Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Alkotmány, népszavazás nélkül

 Nemzeti konzultációs kérdőív megvolt, népszavazás az új alkotmányról nem lesz - akár így is lehet summázni a hétfői miniszterelnöki napirend előtti felszólalás lényegét. Most én nem kívánok azzal foglalkozni, erkölcsös dolog-e a Fidesztől, hogy vizitdíj ügyében 2008 márciusában még szerette a népszavazás intézményét, az ország legfontosabb törvényéről, az alkotmányáról (alaptörvényről) meg nem kíván népszavazást tartatni. Nem foglalkozom ezzel azért sem, mert népszavazással is lehet rossz alkotmányt elfogadtatni, nélküle pedig akár jót is, persze ez fordítva is igaz. Más, eddig nem említett párhuzamról szeretnék írni.

1997 nyarán-őszén az ellenzéki Fidesz alaposan meglepte ellenfeleit, a kormánypárti szocialistákat és szabaddemokratákat azzal, hogy kihátrált azon többpárti megállapodásból, hogy mivel a pártok támogatják a NATO-hoz való csatlakozását, szükségtelen a népszavazás megtartása. A Fidesz váratlanul azt kezdeményezte, hogy legyen mégis népszavazás a NATO-ról, és ezt kapcsolják össze a földkérdésről tartandó referendummal is. Tanulságos felidézni, hogy Orbán a Magyar Televízió Aktuális című műsorában azzal érvelt, hogy NATO-ügyben egyetlen komoly érv maradt az ellenzők körében, méghozzá az, hogy a magyar politikai elit nem akar népszavazást erről a kérdésről. Ha lesz népszavazás, akkor viszont ez az utolsó érv is elesik. A dolog végkifejlete a Fidesz sikerét hozta: földügyben ugyan nem, de NATO kérdésben 1997. november 16-án megtartották a népszavazást.

Van-e párhuzam 1997 -el? Annyi mindenképp, hogy a mostani alkotmányozást a tartalmi mellett súlyos eljárási kifogások érték ellenzéki oldalról, hogy a Fidesz nem hajlandó beleegyezni abba, hogy az új alkotmányt népszavazás erősítse meg, vagy esetleg utasítsa el. Nem állítom, hogy ez az ellenzők utolsó komoly érve, de súlyos érv, mert alapvetően új helyzetet teremtene, ha a Fidesz felülbírálná eddigi álláspontját, és 1997 nyarához hasonlóan viselkedne. Ha ugyanis népszavazás követné az alaptörvény elfogadását, az eddigi ellenzéki eljárási kifogásokat könnyen kisebbíthetné a Fidesz, mondván, hogy maga a nép nyilvánította ki a véleményét. A népszavazás komoly pártpolitikai előnyökkel is kecsegtetne a Fideszre nézve, érdekes, hogy eddig ez a felfogás nyilvánosság előtti érvelésben kevésbé jelent meg. Igaz persze, hogy a kockázatok sem elhanyagolhatóak, ilyen lehet, ha például túl kevesen mennek el, sőt legrosszabb esetben az alkotmány elutasítása is bekövetkezhet egy ügydöntő népszavazáson. Egy ilyen nagy kudarc a mostani népszerűségi adatok mellett ma még kevésbé valószínű, bár az is igaz, az idő előrehaladtával egyre kevésbé kizárt.

Sokszor hallottam/olvastam már, hogy a Fidesz 1993 tájékán elvtelenül feladta egykori önmagát. A helyzet azonban bonyolultabb ennél, mert van még egy ”harmadik” Fidesz is, amihez vissza lehetne nyúlni. Az 1997-es, meglehetősen innovatív Fidesz ismételt megjelenése különös fordulatokat hozna (hozhatott volna) magával.

0 Tovább

Fukushima: fellélegezhetünk?

 

Szerencsére pozitív irányba kellett módosítanom a bejegyzés címét a múlt hét óta, és nem például „Fukushima: második Csernobil”-ra, vagy valami hasonlóra keresztelni. Bár az előző cím (Fukushima: Japán Csernobilja) megállja a helyét, de szerencsére nem a baleset mértéke, a sugárszennyezés vagy az emberáldozatok végett, hanem az okozott hosszú távú komplex gazdasági károk miatt.

Ugyanis az elmúlt hét fejleményei – bár változó intenzitással – de a kiterjedt katasztrófa forgatókönyve ellen szólnak. Az első napok mérnöki „szerencsétlenkedései” után a hatóságok felismerték végre, hogy ha nem tesznek hathatós lépéseket, akkor kevés lesz a 20 km-es zóna.  Ám még szó sincsen arról, hogy megoldódott volna a probléma: a remanens hő (a leállítás után is fennmaradó hő, amit a radioaktív üzemanyag spontán bomlása okoz) elvezetése a leállított reaktorokból és az üzemanyag pihentető medencékből jelen esetben esszenciális, ugyanis az első napok gőz- és hidrogénrobbanásai után a konténmenten (a reaktor beton és acél védőépülete) kívül tárolt – elszállítás előtt pihentetett – fűtőanyag rudak túlmelegedése vált az elsődleges problémává. Nem véletlenül, ugyanis ezeknél a medencéknél megközelítőleg sincsenek olyan védelmi vonalak, mint a reaktorok esetében. A helikopterekkel, majd speciális tűzoltóautókkal végzett hűtés mellett meg tudták oldani a japán szakemberek, hogy a földrengésben és cunamiban megsérült elektromos hálózatot is részben helyreállítsák, így megoldva a problémák jelentős részét.

Az INES skálán már 5-ös fokozatúra taksált baleset egyelőre nem érte el azt a szintet, hogy 6-os fokozatúvá minősítsék (melyre utaltam előző alkalommal), de számos szakértő szerint – még ha utólag is – vélhetően el fogja érni a károkozás azt a mértéket, hogy megkapja ezt a besorolást. Abban, hogy nem beszélhetünk még kiterjedt katasztrófáról, több tényező is közrejátszott az elmúlt héten, többek közt a szerencse. A zord időjárás, mely a földrengés és cunami túlélőinek okoz(ott) hatalmas nehézségeket, egyben megváltás volt az erőmű környékének és a tőle délre található városoknak (köztük Tokiónak is). Ugyanis a szél iránya és erőssége megakadályozta, hogy a múlt hét elején és közepén történt robbanások és lefúvatások során levegőbe került radioaktív szennyezés sűrűn lakott területeket sújtson, mivel a szél az óceán fölé sodorta. Így nem vált szükségessé újabb kitelepítés vagy korlátozás, és a sugárszennyezés sem vált olyan kiterjedté, mint az eleinte várható volt. Viszont a tengervízzel való hűtés több hatalmas problémát okoz: egyrészt a kicsapódó só nem csak korrodálja a még épen maradt rendszereket, hanem akár újabb hidrogén robbanás előidézője is lehet; másrészt a hűtésre felhasznált víz 40cm és 150cm magasságban áll a turbinacsarnokokban, ráadásul ez a víz óriási radioaktivitású, így ennek eltakarítása komoly kihívást fog jelenteni; végül pedig igen nagy mennyiségű radioaktív víz került ki a tengerbe, ami több száz km-es körzetben szennyezheti el a tengerpartokat, ezzel a halászatot is korlátozva.

Ami viszont a legfontosabb: minden jel arra utal, hogy sikerült a három legrosszabb forgatókönyvet elkerülni: egyrészt egy súlyos kritikussági balesetet; másrészt azt, hogy az acél konténment kinyíljon; harmadrészt, hogy az így kiszabaduló radioaktív anyagok a magasabb légkörbe jussanak (mint a csernobili grafittűz esetében). Bár az egyre nagyobb aktivitású víz felhalmozódása a kettes blokkban még mindig nyitva hagyja azt a kérdést, hogy vajon sérült-e az acél reaktortartály.

Ám amíg a reaktoronként/pihentető-medencénként fennmaradó 15-20 MW remanens hőt nem sikerül zéró összegűre csökkenteni, egy percre sem lankadhatnak a munkálatok, melyek még hetekig tartanak majd, mire kimondhatjuk: a legrosszabb lehetőségek mindegyike végleg elhárult. S még csak utána kezdődhet meg a „szemételtakarítás”, melynek mértéke és időtartama megjósolhatatlan, főleg, hogy még egyáltalán nem bizonyos, hogy a hármas blokknál nem kell majd egy csernobilihez hasonló betonszarkofágot építeni, amennyiben túl veszélyesnek és/vagy költségesnek bizonyulhat a részben leolvadt üzemanyag és a felaktiválódott törmelék eltakarítása.

A nukleáris iparra, és ezzel a globális energiapolitikára gyakorolt hatása pedig egyelőre beláthatatlan, ugyanis úgy tűnik, egyszerűbb lesz a mérnökök feladata a „tűzoltásban”, semmint újra meggyőzni a világ közvéleményét, hogy a negyed évszázad alatt két globális hatású balesetet/katasztrófát produkáló nukleáris technológia megbízható és nélkülözhetetlen.

0 Tovább

A múzsa csókja

 

Politikai beszédek hallatán mindig foglalkoztat a gondolat, hogy vajon mit olvasnak politikusaink, honnan merítenek ötletet, honnan a „múzsa csókja”? Míg hazánkban egy-egy direkt megnyilvánulást leszámítva ez kevésbé egyértelmű és átlátható, az Egyesült Államokban kiterjedt hagyománya van annak kutatásának, hogy mely személyek, irányzatok inspirálják a vezetőket. Mi több, az elnökségre aspirálók már jelöltségük idejében propagálják kedvenc szerzőiket, saját hitvallásuk alátámasztásaként. Ha tudjuk ugyanis, kit-mit olvas kedvenc politikusunk, jobban megérthetjük intézkedéseinek hátsó mozgatórugóit. James Kloppenberg, a Harvard professzorának „Reading Obama” című új könyve is az Obamára hatással levő szerzőkkel, művekkel foglalkozik.

Ahogy azt a könyv címe is sugallja, az írás egyfajta kézikönyv, „hogyan olvassuk Obamát?”, ki köszön vissza gondolkodásmódjában, kik voltak rá hatással? Vizsgálja például Obama két saját könyvét (Dreams from My Father, The Audacity of Hope), interjúkat készített korábbi tanáraival, illetve végignézte azokat az írásokat, melyeket a Harvardi Jogi Szemle elnökeként szerkesztett. A szerző szerint Obama egyfajta „filozófus elnök”. Az amerikai demokratikus hagyományok, a pragmatizmus, valamint a 80-as évek egyetemi intellektuális viták „terméke”. Gondolkodásának alapjait ugyanúgy formálta Thomas Jefferson és Abraham Lincoln, mint John Dewey, Nietzsche, vagy John Rawls. A társadalmi igazságossághoz, a családhoz, valláshoz, vagy Amerika világpolitikai szerepéhez való viszonyulása egyáltalán nem esetlegesek, hanem egy kiérlelt és koherens világnézet részei.

Mi a helyzet azonban hazánkban? Közismert Bibó írásainak hatása a fiatal Orbán Viktorra, vagy Anthony Giddens „A harmadik út” című könyvének szerepe Gyurcsány Ferenc politikai filozófiájának kialakításában. Vajon fel tudnánk-e azonban térképezni Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc képzeletbeli könyvespolcának tartalmát beszédeik, írásaik alapján? El tudnánk-e helyezni a politikai gondolkodás és a társadalomtudományok vagy akár a szépirodalom világában? Gyurcsány Ferenc idei évértékelőjében például Máraira hivatkozik, míg korábban Orbán Viktor a Széll Kálmán Alapítvány felkérésére mondott tavaly októberi beszédében mondanivalójának alátámasztására John Kekes, „A liberalizmus ellen” című könyvét ajánlotta. Nyomokban tehát fellelhető vezető politikusaink megnyilvánulásaiban a nemzetközi szakirodalom alkalmazása, csakúgy, mint a hazai klasszikusok beidézése. Érdekes tehát belelapozni az említett művekbe. Feltételezhetően nem „véletlen” kerültek bele egy-egy szövegbe, így detektív módjára segíthetnek minket politikusaink szándékainak értelmezésében. 

0 Tovább

Értelmiségi beszélgetés Koltay Andrással?

 

Egy igen kedves meghívást kaptam, melyben a szervező azt tervezte, hogy értelmiségi beszélgetést folytathatnék a médiatörvény kormány részéről eleddig legtöbbet szerepeltetett képviselőjével. Némi gondolkodás után nemet mondtam.

S nem azért, mert nem ülnék közös asztalhoz az illető úrral, akár a televízióban, akár egy konferencián. Ami engem illet azon az állásponton vagyok, hogy a legkülönbözőbb politikai szerveződésekkel is, melyek legálisak, és/vagy állításaik minimális igazságtartalommal bírnak illetve közönséggel rendelkeznek, le kell ülni. Nálam a korlát velük szemben inkább a média által biztosított műfaji keret, mert olyan helyre nem megyek el, ahol 4-5 másik embert kell túlüvölteni, vagy 10 másodperces időkeretben beszélhetek a világbékéről.

Ha viszont annyira toleráns volnék, hogy még a szélsőséges politikusokkal is a beszélgetést fontosnak tartom mi a gondom a fenti lehetőséggel? Nem inkább megragadni kéne? Nem inkább kihasználni kéne a lehetőséget, hogy gondolatokat ütköztetve elmondhassam álláspontomat, megmérettessék Koltay András elképzelése médiáról, szólásszabadságról, szabályozásról az enyémmel?

S hogy még tovább csigázzam az olvasó értetlenségét, igen hasznosnak tartom a Magyar Elektronikus Újságírók Szövetsége által szervezett rendezvényt is, ahol ugyan csak a konzervatív oldal képviseltette magát – s természetesen mint jogalkalmazó, Szalai Annamária és Koltay András is. A rendezvény célja a tájékoztatás volt, és ilyen típusú tájékoztatásra szükség is van, ugyanis ilyenkor mondja el a kormány (és a velük szimpatizálók), hogy mit is szeretnének tenni, miként értékelik az őket ért kritikákat, legyenek azok hazaiak vagy külföldiek. A saját közönségnek tett ígéret pedig még fontosabb, mint a kritikusoknak és aggódóknak tett, mert az ígéret szép szó, ha betartják…

Ha tehát nem a személlyel van gondom, nem a rendezvényekkel általában, sőt szereplést is vállalok ellenszélben, szélsőséges környezetben, akkor igazán komoly indoknak kell a tarsolyomban lenni ahhoz, hogy egy ilyen jó szándékú kezdeményezésre nemet mondjak. A problémám egyszerű volt, s nem más, mint hogy Koltay Andrással nem tudnék értelmiségi beszélgetést folytatni. Azt tudnám, hogy kérdéseket teszek fel neki, tehát riporteri szerepet vállalhatnék, de nem erre kértek, s nem véletlen, mert nem vagyok újságíró. A fő probléma abból adódik, hogy Koltay András önmagát jogalkalmazóként határozza meg. Egy jogszabály előkészítővel tudnék vitatkozni, mert megkérdezném, hogy miért ilyen vagy olyan elvet követett, miért gondolja, hogy ez a szövegrész megfelel ennek vagy annak az elvnek. Sokan úgy vélik, hogy Koltay törvényelőkészítő volt, de ő ezt a szerepet nem vállalja fel, s ezt nyilvános vitában tudomásul kell venni, ettől kezdve fel sem merülnek felelősségi kérdések, erről tehát nem is beszélgethetnénk.

De nem beszélgethetünk szabadon a törvény hibáiról sem, mert érthető okokból ő egyetlen érvemre se mondhatná azt, hogy igazam van. Nem mondhatná, mert a bürokratikus etika szerint a nyilvánosságban nem emlegetheti a törvény hibáit magánvéleményként. Az úgynevezett „felfüggesztett engedelmesség” etikája is azt javasolja a hivatalnoknak, hogy befelé a feletteseknek elmondhatja, ha valami aggasztja, de a nyilvánosságba nem viheti ki. A jogalkalmazóval szemben vannak etikai elvárások. Mindig is voltak, és nem a Fidesz találta ki ezeket. Egy keményebb, weberi eredetű megközelítés szerint nincs is más lehetősége a hivatalnoknak, mint vagy azonosul az intézmény céljaival, vagy ha nem ért vele egyet megteheti, hogy felmond, de a szerződés létrejöttekor tudomásul veszi, hogy feladja szabadságát. Koltay alighanem tisztában van a bürokratikus etika alapszabályaival, és jómagam is, hiszen egyik könyvemben (véletlenül épp a Médiaetikában) írtam is erről részletesen. Nos, hogy lehet értelmiségi beszélgetést folytatni olyan valakivel, aki feladta a szabadságát? – Azt gondolom, hogy Koltay Andrással nagyszerű értelmiségi beszélgetéseket folytathatnék a szegénységről, a tudomány helyzetéről, a férfi-nő kapcsolatokról vagy akár az űrutazás jövőjéről, mert ezekben a kérdésekben nem köti semmi sem a kezét. A Médiatörvény nem ilyen.

Jellemző az is, ahogy szerintem mindenki fordítva ül ebben az országban a lovon. A németeknél például igen nagy tisztelet övezi a politikusokat, de egy civil szervezés kapcsán – legalábbis akadnak ilyen szervezések – a politikust illeti a megtiszteltetés, hogy meghívták és szerepelhet. Nálunk hasra esés van attól, ha valaki a tűz közelében, azaz a hatalom közelében van, és nincs olyan értelmiségi szereplő – magam a legkevésbé –, aki behozná a közönséget, aki miatt megtiszteltetés volna akár Koltaynak, akár a törvényt beterjesztőnek – akiről sajnos tudjuk, hogy semmi köze a törvényalkotáshoz, s ilyenformán egy színjáték részese – a jelenlét. Én másodhegedűs volnék egy olyan beszélgetésben, aminek semmi köze a Mannheim Károly által megfogalmazott értelmiségi szabadon lebegéshez.

Ahhoz a generációhoz tartozom ráadásul, amelyik a szocializmusban érte a fiatal felnőttkor, tehát egy kialakult stratégiával indult neki az életnek a tekintetben, hogy miként kell viszonyulni a hatalomhoz. A felettünk lévők még kokettáltak, még büszkék voltak ha x vagy y elvtárs kapcsolati tőkéjét bírták, védelmét élvezték, befolyását remélhették. A mi generációnk már lenézte a politikusokat, a kiszolgálóikat, és a szervilis értelmiséget. Szabadok voltunk egy puha diktatúrában, mert nem voltunk zsarolhatók. Úgy gondolom egy ilyen generációs attitűd nem tűnik el nyomtalanul, legalábbis nem mindenkiből, ami persze nem feltétlen jó vagy követendő, mert politikusainkat és jogalkalmazóinkat meg kéne becsülnünk, hiszen ma demokratikusan kerültek pozícióikba. De azért kicsit nekik is dolgozniuk kéne azon, hogy ezt a megbecsültséget kiérdemeljék: például tudnunk kéne, ki készítette a médiatörvényt. Mert most csak annyit tudunk, hogy nem Koltay András, és vélhetően nem Rogán Antal. Kivel beszélgethetünk akkor?

0 Tovább

Kell-e félni a Fidesz-hatalomtól?

 

Egy kormánytisztviselő hölgy sírva meséli az egyik betelefonálós rádióműsorban eltávolításának szerinte megalázó történetét. Minden ok nélkül rúgják ki az embereket, a maradottak pedig félnek, mondja zaklatottan. Egy ismerősöm hasonló történetet mesél: az egyik adóhivatalban váratlanul leváltottak egy sor osztályvezetőt, akik pedig értettek a dolgukhoz - de ez mit sem számított, politikailag megbízhatókat tesznek a helyükre, akiknek viszont alig van szakmai tapasztalatuk. Több vidéki tanár mesélte nekem, hogy az utóbbi időben a fideszes önkormányzatok megvonják, vagy csökkentik a cafetériákat és létszámleépítésre készülnek. Az önkormányzati hivatalban pedig már több irodavezetőnek búcsúznia kellett a hivatalától.

Mivel egyik esetet sem ismerem a maga részleteiben, nem volt alkalmam a munkáltatókkal beszélni, érdemes a fenti eseteket óvatossággal kezelni. Aki elveszíti az állását, természetes, hogy többnyire méltánytalannak és igazságtalannak érzi a történteket, holott lehet, hogy súlyos hibákat vétett munkavégzése során. Ráadásul nem a mostani Fidesz-kormány az első, amelyik a központi kormányzatban személycseréket hajt végre az apparátusban, és a mi országunkban amúgy is erős szokott lenni az a– a Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond és mások által is oly régen megírt – csábítás, hogy ismerősöket, barátokat, rokonokat tegyenek egyes pozíciókba, és ezátal egy , a hatalomhoz hű réteget alakítsanak ki az államigazgatásban.

Ami engem mindezek ellenére komolyan gondolkodóba ejt, az a félelem érzete. Ezeknek a történeteknek többnyire közös jellemzője, hogy az érintettek nem mernek a nyilvánosságnak nyilatkozni, vagy ha igen, akkor is csak név nélkül. Különösen azok érzik megfélemlítve magukat, akik kisebb településeken laknak - ha egyszer ott kirúgják őket, nagyon nehezen találnak ismét állást a szűkös munkalehetőségek miatt. Jobb tehát nyíltan nem lázadozni.

Hogy mennyire megalapozottak ezek a félelmek, megint nem tudom eldönteni, mert minden egyes eset más és más. Ennek ellenére az kijelenthető, hogy a közszférában a korábbiaknál és az általam tapasztaltaknál (nyolc évig voltam középiskolai tanár) erőteljesebben megjelent az attól való szorongás, hogy a közszféra tagjait politikai hűség alapján válogatják ki. Lehet, hogy ezek a félelmek eltúlzottak, de a korábbi ciklusokhoz képest van egy fontos változás: ez pedig a kormánytisztviselők (tipikusan a minisztériumok és háttérszerveihez tartozó köztisztviselők) indoklás nélküli felmentésének lehetősége, amit később kiterjesztettek, megkönnyítve az önkormányzati köztisztviselők felmentését is. Igaz, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a kormánytisztviselők indoklás nélküli felmentését, de nem visszamenőlegesen és csak májusi hatállyal. Átszervezésre, létszámleépítésre hivatkozva a kormány pedig ezután is végrehajthat elbocsátásokat. A félelemnek tehát van némi alapja, de csak az adott konkrét eset alapos vizsgálata deríthetne arra fényt, mennyire voltak politikailag motiváltak az elbocsátások a közszférában, ám ennek bizonyítása eléggé problematikus.

Akármi is a valós helyzet, ahhoz az íratlan alapkövetelményhez a mindenkori hatalmon lévőknek tartaniuk kell magukat, hogy ha már az elbocsátás eleve népszerűtlen eszközéhez folyamodnak, akkor azt a lehetőségekhez képest humánusan és csak indokoltan tegyék. Ha viszont megalázza a mindenkori kormányzat a beosztottjait, akkor halálos ellenségeket termelhet ki magából. Egyáltalán nem biztos, hogy az eltávolítottak közül nem akad olyan ember, aki szolgálati titkokat másolt le magának és arra vár, hogy a megfelelő pillanatban a kormányzat ellenfeleihez eljutassa- különösen akkor, ha vérig sértettnek érzi magát. És akkor már a kormányzat is elkezdhet egy kicsit félni ezektől az eltávolított emberektől.

Bár macerásabb, lassúbb, de hosszabb távon mind az aktuális kormánynak, mind az alkalmazottainak megéri partneri, félelemmentes légkör kialakítani egymással.

4 Tovább

A Lázár-ügy margójára

 

Az utóbbi néhány napban a blogoszféra Lázár János frakcióvezető „kiszivárgott” beszédével van tele. Az ügy politológiai szempontból számos érdekes aspektust vet fel: vizsgálni lehetne, hogy válik karaktergyilkossá egy három évvel ezelőtti(!), a kurucinfo(!) által nyilvánosságra hozott, megszerkesztett(!) hangfelvétel. Érdemes lenne ellamentálni azon, hogy a Fidesz társadalomképében milyen önellentmondások vannak, vagy azon, hogy a rendszerváltás után szocializálódó új politikusgeneráció mennyire nem professzionalizálódott, a politikai kommunikációban milyen amatőr hibákat képes elkövetni.

Mégis talán a beszéd kapcsán számos helyen kibontakozó vita hozományai a legérdekesebbek. A blogokat olvasgatva úgy tűnik a polémia még a kormánypártok szavazóbázisát is megosztja. Az egyik oldalon Lázár védelmére kelnek mondván, hogy arról a polgári attitűdről beszélt, amely az embert az adott keretek között elérhető siker mértéke alapján ítéli meg. A másik oldal szociális érzéketlenségről beszél, mondván Lázár megveti a társadalom azon tagjait, akik nem tudtak sikert elérni, vagyont felhalmozni. Úgy vélem, az hogy melyik az igaz önmagában nem érdekes, az ügy nem több mint vihar egy pohár vízben. Arra azonban rámutat, hogy a magyar társadalom döntő többsége, amely minden bizonnyal a Fidesz szavazóbázisával is mutat átfedéseket már hosszú évtizedek óta nem tapasztalta meg a tartós gyarapodás élményét. A hanyatló Kádár-korszakban a középosztály számára nem az előrelépés, hanem a korábban felépített életszínvonal megtartása volt a cél. Másodállás, fusi, háztáji mind-mind arra szolgált, hogy az egyre kevesebbet érő „hivatalos” fizetést ki tudják egészíteni. A rendszer bukásában a jóléti konszenzus felbomlása volt az egyik, ha nem „a” döntő elem. A rendszerváltás sem nevezhető gazdasági sikertörténetnek a többség számára, az összeomló szocialista nagyipar, a privatizált állami vállalatok újabb és újabb egzisztenciákat temettek maguk alá. A jóléti konszenzus megteremtése a harmadik köztársaság számára azóta sem sikerült, amire csak még egy lapáttal rátett a világgazdasági válság.

Mindeközben a társadalom egy része fizikálisan és pszichésen belerokkant a kilátástalan küzdelembe, vagy feladván a harcot az önpusztításba vagy a szociális ellátórendszer által nyújtott minimális létfenntartásba menekült. Hangsúlyozom: nem mindenkire érvényes ez, különösen az európai gazdasági vérkeringésbe bekapcsolódó régiókban (Budapest, Észak-Dunántúl) nem, milliók számára azonban kétségkívül elmaradt a felemelkedés, a „polgárrá válás” esélye. Ez alighanem a rendszerváltás rendszerének legnagyobb restanciája.

Nem lehet éppen ezért azonosulni azzal a politikával, amely a Kádár-korszakban kialakult legrosszabb reflexekre épített szociális demagógiával kíván szavazatokat nyerni. Másfelől nehéz – a nyugat-európai társadalmakban egyébként oly természetes – polgári éthoszt idehaza a társadalmon számonkérni, amikor lakosság döntő része hónapról hónapra él, vagy éppen a devizahitelét nyögi. Mégis alighanem utóbbi lehet az, amely morálisan könnyebben vállalható lehet. Az új alkotmánnyal megszülető rendszernek is minden bizonnyal ez lesz a legnagyobb kihívása: tartós gazdasági növekedés és a polgárosodás esélye nélkül ugyanis – legyen a szöveg bármilyen színvonalú – csak tartalmatlan jogi konstrukció marad.

2 Tovább

Félreértett feminizmus

Rég ejtettem szót a blogon a nők szerepéről. Ideje ezt a hiányosságot pótolni. Eredeti célkitűzésem ugyanis az volt, hogy a politika „lágyabb oldalát” mutassam meg. Azt, hogy hogyan jelenik meg hétköznapjainkban, hogyan befolyásolja életünket. Ennek egyik eszközének tartom, hogy bemutassam, milyen pozitív mintákat lehet külföldről elsajátítani, illetve milyen sajátos hazai vívmányok vannak. Nem mindig lehetséges azonban felemelő, példaértékű dolgokról írni. Néha a problémákkal is kell foglalkozni. Már csak azért is, mert ha homokba dugjuk fejünket, hogyan is találhatnánk megoldást rájuk?

Egyre több szó esik hazánkban a feminizmusról. A gond csak az, hogy inkább önző különcségként jelenik meg, semmint pozitív értékként. „Nem vagyok feminista de...” indítanak rögtön defenzívából a nők, nehogy véletlenül belegyömöszöljék őket a férfigyűlölő, karrierista nő sztereotípiájába. Holott a feminizmus egyáltalán nem erről szól. Kezdjük azzal, hogy nem csak nők lehetnek feministák. A feminizmus nem a férfiak ellen irányul, hanem a nőkért. Feminista az, aki a női egyenjogúságot támogatja. Azt, hogy egyenlő eséllyel lépjenek be a munkaerőpiacra, azonos munkáért azonos bért kapjanak, továbbá a házimunka és gyereknevelés is demokratikusabb alapokon nyugodjon. Ami rögtön rácáfol a második gyakori tévhitre, miszerint a feminista nők nem akar(hat)nak gyereket.

Visszatérő tapasztalatom, hogy ha a gyermekvállalás melletti munkavégzés infrastruktúrája megteremtésének szükségességéről írok, élénk vita alakul ki, hogy miért nem lehet valaki „csak” főállású anya, illetve érkezik rögtön a riposzt, hogy miért nem érti meg a világ, hogy ők nem akarnak gyereket? Végtelen intolerancia és tapintatlanság övezi ezt a kérdést Magyarországon. Nyugaton elképzelhetetlen, hogy egy olyan személyes döntésről, mint a gyermekvállalás, akár közeli ismerősök kérdőre vonják egymást. Ez legalább olyan indiszkréció, mint valakinek a fizetése felől érdeklődni. Hazánkban viszont rendre elhangzik a kérdés. Állásinterjúkon, baráti társaságokban egyaránt. Egyszer az kényszerül magyarázkodásra, aki tervezne szülni, azonban adott esetben a munkája múlhat ezen, másszor az, aki kénytelen „megindokolni” a „társadalmi normával” szemben, hogy ő miért nem szeretne.

A társadalmi normák azonban hazánkban is változnak. Individualizálódó világunkban megfigyelhető, hogy a magasabb végzettséggel csökken a gyermekvállalási hajlandóság. Márpedig ma már Magyarországon is több nő szerez diplomát, mint férfi. Borul a demográfia – gondolhatnánk. Ide vezet a nagy feminizmus, mondják sokan (holott hazánkban egyáltalán nincs kiterjedt feminista gondolkodás). Ez azonban nem feltétlenül van így. A skandináv minta a tökéletes ellenpélda arra, hogy – amennyiben megfelelő infrastrukturális és társadalmi szerepek vannak kialakítva – nem csökken a gyermekvállalási kedv. Sőt, minél jobb munkafeltételek adottak, annál inkább nő. Gazdasági szempontból ráadásul előnyösebb, ha a nők gyermeket is szülnek, majd ezt követően visszakerülnek a munka világába, hiszen rendszerint állami pénzből lettek kiképezve.

El kell tudni fogadni, hogy a lehetséges szerepek az életben egyre bővülnek. Már rég nem egy kaptafára megy, hogy mit jelent nőnek lenni. Nem az a kérdés, hogy valaki egyedül vagy párban neveli a gyerekét. Hogy egy vagy nyolc gyermeket szüljön, vagy adott esetben egyáltalán ne. Karrier vagy házasság? Értelmezhetetlen kérdések ezek, hiszen ahány nő, annyiféle személyiség, annyiféle elvárás az élettől. Mindenkihez más illik. Nincsenek üdvözítő, kizárólagos válaszok, és helytelen, ha a társadalom, vagy a politika kívánja megszabni mi a követendő irány. A feltételeket kell tehát megteremteni az egyenjogúsághoz, aztán a szerepválasztás lehetőségét megadni mindenkinek, anélkül, hogy bárki is ítélkezne felettük. Ez ugyanis a feminizmus lényege. Félreértések nélkül.

1 Tovább

A Médiatörvény „Alapja”

 

Legutóbbi bejegyzésem óta két olyan esemény is történt médiatörvény ügyben, mely említést érdemel. Az egyik a Konrad Adenauer Alapítvány által szervezett kerekasztal beszélgetés, a másik a március 15-i „egymillióan a sajtószabadságért” elnevezésű tüntetés, mely a Facebook-on szerveződött, s mára a szervezők szerint a rendszerváltás óta a legnagyobb civil megmozdulásává nőtte ki magát.

Talán furcsa lesz a következő állításom, de éppen a sajtószabadság kérdése az a terület, ami a legkevésbé van immár veszélyeztetve, amit maguk az események is mutatnak, míg más területeken (az ágazati párbeszédeknél, a munkavállalói érdekek képviseleténél, a közigazgatási káoszban, stb.) a gondok kevésbé láthatók, s kevésbé irányul rájuk a figyelem. Paradoxonnak tűnik, de a demokráciánk épp ott gyengélkedik, ahol nincsenek civil megmozdulások. Mindezzel nem azt állítom, hogy médiaügyben már hátra is lehet dőlni a fotelben, épp ellenkezőleg, azt mondom, hogy a demokráciában nem lehet hátradőlni. Recsegve-ropogva, külföldi bekiabálásokkal és iszonyú presztízsveszteség árán, de a médiaszabályozás területén elindult a civil kontroll. Ez a kontroll erősen megnehezíti, hogy a kormány által delegált tisztviselők visszaéljenek a hatalmukkal. Éppen a média, és különösképp az új média figyeli lámpással minden egyes lépésüket. A direkt összeköttetés miatt pedig minden szakmai túlkapásuk vagy tévedésük a miniszterelnök népszerűségét tépázza.

A kerekasztal beszélgetésen kevés új érv hangzott el, ami nem csoda, hiszen mostanra már volt idő arra, hogy az aggályok megjelenjenek, és arra is, hogy elhangozzanak egyes cáfolatok. Egy megfigyelés azonban – mely Martin Józseftől származott – számomra kétségtelenül új volt, bár megint csak a már ismert aggályt erősítette, mely szerint növekedett a politikai kiszolgáltatottság. Felhívta a figyelmet arra, hogy a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, amely a közszolgálatban dolgozók munkáltatója lett, kiszolgáltatottabbá teszi az újságírókat. Amíg az intézmény maga volt a munkáltató, addig pufferként szolgált, mostanra ez az intézményi védelem megszűnt.

Ami engem illet, olvastam az ALAP mindenható tevékenységéről: ez rendeli meg a műsorokat, ez köti a szerződéseket bárkivel, egyben a munkáltatója a korábban Dunás, MTV-s, MR-es alkalmazottaknak, de eleddig nem kapcsoltam, hogy ennek a munkavállaló számára a szakmai védelem csökkenése is lehet az ára. Nem is vagyok benne biztos, hogy a létrehozását ez motiválta, lehet, hogy valóban az átláthatóság és az egyszerűség, de kétségkívül mostantól több figyelmet kell szentelnünk az ALAP-nak is.

Az Erzsébet híd pesti hídfőjén a keddi tüntetés is valami hasonlóról szólt. Változatlanul az újságírói kiszolgáltatottsággal van a fő probléma, melyhez legközelebb hozzácsaphatják majd a tüntetők a titokzatos, de annál nagyobb hatáskörrel rendelkező ALAP-ot is. Egy a fenti aggályokat talán megerősítő párbeszédet befejezésül ide is másolok:

Alkalmazott kérdése: „…vajon mi alapján történik a folyamatos, többlépcsős elbocsátás? - hiszen jóformán nem ismernek közülünk senkit. Nem tartanak-e attól, hogy tehetséges munkatársak áldozatul esnek egy ilyen központosított kívánalomnak és kényszerhelyzetnek?”

Az ALAP válasza: „Nem, a tehetséges, dolgozni akaró munkatársaknak lesz helyük és munkájuk az új közmédia-rendszerben.”

0 Tovább

Távolmaradás

 

Továbbra sem áll kötélnek az MSZP és az LMP: noha a Fidesz és KDNP frakciók március 14-én benyújtották az ország alaptörvényének tervezetét az Országgyűléshez, annak jövő héten kezdődő vitájában nem kívánnak részt venni. Teszik ezt annak ellenére, hogy nem az élelmiszerkönyv kereteiről, építési engedélyezés szabályairól, vagy valamiféle vámtarifaegyezményekről szóló törvényekről lesz szó ez esetben. Nem, a legfontosabb törvény megtárgyalásában nem vesz részt ez a két ellenzéki párt, egy olyan jogszabály tervezetétnek vitájában nem hajlandó jelen lenni, amellyel minden más jogszabálynak összhangban kell állnia. Nagy súlyú döntés ez a távolmaradás – de vajon megalapozott, és jó is egyúttal?

Ha megpróbálom magamat beleképzelni ennek a két ellenzéki pártnak a helyzetébe, indulataiba, akkor elhatározásuk megalapozottnak tűnik. Meglehet, az elmúlt hónapokban történtek, a már említett alkotmány-tervezet akár még igazolhatja is ezt az elhatározást. Az Alkotmánybíróság nem kapná vissza elvett hatásköreit, holott ezt a két párt, különösen az LMP szorgalmazta. Jól látszik az is, hogy bár a Fidesz nem zárkózik el eleve benyújtott szövegtervezete változtatásaitól, de eltökélt abban, hogy az ellenzék nélkül is vállalja az új Alkotmány elfogadásának felelősségét. Ezek után joggal érezheti úgy a két ellenzéki párt, hogy a fő dolgokba nekik így se, úgy se lesz érdemi beleszólásuk, és a parlamenti színpadon jobb, hogy ha még szereplők sem lesznek.

Mindezek ellenére sem vagyok biztos, hogy a két ellenzéki párt kellően átgondolta a helyzetet. Természetesen ma nem tudom megmondani, őket igazolja-e majd az idő, de jócskán vannak kétségeim. A távolmaradásukkal támadási felületet hagytak, amit a Fidesz természetesen kihasznál és nem is felejt emlékeztetni arra, hogy ezen ellenzéki pártok „nem járnak majd be dolgozni”. Az üres parlamenti padsorok látványa ebben az országban még mindig nem jó üzenet, hiába van igazuk azoknak a képviselőknek, akik bizonygatni próbálják: egy országgyűlési képviselő munkája jóval összetettebb annál, mint hogy bent ül a plenáris ülésen. Az LMP és az MSZP ráadásul engedett Gyurcsány eredeti követelésének, hogy ki kell vonulni az alkotmányozásból, mintha azt akarták volna igazolni, tényleg a volt kormányfő az ellenzék igazi vezetője, ami jelenleg nem egy jó ajánlólevél számukra.

Ennél nagyobb probléma persze, hogy már megint azt látom: hiába új párt a Lehet Más a Politika, ezzel a magtartásával inkább azt üzeni: a magyar politika stílusa, szemlélete, mentalitása hosszú évtizedek, sőt évszázadok után sem lehet igazán más. Ez persze így kissé túlzás, az egyes korszakok más-más magatartásformákat is felszínre hoztak, mégis: ahogy arra már rámutattunk, a magyar politikában az ellenzéki erőknek gyakorta szokása volt a rendszeren kívül meghatározni magukat: hol a Habsburg - uralom, hol a dualizmus, hol a Horthy-korszak, hol a szocializmus ellen, amikor mint rendszertagadókként küzdöttek az akkori ellenzéki erők, vagy legalábbis egy részük. És most? Most pedig azzal, hogy az MSZP és MSZP kívül marad az alkotmánytervezet országgyűlési vitáján, azt is üzeni: ezzel a politikai rendszerrel még olyan formában sem vállal közösséget, hogy annak alapjainak megbeszélésében részt venne. Megint Gyurcsány akarata érvényesül: tagadjuk meg a Fidesz politikai rendszerét! Pedig most a korábbi történelmi korszakainktól eltérően általános választójogon alapuló többpártrendszerben élünk, a távolmaradás viszont azt sugallja, hogy a készülőben lévő új közjogi rendszer olyan kevés demokratikus vonást mutat, amellyel nem szabad együttműködni, amivel csak besározódni lehet. Jobb azon kívül maradni. De ha valóban azt gondolják, hogy a Fidesz alkotmányos rendszere eleve elfogadhatatlan, akkor talán hallatniuk kéne  hangjukat ezen a fontos vitán. Amikor 1945 után a kommunisták egyre jobban megerősödtek, akkor több parlamenti szónok is akadt, aki nem távol maradt a vitától, hanem vállalta a velük szembeni – nem éppen kockázatmentes – felszólalást. Ilyen politikus volt Sulyok Dezső, Varga László, vagy Slachta Margit, aki nemegyszer dühöngő és gúnyos közbekiabálások közepette állt ki igazáért.

Akárhogy is, valaki mindenképpen veszít. Mi mindannyian, a magyar politikai rendszer mindenképp. Ha a felek nem vitáznak, akkor nem állnak szóba egymással.  Nem beszélve arról, hogy izgalmas lett volna pl. MSZP-Fidesz, vagy LMP-Fidesz szócsatákat hallgatni az alkotmányszöveg kapcsán. A rendszer intézményeinek nem használata, bojkottálása különösen fontos ügyekben (mint amilyen az alkotmányozás) nem szokott jót ígérni. Nem véletlen, nálunk sikeresebb nyugati demokráciákban a parlamenti vitákról való távolmaradás igen kivételes eszköz, legfeljebb egy-egy felháborítónak tartott döntés, vagy felszólalás esetén szokott előfordulni, hogy az ellenzék színpadiasan kivonul a törvényhozás vitájából. De arról nem tudok, hogy az elmúlt évtizedekben egy új alkotmány megvitatásától, vagy annak módosításától maradt volna távol az ellenzék. Persze, ott mások a körülmények, különösen a német politikában, ahol már hat évtizede jól bejáratott együttműködési mechanizmusok is működnek a szembenálló politikai erők között.

 A két ellenzéki párt annyiban mindenképpen árt magának, hogy ingyenes szereplési lehetőségtől fosztja meg magát, holott erre a parlamenti vitára a szokottabbnál nagyobb figyelem irányul majd. Gondolom, a távolmaradók arra sem gondoltak, hogy ellenérveiket nem örökíti meg majd a plenáris ülés vitáiról készülő szószerinti jegyzőkönyv. Mert lehet, hogy a Fidesz tényleg nem lenne fogékony az ellenzéki érvekre, de a későbbi kutatók, politikus utódok évek múlva ezeket a jegyzőkönyveket olvasva jönnének rá esetleg arra, hogy milyen hibákat követtek el pl. az akkori kormánypártok, amikor nem fogadtak meg jó tanácsokat, és lehetne esetleg a jövőre nézve hasznos tanulságokat levonni (tényleg, hány mostani képviselő olvas régebbi jegyzőkönyveket?). Igaz, hogy az LMP, vagy az MSZP parlamenten kívül elmondhatja majd az észrevételeit, de ez akkor sem szembtől-szembe való, érveket ellenérvekkel való ütköztetés lesz (amire a törvényhozás, ha jól használják, nagyon is alkalmas), hanem legfeljebb nyilvánosság előtti üzengetés.

Marad tehát a távolmaradás, marad tehát a sóhaj: haladunk tovább az ismerős úton. Egy olyan úton, amelyet elődeink már sokszor bejártak – nem sok sikerrel.

1 Tovább

Fukushima: Japán Csernobilja

Múlt heti olajárról szóló blogbejegyzésem egy ideig nem lesz aktuális, miután pénteken az elmúlt  100 év negyedik legerősebb földrengése (és a nyomában a cunami) romba döntötte Japán északkeleti részét. Miután a szigetország a világ harmadik legerősebb gazdasága és olajfogyasztója is egyben, amíg Japánban vissza nem tér az élet a normális kerékvágásba, elegendő kőolaj igény fog kiesni, hogy megnyugtassa a világpiacot. Ám azóta adódott ennél sajnos – ha lehet – még nagyobb probléma: a Fukushima-1 atomerőmű-komplexumnál úgy tűnik, kicsúszik a kontroll a szakemberek kezéből.

Az erőmű-együttes négy reaktorból áll, melyből mindegyiknél történt robbanás, egynél (4-es reaktor) pedig tűz ütött ki, melyet több-kevesebb sikerrel azóta is oltanak; a legutóbbi hírek szerint a magas radioaktivitási szint miatt nem tudják megközelíteni a tűzoltók, így helikopterekről fogják hűteni. Alapvetően nem egy ilyen magnitúdójú földrengésre tervezték az erőműveket, ám az igazi gondot a földrengés után egy órával megérkező 10 méteres szökőár okozta, mely a redundáns biztonsági rendszert tette tönkre, nevezetesen a dízelgenerátorokat, melyek a földrengésben megsérült hűtőrendszer szerepét vették volna át. Tehát egy órán belül két olyan csapás érte a reaktorokat, melyeket józan számítás szerint nehéz lett volna prognosztizálni. Eleinte úgy tűnt, hogy a szakemberek kordában tartják az elszabadulni látszó folyamatokat, de ez mára megváltozott: itteni idő szerint kedd hajnalban a Fukushima-2 reaktorépülete felrobbant, és a japán hatóságok szerint megsérült a reaktortartály is, ellentétben az elmúlt napok előző két hidrogén robbanásával (Fukushima 1 és 3 reaktorok; ám a kettes blokkban is a hidrogén robbant be!). A műszaki részletektől megkímélem az olvasót, akit mégis érdekel, a Nukleráj blogon folyamatosan tájékozódhat, ahol szakemberek posztolják a megbízható információkat, elkerülendő a pánikot. Az már nyilvánvaló, hogy a tengervízzel való hűtés csődöt mondott (mely szakértők szerint elkeseredett választás, tehát valószínűleg az utolsó a sorban), ahogyan a tűz eloltása is nehézségekbe ütközik.

Ha pedig pánik: eszembe sem jutott volna a fenti címet adni a bejegyzésnek, ha a kettes számú reaktorban történt hajnali robbanás nem következett volna be, illetve egy másik robbanás során a négyes blokk falán nem keletkezett volna két 8nm-es lyuk, melyen át kiszabadulhatott a kigyulladt fűtőelemekből származó szennyezés. Ugyanis egy ilyen szintű párhuzamhoz stabil fundamentumok szükségesek, melyek sajnos – a jelek szerint – egyre inkább adottak. Az eddig  az INES skálán négyes fokozatú baleset hatos fokozatúvá válhat, ugyanis a reaktortartály az utolsó védelmi vonal, mely a jelek szerint megsérült a kettes blokk robbanásában. Ez a felminősítés még nem történt meg, de elnézve a növekvő sugárzási adatokat, vélhetően nem fog sokat váratni magára. Hogy érzékelhető legyen, mekkora katasztrófával is állunk szemben: a csernobili baleset a legmagasabb, hetes fokozatot kapta meg, így csupán egy fokozatra állunk a történelem legsúlyosabb nukleáris katasztrófájától (ha megtörténik a bejelentés). Mire is alapozom ezt a „várakozást”? Egyrészt a japán hatóságok  20 kilométeres körzetben evakuálják a lakosságot (japán idő szerint kedd reggel óta, ez nálunk hajnali 1-2), a 20 és 30 kilométer között élőket pedig utasítják, hogy maradjanak zárt helyen, egyben előkészítik ennek a körzetnek az evakuálását is. Erre okot is adnak az adatok: japán idő szerint kedden reggel 8:31-kor 8217 mikroSv/óra dózisteljesítményt mértek az erőmű bejáratánál, ami 80000-szer (!) nagyobb, mint a normális háttérsugárzás (100-200 nanoSv/óra ). Yukio Edano tartományi biztos szerint a Fukuyama-1 komplexum környékén (pontos távolság nem hangzott el) mért 400 mikroSv/óra dózisteljesítmény egészségre káros lehet: valóban, ugyanis ez a négyszázszorosa a határértéknek. Ibaraki prefektúrában (Tokiótól 100km-re északra) a százszorosát mérték az átlagos sugárzásnak, míg a fővárosban a nyolcszorosát.

Ilyen mértékű sugárdózisnak utoljára a csernobili katasztrófa után volt kitéve a lakosság Ukrajnában és Belorussziában (1986-ban Szovjetunió), ahogyan ilyen mértékű evakuációra is utoljára akkor került sor nukleáris baleset miatt, és legutolsó alkalommal a csernobili 4-es blokkból került ki direkt szennyezés a környezetbe a  reaktortartályból. Valószínűleg már ezek a tények is elegendőek ahhoz, hogy elkezdjünk aggódni, de sajnos vannak további kockázati faktorok, melyek akár a csernobili katasztrófa mértékét is meghaladó eseményt okozhatnak.

Viszont mielőtt ezeket átvesszük, rendkívül fontos leszögezni pár alapvető különbséget, melyek – még ha komolyabb katasztrófa is fog bekövetkezni – megkülönböztetik a kettőt: a jelenlegi veszélyhelyzet nem emberi mulasztás miatt történt, és az erőmű konstrukciója a világ legbiztonságosabbjai közé tartozik. Ezek egyike sem mondható el a csernobili RBMK reaktorokról és annak kezelőszemélyzetéről.

Lássuk pontokba szedve, melyek a kockázatnövelő faktorok:

  • jelenleg a 2-es reaktoron kívül további három reaktorban következhet be hasonló esemény; a Fukushima-2 komplexum 5-6-7-8-as reaktorai a legutolsó információk szerint stabilak, ám az 5-ös és a 6-os reaktornál emelkedik a hőmérséklet, tehát itt sem tűnik kielégítőnek a hűtés
  • az elmúlt négy nap erőfeszítései, hogy megakadályozzanak egy worst-case-scenario-t, minimális eredménnyel jártak, nem sikerült elkerülni, hogy megsérüljön a kettes blokk reaktortartálya, és hogy a négyes blokkban keletkezett tűz égéstermékei a környezetbe kerüljenek; innentől fogva semmi sem garantálja, hogy a másik két (már sérült) blokkban nem történik meg ugyanez
  • az erőműkomplexum teljes személyzetét evakuálták 50 fő kivételével (a 750-ből), ami azt jelenti, hogy vélhetően a kármegelőzés stádiumából a kárcsökkentésébe lépünk: ugyanis ekkora személyzet messze nem elegendő, hogy a négy reaktorban kontrollálhassák a folyamatokat; vélhetően ez azt is jelenti, hogy a kettes (és négyes) blokkokat részben „magukra” is hagyták
  • mind a négy reaktorblokkban feltételezhetően részleges leolvadás történt (részletesebben: Nukleráj), mely vélhetően a sérült kettes blokkban felgyorsulhat: innentől kezdve csak idő kérdése, mikorra éri el a leolvadás azt a kritikus szintet, ahonnan már a reaktortartály sem állja útját, és kvázi „átrágja” magát a reaktorfalon az összeolvadt üzemanyag (ahogyan az történt Csernobilban)
  • amennyiben ez megtörténik, hetes fokozatú, azaz legmagasabb nukleáris veszélyhelyzetről beszélhetünk
  • az érintett terület népsűrűsége a többszöröse annak, ami a csernobili kibocsátást elszenvedte, lényegesen több ember lesz kitéve egy közvetlen nagyobb dózisnak, amennyiben az üzemanyag részlegesen vagy teljesen kiszabadul a reaktortartályból
  • a földrengés miatt sérült infrastruktúra jelentősen megnehezíti az evakuálást, összességében a katasztrófa elhárítására tett kísérleteket (ahogyan a jelenlegi nukleáris veszélyhelyzet is részben emiatt van)

 

Következzenek azok a faktorok, melyek ellene szólnak, hogy egy Csernobilihez hasonló, vagy nagyobb mértékű katasztrófa megvalósuljon:

  • a Fukushima-1 komplexumban lévő reaktorok üzemanyag mennyisége lényegesen kisebb, mint a csernobili RBMK négyes blokkjában volt (viszont együttesen több!); a csernobili reaktorhoz képest jelenleg lényegesen kisebb a sérülés és a szennyezés mértéke, így ez a legfontosabb: amennyiben képesek lokalizálni a kettes blokk tartályán keletkezett sérülést,illetve a négyes blokkban lévő tüzet, az egész folyamat kontrollálhatóvá válik
  • az evakuálás időben megkezdődött, a tájékoztatás rendszeres, ám kedd reggel óta kvázi hírzárlat van, ami vélhetően a pánik megelőzésére szolgál, de semmiképpen sem szolgálja  a transzparenciát, melyet egyre többen kifogásolnak
  • az időtényező rendkívül fontos: a japán szakemberek percre-készek, szemben a szovjet kollégáikkal, akiknek az első napokban képük sem volt a katasztrófa mértékéről
  • a kármentés szakaszában vélhetően jóval hatékonyabbak lesznek a japán hatóságok, ráadásul korlátlan számban áll rendelkezésre külföldi segítség.

 

A hosszú távú következményeket csak becsülni lehet, illetve még az is nehézségekbe ütközik, ugyanis a katasztrófa iránya és mértéke jelenleg a tenyérjóslás megbízhatóságának kategóriájába esik. Ami bizonyos, hogy a két erőműkomplexum nem fog termelni az elkövetkező években (hozzáteszem, eleve leállításra volt ítélve egy része, másik része további 10 év üzemidő hosszabbítást kapott), mely megközelítőleg 5GW kiesést jelent (ez majdnem Magyarország éves villamos áram-fogyasztása). Az is nyilvánvaló, hogy a kieső kapacitást idővel pótolni kell, amire vagy földgázt (LNG), vagy kőolajat fognak felhasználni a 98%-ban energiaimportra szoruló országban.

A legszomorúbb pedig az, hogy az atomipar reneszánsza (ha volt ilyen), ezzel lezárult. Azért szomorú, mert a Fukushimai létesítmény a világ egyik legbiztonságosabb és legjobb konstrukciójú reaktorait használta (szemben az életveszélyes tervezésű Csernobilivel), és jelen esetben a legkisebb hibatényező az ember volt, a legnagyobb pedig az anyatermészet. Ám a borítékolhatóan felmerülő aggodalmak jogosak lesznek: mi a jövője a több tucat kínai, japán és amerikai atomerőműnek, melyek hasonlóan földrengésveszélyes területen fekszenek?

1 Tovább

Gazdasági katasztrófavédelem

 

Nem lehet szótlanul elmenni a Japán tragédia mellett. Egy ország amely komoly tapasztalattal rendelkezik a földrengések terén és jelentős összegeket költ a katasztrófavédelemre mégis a poklok poklát járja a pénteki szökőárat követően. A természeti katasztrófa ráadásul a szemünk előtt fog átalakulni előbb humanitárius, majd gazdasági válsággá. A kár azonban sokkal nagyobb is lehetett volna. Miközben az eset rávilágít arra, hogy olykor többszörös túlbiztosítás mellett is lehetetlenség mindenre felkészülni, Japán előrelátását dicséri, hogy történelmük legnagyobb földrengése „csak” ekkora kárt okozott.

A cunami hullámai tökéletesen mintázták a válságok hatását. Aki Hawaii-on vagy Kaliforniában várta a hullámok becsapódását sok-sok órával később, saját bőrén érezhette a világ másik felén levő katasztrófa következményeit. Ez esetben a földrengést követően már behatárolható volt a szökőár érkezésének ideje az érintett országokba, így elkerülhető volt a még nagyobb tragédia. Az esetek többségében azonban nincs ilyen figyelmeztető kegyelmi pillanat.

Vajon lehet-e tanulni a tragédiából és a gazdasági életben is alkalmazni egyfajta előrejelzési/védekezési rendszert ami a természeti katasztrófák esetében egyre kifinomultabban működik? (Gondoljunk csak a 2004-es Indonéziai szökőárra, amikor még nem volt kidolgozott menete a szökőár riadóknak.) A gazdasági válságot is előrejelezte néhány közgazdász, mégis utólag kényszerül a világ kármentésre. Az Európai Unióban jelenleg zajló folyamatok ezzel szemben egyre inkább a megelőzés irányába mutatnak. Az euróövezetet megtépázó görög és ír válság révén ugyanis rájött az unió, hogy nemcsak a világgazdasági tényezőknek kiszolgáltatott.

Strukturális átalakítások nélkül az unió pontosan olyan, mint Japán. Pontosan tudják, hogy több törésvonal húzódik az ország alatt, a kérdés csak az, mikor jön az igazi nagy földrengés. Ugyanakkor míg Japán folyamatosan készült erre, az unió még mindig vonakodva áll a „gazdasági katasztrófavédelem” elé. A német–francia versenyképességi paktum ötlete az uniós adósságválság kezelésére, mely szorosan kötődik az euróövezet mentőcsomagjának megerősítéséhez és kibővítéséhez azonban tökéletes ellenpélda. Az eredeti,  – egyre inkább felhígulni látszó – ötlet, a „védelemért” cserébe komoly elvárásokat fogalmaz meg. Többek között olyan gazdaságpolitikai egységesítést, harmonizációt, mely korábban tagállami hatáskörbe tartozó kérdéseket európai szinten szabályozna (pl. a társaságiadó-alap harmonizáció). Nem csoda, hogy azon országok, melyeket ez hátrányosan érint tiltakoznak. Holott ahelyett, hogy küzdenének ellene, inkább a felzárkózásra, és a követelmények teljesítésére kellene összpontosítaniuk. Ha úgy tetszik a biztonságra, a megelőzésre törekedni.

Magyarország uniós elnöksége kapcsán különös aktualitása van, hogy hol kívánunk elhelyezkedni a szemünk előtt átalakuló európai mezőnyben. A német–francia versenyképességi paktum, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó kétsebességes Európa gondolatának kapcsán el kell döntenünk, hogy akárcsak a technológiai újításoknál létező korai és kései alkalmazkodók esetében, mennyire leszünk képesek, hajlandóak lépést tartani az újrarajzolódó európai trendekkel. Ez fogja ugyanis meghatározni, hogy egy kettéváló Európában mely csoportba fogunk tartozni. Hiszen nem mindegy, hogy az élboly végén, vagy a leszakadók élén helyezkedik el az ország, adott esetben még ott se. Mivel azonban jelen esetben az erősebb csapat „kapitányai” választanak játékosokat, a bekerülés kulcsa, hogy mennyire tudunk elméleti és alkalmazott európaiságot tanulni.

Az ország uniós elnöksége lehetőség arra, hogy az ország megmutassa tud nagy pályán is játszani. Egyelőre azonban még nem tudtuk kihasználni az ebben rejlő lehetőséget. A soros EU-s elnökség a bevezető kurzus az elméleti európaiságba. A korábbiaknál is jobban érzékelhetjük az európai politika mozgatórugóit, prioritásait, felelősségét. A tanulságokat levonva, azonban át kell lépnünk az alkalmazott európaiság terepére és a gyakorlatban is hasznosítani a tapasztalatokat.

S, hogy miben rejlik az alkalmazott európaiság? Abban a felelősségteljes magatartásban, hogy amennyiben sikerül elfogadni egy az eurozóna stabilitásának növelését célzó, illetve az unió  pénzügy politikai integrációjának mélyítésére irányuló tervet, hazánk nem a kimaradó, hanem a bekerülni vágyó országok között lesz. Ehhez fiskális szigor, az államadósság visszaszorítása és strukturális reformok szükségesek.

Magyarország az unión belül különösképp veszélyeztetett ország. Államadóssága javarészt külföldről finanszírozott így nem viselne el még egy olyan lavinát, mint a görög vagy az ír válság. Ha az euróövezet megroggyanna a spanyol, portugál vagy akár a belga államadósság alatt, könnyen maga alá temetné az ország lábadozó gazdaságát. Ha ugyanazon ellenőrzéseknek, adott esetben szankcióknak vetnénk alá magunkat, mint a válságpaktumot elfogadó euróövezeti országok, az védelmet jelenthetne saját felelőtlenül költekező önpusztító „rosszabbik” énünk ellen. A „koplalós diéták” nagy problémája ugyanis az, hogy rövid időn belül vissza hízzák a fogyni vágyók. A válságpaktumhoz való önkéntes csatlakozás még mielőtt bevezetnénk az eurót némiképp szuverenitásunk csonkításnak tűnhet, azonban ahhoz, hogy tartósan visszatudjuk szorítani az államadósságot, és megelőzzünk egy esetleges ismételt gazdasági katasztrófát szükséges egy külső szabályrendszer amihez viszonyulni tudunk.

0 Tovább

Amiről nem szól a médiatörvény 2.

 

Korábban írtam, hogy a médiatörvény körüli botrány az EB belépése kapcsán lehűti majd a kedélyeket. Így is történt. Bár csalódást keltettek hűvös tárgyilagosságukkal mindkét hazai oldalon, de mára úgy tűnik nincs napirenden a "vége a szólásszabadságnak" kritika. Mondhatni tényleg van haszna a civilizációnak, mert eljárásmeneteivel képes csillapítani a konfliktusokat. Ezzel együtt egyre fontosabbá válik, hogy ne a törvény teljes elfogadhatatlanságáról beszéljünk, s belássuk a kardcsörgetés már késő, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a törvény nagyszerűsége előtt fejet kéne hajtanunk, mert az elmaradt valódi szakmai viták miatt kiáltóak a hiányosságok is.

 

Ilyen hiányosság a gyerekeknek szóló reklámokban a gyerekek következetes védelme. Különösképp fontos ez, mert a Médiatörvény másfelöl igen sokszor hivatkozik, hogy mennyire fontos a gyerekek védelme, hát akkor nem világos miért nem úgy szabályozzuk a gyerekreklámokat, ahogy a svédek teszik. Persze jó megoldásig eddig csak Svédország jutott, ahol nemes egyszerűséggel betiltották a gyerekeknek szóló reklámokat. Ám attól még, hogy nem ez az általános, a többiek még tévúton járhatnak. (Hasonlóképp nem tetszett az az érv sem, hogy azért jó a mi médiatörvényünk, mert található minden elemére Eu-s országbeli példa. Még ha így is lett volna, ez kinek megnyugtató?) Rengeteg ország van az Eu-ban, melyek rosszul szabályozzák a gyerekeknek szóló reklámozást, s hogy miért a svédeké szerintem az egyedül elfogadható, arra a médiapszichológiai kutatási eredményeket tudnám felhozni.
Arról van szó ugyanis, hogy a 7 éves kor körüli gyerekek kezdik csak megkülönböztetni a reklámot más műfajtól, előtte ez még nem megy. Aztán ha már megy is, még mindig van olyan gyerek, aki azt mondja, hogy a reklám a valóság, az az igaz, és más amit a tévében lát nem igaz. Valljuk be ebben is van logika, vagy legalábbis logikus próbálkozás, mert hogy a gyerekek épp olyan környezetmegfejtő lények, mint mi vagyunk, csak kicsit kevesebb tapasztalattal, s kevesebb módszertannal. A reklám azonban számunkra, felnőttek számára épp nem a valóság megbízható szigete, mert hisz tudjuk, hogy mindaz ami azokban a másodpercekben hangzik el valaki érdekeit képviseli, olyannyira érdeket képvisel, hogy azért még pénzt is fizetni hajlandó, nehogy más azokba a másodpercekbe beleszólhasson.
A gyerek épp ezeket a háttérmegállapodásokat nem ismeri. S van amikor a felnőtt sem tudja, mert eltitkolják előle, hogy valamiről azért mondanak jót megbízhatónak látszó emberek a médiában, mert pénzt kaptak érte. Ám ha megtudná rendkívül dühös is volna, hiszen ha nem tudom, hogy valaki pénzért dícsér valamit, akkor átverés az egész. A Hatóság (NMHH) is így gondolkodik erről, ezért büntet, mondván, hogy a burkolt reklám közlése becsapás. Nos, épp ez a probléma, a 7 éves kor körüli gyerekeknél is, nevezetesen, hogy számukra minden reklám tulajdonképpen burkolt reklám. Ezért van az, hogy ha még meg is tudják különböztetni a műfajt - bár sokan ennyi idősen erre még nem képesek - azt már végképp nem tudják, hogy épp azért mert reklám, nem kell azt gondolni, hogy a termékről nyilatkozó nénik-bácsik-gyerekek a saját pártatlan véleményüket mondják el.
A fentiekből logikusan következik, hogyha a burkolt reklámokat büntetjük, akkor meg kell várnunk, míg a gyerek eléri azt a kognitív szintet, amikor már a szimpla és etikus reklám nem burkolt reklám a számára. Ezt a gondolatmenetet eddig a svédek vitték végig. Talán mert ők voltak egyedül annyira empatikusak , hogy bele tudták képzelni magukat egy 7 éves gondolkodásmódjába. Mi összes többiek vagy nem értjük még ezt a logikát, vagy nem is találkoztunk a gondolattal, vagy nem is érdekelnek minket a gyerekek annyira, mint amennyire állítjuk.

 

2 Tovább

Mitől drágul a kőolaj?

 

Az elmúlt hetek észak-afrikai és közel-keleti forradalmi eseményei olyan magasságokba lökték a kőolaj világpiaci árát, amilyet csak a válságot megelőzően, 2008-ban láttunk utoljára. Egyre nagyobb az inflációs félelem a magas olajár miatt, és egyre többen figyelmeztetnek: mindez veszélyezteti a 2011-es 3%-os GDP célt, így a magyar költségvetés egyensúlyát is.

Eddig meg is volnánk az elmúlt napok szokásos szalagcímeivel. Most lássuk, mik a valódi fundamentumai az olajár emelkedésnek. A líbiai események közvetlenül hatnak ki az olajkereskedelemre, ugyanis mostanra már szinte a teljes kitermelésük kiesett a piacról, majdnem 1,6 mbpd (million barrels per day, azaz millió hordó/nap). Ez körülbelül 1,5%-a a világ olajtermelésének, mégis, az elmúlt hetekben majdnem 20%-al lökte meg a nyersolaj világpiaci árát.  Felmerül a kérdés: vajon miképpen lehetséges, hogy egy olajtermelő ország, melynek olajexportja marginális a világ kitermeléséhez (és fogyasztásához) viszonyítva, képes ilyen mértékben az egekbe lökni az árakat? Nos, egyrészt ennek egy része spekulációs nyomás, másrészt ez a 1,5% nem is annyira marginális, ha figyelembe vesszük, hogy az IEA (International Energy Agency) szerint 4,7 mbpd az OPEC tartalékkapacitása, melynek túlnyomó részét Szaúd-Arábia adja (több, mint 2 mbpd-t). A Goldman Sachs nem hisz az IEA-nak, és egészen odáig megy, hogy az OPEC csupán 2,5-3 mbpd extrakapacitással rendelkezik (extrakapacitás azt jelenti, hogy mennyi, a mostani fogyasztáson felüli olajmennyiséget képesek az exportpiacra juttatni az OPEC országai). Így máris más a leányzó fekvése, ugyanis Líbia termelése ennek a fele, ami viszont már joggal kelt aggodalmat. Ám, bármennyire is jól hangzik, messze nem csak és kizárólag Kadhafi és bandája tehet erről a problémáról. Ugyanis vegyünk egy köznapi példát: ha a fizetésünk (olajkitermelésünk) 85000 Ft havonta, a kiadásaink (olajfogyasztásunk) pedig 82000 Ft havonta, akkor egy fejszámolás után láthatjuk, hogy marad 3000 Ft tartalékunk egy hónapra (ennyi jelenleg a világ olajkitermelési tartaléka). Ezt még fejeljük meg azzal, hogy a főnökünk elégedetlen a munkánkkal, és csökkenti a bérünket havi 1600 forinttal (Líbia olajkitermelésének kiesése). Melyik kedves olvasó nem kezdene el aggódni már a havi 3000 forintos „tartalék” mellett? Nos, a világ olajkitermelésének és olajfogyasztásának egyensúlya nagyjából így fest már lassan egy évtizede, és talán nem túlzok, ha azt mondom, bizony vékony mezsgyén járunk.

A probléma gyökere pedig ott van, hogy a legnagyobb termelők, mint Oroszország, Szaúd-Arábia vagy az Egyesült Államok, már elérték a termelési csúcsukat, sőt, az orosz és amerikai kitermelési görbe lejtőben van, egyedül a szaúdi termelés az, ami még enyhe emelkedést tud produkálni. A másik gond pedig az, hogy mindenki az olajtartalékok és a kitermelési adatok bűvkörében él (csak emlékezzünk vissza, micsoda riadalom volt pár hete, mikor kiderült, a szaúdi készleteket masszívan túlbecsülték). Pedig valójában két fundamentuma van a mindenkori „olajbalansznak”: egyrészt a fogyasztás igényszintje, másrészt az olajexportáló országok exportkapacitása. Ugyanis azzal nem vagyunk kisegítve, hogy a szaúdiak évi 2%-al tudják növelni a kitermelésüket, ha mellette az ország belső olajfogyasztása majdnem 5%-al növekszik évente (mely bár kisebb mint az export, de jelentős részét elveszi ennek a növekedésnek). Sőt, hallani olyan hangokat is, melyek szerint ha nem lesz technológiai áttörés, a szaúdi kitermelés már nem növelhető szignifikánsan (azaz 12  mbpd fölé). A megoldási forgatókönyvek pedig messze túlmutatnak egy blog keretein, ám mégis meg fogok próbálkozni vele, további bejegyzések formájában.

Ugyanis a gond akut lesz és korántsem várható, hogy heteken, vagy akár hónapokon belül megoldódik, még ha enyhül is az olajon lévő spekulációs nyomás. Ugyanis elég megnézni Magyarország példáját: az amúgy is paraszthajszálon függő költségvetés legfőbb fundamentuma a 2011-re 3%-ban megállapított GDP növekedés. Ezt a számot nyugodtan kihajíthatjuk a kukába, már csak az emelkedő olajár végett is, pedig még azt sem tudjuk, idén nyáron jó idő lesz-e (mely bele lett építve a GDP várakozásba, a  mezőgazdaság tavalyi – katasztrofális – teljesítménye után). És még elő sem vettük a nyersanyagdrágulás miatti inflációs nyomás problémakörét. Az olajár prognózis pedig egyre kevésbé lesz tenyér(vagy idő)jóslás kategóriája, ugyanis nehezen hibázhat az, aki tendenciózus emelkedést prognosztizál. Hacsak nem jön még egy válság, ami a mélybe rántja a felhasználást, és ezzel az árakat is…ahogyan az történt 2008-ban.

0 Tovább

Kétféle szerep, kétféle álláspont?

 

Célegyenesbe fordult az ország legfontosabb jogszabályának, az új Alkotmánynak a megalkotása, a tervek szerint másfél hónap múlva az eddigi 1949. évi XX. törvény helyett az Országgyűlés Fidesz-KDNP-s többsége megszavazza a 2011-es alkotmányt. A Fidesz ismételt hatalomra jutása óta a pártban kétséget nem hagytak afelől, hogy elkerülhetetlen az új alkotmány létrehozatala. Csakhogy ez nem volt mindig így.

Gulyás Gergely fideszes országgyűlési képviselő, aki most az alkotmányozási folyamat egyik befolyásos szereplője, korábban még határozottan kiállt az alkotmány 1989-90-es változata, illetve az akkori rendszerváltozáskor létrejött politikai rendszer mellett. A Magyar Nemzet 2008. január 22-i számában megjelent cikkében éppen azt vetette Fricz Tamás politológus szemére, hogy „a magyar alkotmányos berendezkedés ellen fordul” (ezt Fricz később egyébként cáfolta). Leszögezte még, hogy „a súlyos politikai, társadalmi és erkölcsi válságra a lehető legrosszabb válasz lenne az alaptörvény módosítása, mert a magyar alkotmányos berendezkedés összességében jó és a legkisebb mértékben sem okozója a válságtüneteknek”. Gulyás Gergely írása végén kijelenti: „A döntően 1989-90-ben megalkotott alkotmányos rendszer bizonyította életképességét”. Ehhez képest Gulyás Gergely ma már azon fideszes politikusok közé tartozik, akik hosszan érvelnek az új alkotmány szükségessége mellett. Bár hangsúlyozni szokta, hogy nem kívánják a közjogi rendszert fenekestül felforgatni, most már aktívan együtt dolgozik azon fideszes politikusokkal, akik az eddigi húsz évet a kudarc sötét és komor színeivel festik le, és az új Alkotmányban egy szebb korszak eljövetelének kezdetét látják, vagy láttatják.

A helyzet azonban bonyolultabb annál, hogy ki- ki kárörvendően, vagy éppen dicsérőleg konstatálja, hogy a Fidesz, illetve Gulyás úgymond megváltoztatta viszonyulását az új Alkotmányhoz. Emlékeztetni kell megint arra, hogy az elmúlt két évtizedben mindegyik ciklusban napirenden volt egy új Alkotmány megalkotása, a Fidesz is résztvevője volt az erről szóló – igaz, sikertelennek bizonyult – tárgyalásoknak. Ezzel együtt is a Fidesz az akkori politikai-alkotmányos rendszer védelmezőjeként mutatta magát az 1990-es taxisblokád, és – némi megszorítással – 2006-os őszödi beszéd nyilvánosságra hozatala után kirobbant zavargások idején is. Utóbbi esetben nem buzdított sem felkelésre, de még általános sztrájkra sem, igaz, a legitimációs alapot erősen elvitatta Gyurcsány akkori kormányfőtől. Ez a Fidesztől jobbra álló erőknek túlságosan „puha” álláspont volt, a Kossuth-téri tüntetők már akkor a parlament államfő általi mielőbbi  feloszlatását és a Szent Korona-tan alapon új alkotmányt követeltek. Utóbbit magáévá tette a 2009-es EP-választásokra megerősödött Jobbik, amelyik nyílt szakítást szorgalmazott a politikai rendszerrel. Mivel a választók körében a politikai intézményrendszer alacsony népszerűségnek „örvendett”, és akadt egy olyan párt a Jobbikban, amelyik ezt a nagyfokú elégedetlenséget képesnek látszott a maga javára fordítani, a Fidesznek választ kellett adnia az új versenytársnak. És ez a válasz nem volt túl bonyolult: ha egyszer a lakosság nagy része torkig van a rendszerrel, akkor mi se nagyon támogassuk azt olyan nagyon, sőt minél inkább határolódjunk el tőle. A 2006-os őszi eseményeket a Fidesz ráadásul úgy élte meg, hogy az addigi alkotmányos rendszer (beleértve az eddigi alkotmányt) képtelen volt távozásra bírni a „hazudozó” Gyurcsányt, felelősségre vonni a rendőri túlkapások felelőseit. Ennek is betudható, hogy bár a 2010-es választási programban nem volt szó új Alkotmányról, de az egyértelműen elhangzott, hogy a Fidesz a kétharmados többség esetén nagy változásokat fog végrehajtani

Ilyen előzmények után már nem is annyira meglepő, hogy Orbán Viktor az 1989-90-es alkotmányjogi-politikai rendszer létrejöttét követő két évtizedet zavarosnak nevezte a mostani Országgyűlés alakuló ülésén és arról is több ízben beszélt, hogy a „fülkeforradalom” során a választók leváltották az eddigi rendszert. Mindezzel a Fidesz visszavonhatatlanul elkötelezte magát az új alkotmány szükségessége mellett.

Mindennek fényében Gulyás Gergelynek az Alkotmányhoz való viszonyulása kétségtelenül változott valamelyest: ő korábban egyértelműen védte a korábbi alkotmányjogi rendszert, ma már ezt nem teszi. Lehet erre mondani, hogy Gulyás a magasabb pozíció elnyerése érdekében idomult főnöke, Orbán Viktor véleményéhez. Ismerve a Fidesz erősen központosított szervezetét, ebben akár még lehet is igazság, de a kérdést nem válaszolja meg teljesen. Nem önmagában Gulyás viszonyulása változott valamelyest, hanem magáé a Fideszé, amelynek most már egyik fő tevékenysége az alkotmányozás, a Gulyás által 2008-ban még dicsért alkotmányos rendszer folyamatos lebontása kíséretében.

0 Tovább

Dózsától Orbánig?

Keller Tamás Társadalmi riport 2010 című tanulmányának megállapításai számos társadalmi jelenség új nézőpontból történő értelmezésének adtak támpontot. A vizsgálatok eredményei azt mutatták, hogy a magyar társadalom zárt gondolkodású, keleties értékrendszerrel bír, le vagyunk maradva nemcsak a nyugat-európai országokhoz, hanem szomszédainkhoz és a hasonló gazdasági fejlettségű országokhoz képest is. Néhány hónapja a HVG hasábjain jómagam úgy vélekedtem, hogy ez magyarázatot adhat arra, hogy a kormány bizonyos lépései (médiatörvény, nyugdíjvagyon államosítása) körül kialakult viták miért nem erodálták egészen odáig a kormánypártok népszerűségét. Marosán György a friss Élet és Irodalom 1514-2010 című cikkében ennél jóval messzebb megy.

A szerző szerint Magyarország nyugatos fejlődése 1514-ben törik meg, amikor a Dózsa parasztháború bukásával a nemesség által bosszúból hozott Werbőczy-törvények a röghöz kötéssel nemcsak évszázadokra passzív mozdulatlanságra kárhoztatták a magyar társadalom kilenctizedét, hanem szellemiségüknél fogva a „törvény hatalma” helyett a „hatalom törvényének” elvét kényszerítették a magyar társadalomra. A Kellerék által kimutatott – illetve az irodalomban oly sokszor kárhoztatott – bezárkózás, passzív magatartás gyökerei a szerző szerint idáig nyúlnak vissza. Marosán ezután kijelenti, hogy „2010-ben a magyar progresszió az 1514-es, temesvári csatához mérhető vereséget szenvedett”, majd részletesen kifejti, hogy a Fidesz hatalomra kerülésével ugyanaz történik, mint ötszáz éve, úgy késsük le a modern 21.századi fejlődést, ahogy a kora-újkori változásokról lemaradtunk.

Ez a párhuzam egész egyszerűen semmilyen szempontból nem állja meg a helyét. Nem igaz, hogy a magyar mentalitás keleties jellege elsősorban az 1514-es történelmi úttévesztés következménye. Eleve kérdéses, hogy egy fél évezreddel ezelőtti szituációban alkalmazhatóak-e olyan fogalmak, mint progresszió. A legnagyobb probléma azonban nem ez. Hanem az, hogy Marosán szerint a véres megtorlás és az ennek nyomán kialakuló törvénykezés az egyetlen tényező, ami elindította a magyar társadalmat a keleties értékvilágra jellemző úton. A szerző mintha megfeledkezne arról, hogy tizenkét évvel a Dózsa-parasztháború után megszakad a magyar középkori állam története, vagy, hogy a történelmi változások központja az atlanti térségbe helyeződik át. Amikor nyugaton kialakulnak a piacgazdaság feltételei, mögötte a kereskedelemből gazdagodó polgársággal, addig idehaza éppen egy keleti nagyhatalom uralja az ország jelentős részét. A tényezőket sokáig lehetne sorolni, a kelet-európai országok nyugatitól eltérő civilizációs fejlődésének megrajzolásához, alighanem egy Norbert Eliasra lenne szükség. Azonban az bizonyos, hogy egyetlen tényezőre visszavezetni ezeket a folyamatokat fals megközelítés.

Ebből adódóan aztán a következtetés is téves. 1514-ben nem egy polgári forradalom, hanem egy zavaros ideológiájú parasztháború, 2010-ben nem a magyar progresszió, hanem a balliberális oldal szenvedett vereséget. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Tripartitum ne járult volna hozzá, hogy a magyar társadalmi fejlődés elkanyarodott a Nyugat-Európaitól!  Ráadásul a szerző kimondatlan evidenciaként kezeli, hogy a haladás, az európaiság a magyar közéletben egyértelműen a posztkommunista utódpárt és az azóta eltűnt liberálisok kizárólagos felségterülete. Holott a baloldalon éppen úgy szépszámmal találunk politikusokat, akik a Keller-tanulmányban felvázolt bezárkózó, passzív magatartásra építve, az alattvalói politikai kultúrát meglovagolva szállnak versenybe a szavazókért, illetve a Fideszben is kimutathatóak olyan progresszív törekvések, amelyek a nyugatias társadalmakat tekintik etalonnak.

A 2010 választásokat Dózsáék kudarcával egy kalap alá venni nemcsak nélkülöz minden történelmi szemléletmódot és tényszerűséget, hanem apokaliptikus víziójával tulajdonképpen a hisztérikus közbeszéd erősödését fűti. A higgadt vita és a komplex történelmi hatások kimutatásnak valós kísérlete helyett.

0 Tovább

Politika és vizualizáció

Az adatok vizuális tálalása, az információk strukturált megjelenítése mára meghatározója a mindennapi kommunikációnak. Önálló iparággá nőtte ki magát a vizualizáció, amely nem csupán az adatok könnyen fogyasztható ábrázolására szakosodott, hanem a tudat befolyásolására is. Sokkal könnyebb egy terméket, egy ötletet eladni, ha először azt maga a „szem veszi meg”. Nem is beszélve arról, hogy az információval túlterhelt világunkban néha direkt jól esik, ha strukturált módon, csomagokban kapjuk meg az adatokat. David McCandles író, újságíró – akinek Az információ gyönyörű című könyve hazánkban is megjelent – egyenesen azt állítja, hogy az információ és az adatok világa az „új termőföld”, s egy jó infografika szó szerint többet mondhat ezer szónál, vagy egy száz oldalas tanulmánynál.

Az információ-ábrázolás fontosságára a politika is odafigyel: az üzenetek végletesen letisztult formában való közlése, a politikai programok és alternatívák fogyaszthatóvá tétele a politikai kommunikáció igen fontos területei. Különöse jól példázza ezt a Fidesz, amelynek verbális bravúrjaival már foglalkoztunk ezen a blogon. Azt, hogy a jó és egyszerű kommunikáció fontos a kormánypártok számára tovább az is példázza, hogy külföldi tanácsadó cégeknek adtak megbízást az országimázs felfuttatására. A legnagyobb kormánypárt kommunikációs stratégiája azonban nem mindig és mindenhol sikeres: elég, ha csak a Széll Kálmán Tervet bemutató kormányzati diasorra gondolunk, amelynek a 90-es évekbeli stílusa kissé kiábrándítóan hatott. Nyílván egy-egy ilyen programot tartalmi és formai szempontból egyaránt kell vizsgálni, de a Terv szakmai értékét és megítélést egyaránt ronthatta a meglehetősen avítt megjelenés – különösen úgy, hogy a Fidesz máskor igenis odafigyel üzenete kommunikációjára.

0 Tovább

Hiba a kormányülésen

Felháborodást (konkrét tetteket egyelőre kevésbé) váltott ki a szakszervezetek körében, hogy nemrég törvény mondta ki, hogy a rendvédelmi szervezetek és a Nemzeti Adó-és Vámhivatal munkatársait a korrupció felfedése érdekében megfigyelés alá lehet helyezni, amelyet a Nemzeti Védelmi Szolgálat (NVSZ) tagjai folytatnak le. Csakhogy szinte mindenki figyelmét elkerülte, hogy a kormány egyik rendeletébe megfogalmazási hiba csúszott.

A 293/2010. (XII. 22.) Korm. rendelet ugyanis úgy rendelkezett, hogy az illetékes vezető „feljegyzéssel” döntse el, hogy mely munkatársat figyeljenek meg a törvény keretein belül. Az inkriminált rendelkezés így szólt a 7. § (3) bekezdés alapján: „A kifogástalan életvitel ellenőrzést az NVSZ főigazgatója feljegyzéssel  rendeli el (kiemelés tőlem - a szerző).” Csakhogy a feljegyzés nem döntés, hanem egy adott helyzetről szóló leírás, értékelés. Valamit elrendelni határozattal, nem pedig feljegyzéssel szoktak, úgyhogy a jogszabály e részét – a meglehetősen rossz megfogalmazás miatt – a végrehajthatatlanság fenyegette.

A kormány kénytelen volt a jogszabályhelyet módosítani, bár a hiba felismerése és kijavítása két hónapba telt. Végül a 10/2011. (II. 22.) Korm. rendelet 12.§ (3) bekezdése korrigálta a hibát, és az új – és hatályos – rendelkezés így szól: „A rendőrség belső bűnmegelőzési és bűnfelderítési feladatokat ellátó szerve kijelöléséről, valamint feladatai ellátásának, a kifogástalan életvitel ellenőrzés és a megbízhatósági vizsgálat részletes szabályainak megállapításáról szóló 293/2010. (XII. 22.) Korm. rendelet 7. § (3) bekezdésében a „feljegyzéssel” szövegrész helyébe a „határozattal” szöveg lép.”Vagyis ez azt jelenti, hogy az NVSZ főigazgatója most már határozattal rendeli el az érintettek megfigyelését.

Természetesen tévedés volna ezt a hibát túlértékelni, a rendszerváltozás óta mindegyik kormány idején előfordultak jogalkotási tévedések. Csakhogy a mostani kormánynál nem ez az első jogalkotási hiba, gondoljunk csak a különadó körüli hercehurcára, vagy pl. a kormánytisztviselők indoklás nélküli alkotmánybírósági megsemmisítésére.

Pár problémát azért felvet az ügy. Kezdem azzal, hogy itt bizonyosan nem működött megfelelően a jogszabály-előkészítés. Holott az Orbán-kormány hivatalba lépésekor visszaállították a közigazgatási államtitkári értekezletet, amelynek pont az lenne a funkciója, hogy a minisztériumok államtitkárai elsősorban szakmai szempontból átnézzék a jogszabály-tervezeteket, és a kodifikációs hibákat előzetesen kiszűrjék. A kormánypárti egyéni országgyűlési képviselői indítványok lehetséges hátránya egyébként nem pusztán az, amit sokan mondanak, hogy nem kerülnek az érdekelt társadalmi szervezetek elé előzetesen, hanem hogy nem feltétlenül tudják a minisztériumok szakmai szempontokból is a képviselői indítványokat véleményezni. Visszatérve a bejegyzésben idézett rendeletre: a közigazgatási államtitkári értekezletnek, de végső soron a beterjesztő minisztériumnak észre kellett volna vennie decemberben a téves megfogalmazást.

Mivel ez nem történt meg, az a kérdés vetődik fel, miért nem vették észre a hibát a decemberi kormányülésen? A kormánynak több tagja is jogvégzett ember (köztük Fellegi Tamás, Pintér Sándor, sőt maga Orbán Viktor kormányfő), mégis átengedték a jogszabályt. Valószínűleg nem folyhatott alapos vita erről a rendeletről – igaz, ez talán nem is feltétlenül a kormányülés feladata, az előkészítésnek kellene olyannak lennie, hogy a kormányülésen ne egy-egy szó, kifejezés betoldásának megvitatásával, javításával, hanem stratégiai kérdésekkel foglalkozzanak.

Az utolsó kérdés persze az, miért tartott két hónapig ennek a hibának a kijavítása…

A paragrafusok megfogalmazása nem valami látványos dolog, ez nem hozza lázba a közvéleményt. A jogalkotás mégis veszély üzem: rossz jogszabályokkal ugyanis sok ember életét meg lehet nehezíteni, legrosszabb esetben akár egy egész ország jövőjét is alá lehet ásni. Ezért is fontos, és az általam idézett eset is megvilágítja annak szükségességét, hogy a mindenkori kormányt minél magasabb szakmai színvonalú apparátus támogassa, hogy minél ritkábbak legyenek az ilyen hibák.

0 Tovább

Csomag vagy nem csomag?

jesko@meltanyossag.hu

 

A tervek szerint a kormány a mai napon bemutatja strukturális reformprogramját, az előzetesen kiszivárgott hírek szerint a nyugdíjreform, a gyógyszerkassza megvágása, a közösségi közlekedés támogatásainak csökkentése, a felsőoktatás átalakítása révén remél kiadáscsökkentést az állam. A pontos összegekről ugyan eltérő hírek láttak napvilágot, a bejelentés azonban mindenképpen paradigmaváltást jelent az Orbán-kormány eddigi politikájában.  Hivatalosan az államadósság leküzdése a legfőbb cél, minden bizonnyal azonban a befektetői bizalom visszaszerzése is ott lebeg Matolcsyék szeme előtt. Érdemes tehát röviden megvizsgálni az intézkedések gazdasági, társadalmi és politikai következményeit is. A program Széll Kálmán egykori miniszterelnök nevét viseli, így némi történelmi perspektívája is van.

Gazdasági értelemben növekedéspártiak a bejelentések és alighanem már régóta szükségesek. Nem igazán illeszkedik azonban az intézkedések közé a gyógyszeripar további megadóztatása, hiszen ez tulajdonképpen az egyik egyetlen életképes magyar iparágnak számít, a gyártók adójának emelése, illetve az orvoslátogatói rendszerből remélt pluszbevételek megviselhetik a szektort, amely az innováció és a munkahelyteremtés rovására mehet nemcsak a közvetlenül érintett cégek esetén, hanem a hozzájuk kapcsolódó kkv-k körében is. Úgy tűnik a kormánynak majdnem egy évig tartott, amíg kénytelen volt szembenézni a ténnyel, hogy konfliktusmentes gazdaságpolitikát nem lehet folytatni.  Ezen az axiómán az első repedést már az adóreformok mentén kialakuló bérfeszültség is jelezte, ott azonban még volt lehetőség, hogy a csökkenő fizetésekért a munkáltatókat tegyék – legalábbis kommunikációs szempontból – felelőssé.

A rokkantnyugdíjazás, egyáltalán a nyugdíjba vonulás szigorítása, az utazási kedvezmények csökkentése, vagy az egyetemi létszámcsökkentés azonban már olyan közvetlen hatással járó döntések, amelyek ódiumát minden bizonnyal már Orbánéknak viselni kell. Az eddigi intézkedésekből mindenesetre egyre markánsabban jelenik meg a jobboldal társadalompolitikája, az intézkedések a munkára rakodó terhek csökkentésével és az inaktívaknak biztosított ellátások lefaragásával érezhetően a jól kereső középosztályt támogatja, azt remélve, hogy az ennek nyomán fellendülő gazdaságban a munka világán jelenleg kívül lévők is megtalálják a helyüket. A tét mindenesetre óriási: az elmúlt közel 30 év osztogató/megszorító politikájának lezárására nyílhat lehetőség, ha a felszabaduló forrásokat a gazdasági fejlődés szolgálatába sikerül állítani a nehezen megspórolt javak felélése helyett. Azonban első ránézésre is rengeteg kérdés merül fel. Hol lehet még spórolni a tömegközlekedésen, ahol már a Bajnai-kormány is megszorításokat eszközölt? A munkanélküli segélyek megkurtítása milyen következményekkel jár majd az ország leginkább érintett területein? Mekkora árat kell fizetni a növekvő társadalmi konfliktusok terén a sikeres gazdaságpolitikáért? A Dzurinda-féle reformdöntések után Kelet-Szlovákiában éhséglázadások is kitörtek, vajon erre nekünk is fel kell készülünk, nem is beszélve arról, hogy ezáltal az etnikai konfliktusok is méginkább felerősödhetnek.

Politikai szempontból a népszerűségvesztés szinte előre kalkulálható, ám az ellenzék egyelőre gyenge és megosztott, választási megmérettetés pedig még nincs a közelben, a politikai felhatalmazás óriási, most van lehetőség a nehéz döntések végrehajtására. Ebben a helyzetben az ellenzék felelőssége is óriási, eddig a tervek hiányát, a felelős gazdaságpolitikát kérte számon elsősorban az LMP és az MSZP, most lehetőségük nyílik, hogy bebizonyítsák: valóban konstruktív ellenzékként tudnak viselkedni. Kommunikációs szempontból a kulcskérdés alighanem jelen esetben az őszinteség lehet. Amennyiben a vitát sikerül kiemelniük a megszorítás/nem megszorítás dichotómiából és érdemi vitákat folytatni az intézkedések lehetséges hatásairól. Komoly jelentősége van annak is, hogy az elvonások ne pusztán megszorítást jelentsenek majd, hanem szerkezeti átalakulással is járjanak együtt, hiszen az állami újraelosztás hatékonyságának növekedése nélkül ezek a problémák újra és újratermelik önmagukat.

Érdemes néhány szót az elnevezésről is ejteni, a múlt héten az alkotmányozás kapcsán épp itt a blogon írtuk, hogy sok szempontból a Kiegyezés utáni korszakhoz kísértetiesen hasonló politikai berendezkedés jön létre. Egy hete azt próbáltuk fejtegetni, hogy az alkotmányozás mentén létrejövő közjogi megosztottság megfeleltethető az egykori 67-esek és 48-asok ellentétének. A pártszerkezetről is azt állapítottuk meg, hogy akkor is egy hatalmasra duzzadt kormánypárt küzdött a permanens pénzügyi válsággal, a közjogi rendszert tagadó, változó összetételű, de kormányzati pozícióra esélytelen ellenzék mellett. Széll Kálmán az 1870-es évek kiemelkedő pénzügyminisztere volt, aki később miniszterelnök is lett. Neve nemcsak a gazdasági konszolidációval függött össze, hanem azzal a fajta országmenedzseléssel is, amelyek magyar parlamentarizmus többpártrendszerű hagyományában domináns szerepet töltöttek be. Úgy tűnik a Fidesz tudatosan vállalja ezt az örökséget, vagyis a Kiegyezés utáni korszak Szabadelvű Pártjának, illetve a két világháború közötti korszak Egységes Pártjának utódja kíván lenni, ezzel is törekedve a rendszerváltás után kialakult váltógazdálkodás helyett egy domináns pártra épülő politikai berendezkedés megteremtésére.

0 Tovább

Negyedik pont

A médiatörvényben a Bizottság kifogásolt egy negyedik pontot is, melynek lényege, hogy bármely többséget épp úgy, mint a kisebbségeket, valamint az etnikai és vallási csoportokat se nyíltan, se burkolt módon sérteni nem szabad. Az ilyen cselekedet pedig akár szankcionálható is lett volna.

Hogy is jutottunk el ehhez az abszurditáshoz, mely egyébként – szerencsénkre – sérti az Európai Alapjogi Charta 11. cikkelyét, mely a szólásszabadságot tárgyalja. Az ugyanis világos, ha senkiről semmi rosszat nem lehet írni, akkor semmit nem lehet írni. Világos, hogy a jogalkotó mindenre gondolt, csak épp a sajtóra, a szólásszabadságra, a média természetes működésére nem, ellenben valami igen csak elhomályosította a józanságát.

Hazai részről a szöveg ezen része már a törvény megjelenése utáni napokban kritizálva lett – később pedig a Népszabadság szerkesztősége fordult az AB-hoz. A hivatalos válasz csak annyi volt, hogy ezen nem változtatnak, mert ez így jó. Meg: a puding próbája az evés, majd megfelelő módon fogja érvényesíteni a lehetőségeit a Médiahatóság. A kritikusok válasza erre mindig az volt, hogy kétségtelen így lesz, de ha nem akarják alkalmazni, és csak a diszkriminációt és a gyűlöletbeszédet akarják korlátozni, miért nem azt írják?

Nos, azt, hogy miképp fogalmazhatunk meg ilyen szabályokat egy nyugati soha nem fogja megérteni, mert ennek története van, ehhez itt kell beszívni a levegőt. A történet úgy kezdődött, hogy a baloldal és a liberálisok egy része rendre korlátozni akarta a szólásszabadságot, mert úgy vélték először engedik kiszabadulni a szellemet a palackból, aztán jön a tettlegesség. A liberálisok másik része úgy vélte, hogy az őrült beszédet nem kell korlátozni, John Stuart Mill szerint még haszon is származik belőle, de legalábbis az őrült beszéd antitézise a józan és felelősségteljes nyilvánosság, amely úgyis helyére teszi a szélsőségeseket.

Erre a baloldalon belüli vitára érkezett válaszként, hogy rendben, a szélsőséges beszéd nem helyénvaló, de nem ugyanilyen probléma-e – ha nem nagyobb –, amikor a magyarságot ócsárolják? Elég a kettős beszédből, védjük meg a magyarságot az idegenszívűektől! A magyarság pedig a többség, tehát akkor ne lehessen bántani se a kisebbséget, se a többséget. Egy ilyen szabálynak pedig csak akkor van értelme, ha szankció is társul mellé, fejeljük tehát még meg büntetési lehetőséggel.

Ma épp a skizofréniáról tartottam előadást, mely betegségnek egyik jellemzője a logikus építkezés, ami azonban elszakad a valóságtól. A beteg ezek után ragaszkodik a logikus építményéhez, szívesen vitatkozik is róla, hiszen minden eleme klappol, csak épp értelme nincs. A magyarság megtámadtatása már paranoia, ahogy egyébként a hazai antiszemitizmusról szőtt félelmek is. Nem kétséges, hogy ezekkel a kártyákkal a politika játszadozott, de aztán a nagy játszmába úgy sikerült belefeledkezni, hogy azt sem vették észre, amikor már egy skizofrén jogszabályt szültek.

 

0 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek