Méltányosság-blog

„Mindenki jobban jár” – hangoztatta a miniszterelnök a tavaly bevezetett, s 2011-től debütáló új adórendszer bevezetése kapcsán, holott mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ehhez a matematika szigorú és az adórendszer kérlelhetetlen szabályait kellene megszegni. Az év elejére persze kiderült, hogy ezeket a szabályokat azért nem árt figyelembe venni, s hogy igen kemény intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy az emberek többsége a tavalyi pénzénél legyen. Az eset persze nem egyedi, hiszen politikusaink gyakran „elmulasztják kibontani az igazság minden részletét”, máskor pedig talán túl sokat is mondanak. A Fidesznek és Orbán Viktornak eddig sikerült a kiegyensúlyozás, s ez azt eredményezte, hogy az új adórendszer kárvallottjai nem mentek tüntetni az utcára. Miben keresendő e kommunikációs taktika sikere?

A dolog magyarázata – többek között – két fontos komponensben rejlik. Egyrészt az Orbán-kormány képes volt szinte azonnal reagálni és egy sajátos értelmezési struktúrát kialakítani: így pl. „a kormányfő elvárja, hogy azonnali lépések történjenek”, „megengedhetetlen, hogy valaki kevesebb pénzt kapjon”. Ez nem más, mint a politikai üzenetek és cselekvések „becsomagolása” (csúnya szóval: framing). Ennek megfelelően Orbán-kormány reakciója kettős volt: egyrészt bérkompenzációval rendezte házon belül (a közszférában) a helyzetet, másrészt pedig a magánszférára „bérkommandót” küldött, aminek az üzenete mintegy az, hogy vékonyabb borítékért nem az új adórendszer (tehát nem a kormány), hanem a cégek és a tehetetlen Országos Érdekegyeztető Tanács a felelős. A recept tehát egyszerű: ha hiba van a rendszerben, akkor azt oldjuk meg, de ne mi legyünk a felelősek.

A másik faktor a gyenge partnerben keresendő: az ellenzék nem tudja a versengő értelmezési kereteket („hazudott a kormányfő”, Nemzeti Átverés Kormánya) sikerre vinni. A kormány és személyesen Orbán Viktor, tehát úgy tűnik – egyelőre – helyzeti előnyben van. Ezt persze nem annak köszönheti, hogy sikerült átírni a matematika szabályait. Hanem sokkal inkább annak, hogy rendre (egyébként az ellenzéki időszak óta – s ez a valóban figyelemre méltó) megnyeri a „keretezési versenyeket”, s ezzel elszívja a levegőt bármilyen versenyző alternatíva elől. Mindazonáltal a kormányzati tevékenység kommunikációs „faltörő kosokra” való építése nem kockázatmentes taktika: ezt bizonyítja Fidesz támogatottságának immár hibahatáron túli erodálódása.

„Ha nem történik érdemi fordulat, anarchia és polgárháború vár Magyarországra.”, jelentette ki Vona Gábor az Országgyűlés február 14-ei ülésén a cigány-magyar feszültségekről. Sajátságos, hogy a gárdamellény viselése nagyobb figyelmet keltett, mint ez a mondat. Tudomásom szerint az 1989-90-es rendszerváltozás óta még senki sem rajzolta fel a plenáris ülésen a polgárháború rémét.

Pedig attól, hogy egy sokaknak nem éppen szalonképes párt elnöke mondja ki ezeket a szavakat, még érdemes volna azok valóságtartalmáról, megalapozottságáról érdemi és tartalmas vitát folytatni. A magyar politikai rendszer jól tenné, ha azáltal is domesztifikálná a Jobbikot, hogy az általa felvetett problémákon először is elgondolkodik, és ha ezen felvetéseknek van igazságtartalmuk, akkor érdemi lépéseket tesz rendezésükre.

Természetesen, ha pusztán a felszínt nézzük, sem a közel-, sem a távolabbi jövőben nem tűnik valószínűnek a polgárháború Magyarországon. Nincsenek komoly, egymással szemben álló civil fegyveres csoportok, a magyar lakosság nagy része két választás között inkább passzív elszenvedője, semmint alakítója az eseményeknek, már pedig egy fegyveres harchoz éppen hogy extrém aktivitás szükségeltetik.

Csakhogy van egy-két nyugtalanító tényező. Köztudott, mennyire erős és nagy a gyűlölet, a kölcsönös előítéletek fala a romák és nem romák között. Az elmúlt években tovább romlott a helyzet, nem egyszer a rendőrség fellépése tudta csak megakadályozni a még nagy tragédiákkal járó tömeges összecsapásokat (mint például Sajóbábonyban 2009-ben). Szociológiai közhely (lásd pl. Tárki 2010-es riportját), hogy a szegénység, a munkanélküliség, az elhelyezkedési esélyek alacsony színvonala, az alacsonyabb képzettség, s mindebből adódó kilátástalanság érzése nagyobb arányban sújtja – itt nem részletezhető okokból – a cigány lakosságot. A jövőnélküliség, és a romák és nem romák közötti sokszor merőben eltérő magatartásminták újabb feszültséget és agressziót szülhetnek.

Bármennyire valószínűtlennek tűnik is első hallásra a polgárháború lehetősége Magyarországon, van miért aggódni, és jócskán van miért tenni annak érdekében, hogy a problémák megoldatlansága ne forduljon erőszakba. Ilyenkor különösen fontos, hogy ne attól függően utasítsunk, vagy fogadjunk el egy véleményt, hogy ki mondja, hanem attól, hogy mit mond.

A kép forrása: www.marosipolgar.info

Amikor Gyurcsány Ferenc évértékelőjén kijelentette, hogy nem csupán a kormány, hanem a 2011-ben megszülető alkotmányos berendezkedés ellenzéke kíván lenni, talán nem is tudta, milyen régi múltra visszavezethető magyar politikai hagyomány fonalát veszi újra fel. A kialakuló helyzetért természetesen nem kizárólag az ex-miniszterelnök a felelős. A kormány részéről a  politikai konszenzuskeresés már akkor komolyan megkérdőjeleződött, amikor a törvényhozás figyelmen kívül hagyta a új alaptörvény előkészítésének részletes szabályairól szóló országgyűlési határozatot, amely kimondja, hogy négyötödös parlamenti jóváhagyás kell az új alaptörvény előkészítésének szabályozásához. Az alkotmányelőkészítő bizottság nem paritásos alapon jött létre, hanem a parlamenti erőviszonyokat tükrözve, ráadásul a Jobbik és az MSZP később jelezte, hogy nem kíván részt venni annak munkájában, példájukat hamarosan követte az LMP is.  A szocialisták 2010 őszén bejelentették, hogy saját alkotmánykoncepció kidolgozásába kezdenek, amely 2011 februárjára el is készült és elolvasható a párt honlapján. Az bizottságból és a parlamenti egyeztetésekről szintén kivonuló Jobbik az „ezeréves alkotmányozáshoz” való visszatérés szükségszerűsége nevében utasította el a kormánypárti koncepciókat. A politikai összefogás esélye tehát néhány hónappal az új alaptörvény kihirdetése előtt tehát gyakorlatilag a nullára csökkent, így a közös értékekben kialakított bármilyen konszenzus lehetősége is elveszni látszik.

A politikai elitek kiegyezésének hiánya, amelyben az ellenzék nemcsak a kormány, hanem a fennálló rendszer ellenzéke is az 1867-1914 közötti magyar közélettel mutathat a jövőben kísérteties hasonlóságot. A pártok ekkor nem valamiféle ideológiai konstrukciók mentén váltak szét, hanem lényegében az összes politikai vita az úgynevezett közjogi kérdés körül zajlott. A megosztó elem az Ausztriával, illetve az uralkodóval kötött 1867-es Kiegyezés elfogadása, vagy tagadása volt. Az utóbbi nézetet valló ellenzék a közel húsz évvel azelőtt – 1848 áprilisában létrejött – politikai berendezkedést tekintette önmagára érvényesnek. Abban az időben is nagyon hasonló volt a pártszerkezet, egy hatalmasra duzzadt kormánypárt küzdött a permanens pénzügyi válsággal, míg a rendkívül sokszínű, fel- és eltűnő pártocskákkal tarkított ellenzék a teljes alkotmányos szerkezetet tagadta ugyan, mindennek ellenére természetesen benn ült a parlamentben. Szimbolikus témák uralma, obstrukciók és egyre elkeseredettebbé váló parlamenti viták éppúgy jellemzik ezt a korszakot, mint a gazdasági fellendülés és a modern polgári társadalom megszületése. A nemzetiségek és kialakuló munkásság jogfosztottsága olyan társadalmi feszültségeket generáltak, amelyet a közjogi vitákba nyakig merülő politikai elit már nem volt képes kezelni, így végsősoron ez is hozzájárult az ország bukásához.

Mintha a szemünk előtt születne újjá a 67-esek és 48-asok (illetve 49-esek) ellentéte, ha minden így marad áprilistól a 11-esek és a 89-esek végeláthatatlan csatáit követhetjük majd minden bizonnyal figyelemmel. Holott a társadalom irányából érkező kihívások nem kisebbek – sőt – mint a dualizmus idején, pénzügyi válság, elszegényedés, roma-integráció, széthulló egészségügy, oktatás. Kérdés, hogy a politikai rendszer elfogadása/tagadása mentén szerveződő politikai elit hogyan lesz képes ennek megfelelni. Mintha az egész magyar politikatörténet egy determinált körfolyamat lenne, amely mindig és mindig ugyanoda tér vissza, amelynek megtörésére jelenleg sincs túl nagy esély.

Az elmúlt hetek politikai és szakmai vitáktól voltak hangosak, melyek Lázár János KÁT-ot módosító indítványa körül robbantak ki. Már az szemet szúr, hogy egy mélyen szakpolitikai kérdésben miért a kormánypárt frakcióvezetője nyújt be előterjesztést, és kerül vitába az energetikai államtitkárral. Sokan magasabb politikai akaratot sejtenek mögötte (értsd Orbán Viktort), ami nem elképzelhetetlen, ugyanis a KÁT által érintett szektor felelős a távfűtés biztosításáért, és egyben lobbi-ereje sem csekély.

Abban Lázárnak tökéletesen igaza van, hogy a KÁT rendszert meg kell reformálni, ugyanis fenntarthatatlan, piackorlátozó, egybemossa a fosszilisen termelő erőműveket a megújuló energiákkal termelő szektorral, és még lehetne sorolni a hátrányait. Abban viszont már téved a frakcióvezető, hogy ezt a reformot végre lehet hajtani pár hónap szakmai munkájával, annál egy nagyságrenddel bonyolultabb a kérdés.

Először is felmerül a végletesen eladósodott önkormányzatok problémaköre (melyek túlnyomó része fideszes): az egyes fűtőművek és távhőszolgáltatók (illetve közvetetten a tüzelőanyagot szállító cégek) felé fennálló tartozáshalmaznak több mint a fele önkormányzati. A keresztfinanszírozás rendszere, mely gyakorlatilag a rossz gazdálkodásból származó helyi deficitet a központi kalapból finanszírozza, jelenleg lehetővé teszi, hogy az önkormányzatok siralmas pénzügyi állapota ne abban kumulálódjon, hogy például januárban tartozás miatt lekapcsolják egy megyeszékhely távfűtését.

A másik fő probléma, hogy az eddig mesterségesen alacsonyan tartott távhőárak valóban robbanásszerűen emelkednének, ha elvennék a szolgáltatóktól az eddigi állami támogatást. Így az sem megoldás, hogy egyik napról a másikra csökkentjük nagymértékben a támogatást, vagy ha mégis, akkor az eddigi közvetett szociális juttatás helyébe be kell léptetni egy közvetlen ártámogatási rendszert, amit aztán például egy ciklus alatt le lehet építeni. Így nem sodor több százezer embert nehéz helyzetbe a fűtésszámla növekedése.

Így Bencsik javaslata tűnik a legjárhatóbb útnak, mely több évre nyújtaná Lázár rapid megoldási tervezetét. A megújulók különválasztása a széntüzelésű és a kapcsoltan termelő erőművektől pedig esszenciális fontosságú, ugyanis míg az utóbbi egy bújtatott szociális támogatás, a megújuló energiák jelenthetik az élhető bolygó ígéretét a jövő generációi számára, mely talán még fontosabb befektetés, mint a nyugdíjkassza. Ám a Fidesz már azzal is sokat tudna segíteni a távhőtermelőkön (és ezzel a választópolgárokon), ha el tudná érni az orosz gáz szállítási szerződésének módosítását, így nem kellene a régióban legdrágábban import földgázt vásárolnunk, hanem hozzáigazíthatnánk a világpiaci árhoz, így csökkennének a beszerzési oldal költségei. Kétlem, hogy az E.ON újabb sarcolása lenne az erre adott legüdvözítőbb válasz.

Gyurcsány Ferenc, politikai pozíciójához képest, Orbán Viktor korábbi országértékelőjével szemben nagyon is konkrét javaslatokat fogalmazott meg saját, pártjától függetlenített értékelésében. „Programot” adott mind az MSZP, mind az ország számára. Kommunikációjában egy személyben testesítette meg pártja „árnyékelnöki” és az ország „árnyék-miniszterelnöki” szerepét. Mint mondta, az MSZP-ben újra rendszerváltozás kell annak érdekében, hogy alternatívát tudjon nyújtani Orbán Viktorral szemben.

Érdekes csavar tapasztalható azonban mondanivalójában. "Mi mostantól kezdve nem a kormány ellenzéke vagyunk. Mi mostantól kezdve Orbán Viktor önkényre épülő rendszerének ellenzéke vagyunk." A sajtóban kiragadott mondatott azonban nem feltétlenül kell szó szerint érteni. Miközben ugyanis látszólag támadja Orbánt, Gyurcsány valójában hallgatólagos békejobbot kínál neki. Hagyja a kormányt végezni a dolgát, nem akadályozza meg a gazdasági reformokat, de támadja mindazon intézkedéseit Orbánnak, melyek a jogállam szűkítésére törekszenek. Ez nem más, mint annak a rendszerváltás óta létező ördögi körnek a megszakítása, ami a szociáldemagógia eszközével a kihirdetés pillanatában halálraítélt minden reformkezdeményezést hazánkban.

Mint mondta: „Tudom, hogy nincs könnyű helyzetben a kormány.” Mégsem tud együtt érezni vele. Azért nem, mert véleménye szerint a baj nem a válsággal kezdődött, hanem a Fidesz felelőtlen gazdaságpolitikájával, a szerkezeti átalakítások hiányával. Némileg árnyalva ezt a gondolatot, hazánk jelenlegi gazdasági problémáit valóban nem a válság, de nem is Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor okozta önmagában. Orbán ellenzékben valóban mindent megtett Gyurcsány reformjainak megakadályozásnak érdekében. Mégis, beszédében Gyurcsány nyíltan vállalta, hogy nem fog szociális elégedetlenséget szítani, csak azért, hogy megnehezítse a kormány dolgát. Nem lesz ugyanolyan ellenzéke, mint Orbán volt neki. Ha valami, ez igazi rendszerváltozást jelentene Magyarországon. Ezt azonban a jelenlegi MSZP-vel képtelenség véghezvinni. Ezért hirdetett rendszerválást pártján belül.

Úgy tűnik, akárcsak Orbán, Gyurcsány is tanult korábbi hibáiból. Mint mondta, nincs kompromisszum. Többé nem fog pártja által szorgalmazott szociális populizmusnak engedni. Hogyan is tehetné? Magyarországon felelős politikus ezt jó ideig nem engedheti meg magának. Ennél azonban komolyabb akadálya is van felvetésének. A beszéd határozottsága ellenére Gyurcsány Ferenc jelenleg nem a párt vezetője. Csupán az MSZP Demokratikus Koalíció nevű platformjának az elnöke. Gyurcsány beszéde azonban arra utal, hogy nemcsak saját, hanem riválisa hibáiból is tanult. Ha Orbán Viktor nyolc év ellenzéki lét alatt ismét kormányképessé tudta tenni pártját, akkor ő is.

S hogy miért fogadná el Orbán a hallgatólagos békejobbot? Mert felelős kormánypolitikához neki is felelős ellenzékre volna szüksége. Mikor a rendszerváltás befejezésére utal, az utóbbi húsz év változatlanságának felszámolását érti. E tekintetben egyeznek Gyurcsánnyal céljaik. Végső soron mindketten érdekeltek egy modern baloldali párt kialakulásában. Ahhoz ugyanis, hogy a szocialista párt egyáltalán gondolatkísérletként foglalkozhasson a kormányzás esélyével, teljes megújulás szükséges. Ez jelenleg nem látszik a párton. Gyurcsány évértékelője felér tehát egy hadüzenettel ellenfeleinek. Két dudás nem fér meg egy csárdában. Nem tud eltartani még egy baloldali pártot a hazai pártrendszer. Nem véletlenül mondta a volt miniszterelnök, hogy nem az MSZP szétszakítására, hanem a párt átalakítására, egy új balközép demokratikus pártra van szükség.

A kép forrása: www.origo.hu

Külön fejezetet nyithatnánk arról is, amiről nem szól a médiatörvény. Korábban írtam már olyasmiről, hogy a médiaalkotmány miben szólt másról, mint a rákövetkező törvény, sokat foglalkozott az EU és a hazai nyilvánosság azzal, hogy milyen kérdéseket kezel veszélyesen, de arról, hogy miről nem szól, még elemző szinten sem érintették. (Olyan említés azért már történt, hogy még nem fejtették ki, mit kell érteni kiegyensúlyozottság alatt, amire a válasz az, hogy ezt az előző törvény sem fejtette ki. Akad azért néhány példa, de sok jelentős téma mindmáig nem merült fel.)

Az egyik ilyen dolog, amiről nagyon nem szól, noha sajtótörvény és médiaszabályozás is kíván lenni, az a helyi médiumok működési szabadságáról való gondolkodás. Ennek alapfeltétele – ahogy egyébként a közszolgálatinak is, de arra történik jó szándékú utalás, ha nem is tudjuk konkrétan miképp valósul meg –, az anyagi függetlenség.

Léteznek a helyi szinteken alkotóközösségek, akik azonban vagy civil kalózkodók, és viszonylag alacsony professzionalizmust valósítanak meg, vagy valamivel jobbak, de akkor meg függnek az önkormányzattól. Az anyagi függésen keresztül, ha az párosul némi politikai elvárással – márpedig mindig párosul – gyorsan végbemegy a prostituálódás. Például az önkormányzat megrendel egy kerületi imázs-filmet. A stáb örül a munkának, megpróbálja az önkormányzatot a lehető legpozitívabb módon beállítani, mi más feladata is volna egy imázs-filmnek? Aztán másnap folytatják a napi rutint, az események taposómalom szerű dokumentálását, szerkesztését, adásba küldését. Fogalmuk sincs a készítőknek, hogyha egy imázs-film elkészítését elvállalták, már nem etikus másnap az objektív szerepet eljátszani, mert nem lehetnek többé hitelesek Hogy nézne ki, ha például a magyarországi imázs-film alkotói holnap bejelentenék, hogy most pedig híreket mondunk? Önmagában tehát egyáltalán nem az imázs-film készítésével van baj, hanem a szerepcserélgetéssel.

A helyi médiamunkások gyötrő kiszolgáltatottságban vannak, s persze valószínűleg etikailag sem képzettek. Mégis nem rájuk kell haragudnunk, hanem azokra a politikusokra, akik manipulálják őket. A végeredmény pedig drámai, a helyi médiumok - tisztelet a kivételnek -, prostituálódnak. De mindig a futtató van erkölcsileg mélyebben, nem a kiszolgáltatott kurtizán. A jogalkotónak pedig kifejezett feladata volna, hogy azon meditáljon, miként lehetne olyan környezetet teremteni, ahol a kiszolgáltatottság csökken. Ez a jogalkotó lehet a helyi önkormányzat, de lehetne maga a Parlament is. Nos, az erről való gondolkodás teljes mértékben hiányzik a médiatörvényből, ezek után a preambuluma, mely szerint a szólásszabadság és a társadalmi felelősség biztosításaként született, helyi szinten biztos csak üres szóvirág marad. 

Úgy tűnik alapvető fordulat állt be az alkotmányozás folyamatában: nem csupán a reménybeli Alkotmány elfogadásának időpontja módosult, hanem átértelmezésre került az alkotmányozás eddigi iránya. Utóbbi két dolgot jelent. Egyrészt a Fidesz nem ragaszkodik foggal-körömmel az Alkotmány-előkészítő eseti bizottság által kidolgozott koncepció-tervezethez és felkérné az ellenzéket is hasonló vitaanyagok elkészítésére, másrészt be kívánja vonni a választókat is az alkotmányozásba. Előbbiről ezúttal csak annyit, hogy a kormánypárt nem is nagyon tehetett mást, hiszen a koncepció, s még inkább a KDNP által felvetett tételek (az élet kezdete, a család és a házasság az új Alkotmányban) kezdtek meglehetősen terhessé válni a Fidesz számára. A kapuk látszólagos kinyitása tehát nem más, mint az alkotmányozás szelepének megengedése, nehogy a Fidesz-KDNP túlfűtött világa felrobbanjon.

Ennél sokkal érdekesebb az alkotmányos kérdezz-felelek. A Fidesz számtalanszor szervezett nemzeti konzultációt szervez, s ezt előszeretettel hangoztatta is. A konzultációk eredményéről azonban sokkal kevesebbet lehet hallani. A 12 kérdés kapcsán három szempont vethető fel.

1. Közel két hónappal az új Alkotmány elfogadása előtt mind technikai, mind pedig az alkotmánytörvény megszövegezése szempontjából igen nehézkes ilyen módon állásfoglalásra bírni a választókat. Válaszolni lehet a kérdésekre, még kiértékelni is csak-csak, de a kodifikációs folyamatba érdemben beépíteni egy sokmilliós kérdőív eredményeit már bajos.

2. További dilemma, hogy maguk a kérdések egyrészt nem (csak) az alkotmányozás „hot topic-jaira” kérdeznek rá (mint például az „őszödi klauzula”, Szent Korona), hanem nagyon sok „töltelék kérdéssel” találkozunk, amelyek nem is elsősorban az alkotmányozás tárgykörei (parlamenti bizottság előtt való meg nem jelenés szankcionálása, tényleges életfogytiglan, átlátható hátterű gazdasági társaságok). Másrészt a 12 kérdés legalább kétharmada olyan általános megfogalmazású, amelyre épeszű ember csak „igennel” válaszolhat, vagy elfogadhatja a kérdés mögött megbúvó állítást (persze, hogy vállaljunk kötelezettséget a jövő nemzedékek felé; persze, hogy a kötelességekkel is foglalkozzon az új Alkotmány – mint ahogy most is teszi).

3. Végül – a fentiek következményeként – elmondhatjuk, hogy a 12 kérdés bizony hasonló szerepet tölthet be, mint a szociális népszavazás három kérdése: nem a kérdések mögött megbúvó valóság és következmény a fontos, hanem maga az aktus. A választópolgárnak nem kell továbbgondolnia azt, hogy például mi lesz annak a következménye, hogy ha a kiskorú gyermekek után szavazati jog jár, elég csak egy igennel válaszolnia, s úgy tűnhet, hogy ezzel már részese is az alkotmányozásnak.

A Fidesz által elindított „alkotmányos közvélemény-kutatás” tehát ebben a formában igen kevéssé szolgálja azt, hogy a választók érdemben részt vegyenek ezen igen jelentős közjogi folyamatban. Persze az alkotmányozás folyamatába egyébként nem is lenne muszáj bevonni a „népet”, hiszen számtalan európai példa mutatja, hogy a nép közvetlen közreműködése nélkül is lehet működő alkotmányokat létrehozni. De ha már a választók bevonása mellett dönt az alkotmányozást domináló erő, akkor semmiképp sem olyan eszközt kellene igénybe venni, amely csupán az ön- és közlelkiismeret megnyugtatására szolgál. A Méltányosság is próbálkozott azzal, hogy az alkotmányozára "hangolja" az érdeklődőket: a hvg.hu oldalon 2010 végén elindítottuk a Preambulum-projekt kezdeményezést, arra keresve a választ, hogy mi legyen a preambulumban. Nem állítom azt, hogy ez minden ízében sikeres lett volna, ugyanakkor 6-7 hétig képesek voltunk új témák mentén gondolkodásra sarkallni az Olvasókat.

Mesterházy Attila szocialista frakcióvezető annak a kormánynak volt a tagja, államtitkára , amelyik előidézte a mostani csődhelyzetet, mutatott rá  viszontválaszában Orbán Viktor miniszterelnök. A kormányfő – ismételt hatalomra jutása óta – szinte sosem mulasztja el az alkalmat napirend előtti felszólalásaiban, hogy az „előző nyolc év” hibáiért kárhoztassa az ellenzéki MSZP-frakciót. A miniszterelnöknek nincs is túl nehéz dolga, amikor a választásokon vereséget szenvedett MSZP kormánypártként elkövetett vélt vagy valós hibáit felsorolja. Most hétfőn például meglehetősen érzékletesen mutatta be az ülést figyelemmel kísérőknek, hogy míg 2002-ben 53 % volt a GDP-hez viszonyított államadósság aránya, a szocialisták kormányzásának végére az felment 80%-ra.

Orbán Viktor annyira fölényben érezte magát Mesterházyval szemben, hogy olyan kifejezéseket is megengedett magának mint  „Érti, ember?”, „Hogy magyarázzam meg, hogy Ön is értse?” E szúrásokat a kormánypártiak elégedett nevetéssel nyugtázták.

Tovább nehezíti Mesterházy helyzetét, hogy egy korábbi ügyrendi bizottsági állásfoglalás értelmében érdemben és időben  nem tudott reagálni a miniszterelnök őt támadó szavaira. Csak személyes érintettség esetén lehet a napirend előtti felszólalásokra utólag reagálni,  így lehetővé válik, hogy a miniszterelnöké legyen egy ilyen napirend előtti körben az utolsó szó.

Az igazi probléma szerintem kettős ez esetben: először is Mesterházy Attila napirend előtti felszólalásai még mindig nem eléggé átütőek, nem is magukkal ragadóak, emellett a szocialista pártelnök komoly karizmahiánnyal küszködik. Parlamenti beszédei inkább tűnnek fáradt kormánykritikának, mint egy önmagában bízó ellenzéki párt magabiztos megnyilvánulásainak (időnkénti nyelvbotlásai is ezt támasztják alá). A hétfői beszéde sem volt eléggé összeszedett, nem volt olyan központi gondolat, amely vázat adott volna a beszédének.Nem csapta le azt a meglehetősen magas labdát sem, hogy Orbán január 23-i  kairói látogatásán még „stabil” egyiptomi vezetésről beszélt, ehhez képest február 11-én az ottani tömegmozgalom és a hadsereg magatartása következtében Mubarak elnök lemondásra kényszerült. A másik gond, hogy Mesterházy felszólalásaira rávetül az előző nyolc év kormányzásának az árnyéka. A Magyar Szocialista Párt a mai napig ellazsálta az előző nyolc év kormányzásának alapos elemzését, mindenekelőtt a hibákkal való komoly szembenézést. Erre persze lehetne mondani, hogy ezt a Fidesz sem tette meg 2002-es választási veresége után, mégis hatalomra tudott tavaly kerülni. Csakhogy míg a Fidesz éppen hogy csak alulmaradt ellenfeleivel szemben, a szocialisták nagyon kikaptak a legutóbbi választásokon. Egyébként ez a szembenézés javítana a politikai rendszer állapotán, mert akkor nagyobb remény volna arra, hogy az MSZP tanuljon hibáiból, és kormányra kerülve majdan jobb teljesítményre lenne képes, mint volt annak idején. Mindenesetre a szocialisták brit testvérpártja, a szintén Labour már hónapok óta hosszas nyilvános vitákat folytat saját berkeiben arról, mit csináltak jól és rosszul kormánypártként..

Addig is, érdemes volna Mesterházynak (igaz, nem csak neki) a magyar parlamentarizmus korábbi nagy szónokaihoz fordulni. Így fellapozni például Deák Ferenc, Apponyi Albert, Szilágyi Dezső, vagy Kéthly Anna parlamenti felszólalásait. 

Minek írni a vezetésről, az ország vezetőrétegének szánt lapban? Ez lehet első kérdésünk a Washington Post internetes változatának On Leadership című rovatára kattintva. Azért mert vezetni s vezetve lenni sem egyszerű feladat. Két háború és a gazdasági válság komoly belső igényt teremtett az iránymutatásra az Egyesült Államokban. Hogyan tovább? Hogyan őrizze meg az USA politikai, gazdasági vezető szerepét a világban? Az amerikaiak szerint szükség van a jó vezetésre, még akkor is, ha örök vita övezi ennek pontos jelentését. Ennek tükrében a rovat megkísérel különböző hátterű emberek véleményének, tapasztalatának bemutatásával közelebb kerülni a jó vezetés titkához.

Miért követünk valakit? Mitől lesz vezető? Olyan politikust aki nem vágyott a hatalomra még nem hordott hátán-e föld. Az ilyen személy, még, ha vezető pozícióba is kerül, nem marad meg hosszútávon a politika világában. Kilöki magából a rendszer. Mégis, milyen jellem, elképzelés, és vezetői képesség kell a vezetéshez akkor? Ugyanazok a képességek szükségesek a vezetésben a sport, a gazdaság, a vallás vagy a politika terén? Ugyanúgy irányít egy férfi és egy nő? Valóban a vezető vezet egy országban, vagy a kül-és belpolitikai események irányítják őt is?  Politikai, gazdasági, katonai, művészeti, oktatási és civil szervezetek képviselői és szakértők mondják el gondolataikat ilyen és hasonló témákkal kapcsolatban. Nem elvont teoretikus válaszokban, hanem személyes tapasztalataik alapján.

Miközben a könyvesboltok polcai roskadnak a leendő vezetőknek szánt könyvektől, az, hogy hazánkban mit jelent a jó vezetés szinte fel se merül. Túlontúl könnyű felmagasztalni vagy démonizálni vezetőinket. Megérteni, vagy legalábbis megkísérelni értelmezni a politikusokat mozgató kényszereket, érdekkonfliktusokat, sokkal összetettebb feladat. Magyarországon hajlamosabbak vagyunk inkább arról beszélni, hogy mit csinálnak vezetőink semmint arról, hogy miért? Mi motiválja őket, milyen döntési (kényszer)helyzetek állhatnak elő? Mindig kívülről, megfigyelői szerepből elemezzük a politikát, és nem a politikusok szemein át. Ez tulajdonképp nem meglepő, hiszen alig van rálátásunk a politika belső világára. Nem látjuk a napi szintű pártpolitika hátsó mozgatórugóit. Nincs olyan jellegű transzparencia a vezetőket körülvevő tanácsadói kört illetően, mint Amerikában. Nincs hagyománya a politikai mélyinterjúknak, a memoárírásnak vagy akár a politikai életrajzoknak. Ilyen szempontból, hatalmas különbség van hazánk és az Egyesült Államok között.  Tanuló vezetők vagyunk még a demokrácia rögös ösvényein. Megválaszolásra váró kérdések hada áll előttünk. Ugyanakkor az út a jó vezetéshez járható. Csak ki kell ismerni.

Tévednek azok, akik a hétfői Orbán -országértékelő beszédet értékelhetetlennek, vagy semmitmondónak gondolják. Az alkotmányozással kapcsolatos szavai igencsak jelzésértékűek a múltra és a jövőre vonatkozóan egyaránt.

Ami az előbbit illeti, a miniszterelnök nem kertelt: szerinte miközben a mai magyar élet az 1956-os forradalomra épül, a mostani alkotmánynak egyetlen szava sincs erről. Kétségtelenül nincs megemlítve a mostani preamblumban ’56, mint fontos történelmi esemény, de annak egyes fő követelései – többpártrendszer, szovjet csapatok kivonulása  – már két évtizede evidenciák. Sőt, mi több: az 1989-90-es alkotmányozás, felvállalva az 1956-os forradalom szellemi örökségét, egyértelműen a jogállamiság, a többpártrendszer és a piacgazdaság mellett állt ki. Ha ezzel nincs gondja, akkor mit hiányol a miniszterelnök?

A lehetséges válaszhoz ( hiányérzetének okát Orbán ugyanis nem fejtette ki) talán közelebb kerülünk, ha belegondolunk abba, hogy a jobbközéptől jobbra álló, és korántsem csak szélsőjobboldali erők, az elmúlt húsz évben nem egyszer hangoztatták, hogy nem volt igazi rendszerváltás, mert pl. elmaradt az egykori  kommunista vezetők felelősségre vonása, még mindig a „sztálinista alkotmány” van érvényben, amelyik kétségtelenül az 1949. évi XX. törvény címet viseli. Közülük voltak olyanok is, akik éppen a 2006-os őszi események idején új alkotmányozó nemzetgyűlést és új alkotmányt követeltek a Szent Korona Tan alapján – ők voltak a „Kossuth-tériek”.Hogy akkor most ezen gondolatokhoz kívánt közelíteni a kormányfő, nem tudom pontosan megmondani, de az biztos, hogy ezzel is igazolni kívánta az új alkotmány megalkotásának szükségességét.

Ha lehet, még pattogósabban, érdesebben hatottak azon szavai, amikor is megállapította: a mostani alaptörvény „ nem a magyarok alkotmánya”, mert „nem felel meg a magyar szellemnek”. Mondhatnánk, ezt szimbolikusan kell érteni, hiszen ha a mindennapokra vonatkoztatnánk ezen szavakat, akkor akár azt is mondhatnánk, hogy ha a mostani alkotmány nem a magyaroké (hanem akkor vajon kié?), akkor  nem is kell tiszteletben tartania az alkotmányt a magyar népnek, hiszen akkor nyilván nem is vonatkozik rá. Holott a hatályos alkotmányban – amelyet a Fidesz-többség kilencszer módosított az elmúlt nyolc hónapban  –   egyértelműen benne van, hogy annak rendelkezései mindenkire nézve kötelezőek. Nyilván nem azt akarta mondani a miniszterelnök, hogy mostantól felejtsük el az alkotmánynak, és a rárakódó jogszabályoknak való engedelmességet, ám kétértelmű szavai akár ehhez a következtetésekhez is elvezethetnének, mondván, ha én magyar vagyok, és nem az én alkotmányom, miért kövessem annak rendelkezéseit..? Érdemes tehát egy közéleti szereplőnek , főleg ha az ország legfontosabb politikusa, körültekintően fogalmaznia, még ha itt is s az volt a célja, hogy az új alkotmány mellett érveljen.

Nem kevés áthallásra volt alkalmas az a beszédfordulata , miszerint az 1989-90-es alkotmányozásban biztos sok kiváló szakjogász részt vett, de az nem felel meg Magyarországnak. Ezzel élesen szembeállította az új alkotmány előkészületeit bíráló Sólyom Lászlót és más alkotmányjogászokat a „Magyarországgal”, utóbbi  alighanem előbbre való az ő tolmácsolásában. Az ember pedig jobban szeret a nagy többséghez tartozni, és a nemzeti egység és összetartozás magasztos szimbolikája Orbánnak nem pusztán a mostani, de korábbi beszédeit is áthatotta. Abban kétségtelenül igaza van a miniszterelnöknek (már ha ezt kívánta jelezni nekünk), hogy az új alkotmány ügye nem pusztán néhány jogtudósé – de arról nem beszélt, hogy akkor miért nem lesz népszavazás az alaptörvényről?

Jól érzékelhető törekvése volt az is, hogy „az elmúlt húsz év” időszakához képest szebb jövőt villantson fel hallgatóinak, amelyet  az új alkotmány koronázna meg. Csakhogy érdemes – megint – emlékeztetni arra , hogy az ezek szerint letűnőben lévő alkotmányjogi-politikai rendszer felépítésében az Ellenzéki és a Nemzeti Kerekasztaltárgyalásokon maga Orbán Viktor is részt vett a Fidesz képviseletében 1989-ben, még ha az utóbbin létrejött megállapodást nem is látta el kézjegyével…

Nos, bár a beszédnek csak kis szeletét vettem nagyító alá, de ebből is látható, hogy ennek a beszédnek nagyon is voltak fontos és értékelhető mozzanatai és üzenetei.

A kép forrása: fidesz.hu

Az utóbbi évek számomra legkedvesebb amerikai tévésorozata „A drót” című széria volt. Ennek önmagában nem sok keresnivalója lenne egy politikai témájú blogon, azonban a sorozat által felvetett társadalmi problémák és azok populáris kultúrában történő megjelenése gondolkodásra készteti a közélet iránt nyitott nézőt.

Első pillantásra egy rendőrsorozattal állunk szemben, az egyes évadokban egy-egy kábítószeres nyomozás eseményeit követhetjük figyelemmel. Az események hátterében azonban az ezredforduló Amerikájának súlyos látlelete bontakozik ki. Az egymás követő évadok során egy keleti parti nagyváros különböző társadalmi csoportjainak életébe nyerhetünk bepillantást: az elhanyagolt lakótelepek bűnözése; az egykor virágzó kikötő hanyatló munkásosztálya, a korrupt hatalmi intézmények, az iskolarendszer problémái, a szenzációhajhász média világa. Mindezek egy-egy izgalmas cselekménybe ágyazva, kitűnő színészi teljesítményekkel. A sorozat kerül minden hollywoodi klisét, vagy politikailag korrekt beszédmodort, nincsenek „jók” és „rosszak”, hanem csak törekvés a minél realisztikusabb ábrázolásra.

Az epizódokat figyelve önkéntelenül is felötlik az emberben, hogy a hazai populáris kultúrából mennyire hiányzik az ilyenfajta önreflexió. Vajon idehaza lehetne népszerű sorozatot forgatni a nyomortelepek etnikai problémáiról, a mindent behálózó hatalmi korrupcióról, vagy szegregációt erősítő iskolarendszerről? Ki vállalná fel, hogy a szereplők egymás közti párbeszédei percenként megsértik a politikailag korrekt beszéd kereteit? Ki merne filmet forgatni a kenőpénzek, a kilóra megvásárolt politikusok világáról? Azt hiszem senki. Magyarországon mintha nem volna „sikk” erről beszélni, néha-néha egy társadalomtudós munkája, vagy egy-egy nagyobb botrány mentén kialakuló vita előtérbe hozza ezeket a súlyos problémákat. Most a diszkótragédia kapcsán hirtelen fontossá váltak a fiatalok bulizási szokásai, igaza van Palotai Zsoltnak, amikor azt mondja, hogy ezeknek a gyerekeknek a problémáival, életvitelükkel, az általuk hallgatott zenékkel eleddig évekig nem foglalkozott senki.

Nem állítom, hogy a tévécsatornáknak társadalmi drámákat kellene főműsoridőben sugároznia, de a kereskedelmi és közmédia tulajdonosai, irányítói, egyáltalán a kulturális elit sokat tehetne azért, hogy egy-egy létező problémát valamilyen népszerű „termékbe” csomagolva bevigyen a közbeszédbe. A közösség iránti felelősséget ugyanis nem lehet médiatörvénybe foglalni. Ha elfordítjuk a szemünk, ezek a súlyos visszásságok attól még léteznek, vagy ami még rosszabb, egyes esetekben szélsőséges politikai erők játékai lehetnek.

Kép forrása:

http://jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/a_romak_vilagnapja

Nagy híve vagyok annak, hogy a téma mindig az utcán hever. Na jó, ezúttal egy platós teherautón csücsült. Hogy mi is? Szerdán a Mátyás-templom előtt két embernagyságú harangra és egy még nagyobb emelődarura lettem figyelmes. Épp a templomtorony harang-alakban kibontott ablakán készültek őket beemelni. Nosza, rögtön le is pattantam a buszról, mondván ilyet se lát mindennap az ember. A Szentháromság téren - némi forró tea kíséretében - kisebb tömeg gyűlt össze hozzám hasonló bámészkodókból és fotósokból. Még egy kínai tv-stáb is akadt. Önmagában az esemény spontán közösségteremtő ereje is megérne egy blogbejegyzést. Azonban mire fél órával később mindkét harang helyére került, tudtam, hogy a legfontosabb mozzanata aznapi felfedezésemnek a foglalkoztatással kapcsolatos.

Az első dolog ami feltűnt, hogy a harangot rögzítő kezeslábas-védőruhás urak németül beszélnek. (Később az internetről megtudtam, hogy a harangokat Passauba vitték tisztításra és hangolásra, továbbá ugyanezen cég öntötte a templom két másik új harangját is.) Ezek után kérdésre felelve, hogy mikor emelik be a harangot, azt válaszolták, hogy három perc múlva, délben. Mondanom se kell, hogy pontban tizenkettőkor megemelkedett az első harang. Se előbb, se később. Egy hatalmas kalapáccsal „delet ütöttek” rajta, majd mind az 1500 kilójával kecsesen felszállt az égbe, mintha csak egy játékcsengő lett volna. Mindenki lélegzetvisszafojtva nézte, hogy nem üt-e lyukat a műemlék épületen. Dehogy tette! A darus gyorsan és precízen, nulla kilengéssel elsőre beirányította rendeltetési helyére. Amikor másodszorra ismételték meg a „nagy mutatványt”, ezúttal egy még nagyobb, 4500 kilós haranggal, tudtam, hogy ez nem pusztán a véletlen műve. Ismét egy mentalitásbeli, kulturális különbség szemtanúja lehettem.

Miközben öröm látni, hogy valóban megvalósul a szabad munkaerőáramlás az Unión belül, az eset rávilágít a hazai foglalkoztatás legfőbb problémáira. Arra, hogy nincs megfelelő szakképzés, nem a megfelelő területekre képez a hazai oktatási rendszer. Ennek következtében nem is tud versenyképes lenni a piacon. (Sem a hazain, sem Európán belül.) Az eset rámutat továbbá a precíziós munka hiányára is.

Kétségkívül nem mindennapos feladat a harangkészítés és beemelés. Az említett jelenség azonban egyáltalán nem egyedi. Hiánycikk a pontosság hazánkban. Legyen az bármilyen beruházás, rendre csak azt hallani a hírekben, hogy x hónapot, évet késik, vagy nem megfelelő minőségben épül. Át kell tervezni, vissza kell bontani, stb. Magyarországon túlontúl gyakran alacsonyra helyezzük a lécet és megpróbálunk átbújni alatta. Azon magyar cégeket, termékeket, ötleteket, amelyek mégis megállják helyüket a világban, pont egyediségük és megbízhatóságuk miatt keresik. Ha tehát foglalkoztatáspolitikai alternatívákban gondolkozunk, érdemes a specializációt, a precizitást és pontosságot kiemelt értékként kezelni. Ennek kultúráját, jogszabályi feltételeit idehaza is megteremteni. Ez ugyanis a versenyképesség megteremtésének előfeltétele.

Az Európai Bizottság kifogásaira küldött magyar válasz kompromisszumkész, és ezért megnyugtató. A nemzetközi negatív visszhang egyre halkul, ezzel a méregfog kihúzásra kerül, a magyar kormány módosítani fogja a három kifogást. Következésképp a magyar közvélemény is csendesül, nem így azonban a véleményformáló értelmiség, és az újságíró társadalom. A felejtés itt lassabb, a tanulságok mélyebbek.

Amíg valószínűleg az új médiaháború első fordulóját a váratlanul kemény külföldi nyomás ellenére megnyerte a Fidesz, addig a hazai értelmiség inkább felocsúdott a kábulatból. Kritikus része felemlegeti majd, hogy az EB kifogásaira küldött válaszlevélben is mást látott a törvényszövegben a kormány, mint ami abban valójában van, kormány-hű értelmiségi pedig tanulságként azt vonhatja le, hogy még egy ilyen győztes csata, és elfogy a legitimáció. (Talán Napóleon mondott hasonlót: „még egy ilyen győztes csata, és elveszítjük a háborút.”)

Mint ismeretes egyrészt a kiegyensúlyozottság, másrészt a szabályozás határon kívülre történő kiterjesztése, harmadrészt pedig a regisztrációs kötelezettség fogalmazódott meg, és erre született a válaszlevél. Most azt hagyjuk, hogy nem ezek a pontok a médiatörvény legneuralgikusabb részei, hanem maga a Médiatanács kormány közelisége, valamint Hatóság nyomozati jogköre az.

Navracsics Tibor a kiegyensúlyozottság túlzott elvárására azt válaszolta, hogy az elvárás már ’96-ban megjelent (ez igaz), és azóta is jogilag minden rendben vele (ez nem igaz, egy olyan szabállyal, amit senki sem tart be, azzal valami nyilván nem stimmel.) Épp a korábbi ORTT elnökök nyilatkozták széttárt karral, hogy a közszolgálatin mindig túlsúlyossá válik a kormány, ami azért is furcsa, mert az ORTT elnöke épp azért kapta a fizetését az államtól, és azért működtette az intézményt a társadalom, hogy ez ne így legyen, melyhez minden eszközt  megkapott.

Az újságíróknak eszük ágában sem volt követni a kiegyensúlyozást, részben azért, mert ez nem minden esetben közönségbarát, másrészt öncélúan. Vájt fülűek az 1/2007-es alkotmánybírósági határozatot is ismerik, mely csak megerősítette a gyakorlatot és a józan ész tapasztalatát: kiegyensúlyozottnak csak a nagy befolyással rendelkező szolgáltatóknak kell lenniük, és a közszolgálatnak. Ehhez képest a 2010-es EB által is kifogásolt törvény a lekérhető tartalmakra is kiterjesztené az elvárást.

A törvény hatályának határainkon túlra való kiterjesztése esetén a magyarázat szintén kompromisszum kereső, és hihető is. Azért hihető – ahogy korábban is írtunk róla – mert ha akarná se tudná a magyar hatóság a külföldről sugárzót megbüntetni. Leszámítva azt a néhány szabályt, ami vélhetően az EU jogrendszerén keresztül érvényesíthető.

A harmadik a regisztráció témaköre, aminek esetében Navracsics válasza szintén megnyugtató, hiszen arról szól, hogy ez csak formális. Sokakat azonban a válasz nem nyugtatott meg, s lehet, hogy itt valóban változtatásra kényszerül a kormány. Vagy a tekintetben, hogy a regisztrációs kör kisebb legyen, vagy hogy ne lehessen szankcionálni, ha valaki elfelejti, és így tényleg csak formális legyen. Na bumm, mondhatnánk, a kormány ezt kijavítja és kész.

Ezek után a médiajogaink vajon rendben lesznek?

Olyan jó, hogy ilyen szépen lezajlott a sajtószabadságot követelő tüntetés második felvonása is. Elnézve a Kossuth térről készült videókat, képeket itt egy igen jó hangulatú, pártpolitikai felhangoktól szinte mentes rendezvény zajlott, a médiatörvényt ellenzők háborítatlanul kinyilvánították véleményüket, bírálták a kormányt, úgy ahogy azt egy rendes demokráciában kell.

Kíváncsi lennék, hogy a résztvevők közül hány embernek jutott aznap eszébe, hogy néhány évvel ezelőtt a tér, amelyen álltak műveleti területként funkcionált, így azon semmilyen rendezvényt nem lehetett volna tartani. Akkor egy másik társaság, egy másik, általa diktatórikusnak vélt politika ellen tüntetett. Illetve tüntetett volna, ha engedik. Akkor jobboldali elkötelezettségű honfitársaink gondolták, hogy a haza, a demokrácia végveszélyben van, mert az uralmon lévők annak felszámolására törnek. Most is ugyanaz történik, azzal a különbséggel, hogy történt egy kormányváltás, így most a balliberálisnak nevezett oldal érzi úgy, hogy kénytelen az utcára vonulni.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyik kutya, másik eb, mindegy ki kerül hatalomra, nálunk szükségképpen áthágja a demokrácia írott és íratlan szabályait. Épp ellenkezőleg, hiszen a pluralizmuson alapuló rendszer még mindig működik. Pont az ilyen tüntetésektől.

A fő gond az, hogy nálunk mindkét oldal úgy érzi, hogy a szabadság, a demokrácia, a közjó kizárólagos letéteményese az, amit ő képvisel. Holott szerintem természetes, hogy amikor a baloldali kormány szavahihetősége roppan meg, akkor elsősorban a jobboldaliak vonulnak utcára, amikor pedig a jobboldali rezsim intézkedései sértik az alapvető jogokat, akkor a másim oldalon tüntetnek. Az hiányzik, hogy tudatosuljon, végső soron ugyanazért teszik, a másik fél kontrolljára ugyanakkora szükség van mint a sajátjukéra.

Kedves jobboldaliak, ne fanyalogjanak tehát, hogy tüntetnek a szólásszabadságért, inkább örüljenek, hogy a kormányt ért súlyos vádak – miszerint felszámolja az alapvető jogokat – nem igazolódott be. Kedves baloldaliak, mielőtt diktatúrát kiáltanak, gondolkodjanak egy percre el azon, hogy az antidemokratikusnak vélt rezsim ellen szabadon tüntethetnek ott, ahol néhány éve mondvacsinált okokkal és kordonokkal akadályozták meg a véleménynyilvánítást.