelet és az észak-afrikai problémák lehetséges megoldási kérdéseinek tárgyalását, mint az afrikai országokkal való együttműködési lehetőségek bővítését. Ezért is gondolják sokan, hogy az amúgy nagyságrendekkel kisebb lakossággal, ám sok szempontból nyugatias gazdasággal és politikával rendelkező Dél-Afrikát stratégiai pozíciója miatt fogadták be a csoportba, mivel kaput jelent Afrikába, és az ott található nyersanyagokhoz, fejlesztési lehetőségekhez.

Hazánk számára számos aspektusból érdekes a BRIC országok fejlődési pályája. Magyarország mindig is hajlamos volt egy sajátos gazdasági külön út keresésére. A gazdasági válságot követően világszerte kiábrándulás tapasztalható a spekulatív tőkére épülő globális kapitalizmusból, amit a BRIC országok mindig is élesen bíráltak. Való igaz, hogy éles mentalitásbeli különbség van a BRIC tagok termelés centrikus, megtakarító felfogása, valamint a nyugat szintén termelékeny, azonban fogyasztásra épülő mentalitása között. Magyarország azonban sem nem takarékoskodó, sem nem termelékeny ország, így van mit tanulnia mindkét irányzattól. Miközben egyre gyakrabban hallhatjuk a spekulatív tőke szemben állítását a termelői munkával hazánkban, fontos egyvalamit szem előtt tartani. Nem lehet egy az egyben átvenni külföldi rendszereket. Minden hasonló kísérlet kudarcot vallott eddig, mert nem vette figyelembe az ország politikai, gazdasági, történelmi, kulturális adottságait. Meg kell találni tehát a két különböző mentalitásban a pozitív alkalmazható elemeket, és azokat fuzionálni, a hazai viszonyokra alkalmazva. A BRICS kiváló példa arra, hogy a tudatos, hosszú távú építkezés jobban megtérül, mint a hazánkban húsz éve zajló rövid távú politikai haszonlesés. Érdemes tehát figyelemmel kísérni fejlődésüket.

A Fidesz szimpatizánsainak egyharmadának május óta folyó csökkenését lehet megszokottnak nevezni, és lehet (mint a Republikon Intézet is teszi ) a Gyurcsány-kormányhoz hasonlítani, s így bizonyos értelemben kriminalizálni. Mindkettő, úgy gondolom, félrevisz. Egy népszerűségvesztésnek mindig akad konkrét oka, és egy népszerűségvesztésből mindig fakadnak tanulságok.

Az okok között szerintem nincs céltudatosság, vagyis nem az a gond, hogy a Fidesz elképzelései ne volnának kommunikálhatók, hanem a forradalmi hevület, melyet semmi sem indokol. Az eljárásmenet, melybe nincs beépítve az érdemi kompromisszumkeresés, már önmagában generálhat ellenszenvet. Az embereknek az sem tetszik, ha valaki a hatalmával nem csupán él, de visszaél. Ezt a hibát pedig úgy lehet a legjobban elkerülni, hogy ha hatalmunk van, azt sosem használjuk ki annyira, amennyire tehetnénk. Így lehet kommunikálni a nagyvonalúságot, s mellesleg hosszútávon ez adja a hatalmon lévő erkölcsi magabiztosságát.

Az eljárásmenetek lazán vételéből származnak a járulékos hibák is, ugyanis az eljárásmenetek nem értelmetlen aktatologatások. Például a médiatörvény előterjesztése kikerülte a hazai társadalmi vitát, és ez senkinek nem tett jót, legkevésbé a kormány népszerűségének. A társadalmi viták sokszor üresjáratú szócséplések, mégis mindig megvan az a pozitív melléktermékük, hogy a készülő szövegekben még idejekorán kiküszöbölhetik a durva hibákat. A kekeckedő szervezetek és egyének ezekre is felhívják a figyelmet, ilyenformán ingyen stilisztákat és jogtanácsosokat kap a kormány. (A médiatörvény esetében senki nem tudhatta, hogy észrevételeiket hol tehetik meg, míg pl. a 2008-as esetében ezek a lépcsők legalább megvoltak, noha ott sem véletlenül időzítették karácsonyra. A magunkfajta szakértőket még ez az eljárásmenet is felháborított.) A kész tények elé állított közvélemény, szakma, politikai ellenfél, és EU-s bürokrata éppen az eljárásmenetet érezheti sértőnek, s mutathatja meg, hogy amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten. A hibás eljárásmenetek nem csak elbizakodottságra utalnak, de hibák garmadáját hagyhatják az elképzelésekben, s ezáltal magas labdákat is dobnak a kormány kudarcában érdekelteknek.

Az eljárásmenet leegyszerűsítése nem csak ott okoz gondot, ahol valamit nagyon akar a kormány (ilyen a legtöbb egyéni indítványos beterjesztés), ahol tehát a gyorsaság, és a céltudatosság miatt szándékosan kerülik meg az egyeztetési lépéseket, hanem ott is, ahol elfogynak azok a szakemberek, akik tudják miképp kell a hivatali előterjesztéseket megtenni. Márpedig egy bürokráciaváltás esetén ilyen átmeneti visszaeséssel is számolni kell.

A tanulság az, hogy módosítani kéne azt a gondolatot, amit a Fidesz fogalmazott meg anno, hogy csak egyszer kell nyerniük, de akkor nagyon. A népszerűségvesztés igen is komoly veszély, és nagyon gyorsan bekövetkezhet, ezért a hatalmat nem egyszer kell megszerezni egy demokráciában, hanem tulajdonképpen minden nap. S erre a legjobb módszer a másik fél komolyan vétele, a vele való egyeztetés. Az embereknek azt kell látniuk, hogy a kormány tárgyal, s nem elég annyit, hogy törvényt alkot. Nem lehet jól kommunikálni azt az állapotot, ahol nincsenek tárgyalások, s nincs értelme tárgyalni ott, ahol az eljárásmenetek nem világosak.

Bármily furcsa és olykor színpadiasnak is tűnő, az eljárásmenetek civilizációs termékek, a többi bunkósbot, s ezen civilizáció fenntartásának letéteményesei nem a politikusok, hanem a közigazgatás bürokratái. A ő szaktudásuk mellőzése az, ami több lépcsőn keresztül végül is a Fidesz népszerűségvesztéséhez vezetett. Ezek az okok teljesen eltérőek Gyurcsány Ferenc kormányzásának problémáitól, s ennek megfelelően helyrehozataluk módja is különbözik.

Jól emlékszem arra, hogy gyermekkoromban, az 1980-as években igencsak igyekeznünk kellett szombaton a bevásárlással. Ha ugyanis valamit elfelejtettünk megvenni aznap délutánig, utána majd bajos volt beszerezni bármit is, lévén, hogy a boltok szépen bezártak. Nem úgy volt, mint manapság, hogy hipermarketek sora tart nyitva számos magyarországi városban nem csak szombaton, hanem vasárnap is: kár tagadni, ezzel az emberek életminősége a Kádár-rendszer utolsó éveihez képest e tekintetben jelentősen nőtt a bevásárlóközpontok 1990-es évek második felében kezdődött elszaporodásával, hiszen ugrásszerűen megnőtt a választék. Ezt mi, vásárlók talán nem is értékeljük kellőképpen. Pedig egy megyei jogú városban élő nyugodtan lehet feledékeny, vagy hétköznaponként időhiánnyal küszködő az ember: ha a hét első hat napján nem fordított figyelmet élelmiszere megvételére, sebaj, vasárnap is lehet pótolni a mulasztást.

Csakhogy a Fidesz szövetségese, a KDNP már jó ideje szorgalmazza, hogy a nagyobb kereskedelmi üzleteknek tiltsák meg a vasárnapi nyitvatartást, a kereszténydemokraták legújabb törvényjavaslata szerint legfeljebb évente hat alkalommal engedélyeznék nekik a vasárnapi működést. Ebben a bejegyzésben nem foglalkozok e komplex kérdés minden ága-bogával, ezt megtették már mások. Azzal viszont, hogy a politikusok napirendre tűzték a kérdést, már nem csak hétköznapi, vagy szakmai ügy a vasárnapi vásárlás, hanem politikai. Nem is akármilyen.

Gondoljunk arra, hogy a vasárnapi nyitva tartás számos, egymással merőben ellentétes érdek harcát hozza felszínre. A nagy bevásárlóláncok, hipermarketek forgalmuk és hasznuk csökkenésétől tartanak. A szakszervezetek ellenben a dolgozók túlhajszolásától és kiszolgáltatottságától félnek. A vásárlóknak pedig nem jön rosszul, ha vasárnap, kényelmesen, viszonylag olcsón végezhetik el a bevásárlásaikat, amely részben életformává is vált. Nos, a politikának ezen érdekek között kell igazságot tenni.

A KDNP láthatóan világnézeti alapon is szorgalmazza a vasárnapi nyitva tartás visszaszorítását. A Biblia mindjárt az elején elmondja, hogy Isten hat nap alatt teremtette meg a világot, de a hetedik napon megpihent. A KDNP-s törvényjavaslat hivatkozik ugyan a családi élet, a pihenés fontosságára, de árulkodó, hogy egyértelműen sérti a nagyobb kereskedelmi láncok érdekeit, mert nem csak hogy korlátozná a vasárnapi nyitvatartást, de riválisaiknak, a kisebb üzleteknek viszont korlátlanul megengedné azt.

Nem tudom, hogy készültek-e már számítások arról, hogy nagyjából hány embert érintene kedvezően a KDNP elképzelése, és ezzel szemben hányat hátrányosan. A törvényjavaslatban ilyen számítás nincs, pedig, ha az elképzelésből a jelenlegi formájában lesz törvény, akkor akár tovább csökkentheti a kormánypártok népszerűségét. Mert lehet, hogy sok alkalmazott megszabadul a vasárnapi munka terhétől, de a kereskedők szervezetei már most céloznak arra, hogy profitjuk csökkenésére - amelyet a válságadók már amúgy is megapasztottak – elbocsátásokkal fognak válaszolni. Aki pedig közülük munkanélküli lesz, nem biztos, hogy utólag már dicsérni fogja a fideszes többségi parlamentet a törvény elfogadásáért. A vásárlók, akik hosszú éveken át könnyen hozzászoktak ahhoz a kényelmhez, hogy bármikor bevásárolhatnak, zárt kapukra találnak vasárnaponként. Sokukban ez haragot válthat ki a törvény kitalálói ellen, legalábbis a Medián 2007-es felmérése még azt hozta ki, hogy a magyarok 58%-a ellenzi a vasárnapi nyitva tartás megtiltását.

Nem állítom, hogy önmagában a vasárnapi nyitva tartás tömegeket fordítana el a Fidesztől, vagy a kormánytól. Csakhogy a kormányzat enélkül is éppen elég erősen vitatható lépéseket tett már meg, vagy kezdeményezett, számára új politikai frontot nyitni, amely érzékelhetően és igen látványosan beleavatkozna a magyarok mindennapjaiba, szerfölött kockázatos.

Bár teljesíthetném a címben foglaltat, de jelen esetben csak arra vonatkozik, hogy többet nem írok a fukushimai nukleáris szerencsétlenségről addig, amíg megoldódik a baleseti helyzet, és láthatóak lesznek a hosszú távú következmények is.

Az elmúlt több mint három hétben ugyan sikerült elkerülni  egy masszívabb katasztrófát (lásd előző írásomat a témában), de a mentési munkálatok az erőműnél rendre kudarcba fulladnak, ha a cél a nukleáris kibocsátás végeleges megszüntetése (ugyan mi más lehetne?). Ugyanis a szakértők mintha egy 22-es csapdájában lennének: szinte minden – az említett cél felé vivő – lépésüket egy-egy, az előző lépésből származó probléma váltja fel. Most éppen a reaktorok maradványainak hűtésére felhasznált irdatlan mennyiségű vízzel akadt gond, mert az nagy mértékben radioaktívvá vált, és emellett egyszerűen már „nem fér el” a műveleti területen.  Utat is talált magának az erősen felaktiválódott víz, mégpedig az óceán felé, folyamatosan szennyezve a környező élővilágot (ma – április 4-én – éppen 11500 tonna erősen radioaktív vizet szeretnének a hatóságok az óceánba ereszteni). Mindezt egy mindössze 20 centiméteres repedésen át, mellyel a japán szakemberek nem tudtak semmit sem kezdeni az elmúlt napokban. Azért ironikus, hogy az egyik high tech nagyhatalmat egy 20 centis repedéssel tétlenségre kárhoztat Egyben mégsem az: ugyanis a rendkívül magas radioaktivitás miatt szinte lehetetlen megközelíteni a repedést, így – pestiesen – nem lehet odatolatni egy betonkeverővel, és betömni a rést, lényegesen szofisztikáltabb megoldásokkal próbálkoznak, egyelőre kevesebb, mint több sikerrel. Ezzel megint a felszínre kerül a nukleáris technológia leggyengébb pontja, a kényessége. Egy széntüzelésű hőerőműnél a víz/gőz rendszeren keletkező 20 centis repedés problematikáját cirka fél óra alatt megoldaná egy szakmunkás, nem mintha a fukushimai erőműét fizikailag nem lehetne ugyanennyire gyorsan befoltozni. Csak éppen az említett okok miatt megközelíthetetlen, így a jelenlegi helyzet az átlagembernek is kézzelfoghatóvá teszi a nukleáris technológia kényességét és veszélyességét: egy ennyire bagatell probléma kiterjedt környezeti szennyezést okozhat, miközben a szakemberek nagyjából tehetetlenül szemlélik azt. Még a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség vezetője is megvilágosodott, még ha kicsit megkésve is.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy ha a paksi atomerőműnél keletkezne egy hasonló repedés, és kiszabadulna a primerköri víz (vagy a szekunder köri, ami valamiért felaktiválódott), egyenesen a Dunába. Milyen környezeti, gazdasági és társadalmi károkat okozna nálunk, és a Fekete-tengerig több országban? Bár nyilvánvaló, hogy egy ilyen szintű esemény valószínűsége a zéróhoz konvergál, de mégsem nulla, ahogyan Fukushima esetében sem volt az, és be is következett. Természetesen fals logika lenne ebből arra következtetni, hogy ezért Pakson is törvényszerűen be fog következni, de arra mégis jó, hogy szemléltesse, mennyire kényes és nagy odafigyelést igénylő technológia a nukleáris áramtermelés.

Egy másik érdekesség, hogy a jelenlegi helyzet hasonlítható a tavalyi Mexikói-öbölben bekövetkezett Deepwater Horizon fúrótorony katasztrófájához is. Bár elsőre sok a párhuzam, ha jobban megnézzük, sajnos a jelenlegi helyzet legalább egy ok miatt rosszabb: nem tudjuk, hol és mikor fog végződni. Míg a Macondo-1-es kútnál történt robbanás majd olajömlés esetében tudni lehetett, hogy legkésőbb akkor megszüntethető a szennyezés kibocsátása, mikor leérnek a mentesítő fúrások. Az addigi próbálkozások (kútfej lezárása, stb.) mind csak hasonló vészhelyzeti intézkedések voltak, mint jelen helyzetben a víz bepumpálása a reaktorépületbe, vagy az áramellátás helyreállítása. Viszont a fukushimai erőműnél jelenleg semmilyen „mentesítő fúrást” nem láthatunk, nincsen meg a remények ez a nem is oly apró morzsája sem. Most csak abban bízhatunk, hogy nem rosszabbodik tovább a helyzet, és már a japán hatóságok sem túlzottan optimisták, ugyanis szerintük is több hónapig (!) folytatódhat még a radioaktív kibocsátás a reaktorokból.

Tehát rövid távú terveket látni, de közép- és hosszú távúakat sehol. Ugyanis jelen helyzetben egyelőre tervezhetetlen a folyamat iránya és időintervalluma. Valószínűleg egy ideiglenes szarkofág lesz a megoldás (az erőművet már hivatalosan is „leírták”), majd a radioaktív törmelék hosszú éveken át való kipakolása (vö. Three Miles Island és az utómunkálatai), amennyiben nem rosszabbodik a helyzet. Amennyiben mégis, abban az esetben egy csernobilihez hasonló (csak éppen többször nagyobb) végleges betonszarkofág lesz a megoldás.

A japán szakemberek jelenleg éppen egy fóliasátrat terveznek az erőmű fölé/köré vonni, hogy csökkentsék a következő hetekben-hónapokban a kibocsátás általi környezetterhelést (a nyilatkozatot a japán miniszterelnök kabinetfőnöke adta, mely azóta eltűnt a hírcsatornákról, lehetséges, hogy ezzel visszavonták azt..). Ez az elkeseredett intézkedés azt hiszem megfelelően indikálja a helyzet súlyosságát, és a tehetetlenség mértékét.

Az pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy nem túloztam sajnos, mikor a jelenlegi katasztrófát Japán Csernobiljaként aposztrofáltam:

• erősen sugárzó anyagok kerültek ki a környezetbe, a tengervíz közepesen szennyezetté vált a környéken, a 20 km-es evakuációs zóna pontos sugárszennyezettségének mérését csak mostanában kezdik meg (ugyanis a gyors felezési idejű jódizotópok miatt csak fals eredményeket lehetett volna kapni a gamma-spektrométeres vizsgálatokkal, ezzel elrejtve a hosszabb felezési idejű, maradandóbb izotópokat). Tehát könnyen kiderülhet, hogy a zóna lényegesen nagyobb kihullást kapott, mint eddig feltételeztük.
• a 20 km-es zóna még sokáig nem lesz visszaköltözhető (sőt, nem kizárt a zóna 30 km-re bővítése sem)
• az összes erőművet leírták
• vélhetően minimum ideiglenes szarkofágokat kell készíteni
• a szerencsétlenségnek legalább olyan mértékű társadalmi és pszichológiai hatása van már most Japánban, mint anno a varsói blokkban

Valószínűleg még oldalakon át folytathatnám az összehasonlítást. De nem én vagyok pesszimista, van aki szerint Fukushima nagyobb kárt okozott már eddig az atomiparnak, mint Csernobil…

Így a téma „végére érve” pedig szeretném, ha a következő, valóban záró bejegyzés minél előbb megszülethetne, ugyanis azt jelentené, hogy sikerült megnyugtató módon lezárni ezt a jelenleg „never ending story”-t…ehhez pedig jó szerencsét és kitartást kívánok a japán és nemzetközi szakembereknek és a likvidátoroknak is.

A Nyilvánosság Klub szeretné (szerette volna?) látni és ellenőrizni az alkotmányozás kérdőíveinek feldolgozását.

Kommentáljuk a hírt. A Nyilvánosság Klub gyanúja jogos? – Egyfelől nem szép dolog a bizalmatlanság, másfelől tudnivaló, hogy a közvélemény-kutató intézetektől, amikor bárki megrendel egy kutatást, kérhet garanciákat, hogy lássa miként is ellenőrzik a lekérdezést/adatbevitelt/feldolgozást. Itt a megrendelő – ha már az alkotmányozás folyamata a népé – maga a nép. Ugyanakkor túl elvont kategória ez ahhoz, hogy a nép odaküldjön valakit, hogy ellenőrizze az adatbevitelt. Küldhetné a Nyilvánosság Klubot akár, de bárki mást is. A kormány nem engedhette, hogy az önjelölt kierőszakolja magának a nép küldötte titulust, a Nyilvánosság Klub pedig ráérzett politikailag arra, hogy nem lett átgondolva az ellenőrzés kérdése.

Hogy feldolgozzák-e rendesen a beérkező anyagokat vagy sem, az marad így bizalmi kérdés, még az sincs kizárva, hogy a feldolgozás teljes és korrekt, ám ez esetben is van egy gond, amit nem tudunk kiküszöbölni. Szociológiai értelemben a beérkezett levéldömping igen csak félrevezető lehet.

Tegyük fel, hogy van 10 emberünk, aki 100 fő lakosú országból visszaküldi a kérdőívet, s tegyük fel azt is, hogy mind a 100-nak volna véleménye. Ám vannak köztük szkeptikusok, akik azt gondolják úgysem kíváncsiak a véleményükre, ha kitöltik akkor sem. Ők vannak 30-an. Van egy másik 30, aki úgy véli, hogy a kérdések nem a lényegről szólnak, nincs mit válaszolni rá, s vannak még 30-an, akik azt a pártot követik, amelyik azt mondja, hogy ne töltsd ki. Mi is lesz a 10 kitöltőnek a jellemzője? – Kötelességtudó, kérdőívet elkészítőket szerető, optimista stb. Igazából nem tudjuk mik a jellemzőik, de egyvalamit biztosan mondhatunk, nem reprezentálják a magyar lakosságot. 10 speciális, különleges, egyáltalán nem átlagos emberről van szó, s ha véletlen vettünk volna egy tíz fős mintát, akkor lehet közülük csak 1 kerülhetett volna a megkérdezettek közé.

Mindenki ismeri a betelefonálós, és a televíziókban szalagcímekre „beesemezős” lehetőséget. A mögöttük lévő emberekről csak sejtjük, hogy speciális karakterek. Mégis, ezektől a speciális karakterű, a magyar lakosság akaratát egyáltalán nem leképező emberektől szoktak jönni jó ötletek. A nyitott kérdések a nem reprezentatív mintákban is nagyon hasznosak, mert új témák vetődhetnek fel, amikre senki sem gondolt. Az Nyilvánosság Klub szerint 900 ezer visszaküldött kérdőív 13. nyitott kérdése fel sem dolgozható ilyen rövid idő alatt.

S néhány szó a tartalomról. A kérdőívre hivatkozva fogja a kormány elvetni a gyerekek után járó szavazat ötletét, s vezetné be a valóban életfogytig tartó börtönbüntetést. Azt hiszem ez éppen két olyan példa, amelyek közül az egyik valóban a népre, a másik viszont nem a népre tartozik. Azt már elmondtuk, hogy a visszaküldött kérdőívek miért nem a nép, tehát a gyerek után járó szavazat elvetése lehet akár egy romaellenes szubkultúra jellemzője is. Lássuk végül az életfogytig börtönbüntetés kérdését, ami kicsit hasonlít a halálbüntetés témájára, és tudjuk, hogy a halálbüntetés visszaállítását is megszavaznák az emberek.

Nem szeretem azokat az érveket, ahol azt mondják, hogy a kérdést bízzuk szakemberre, hagyjuk dolgozni a szakembert, mert mi úgysem értünk hozzá. Itt mégis ezt kell mondjam, illetve egy kis egérutat még látok. Ha valaki veszi a fáradságot, és alaposan elmélyül a témában, s kiáll vitatkozni olyanokkal, akik szintén okosak, és ezek után kialakul valami, úgy nem vonnám kétségbe bárki beleszólási lehetőségét. De csak úgy odavetni egy igent? Minden felelősség nélkül? – Szerintem az ilyen nagyon magabiztos menjen börtönőrnek az életfogytiglanra ítélt bűnözők közé. De lelőni a bűnözőt nem ér, anélkül tessék rendet tartani!