Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A magyar politológia nyomorúsága

 

Barátaim, ismerőseim gyakran kérdezgetik tőlem: te mikor leszel a tévében, hiszen politológus vagy? Ilyenkor mindig eszébe jut az embernek, hogy Magyarországon miért alakult úgy, hogy a közvélemény többsége számára a politikai elemző az az öltönyös pasas, aki elmondja, hogy mit kell gondolni az aznapi politikai nyilatkozatról, vagy intézkedésről.

Sajnos ennek nem az az oka, hogy ismerőseim, vagy a közvélemény tájékozatlan lenne és nem ismerné ennek a szakmának területeit. Az ok sokkal inkább az, hogy a politikai elemzés, mint mesterség csak nyomokban létezik Magyarországon. A kialakult intézetek egy része egyértelműen valamelyik párthoz kötődik, annak ideológiai szócsöve, amely minden kritika nélkül visszhangozza az adott erő politikai megnyilvánulásait. Az írások többsége „impresszionista”, vagyis az adott szerző egész egyszerűen, mindenféle műfaji, vagy módszertani megalapozás nélkül leírja, hogy mik a benyomásai, mit gondol az adott jelenségről.

Amennyiben a politológusok azt szeretnék, hogy szakmájuk az egész közvélemény számára láthatóan hasznos legyen akkor meg kell újítanunk a műfajt, át kell gondolnunk eddigi megközelítéseinket szakmánk tárgyához. Bombasztikus publicisztikákkal, hangzatos kinyilatkoztatásokkal könnyen sikert, ismertséget lehet szerezni, azonban mi magunk is felelősek vagyunk, hogy az olvasó kizárólag erre „harap”. A hosszabb, mélyebb problémákat boncolgató írások tökéletesen elkerülik nemcsak a hírfogyasztók, hanem a média figyelmét is. Alig-alig születik olyan írás, amely jól olvasható, érdekes, ugyanakkor szilárd módszertan, elméleti keret áll mögötte.

Elemzéseink jórésze kimerül a napi aktualitások kommentálásában. Úgy teszünk, mintha nem létezne külföld, amelyekkel érdemes összevetni a hazai folyamatokat. Úgy teszünk, mintha nem létezne közeli, de méginkább távoli múlt, amelyekből tendenciákat rajzolhatunk meg a jelen eseményeire vonatkozóan. Az angolszász politológia évszázados eredményeit, szakmai standardjait szinte nem is hasznosítjuk, a magyar parlamentarizmus tanulságairól tudomást sem veszünk, miközben a politikusoktól nyugati magatartást és értékrendet várunk.

A magyar politológiát meg kell újítani, az elemzést ki kell emelni az „itt és most” közegéből, vizsgálódásaink módszereinek tükrözni kell a nyugat-európai, angolszász politológia kurrens eredményeit. Szélesítenünk kell az elemzési horizontunkat, nem kizárólag a pártokkal, vagy a kormánypolitikával szabad foglakozni. Olyan területek felé kell nyitnunk, mint a szociológia, a közgazdaság vagy akár a természettudományok.

Mindenekelőtt azonban önreflexióra van szükségünk, hogy hiányosságainkat, hibáinkat képesek legyünk egyáltalán tudomásul venni.

2 Tovább

Csomagtartón utazunk

 

Ilyen politikai irányítási rendszer még nem volt a rendszerváltás óta, de ha kulturálisan adekvát, működhet: mikor Kínában harmad magammal 6 órás, és még ennél is hosszabb vonat utakat tettem meg, egyszer csak eszembe jutott, hogy nem csak a földön lehetne feküdni, hanem fel lehetne mászni a csomagtartóra is. A vonat belsejében hosszában voltak elhelyezve a csomagtartók, s elég hely is akadt rajtuk. A kínai utasok egy pillanatra meghökkentek az innováción, de mosolyogva helyeseltek. A vonat padlójára mindenki leszórta az ételmaradékát, óránként jött a személyzet, s akár hajnal volt, akár éjfél, összesöpört. Ha a vonat épp nem lakott területen járt, akkor az összesöpört szemetet egy elegáns mozdulattal kiszórta a természetbe a vasutas dolgozó. A művelet időszakára mindig fel kellett tápászkodni, ami miatt senki sem morgott bár mindig körülményesen ment, mert hát addig fel kellett emelni a csomagot is, meg kerülgettük egymást. stb. Én meg ezt meguntam, és felköltöztem a poggyászok közé...  

Ezzel szemben a szemetet az utcán, tehát lakott területen nem lehetett eldobni. Emlékszem, egyszer egy almacsutkát próbáltam a járdán hagyni, de hárman is rám mutattak, hogy azonnal szedjem fel, olyan tekintettel, amivel ölni lehet... Mindez történt 1992-ben, mikor már érezni lehetett, hogy Kína készül a maga gazdasági csodájára.

Hogy milyen viselkedés adekvát, és mi befogadhatatlan, az kulturálisan meghatározott. Csomagtartós utazásos innovációm nem valószínű, hogy ragadós volt, mert odafönt ugyan jó kilátás nyílt az egész vagonban zajló életre, viszont  nagyon meleg volt, és épp csak annyival kevesebb oxigén, ami miatt egy óra múlva magam is lekényszerültem levegőért.

A Fidesz kormányzási technikája új. Ha a királyságig megyünk vissza egy hasonlat erejéig, a rendszerváltás utáni 20 év az alkotmányos királyságra hasonlított, míg most a felvilágosult abszolutista modell bontakozik ki. Nem lehetetlen azonban, hogy amint Magyarország a klasszikus abszolutizmusba hajlana, és elmaradnának az innovációk, amelyekkel  tudnának azonosulni felvilágosult honfitársaink, azonnal elfogyna a levegő a kormány körül. A jelenlegi törvényalkotási folyamat adekvát a magyar nép számára (amire sokan rácsodálkoznak), így nem igazán változtatja meg a közvélemény klímáját. Arra van hagyományunk, hogy a diktatúrát hogyan rázzuk le magunkról, de a felvilágosult abszolutizmus lehet épp olyan adekvát innováció a magyarok számára, mint az én csomagtartós ázsiai utazásom volt a kínai embereknek.

0 Tovább

Több fényt!

 

Az ünnepi díszkivilágítást nézve, nem tudom megállni, hogy ne az jusson eszembe, Budapest évről évre egyre fényesebb, egyre inkább európai világváros. Mondom mindezt úgy, hogy Magyarország – ahogy az egész világ – még mindig a gazdasági válság utórengéseit érzékeli, bár ezt a bevásárlóközpontok karácsonyi vásárlási rohamának telítettségéből ítélve nem vennénk első pillantásra észre. De tegyünk egy kis kitekintést, hogyan is futnak neki külföldön az ünnepeknek.

Az Egyesült Államokban a félidős választások kudarcát követően elsöprő többséggel fogadta el a szenátus Barack Obama 858 milliárd dollár értékű adócsökkentési javaslatát, a Demokrata Párt heves tiltakozása ellenére, mondván, a tervezet a jómódúakat támogatja a szegényekkel szemben. Ugyanakkor az intézkedés jelentősen hozzájárulhat az amerikai gazdasági növekedés beindításához. Európa felé tekintve, Görögország, Olaszország, Franciaország, Nagy-Britannia és Írország is a gazdasági válság által indukált megszorítások és reformok kapcsán sokszor zavargásokba torkolló tüntetésekkel zárta az évet. Ezzel szemben mindazok számára, akiket még nem érintett meg az ünnepi hangulat, megnyugtató lehet, hogy ugyan hazánkat nemrégiben minősítette le a Moody's (ahogy tette ezt Írországgal és várhatóan teszi majd Spanyolországgal is), idehaza relatív béke van, nem az utcán oldjuk meg problémáinkat, pedig karácsonytól karácsonyig mennyi minden történt idén. Válság, választások, természeti katasztrófák, és mégis: úgy tűnik, az év összes nehézsége ellenére, még mindig sok szempontból jobb évet zárunk, mint egyes uniós tagországok. Jövőre idehaza is beindulhat a gazdasági fejlődés, és Magyarország készülődik az EU elnökségre, amely olyan kihívásokat tartogat, mint a közös költségvetés elfogadása, vagy a pénzügyi stabilitási alap megalkotása. Izgalmas év elé néz tehát hazánk és az Unió is.      

Visszatérve kiindulópontunkhoz, ha karácsonyfaégőkben, kivilágított utcákban, és boltban hagyott forintokban mérjük a fejlődést, növekedést, (hiszen, ha olyan rosszul mennének a dolgok, elvben pont ezen kéne spórolnunk) Goethe híres utolsó szavait céloznám meg kívánalomként 2011-re: „Mehr licht!”, azaz „Több fényt!” 

 

Fotó: index.hu

2 Tovább

Integrit(ÁSZ)?

 

Az Állami Számvevőszék a minap jött ki egy olyan jelentéssel, amely kísértetiesen rímel a kormánynak a magánnyugdíj-pénztárak kapcsán kifejtett álláspontjával. Kérdés, hogy merő véletlenről van szó vagy a politikában ilyenek nincsenek?

Az általam nagyra becsült Állami Számvevőszék a rendszerváltás után kialakult hazai intézményrendszer egyik leginnovatívabbja. Több helyen is utaltam rá, hogy az ÁSZ (együttműködve számos külföldi partnerrel), de még inkább annak Kutatási Intézete (leánykori nevén Fejlesztési és Módszertani Intézet) egyfajta think tank-ként funkcionált. Ami azért – valljuk be – nem túl gyakori idehaza. Ezt alátámasztja az éppen a múlt héten bemutatott Integrit(ÁSZ) projekt, amely a közigazgatási korrupció ellen lép fel, holland példák alapján hangsúlyt fektetve a nálunk mégoly kevéssé ismert és értett integritásra (amely együtt jelenti a szervezet és személy függetlenségét, befolyásoltságtól mentes döntését és etikus eljárását) az egész államigazgatásban.

A csütörtöki bejelentés lényegében szinkronban volt a kormány eddigi kommunikációjával, vagyis az ÁSZ a Pénztárak Garancia Alap működésének vizsgálata során azt találta, hogy a magánnyugdíjak hosszú távon nem biztosítottak és az eddigi magánnyugdíjnak hívott pillér valójában nem is annyira magán, hiszen az államnak folyamatos tehertételt jelentettek – hangsúlyozta külön is az ÁSZ elnöke.

Szögezzük le: az ÁSZ vizsgálata semmiképpen sem tekinthető irányítottnak, hiszen – ahogyan Domokos László is fogalmazott – ez már korábban is elő volt irányozva. Ugyanakkor az időzítés nem lehet véletlen, s a probléma talán éppen itt van. Egy független intézménynek pusztán szakmai szempontokra kell alapozni, de emellett legalább olyan fontos, hogy a formára is ügyeljen. Ha történt is aktuálpolitikai beavatkozás az ÁSZ tevékenységébe, akkor az nem a vizsgálat tartalmára, csupán annak időzítésére irányult (nem véletlen, hogy az ÁSZ elnök a jelentés bemutatásakor élből le akarta mosni magáról a politikai megrendelés ódiumát). Ez nem jelenti azt, hogy ezzel minden rendben lenne. Az ilyen „felszíni” beavatkozások erodálhatják a független intézmények szakmai tekintélyét, s ennek mindenképp meg lehet az a káros hatása, hogy a közvélemény még a tisztán szakmai iratok esetén is gyanúperrel él majd. Mindez pedig oda vezet, hogy az ÁSZ saját integritása – amely egyszerre nyugszik a fent említett formai és tartalmi elemeken – is veszélybe kerül.

0 Tovább

Lázár János Kálmán Olga műsorában

 

 

Nem éppen kockázatmentes egy politikus számára Kálmán Olga műsorában, az „Egyenes beszédben” szerepelni. A magyar újságírói szakma egyik legkarakteresebb egyénisége „már nem egy ízben okozott kellemetlen perceket az előre kimódolt sablonszövegeket felmondani készülő közéleti szereplőknek, amit Kálmán Olga ironikus, olykor könnyed és viccelődő stílusával, váratlan közbevetéseivel ért el. Erről tudna mesélni Retkes Attila, az SZDSZ egykori elnöke, akiből Kálmán ügyesen kihúzta a beszélgetés végén, hogy sok gond van még a fővárosi listával, de Pokorni Zoltán Fideszes politikus is, aki látványosan kivonult a műsorból. De Török Zsolt MSZP-s szóvivőnek szintén nehéz dolga volt nemrég Kálmán Olgával a beszélgetés során, aki „ezt nem mondhatja komolyan!” típusú megjegyzésekkel szakította félbe a politikust.

Miért döntött akkor Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője ilyen előzmények után úgy, hogy ő is (egyébként nem először) beül Kálmán Olga „vallatószékébe”? A fő ok nyilván az, hogy van mit helyrehozni a Fidesz magán-nyugdíjpénztárakkal kapcsolatos kommunikációján (ebbe illeszkedett Orbán Viktor Facebookra kitett videója is, amelyről Jenei András kollégám írt részletesebben). Lázár nem mellesleg szokta is hangoztatni, hogy nem fél a vitáktól, így logikus is volt, hogy vállalta a szereplést. Mivel az ATV-t vélhetően a kormánnyal szemben kritikusabb nézők nézik elsősorban, a frakcióvezető lehetőséget kapott (méghozzá nem is keveset, 22 percet) a meggyőzésükre.

Ezen törekvés természetesen könnyen ütközhetett Kálmán Olga abbéli műsorvezetői szándékával, hogy lendületes és érdekes beszélgetést készítsen. Most az újságíró feladata duplán nehéz volt, mert ennél jóval hosszabb időn kellett fenntartania a nézők figyelmét. Így Kálmán Olga részéről meg az volt érthető magatartás, hogy feszültséget vigyen a műsorba.

Már a beszélgetés első perceiben – amikor Kálmán azt feszegette, hogy Lázár tudatosan vállalta-e el a „rossz fiú” szerepét – sikerült olyan mondatot kimondatni a frakcióvezetővel, miszerint a Fidesz-frakció feladata a kormány politikájának támogatása, s „megpróbálom a kormány érdekeit a frakciónál képviselni, igyekszem ezt kellő határozottsággal is tenni, mint ahogy a kritikusok is mondják”. Mert bár kétségtelen, hogy a Fidesz-frakció eddig egyértelműen kiállt a kormány politikája mellett (ami persze nem is meglepő egy kormánypárti frakciótól), ám még az erősen centralizált Fidesz képviselőiben is felvetődhetnek komoly kételyek, amelyekkel szemben Lázár a kormányt képviselte „kellő határozottsággal”.

Erőltetett kuncogással reagált a politikus a 8. percben Kálmán Olga azon kérdésére, hogy Szász Károly miért maradt ki a végkielégítések különadójából („és akkor miért került ki az egész pakliból például Szász Károly?”). Nem született túl jó és hiteles válasz: „Én nem tudom, hogy Szász Károly kikerült-e, én személyekkel nem foglalkoztam, én elvekkel próbáltam foglalkozni”. Ez kissé nyakatekert magyarázat attól a frakcióvezetőtől, aki épp a műsor elején érzékeltette a frakcióra gyakorolt befolyását, amelynek egyik döntése következtében Szász Károly végkielégítésére nem vonatkozik a különadó, mert azt ő még öt évnél korábbi időpontban szerezte.

A következő kisebb blokkban Járai Zsigmond, MNB felügyelőbizottsági elnök fizetésemelésének témáját vetette fel a műsorvezető. Hogy időt nyerjen a politikus, az „ez is egy nagyon jó kérdés” félmondattal nyitott és szerencséjére belebonyolódtak a jogi szabályozás előtörténetébe, valamint Simor András magasnak ítélt korábbi fizetésébe. Innen úgy sikerült elmozdítani az interjút, hogy Kálmán Olga megszakítva Lázárt úgy összegezte a témát, hogy „nem jó az íze, az optikája” a dolognak, mire Lázár – számomra meglepően – úgy reagált, „sok mindennek nem jó az optikája, ebben önnek tökéletesen igaza van”. A Fideszről kialakult negatív sztereotípiákat („akarnok”, „zsarnoki”, stb.) azzal a már korábban is használt kijelentéssel igyekezett tompítani, hogy „nem nálunk van a bölcsek köve”, ugyanakkor felhívta a figyelmet a kormány előtt álló rengeteg feladatra.

Az interjú után nem igazán maradt meg bennem olyan meggyőző, frappáns gondolat, vagy gondolati levezetés, amely Lázárhoz lett volna köthető. Valószínűleg azért, mert a frakcióvezető korábbi interjúiban előadott paneljeinél maradt (pl. ha kell, az ember revideálja a nézeteit; más pártok is támogatták a visszamenőleges adóztatást), amit magyarázhat a kockázatkerülésre való törekvés is. Javára írható ugyanakkor, hogy nem jött zavarba. Igyekezett nem túlságosan elrugaszkodni a tárgytól és a műsorvezető kérdései keretein belül maradni. Feltűnt még, hogy az MSZP-t például most nem kritizálta, holott ezzel akár másfelé is terelhette volna a beszélgetést és ezzel a fogással számtalanszor élt is korábban, különösen parlamenti felszólalásaikor.

0 Tovább

Zuckerberg Viktor (Orbán és a Facebook)

 

A címben szereplő metafora a Social Network – Közösségi Háló című film megtekintése után született meg bennem. A Facebook alapítóját, Mark Zuckerberget a mozi úgy állítja be, mint akit nem érdekel a pénz, csak a szakmai kihívás és a közjó. Nos, mikor megnéztem Orbán Viktor Facebook oldalára vasárnap feltett videó üzenetét, ugyanaz jutott eszembe, mint amit a közepesnek mondható film sugallt: minket (Fidesz) sem érdekel a pénz (magánnyugdíjpénztár vagyon), csak a szakmai kihívás (rendbe tenni ezt a szerintünk rosszul működő rendszert) és a közjó (mindenkinek több és biztosabb nyugdíja lesz így).

A magánnyugdíjak elvonása körüli polémiát itt most nem folytatnám, hiszen aki tájékozódik, unalomig ismerheti már a pro és kontra érveket, pártállása szerint feldolgozva. Ami itt most igazán érdekes, hogy Magyarország miniszterelnöke egy közösségi hálón keresztül (persze nem első esetben) szólt választóihoz, és egy olyan ügyben, amivel kapcsolatosan eddig a médiában és a parlamentben is csak homályos válaszok születtek. Ezzel a Fidesz újra (vö. őszödi-beszéd utáni időszak) az Országgyűlésen kívülre terelt egy kardinális kérdéskört, mintha arra a parlament falain belül nem születhetne megnyugtató válasz.  Az igyekezet is érthető, hiszen az Alkotmánybíróság jogkörének nyírbálását nem érzik a zsebükön az emberek, míg a nyugdíj kérdése szent tehén a szavazók számára. Mindemellett az üzenet felfogható a „Térjen mindenki vissza az állami nyugdíjrendszerbe” kampány  nyitóbeszédeként is, ugyanis az átlépők vagyona nélkül igen ingatag helyzetbe kerülhet a jövő évi büdzsé stabilitása, amit a Moody’s múlt heti (és a Finch várhatóan e héten következő) leminősítései kiválóan indikálnak.

Ugyanis a kormányfő legfontosabb üzenete – miszerint  az átlépők pénzére egyáltalán nem fáj az Orbán-kormány foga – 529  milliárd forintos lyukat ütne a 2011-es költségvetésen. Ekkora összeget költene a kormány jövőre az átlépők nyugdíjpénztári befizetéseiből költségvetési kiadásokra. Így felmerül a kérdés, vajon az Orbán-kormányt valóban a „zuckerbergi” puritanizmus vezérli, vagy csupán újabb retorikai fogásról van szó, és a kormánypárt valójában a nyugdíjmegtakarításokat készül felélni? Mindkettő nagy áldozattal jár, előbbi a jövő évi büdzsét deficitjét repítheti az egekbe, utóbbi pedig a Fidesz népszerűségét lökheti a mélybe. Ám a legrosszabb hír, hogy mindkét forgatókönyv egy zéró összegű játszmát vetít előre…

0 Tovább

Mi legyen a preambulumban?

 

A Méltányosság Politikaelemző Központ felhívást tett közzé, hogy mondják el véleményüket, „Mi legyen a preambulumban?” Hogy miért? Mert a preambulumban találhatók azon társadalmi értékek, amelyek egy közösség összetartozásának minimumát képezik. Magyarországon gyakorlatilag nincs egyetértés ezen elvekről, és eleddig nem létezett olyan fórum, ahol közérthető, ha úgy tetszik, nem szakmai, hanem „emberi” vitát lehetett volna folytatni a témáról. Pedig fontos, hogy beszéljünk közös értékeinkről. Mi az, ami összetart minket, és mi az, amit „alapnak” tekinthetünk egy ország életében?

Az alkotmányozás folyamata hazánkban rendre a politika áldozatává vált. Így kövült meg az eredetileg ideiglenesnek szánt alkotmány, és ezért állt elő az a helyzet, hogy lehetetlen pártok közötti konszenzussal elfogadni egy újat. Tulajdonképp maradhatna minden a régi, ha az tartalmilag, stilisztikailag megfelelő volna, azonban, ahogy ezt mi régóta hangoztatjuk, a jelenleg hatályos alkotmány sajnos nem az. Hogy egy példát említsünk: ha csak a preambulumát nézzük, épp a közösségi értékeket meghatározó funkcióját nem tölti be. Nem is olyan rég még viszonylag széleskörű egyetértés volt a tekintetben, hogy szükség van új alkotmányra. Mára azonban átírta az aktuálpolitika ezt a közmegegyezést és ezt is a pártpolitikai színezetű kérdések közé sorolta. Véleményünk szerint lehet vitázni arról, hogy kell-e új alkotmány vagy sem, illetve ha már elindult egy ilyen folyamat, legalább egymás között, társadalmi szinten megpróbálhatunk hozzátenni valamit. Célunk tehát, hogy a preambulum kérdését bedobjuk a közbeszédbe és kiemeljük a napi szintű politikai csatározás köréből. Ha egy társadalomban soha senki nem teszi fel ezeket a nagy, átfogó kérdéseket, ne csodálkozzunk, ha nem jutunk egyről a kettőre közös értékeink meghatározásában és értelmezésében. Örvendetes, hogy kezdeményezésünk e tekintetben értő fülekre talált, szép számmal érkeznek bejegyzések, és sok értékes, építő hozzászólás született. Január 30-ig ezért hétről-hétre hozzáteszünk valamit a vitához, hogy a lehető legteljesebben „kibeszélhessük” ezt a fontos témát.

0 Tovább

Éljen a közérdek! versus Éljen a demokrata!

 

Mindent a népért, mindent a nép által, semmit a nép nélkül – mondta Kossuth Ohio fővárosában tartott 1852. február 7-i beszédében.  Szavai hatással voltak az amerikai demokráciára, és Kossuthot ezért máig emlegetik a tengeren túl.

Manapság, amikor kezd egyfajta demokrácia-vita kibontakozni, a magukat demokratáknak vallók igyekeznek kiszorítani erről a pástról a kormányt. A Fidesz kommunikációs – és elvi – csatáját pedig a „közérdek” zászlaja alatt vívja. Különösen a médiapolitikájában vált feltűnő hívó szóvá a „közérdek”, mely a szabadosság ellentéte, s ami szintén demokratikus érték. (Oly annyira az, hogy pl. az amerikaiak demokratikus médiamodellnek nevezik azt, amelyben a szabad piaci versenyben elszabaduló kereskedelmi altáji humor felett a közérdek kerekedik felül.)

Ám egy valamiben biztos, hogy a Fidesz visszaélt hatalmával: Kossuth –  már idézett – lángoló beszédéből a harmadik résszel. Mert nehéz megkérdőjelezni a jó szándékot, hogy a cinikus rablógazdálkodással szemben a népért kívánnak tenni, ahogyan az is védhető, hogy a nép által cselekednek, ugyanis nyilvánvaló, hogy a 2/3-ot nem csalással szerezték. Az viszont, hogy ezután a törvényeket a nép teljes kihagyásával alkotják, az egészen látványos, ráadásul igen fontos közjogi lépéseket tettek és tesznek a nép megkérdezése nélkül.

A modern társadalmak már nem általánosan tekintenek a népre, és annak bevonására, hanem korporatív módon. Ugyanis ameddig a nép előtt az első két szempont miatt töretlen  a népszerűség, a szakágak és társadalmi alrendszerek prüszkölnek. A média csendes és bénult kacsaként viselkedett  az önmagát érintő törvényalkotási folyamatban. Jómagam már azon meditáltam az utóbbi időben, mi a generációm (35-45) felelőssége mindebben. Ám az ébredezés a fehér borítókkal, és más tiltakozásokkal megjelent. Már-már úgy tűnt, lehet a nép nélkül törvényt, jelesül médiatörvényt alkotni, most viszont abba az irányba kezd billenti a mérleg nyelve, hogy mégse: legalábbis a nép nélküli politizálásnak nagyobb lehet az ára, mint a politikai hozadéka.

0 Tovább

Lehet-e a magyar politikatudományban Erdős-szám?

 

Az ember mindig meglepődve olvassa a nyugati politikatudományi és egyéb társadalomtudományi munkákat, s gyakran kifejezetten kellemetlenül érzi magát egy-egy cikk vagy könyv fellapozása után. Vagy azért, mert – valljuk be – nem teljesen érti, vagy pedig azért, mert nagyon is érti az ott leírtakat, s egyúttal át is érzi, hogy mi felé kellene mozdulni.

Távol álljon tőlem, hogy fetisizáljam a „Nyugatot”, de azokat a területeket mindenképp el kell ismerni (és meg kell ismerni), amelyeken tanulni lehet. Ilyen például a nyugati világ egyes részein tapasztalható kohézió. A Méltányosság számtalanszor foglalkozott a társadalmi kohézióval, ez a témakör egyik zászlóshajónknak tekinthető. Ezúttal azonban nem (csak) erre gondolok, hanem a tudományos közösség kohéziójára, együttműködésére és ebből származó hallatlan szellemi teljesítményekre.

A klasszikus idézetségi mutatók és egyéb indexek plasztikusan kifejezik azt, hogy egy-egy tudós milyen népszerű, mennyi cikket írt és az hogyan hatott a tudományos közösségben. Ilyen felmérések és indexek nálunk is készülnek. Azzal azonban már sokkal kevesebbet foglakozunk, hogy reflektáljunk egymás munkájára, ad absurdum együtt is dolgozzunk. A társszerzőség, egy-egy kutatói közösség közös publikációja meglehetősen ritka a magyar politikatudományban. Pedig nem törvényszerű, hogy így legyen.

Éppen egy másik tudományterület adhat számunkra példát: ez a matematika. Erdős Pál világhírű matematikusnak olyan nagy szakmai tekintélye van, hogy kialakították az ún. Erdős-számot. Ez a szám azt mutatja meg, hogy a társszerzőségek révén valaki milyen távol van a matematikai géniusztól. Erdős Erdős-száma 0, aki vele publikált annak 1, aki az Erdőssel publikáló társszerzője volt annak 2, és így tovább. A dolog annyira népszerű, hogy nem csak a matematikusok, hanem egyéb tudományterületek (pl. közgazdaságtan, fizika, hálózatelmélet) tudósai is „mérik” saját Erdős-számukat. Az Oakland Egyetemen például külön Erdős-projekt (ENP) működik a távolságok meghatározására.

A hazai politikatudománynak fel kellene ismernie a tudományos közösségek megtartó és fejlesztő erejét, többet kellene egymással (s nem egymás ellen) dolgoznunk. Ebben az esetben kialakulnának a hazai kutatói hálózatok, amelyek beindítanák a politikatudomány vérkeringését. Ha ez sikerül, akkor valóban itthon is teremhet Erdőshöz fogható géniusz, akitől való közelségünket érdemes lesz meghatározni.

 

A kép forrása: http://micheleroohani.com/blog/

0 Tovább

Legyenek külföldi nyelvű rádióadásaink!

 

Most, hogy a közmédiumok élére nemrég új vezetők kerültek, több korábbi döntés felülvizsgálata előtt megnyílhat az út. Szerintem ide tartozik Such György, a Magyar Rádió korábbi vezetőjének négy évvel ezelőtti döntése, amelyik felszámolta a közszolgálati rádió külföldi országoknak szóló idegen nyelvű adásait, így az angol és a német nyelvűt is.

Az indoklás nem volt túl bonyolult: a mai digitalizált világban abszurd ezeket a rövidhullámú adásokat fenntartani. És valóban: akik még érett fővel éltek az 1989-90-es rendszerváltozás előtt, és velem együtt hallgatták a Szabad Európa Rádió (SZER) adásait, tanúsíthatják: volt valami izgalom abban, hogy sikerült-e a keresőgombot és a rádióantennát úgy beállítani, hogy a SZER műsora az állami zavarás ellenére valamennyire hallható legyen. De még ha nem is volt zavarás, akkor is igaz: ha egy adást a rövidhullámon hallgatunk, akkor azon kapjuk magunkat, hogy több ezer kilométerre található országok rádióinak különleges hangvilága jön be, de erősen változó minőségben. Ilyen értelemben igaza volt Such Györgynek: erősen kérdéses, hogy ezeket a rövidhullámú adásokat így érdemes volt fenntartani.

Csakhogy ez már akkor álprobléma volt: a rádiók adásaiknak online sugárzását már az 1990-es évek végére megoldották. Ennek köszönhető, hogy Budapesten az internetnek hála kristálytiszta minőségben hallható a több ezer kilométeres távolságban lévő amerikai közszolgálati rádió (NPR), vagy a Belgrádi Rádió, esetleg az Újvidéki Rádió magyar nyelvű adása. Utóbbi középhullámon errefelé nem igen jön be, de interneten tisztán hallható.

Mindenesetre a hozzánk hasonló nagyságú Csehországban nem hogy nem fejlesztették vissza a külföldnek szóló rádióadásokat, hanem igyekezték kiaknázni az internet nyújtotta fantasztikus lehetőségeket. A Prágai Rádió külföldieknek szóló honlapja a csehen kívül 5 nyelven (angol, német, orosz, francia, spanyol) kínál részletes információkat, ezen kívül meghallgatható rádióadások, és számítógépre letölthető hanganyagok (podcasting) is megtalálhatóak a honlapon. Hozzá kell tenni, hogy a Prágai Rádió nem idilli képet igyekszik festeni az országról, beszámol részletesen az aktuális történésekről, a politikai élet zavarairól is (volt miről, hiszen a korábbi években rendszeresek voltak a kormányválságok, illetve a kormányalakítási nehézségek), ugyanakkor él azzal a lehetőséggel, hogy a cseh kultúráról, városokról, és egyéb idegenforgalmi nevezetességekről tudósítson.

De a kb. fele akkora Szlovákiában sem gondolták úgy, hogy meg kellene szüntetni a külföldi rádióadásokat: itt szintén öt idegen nyelven lehet hozzáférni a pozsonyi közszolgálati rádió adásaihoz.

Ezek után meglehetősen furcsa, hogy Magyarország önként lemondott annak a lehetőségéről, hogy magát a rádión keresztül folyamatosan bemutassa az irántunk érdeklődő, de magyarul nem tudó külföldieknek. Pedig szokás szomorkodni, hogy gyenge az országpropagandánk – hát milyen is legyen ilyen bezárkózás után?

0 Tovább

Dilemmák vagy zászlóbontás?


 

A sors furcsa iróniája, hogy egy nappal azután, hogy a Méltányosság oldalon és a HVG Online kiadásában a magyarországi konzervativizmus előtt álló súlyos kérdőjeleket taglaltam, G. Fodor Gábor a Konzervatórium hasábjain a mozgalom zászlóbontásának időszerűségéről értekezett.

A szerző számára evidenciaként jelenik meg, hogy a magyar konzervativizmus a jobboldali kormányzással óriási esélyt kapott arra, hogy megváltoztassa szellemi életünket. Ezzel szemben jómagam a helyzetben kettős dilemmát érzek:

Először is az ifjúkonzervatívoknak el kell dönteniük, hogy szellemi-értelmiségi mozgalomként definiálják-e magukat – amely csak igyekszik megérteni a körülötte zajló eseményeket – vagy maguk is aktív szereplői kívánnak-e lenni a politikának.

Amennyiben utóbbi mellett döntenek, pártot kell választaniuk maguknak. Az utóbbi hónapok eseményei és az ezzel kapcsolatos állásfoglalásokból az derül ki, hogy a jelenlegi kormánypolitika számukra nem elfogadható legalább 3 területen: nyugatiasság és keleti orientáció, alkotmányosság és a szabályok felrúgása, paternalizmus és öngondoskodás. Itt tehát nem arról van szó, hogy egy-egy döntéssel nem értenek egyet, itt alapvető elvi ellentéteket látunk kibontakozni.  Másik konzervatív párt jelenleg nincs, de ha lesz, akkor annak a magyar politikatörténet egyik legszomorúbb hagyományával kell megküzdenie, amely szerint nyugatias konzervatív pártnak nincs piaca Magyarországon.

Abban mindenesetre alighanem igaza van a szerzőnek, hogy az MSZP és az SZDSZ látványos kudarca után korábbi szószólóik hiteltelenné váltak és egyfajta szellemi űr keletkezett, amely betöltésre vár. Nem világos azonban, hogy mi szükség van belerúgni a baloldali értelmiségbe, illetve az sem, hogy mit ért a „nemzeti közép kulturális miliője” alatt, amelyet „közvetíteni kell”.

G. Fodor Gábor írásából egy olyan mozgalom bontakozik ki, amely „ízlést és stílust teremt”, tehát magát a közvéleményt változtatja meg. A kétharmados győzelem a választásokon valóban óriási esélyt adott a jobboldalnak, hogy nemcsak politikai, hanem szellemi értelemben is átformálja Magyarország képét. Azonban egyelőre úgy tűnik, hogy nem az ifjúkonzervatívok által preferált irányba történik ez a változás, hanem azzal éppen ellentétesen. Másképpen szólva: el kell dönteniük, hogy beállnak-e a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe, vagy kritikájukkal gyengítik az egységes jobboldalt.

A szerző nem kínál egyértelmű receptet a helyes magatartásra, arra azonban utal, hogy a kelet-európai konzervatív paradoxon – azaz, hogy a konzervatív oldalnak radikálisan kell fellépnie, hogy a viszonyokat megváltoztassa –  feloldható úgy, hogy:  „az idő a konzervatívoknak dolgozik, a dolgok vissza fognak zökkenni a maguk természetes menetébe…. elérkezett az idő, hogy szövetkezzünk az idővel: megvan az esélyünk arra, hogy merjünk konzervatívak lenni.”

A mozgalom céljai mindenesetre nemesek, sorsa azonban alighanem nemcsak a saját kezében van, valódi átütő sikert csak akkor érhet el, ha a jobboldali kormányzás és a konzervatív gondolkodás útjai a jövőben keresztezik egymást.

0 Tovább

Nekünk Paks kell?

 

Múlt héten a Szegedi Tudományegyetemen tartottam előadást egy zöld energiákkal foglalkozó konferencián, ahol kiemeltem, hogy a hazai energiapolitika legnagyobb hiátusa (a rövidtávú tervezésen túl) a rendszerszemlélet szinte teljes hiánya. Eklatáns példaként a paksi atomerőmű bővítését hoztam fel, amelyre bár létezik egy valós és megalapozott igény, érdemes más alternatívákat is szemügyre venni: miután a környező országok szinte mindegyike szintén újabb nukleáris blokkok felállítását tervezi, ezért joggal merül fel az a kérdés, valóban szükségünk van két újabb atomerőmű blokkra, vagy érdemesebb lenne például az áramhálózatot és –tőzsdét, vagy a megújuló energiakapacitást növelni helyette?

Éppen e konferencia napján jelent meg Patkó Gábor elemzése is a témáról, ahol betekintést enged az „atomreneszánszba”, és az enyéimhez hasonló kérdéseket vet fel. Lássuk, vajon léteznek-e markáns válaszok, vagy a bizonytalanság árkait tudjuk csak tovább mélyíteni?

Nos, aki egzakt és megdönthetetlen válaszra vágyik, ne olvasson tovább. Ugyanis ebben a témában rendkívül nehéz igazságot tenni, ezt jól indikálja az is, hogy például az LMP-n belül is különböző álláspontok „csapnak össze”, mikor az új paksi blokkok témája kerül elő, pedig ők az egyetlen zöld párt a parlamentben, tehát normális esetben zsigerből elutasítónak kellene lenniük a nukleáris energiatermeléssel kapcsolatosan, mégsem azok. Itt pedig szó sincsen az „atomlobbi” áldásos tevékenységéről (ha van ilyen, egyáltalán), hanem létezik egy energiatermelési mód, mely az áramtermelésünk gerincét alkotja, és immáron 30 éve működik biztonságosan (leszámítva egy-egy üzemzavart). Viszont az is igaz, hogy ha csak egyszer is történik egy katasztrófa, az akár évtizedekre lakhatatlanná teheti a Kárpát-medence egy részét. Ráadásul gazdaságossági szempontokat is vizsgálva az atomerőmű egy évtizedek alatt megtérülő és igen drága befektetés.

Ennyi kockázati faktor mellett pedig joggal gondolhatjuk azt, hogy ha a jövőben úgyis lesz olcsó áram a régióban, vajon miért van szükségünk nekünk is atomerőműre, ami ráadásul nem csökkentené az importfüggőségünket, mert az üzemanyagot ugyanúgy orosz importból kell fedeznünk, mint most a földgáz esetében. Mindezek mellett egy modern szénerőművet (aminek már jelentősen csökkentett a szén-dioxid kibocsátása) ugyanannyiba kerül kilowattonként felépíteni, mint egy új atomerőművet, csakhogy ezt például fűthetnénk lignittel (amiből bővelkedünk), sokkal egyszerűbb és biztonságosabb az üzemeltetése is, ráadásul esélyünk lenne befektetőket találni rá (az államon kívül). Vagy akár importálhatnánk a jövőben villamos áramot (ahogyan tesszük ebben a pillanatban is), az ellátásbiztonságon (joggal) aggódóakat pedig vészhelyzeti gázmotoros erőművek felépítésével nyugtathatnánk meg (amikre az új paksi blokkok esetén amúgy is szükség lenne). Ugyanis olyan hatalmas a gáztároló kapacitásunk, hogy jelenleg az éves gázfogyasztásunk felét Magyarországon tárolják, lesarkítva: egy komplett téli fűtési szezont ki tudnánk húzni orosz import nélkül, kisebb korlátozásokkal. Erre például egyetlen európai ország sem képes jelenleg.

A megújulók villamosenergia-termelésbe való bevonása pedig még kényesebb kérdés, ehhez a problémához talán a decentralizáció lesz a kulcs, de egy bizonyos: a következő két évtizedben megújuló energia nem lesz képes fundamentumát alkotni a hazai áramtermelésnek.

Tehát mi is a konklúzió? Talán az, hogy érdemes lenne ezeket a tényezőket (és még hány lenne!) is megvizsgálni, mielőtt kiadjuk a végleges ukázt az új nukleáris blokkok megépítésére, és nem fejest ugrani egy 60 éves projektbe anélkül, hogy minden létező aspektusát megvizsgálnánk előtte. Mert amíg ezekre a kérdésekre nem születnek megnyugtató válaszok, addig felelőtlenség dönteni egy beruházásról, amely legalább az éves költségvetési deficitünk háromszorosába fog kerülni…

8 Tovább

Túlbuzgó aktivisták

Lakatos Júlia lakatos@meltanyossag.hu

 

Figyeljék meg, ha nagyobb boltban önkiszolgáló módon juthatunk hozzá kedvenc sajtótermékünkhöz, mindig akad egy túlbuzgó aktivista, aki pártállásától függően letakarja egy bizonyos oldal politikai tartalmú lapjait. Jól felmérhető ez alapján a környék politikai hovatartozása. Néha hitetlenkedve nézem, hogy bal-és jobb oldali közértekre oszlott fel az ország. A módszerek kreatívak, hol az egész stócot rejtik el, hol csupán megfordítják a legfelső példányt. Annak aki most kap kedvet hozzá, ajánlhatom még az összecsúsztatós módszert is, de tudják mit? Inkább azt javasolnám, hogy hagyjuk meg egymásnak a gondolati szabadság jogát, és tekintsük a többieket felnőtt embereknek. A végeredmény ugyanis sokatmondó és végtelenül elkeserítő. Azt bizonyítja, hogy akármilyen divatos a politikusokat szidni, magunk vagyunk saját foglárjaink. Ezt senki nem kényszeríti ránk, semelyik párt nem szólít fel arra, hogy egymást egzecírozzuk. Ez az intolerancia belülről jön, és nincs rá felmentés, hiszen az emberi együttélés alapjait rombolja.

Nem intellektuális kihívás eldugni egy újságot. Érvek mentén meggyőzni valakit igazunkról: az már teljesítmény. Amíg nem bírjuk elviselni, hogy nem csupán saját politikai nézetünknek van létjogosultsága, hogyan várhatjuk el, hogy politikusaink együttműködjenek? A politika ugyanis csak az iránta támasztott elvárások minimumát teljesíti, se többet, se kevesebbet. Ha a politikusok azt érzékelik, hogy a választók a pénztárcájuk alapján szavaznak, és az nyer, aki nagyobbat ígér, vagy nagyobbat rúg a másikba, sosem fogják magasabbra tenni a mércét. Ezzel a magatartással pedig épp ennek az alacsony szintű politikai kultúrának a továbbélését segítjük elő.    

Ne csodálkozzunk azon, ha ingerültek vagyunk egymással, ha már a reggeli bevásárláskor is politikai közelharcba keveredünk. Apróságnak tűnhet ez a példa, de bosszantó, lehangoló apróság. A politika nem hittérítés, nem utcai harc, hanem magánügy. Mindenkinek a személyes döntése. Ne az állampolgárok győzködjék egymást, hanem a politikusok az állampolgárokat.

Konfliktusmentes, szép hétvégét mindenkinek!

0 Tovább

Egy populista MSZP

Antal Attila antal@meltanyossag.hu

 

A Beszélő 2010. szeptember-decemberi számában Szigetvári Viktor az eddigi legpontosabban írta körül a legnagyobb ellenzéki párt dilemmáját: az MSZP elbújhat a politikai korrektség elefántcsonttornyába (s ekkor a lassú és biztos eltűnés lesz a sorsa), vagy pedig végre észreveszi azt, hogy kik és hogyan élnek ebben az országban. Vagyis az MSZP-nek fel kell fedeznie a magyar valóságot és kérlelhetetlenül szembe kell néznie annak realitásával, ahhoz, hogy adekvát válaszokat adhasson (sőt, egyáltalán ahhoz, hogy a helyes kérdéseket fel tudja tenni). Nem véletlenül mondja Szigetvári: „Az a benyomásom, hogy Orbán Viktor legnagyobb politikusi erénye az, hogy sokkal inkább tisztában van a magyar társadalom érzelemvilágával és problémáival, mint a magyar baloldal.

Kérdés, hogy valójában hogyan juthat a párt egyről a kettőre? Nos, bármilyen furcsa és talán paradox, de ebben sokat segíthet a populizmus, annak megismerése és felhasználása. Persze ez korántsem azt jelenti, hogy az MSZP-nek populista párttá kell válnia, azt viszont igen, hogy nem szabad csípőből tüzelnie minden populizmusra, hanem meg kell ismernie és értenie a populizmus által felvetett problémákat, s erre kell hiteles és emberközeli választ kidolgoznia. A Méltányosság már többször foglalkozott azzal, hogy a populizmus egyfajta indikátor, ha tetszik társadalmi felkiáltójel, amelyet illik komolyan venni, s egy demokratikus párt is élhet populista eszközökkel. Ezt feszegeti az MSZP-kampányfőnök is: „Értékeidet nem meghazudtoló módon, meggyőződésed tilalomfáit soha fel nem döntve, de sokszor igenis populista módon kell politizálni azért, hogy mandátumot nyerj a felelős, az ország érdekeit szolgáló politizálásra.” Az MSZP-nek tehát alaposan fel van adva a lecke: meg tudja-e érteni azt, amelyet eddig tűzzel-vassal üldözött, s ami a legfontosabb, tud-e belőle tanulni? Nyílván ez nem a Fidesz és a Jobbik által alkalmazott populizmus egy az egyben való átvételét jelentené, hanem egy alapos szemléletváltást és társadalmi érzékenységet. A dolog azonban úgy áll, hogy jelenleg mindezekben a jobboldal sokkal erősebb, mint a bal.

0 Tovább

Törvény és praxis – új médiaszabályozási környezet

Zsolt Péter zsolt@meltanyossag.hu

 

A www.korrektura.hu konferencián, az új médiatörvény ünneKorrekturapélyes bemutatójának rendezvényén egy nagyon reményt keltő epizód is  történt. Abban a blokkban, amelyben a  közszolgálati  média új igazgatói ültek asztalhoz  (Belénessy Csaba, Jónás István, Medveczky Balázs,  Ókovács Szilveszter) a Duna TV új vezetője arra a  kérdésre, hogy tudják-e mi lesz a dolguk az  elkövetkező években így válaszolt: „Lendvai Ildikó  is  rámondta az üzenetrögzítőmre, meg Orbán  Viktor  is, így hát tudom.”

Kicsit boncolgatnám ezt a választ, és aligha  tévedek, ha azt mondom, hogy nem egy  autokratikus rezsimben elfogadható választ hallottunk. A közönség is rögtön derült, a riporter is úgy érzékelte, a válasz lényege épp a hatalomtól való függetlenség kihangsúlyozása.

Nekem is szimpatikus válasz volt, és talán többet is látok bele a kelleténél, mert:

-          Lendvai és Orbán neve egymás mellé került (persze nem kétséges, hogy Ókovács értékrendjében hol helyezkedik el a két politikus)

- mindketten az üzenetrögzítőjével tudtak csak beszélni (ez arra utalhat, hogy ő maga fontos személy, és nem kell haptákba vágni magát és visszahívni bármelyiket: ugye itt leginkább az Orbántól való függés merül fel a mostani szabályozások és kinevezések kapcsán)

- a válaszoló nem titkolta, hogy elvárásokat akartak érvényesíteni a politikusok rajta (ha ezt titkolta volna, akkor mutatna együttműködést a hatalommal)

- a politika közvetlen/direkt/személyes médiabefolyásolási szándéka önmagában sem EU konform (s valószínűleg Ókovács azzal, hogy ezt azonnal világgá kürtölte, azt is elérte, hogy soha többet nem mernek neki odaszólni telefonon)

A politika mindig, minden rendszerben arra törekszik, hogy az újságírót befolyásolja. Ha tudja a tekintély szavával, megfélemlítéssel, ha nem tudja, akkor kedveskedéssel, ha így sem, akkor hírcsapdákkal. A lehető legjobb kommunikációs technika a minket befolyásolni kívánóval szemben, ha a befolyásolási szándékát azonnal kikiabáljuk.

Furcsa, hogy volt egy 1996-ban kelt médiatörvényünk, ami a legfontosabbnak a politikától való függetlenséget tartotta, mégsem emlékszem olyan médiaelnöki megnyilvánulásra, melyben bármelyik miniszterelnök "leszólásán" élcelődtek volna. Most pedig van egy olyan szabályozás, amelyben az ellenőrző hatóságok politikai kiegyensúlyozottsága megszűnt, a törvény számára a legfontosabbá a „közösségi érték” szolgálata vált (bármit is jelentsen ez), és nem az objektivitás. Mégis van valami újságírói virtus. A végeredmény tehát a törvény és praxis kölcsönös játéka a törvénytervezet kritikája csak lassan bontakozik.

0 Tovább

Orbán-Gyurcsány csörte

Nagy Attila Tibor nagy@meltanyossag.hu

 

A Tisztelt Ház padsorai megteltek tegnap délután, holott az országgyűlési képviselőknek nem is kellett szavazniuk. Az érdeklődést, a feszült figyelem növekedését még tévénézőként is jól lehetett érzékelni, ahogy közeledett a Gyurcsány- Orbán szócsata.

A műfaj – azonnali kérdés – nem igen teszi lehetővé a korábbi Orbán-Gyurcsány tévévitákkal való összehasonlítást, vagy Orbán 2005-ös napirend előtti felszólalásaival való összevetést, amikor Gyurcsány még miniszterelnökként reagált Orbán Viktor véleményére. Most ugyanis nem másfél óra vagy öt-öt perc, hanem mindössze két-két, majd egy–egy perc állt a szónokok rendelkezésére. Mindez nem a racionális érvelés felé mozdította a két politikust, hanem a minél hatásosabb adok-kapok irányába. Ha szűkösen áll ugyanis az idő a politikus rendelkezésére és tudja, hogy szavaira a szokásosnál jobban odafigyel a közvélemény, akkor hajlik arra, hogy a választók meggyőzése érdekében minél hatásosabban, és sarkosabban érveljen. Most is ez történt.

Orbán hangja időnként remegett, látszott rajta, hogy izgul. Talán eszébe jutott, hogy Gyurcsánnyal folyatott 2006-os tévévitájában egyértelmű vereséget szenvedett. Határozottabbá vált a hanghordozása, amikor ellenfele, illetve a szocialisták fejére olvasta az őszödi beszédet és azt követő tüntetések rendőri feloszlatása során elkövetett túlkapásokat.

Gyurcsány első felszólalásában végig papírból beszélt, második, egyperces és fejből elmondott felszólalásában sarkosan fogalmazva szólította fel Orbánt, hogy „ne legyen tolvaj”. Orbán viszontválaszainak nagyobb részében jegyzeteire támaszkodott, vélelmezhetően Gyurcsány válaszától függetlenül már előre megvolt reagálásának a sablonja.

Önmagában örvendetes, hogy a magyar közélet két meghatározó alakja a nyilvánosság előtt vitatkozott. Egy jól működő demokráciához hozzátartozik, hogy az ellenzék vezető vagy befolyásos személyisége a törvényhozás előtt kritizálja a kormányt, amire utóbbi válaszolni tartozik. Igaz, a két politikus elbeszélt egymás mellett, és kifejezetten arra törekedett, hogy a másikat minél kellemetlenebb helyzetbe hozza, de az idő rövidsége is erre sarkallta őket. Egy pontban viszont Orbán viszonylag egyértelmű választ adott ellenfelének, amikor is kijelentette, hogy „az új alkotmányt a hatályos szabályok szerint, a magyar parlamentáris hagyományok szellemében, és a legjobb alkotmányos szokásainkat követve itt az Országgyűlésben fogjuk megalkotni”. Más szóval a mininiszterelnök kitart a már korábban megfogalmazott véleménye mellett, hogy az új alkotmányról nem szükséges népszavazást tartani.

Gyurcsány ugyanakkor a mostani kormány legitimációjának kérdését vetette fel azzal, hogy népszavazást követelt az alkotmányról és a magánnyugdíj-pénztárakról. Ez a kérdés azért lehet veszélyes hosszabb távon a Fideszre nézve, mert a kormányzati hatalom erkölcsi tekintélyét áshatja alá, amiben a Fidesz és a hozzá közel álló publicisták az előző ciklusban igencsak jeleskedtek az őszödi beszédet emlegetve.

Orbán elhessegetheti a fölvetést azzal, hogy ez „hiteltelen” embertől ered, kérdés, mi lesz akkor, ha más, az elmúlt nyolc évben kormányzati szerepet nem vállaló politikus, esetleg civil szervezet követeli majd a referendum kiírását? Az előző ciklusban a Fidesz sűrűn hivatkozott a népszavazás, az előrehozott választás, azaz a nép véleményének fontosságára, szembeállítva ezzel szemben az MSZP magatartását, amelyik nem volt hajlandó az idő előtti választások megtartására. A szerepek felcserélődni látszanak, de vajon ki jár jól a mezcserével?

Fotók: Nagy Béla, http://www.mno.hu/

0 Tovább

Orbán és az argentínok

Jeskó József jesko@meltanyossag.hu

 

Kicsit olyan érzés lehet jelenleg Fidesz szavazónak lenni, mint a nyári foci világbajnokságon az argentin válogatottnak szurkolni. Nemcsak azért, mert mostanság egyre többen dél-amerikai módszereket vélnek felfedezni a kormány politikájában, vagy mert a miniszterelnök is bevallottan nekik drukkolt.

A torna előtt az argentin csapat szereplését óriási várakozás és ezzel együtt hatalmas bizonytalanság övezte. Senki nem tudta, hogy mi várható Maradonáéktól, a csúfos bukás éppen annyira benne volt a pakliban, mint a végső győzelem. A tájékozott szurkolók és a labdarúgáshoz értő szakemberek már a kijutás előtt figyelmeztettek: az argentin szövetség döntése óriási kockázatokat rejt. A szakmai előélettel nem rendelkező Maradona kinevezése inkább érzelmi-, semmint megalapozott döntés volt, bírálták a játékoskeret összeállítását, mondván nem a megfelelő emberek kerültek a megfelelő helyre. A torna első mérkőzései azonban sorozatos diadalokat hoztak, de felszínre kerültek az ordító hiányosságok is. Egyre nyilvánvalóbbá vált,  hogy nincs a gauchók játéka mögött átgondolt stratégia, a kezdeti lendületből fakadó győzelmek azonban még tovább emelték az amúgy is óriásira duzzadt önbizalmat. A józanabbak hiába figyelmeztettek: a játék íratlan szabályait, a nemzetközi trendeket nem szabad felrúgni, a csapatnak nincs B terve arra az esetre, ha a körülmények számukra kedvezőtlenül alakulnak. A többség, ha látta is ezeket, a kezdeti sikerek hatására belelkesült és elhitte, a szövetségi kapitány karizmájába vetett hitnek nincs ami ellenálljon, akarattal meg lehet változtatni a világot, ha úgy tetszik négyszögesíteni lehet a kört. Így érkezett el a Németország elleni negyeddöntő napja, ahol a másik oldalon egy igazán erős, tökéletes erőnléttel és taktikával pályára lépő német csapat sorakozott fel. Aki látta azt a 90 percet, soha nem felejti el, hirtelen minden hiányosság nyilvánvalóvá vált, az európaiak feltörölték a padlót a dél-amerikaiakkal. Maradona mágiájába, a csalhatatlanságába vetett hitet a valóság – a fiatal német csapat formájában – ízzé-porrá zúzta.

A Fidesz-kormány tevékenysége mintha ugyanezeket a jegyeket mutatná, a személyi állomány kiválasztásánál számos hiányosság ütközik ki, a kormányzat felrúgja az alkotmányosság és a gazdaságpolitika írott- és íratlan szabályait, döntései mögött koherens stratégiát nem lehet felfedezni. A kormány óriási kockázatot vállal azzal, hogy mindent egy lapra – a gazdasági növekedés dinamikus beindulására – tesz fel. Egyelőre úgy tűnik, nyerésre állnak: a hiánycél jövőre meglesz, a közvélemény-kutatások szerint hatalmas népszerűségi fölényüket nem veszélyezteti semmi.

Valóban előfordulhat, hogy beválik a hazardírozás, és Magyarország kitör a tragikus gazdasági- és népesedési folyamatokból. Az emberben azonban ott motoszkál az is, hogy mi történik akkor, ha ez nem sikerül? Ha a kormánynak egyszer csak szembe kell néznie olyan erővel, vagy folyamatokkal, amelyek legyőzésére nem lesz elég a hit? Csak reménykedhetünk, hogy ez nem történik majd meg, mert a német-argentin meccsen látható összeomlást gazdasági-politikai életünkben nem lesz szórakoztató végignézni.

1 Tovább

Eurázsiai Unió?

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

 

Gereben Ágnes Portfolio.hu-n megjelent újabb írása szokásához híven fontos oroszországi eseményeket ragad meg, és elemzi azokat, mely most sincsen másként. Kétségtelen, hogy Vlagyimir Putyin múlt hét szerdai cikke a Züddeutsche Zeitung-ban egyedülálló egy orosz vezető tollából, és valóban érdemes vele foglalkozni.

Gereben (újfent) szokása szerint hatásvadász publicisztikai elemekkel, túlzó megállapításokkal és irreleváns, olykor-olykor irreális hasonlatokkal él. Akár a hír „Brüsszel elleni támadás” mivoltát, akár Putyin Sztálinhoz (sztálini „békemozgalom”) hasonlítását, vagy politikájának brezsnyevi pangással való összemosását tekintjük, az a benyomásunk támad, hogy a professzornő a tudományosság szélesebb mezsgyéjéről a publicisztika vékony, és ingoványos határára tévedt. Így ezekre a jelzőkre és hasonlatokra nem is reagálnék, mivel sajnos szinte minden – amúgy igen értékes – írása velejárója ez a (feleslegesen) russzofób felhang, és el is venné a helyet a lényegi mondanivalótól: miszerint Putyin ezzel a cikkel valójában egy eddig példátlan szintű együttműködést ajánl az uniónak.

Ugyanis szó sincsen támadásról, főleg nem a harmadik energetikai csomagba foglalt szabály miatt, amelyben a kőolajat vagy földgázt kutató/kitermelő vállalatok (a piaci liberalizáció oltárán) nem birtokolhatnak (a tevékenységükhöz amúgy szimbiotikusan kapcsolódó) vezetékrendszereket. Ennek a szabálynak az értelméről is lehetne egy kisebb glosszát  írni, de jelen esetben kétlem, hogy ez a szabály olyan hatalmas károkat okozna a Gazpromnak. Legalábbis naivitás lenne azt feltételezni, hogy az orosz gázmamut ne tudná európai érdekeltségeit leányvállalatokba pakolni, ahogyan azt tette például a gázexportáló divíziójával is.

A másik fontos szempont, hogy a Putyin részéről megpendített gazdasági együttműködés tökéletesen illeszkedik a tavaly szeptemberben megkezdett újranyitás politikájába, ugyanis ahhoz, hogy például a várt első körös reprivatizációs hullám rendben végbemenjen Oroszországban (cirka 30 Mrd USD értékben), olyan politikai üzenetekre van szükség, melyek nem vezetnek feltétlenül direkt megállapodásokhoz, mégis megnyithatják a nemzetközi befektetői körök pénzcsapjait, azaz bizalmat ébresztenek.

Oroszország ezzel a nyilatkozattal nyilvánvalóvá tette, hogy számára a nyugati kultúrkörhöz való tartozás nagyobb prioritású, mint a Kínával való együttműködés. Ezt pedig nem szabadna lebecsülni, főleg nem a rossz szándékot keresni mögötte, hanem a (joggal aggasztó) történelmi tapasztalatokon felülemelkedve ajtót nyitni, ha kopogtatnak. Ugyanis egy a mainál szorosabb kínai-orosz együttműködés (többek közt) senkinek sem fájna jobban, mint Európának.

0 Tovább

Miért nem tudunk ünnepelni Magyarországon?

Lakatos Júlia lakatos@meltanyossag.hu

 

Az Egyesült Államokban Thanksgiving, azaz a hálaadás napja harangozza be a karácsonyi szezont. Az eredetileg a telepesek első sikeres őszi betakarítására megemlékezni hiPhoto by Win McNamee/Getty Imagesvatott munkaszüneti napon mára amerikaiak tömegei szelik át az országot, hogy együtt lehessenek családjukkal. Az összegzés, értékelés, és a hála ünnepe ez. Távoli rokonok összejönnek, családtagok kibékülnek. Még a tepsibe szánt pulyka is elnöki kegyelemben részesül.

 Egy ország mentalitásáról sokat mondanak jeles napjai. Érdemes tehát csokimikulás és bejgli majszolás közben elgondolkozni egy picit saját hagyományainkon is, még mielőtt pukkan a szilveszteri pezsgős dugó és átlépünk az új esztendőbe. Magyarországon hiányoznak az örömteli ünnepek. Inkább emlék- vagy gyásznapjaink vannak. Vagy olyan ünnepnapok melyek már elvesztették eredeti céljukat, jellegüket. Viszonyunk hozzájuk így aztán vagy a közöny vagy az átpolitizáltság szélsőségei között mozognak. Ez részben érthető is. Nem lehet kohéziós, összetartó ereje olyan történelmi eseményeknek amelyekről akár évtizedek óta megoszlik a társadalom véleménye.

 Ezzel szemben az Egyesült Államokban az ünnepek az egyik legfontosabb eszközei az egység és összetartozás érzésének kialakításában. Egyrészt kiszakítják az állampolgárokat a hétköznapok egyhangúságából, másrészt összekötik a nem is olyan hosszú történelmi múlttal rendelkező ország hagyományait a jelennel, hozzájárulva közös értékeik továbbörökítéséhez. Az országra jellemző pozitív gondolkodás nagyban hozzájárul ehhez. Az említett két jelenség érhető tetten a Fehér Ház pulykáinak további sorsában is. Míg a tavalyi elnöki kegyelemben részesült pulyka díszkísérettel Disneylandbe került és a „Világ legboldogabb pulykája” felirattal vezette a park ünnepi felvonulását, az idei szárnyas, George Washington, az Egyesült Államok első elnökének egykori birtokán működő múzeum kertjében bóklászhat majd. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen Washington indította el az elnöki hálaadásnapi üzenet hagyományát 1789-ben.

 Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Amerikának múltja van, Magyarországnak pedig problémái a múltjával. Ez az élet minden területét, így ünnepeinket is áthatja. Ezt egyféleképp lehet feloldani: úgy, hogy igyekszünk megismerni, megérteni és feldolgozni történelmünket, nem félve attól, hogy akár többféle történelemértelmezés is megférhet egymás mellett. Nem végső igazságokat keresve, hanem újra- meg újraértelmezve az eseményeket. Így aztán nem csak pesszimizmusra hajló mentalitásunkkal nézhetünk szembe, hanem ünnepeink jellegzetességeinek történelmi, kulturális okaival is.

 

A kép forrása: Win McNamee/Getty Images

2 Tovább

Rendes asszony, vagy csélcsap menyecske?

Zsolt Péter zsolt@meltanyossag.hu

 

Részt vettem a Korrektúra 2010 nevű rendezvényen, mely a Médiatörvény-alkotás (vagy talán inkább csak a folyamat végigkísérésének?) egyik állomása volt, kétségkívül reprezentatív és elegáns környezetben. Már olvasható egy híradás arról a kerekasztal-beszélgetésről, melyben magam is megszólaltam, melyen sajnos kissé félreértelmezték mondanivalómat.

Én ugyanis egy szóval sem állítottam, hogy a mai média-politika kapcsolat rákfenéje a politikus-újságíró közti ellenségesség. A riporter azt kérte, nézzük át az elmúlt időszakot, s erre azt feleltem, „rendben, kezdjük az elején!”. A rendszerváltáskor, a kádári fellazult időszakban egy téves újságírói szereppel, a hatalommal szembeni ellenségesség attitűdjével találkozhattunk - állítottam. Reméltem a kerekasztalnál, hogy a kollégák folytatják az időben való előre haladást, de sajnos nem így történt, bár a kerekasztal műfaja már csak ilyen, könnyű eltérni a témától, vagy leragadni egy adottnál akár. Ezért engedtessék meg, hogy most utólag folytassam:

- a második lépés szerintem az értelmiségi szerephez való újságírói vonzódás volt, mely az időszakban az újságírók igyekezték megmondani a politikusoknak, „mit csináljanak”.

- a harmadik lépés a politikai szekértolás lett, ami mögött egy sereg egzisztenciális félelem is volt, de sokszor önként vállalt behódolás is egyben.

A magyar újságírók tudják, hogy itt valami baj történt, és bűnbakként a politikára mutogatnak. Most, e konferencia időszakában ott tartunk, hogy újságírók egy részének elege van a politika kiszolgálásából, de nem tudni, mindebből egy erényes és határozott asszony képe bontakozik-e ki, vagy marad a csélcsap menyecske, ami volt eddig?

1 Tovább

Szeret-e kártyázni az Alkotmánybíróság?

Antal Attila antal@meltanyossag.hu

 

Úgy tűnik a Fidesz szinte mindent egy lapra tett fel a magánnyugdíjpénztári megtakarításaink államosításával (legalábbis ami a nyugdíjrendszer átalakítását illeti), most már csak az a kérdés, hogy az Alkotmánybíróság szeret-e kártyázni?

A Matolcsy-bejelentés nyilvánvalóvá tette azt, hogy az Alkotmánybíróság jogköreinek csorbítása miért is történt valójában: a kormánynak mindenképpen szüksége van a közel 2700 milliárd forintnyi megtakarításra. Méghozzá azért, mert Orbán Viktor és csapata újra elővette és leporolta az elmúlt években talán kissé lejáratott reform kifejezést (tegyük hozzá, hogy ez mindenképp jó irány, de éppen a nyugdíj körül kialakuló csatározások hitelesíthetik el a reform-diskurzust – de erről majd máskor). Ez a pénz olyan tehát – nagyon leegyszerűsítve és szimbolikusan – a kormányzatnak, mint a Gyurcsány-kormány számára a szociális népszavazás tárgykörei, hiszen e nélkül semmilyen „kétharmados gazdasági reformba” nem nagyon tudnak belevágni.

Vagyis a kormány óriásira emelte a tétet, s ebbe semmiképp sem szabad belebuknia. A labda az Alkotmánybíróság oldalán pattog. A testület vagy zöld utat mutat (passzivitásával) a – magánnyugdíjpénztár-tagokat meglehetősen szűk mozgástérre szorító – kormányzati intézkedéseknek, vagy pedig felveszi a harcot. A talárosok mozgástere bár meglehetősen beszűkült, de a kezüket elvileg megkötő alkotmánymódosítás a következőképp fogalmaz: „… a központi adónemekről, illetékekről és járulékokról… szóló törvényeket az Alkotmánybíróság akkor vizsgálhatja felül, ha az erre irányuló indítvány az alkotmányellenesség okaként kizárólag az élethez és emberi méltósághoz való jog, a személyes adatok védelméhez való jog, a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadsága, vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó 69. § szerinti jogok sérelmét jelöli meg, és nem tartalmaz egyéb okot.” (Abba most nem mennék bele, hogy ezzel a jogalkotó nem csak az AB hatáskörét korlátozta, hanem tulajdonképpen a mindenkori indítványozó számára írt elő feltételeket). Tehát a testület dönthet úgy, hogy a magánpénztárakat kiiktató törvénycsomag a felsorolt alapjog valamelyikébe ütközik. Erre a kormány természetesen reagálhat egy olyan lépéssel, hogy megveszi az egész kaszinót, vagyis újabb alkotmánymódosítással korrigálhatja a helyzetet, de ezzel csupán a Sólyom-féle jóslatot erősítené, hiszen nem tudna a lejtőn megállni.

Két vonat megy tehát egymással szemben, amelyek közül az egyik expressz-sebességgel halad és a „kétharmados reformokat” szállítja, a másik pedig – egyelőre – lassan, komótosan vánszorog a liberális jogállam koncepciójának és kötöttségeinek súlya alatt. A csapdahelyzet ott van, hogy a Köztársaságnak sem az nem lenne jó, ha a vonatok összeütköznének, sem pedig az, ha bármelyik is kisiklana. Egy tanulság azonban van: akárhogy is dönt az AB a Fidesz által tett közjogi és gazdaságpolitikai kérdőjelek mentén és azon túl is, újra kell gondolni az „AB-vonat által szállított” jogállam-koncepciót.

0 Tovább

Alkotmányjogászok lázadása?

Nagy Attila Tibor nagy@meltanyossag.hu

 

Tegnap végigültem az ELTE Állam-és Jogtudományi Karán tartott alkotmányosságról szóló konferenciáját. Ez nem az első a sorban, az elmúlt pár hónapban többször is tartottak tudósok, szakértők tanácskozást ebben a témában (legutóbb a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karán volt ilyen rendezvény). Mindennek különleges aktualitást ad, hogy a Fidesz jövőre egy új alkotmánnyal akarja betetőzni azt a folyamatot, amelynek az 1989-90-es rendszerváltozás politikai rendszerének egy újjal való felváltása a célja. A magyar politika közjogias vonulata pedig tovább élhet, ahogy az már évszázadok óta jelen van nálunk…

 Ami nekem feltűnt, a hozzászólók közül alig akadt, ki egyértelműen kiállt volna a Fidesz új alkotmány megalkotását célzó törekvése mellett. Sok és helyenként éles kritikát kapott (különösen Sólyom László egyetemi tanár, volt köztársasági elnök részéről) a Fidesz-többség azon magatartása, amelynek következtében az új Országgyűlés kezdete óta eltelt hat hónap alatt nyolcszor módosult a hatályos alkotmány. A kiszámíthatóság, a jogbiztonság elve alapján meglehetős ellenérzés lengte körül az alkotmánynak a minap történt azon módosítását is, amelyik öt évre visszamenőleg lehetővé teszi a közpénzekből származó jövedelmek visszamenőleges megadóztatását (ennek kiindulópontja, mint ismert, az volt, hogy a végkielégítéseket most már alkotmányosan lehessen visszamenőleg megadóztatni). Érdekes módon a kormánypárti Salamon László (KDNP), aki az új alkotmány előkészítésén dolgozó országgyűlési bizottság elnöke, sem védte meg sem az Alkotmánybíróság hatáskörének csorbítását, sem a visszamenőleges hatályú jogalkotást, igaz, felszólalását a konferencián eleve azzal kezdte, hogy pártpolitikával nem is szeretne foglalkozni. Ezzel persze elkerülte azt a kényes helyzetet, hogy esetleg a kormánnyal szembeni álláspontot foglaljon el. A sokadik alkotmánymódosítás fényében sajátságos kicsengésű volt beszédének azon része, amelyik arra intett, hogy az alkotmány, és a jogrendszer társadalmi elfogadottságához szükséges, hogy a törvények, és az alkotmány ne változzanak túl gyakran. Ebből viszont azt a következtetést vonta le, hogy az alkotmány gyakori módosítása elkerülésének egyik jó eszköze lehet, hogy az alkotmányban csak a lehető legszükségesebb rendelkezéseket fekteti le a jogalkotó, és a részletszabályokat más kétharmados törvényekben fekteti le.

Bár sokan gúnyolódni szoktak az Orbán Viktor által emlegetett „forradalom” kifejezésen, én hajlok arra, hogy komolyan vegyem.  A második Orbán-kormány idején végrehajtott kinevezések, a médiát és a tömegtájékoztatást körül kialakuló új intézményrendszer, a különadók, az állam szerepének erősítése iránti igény az oktatásban és az egészségügyben mind arra utal, hogy igenis új politikai rendszer lesz az 1989-90-eshez képest. A felszólaló neves alkotmányjogászok nagy többsége nyíltan, vagy burkoltan azt fogalmazta meg, hogy neki jobban tetszene a húsz évvel ezelőtti rendszer. A Fidesz tehát szembekerülni látszik egy szűk, de tekintélyes tudós elittel. Persze az igaz, hogy ők önmagukban számbelileg nem jelentenek fenyegetést a Fidesz népszerűségére, de árnyalja a képet, ha figyelembe vesszük, hogy ők a jövő jogásznemzedékét nevelik, arról nem beszélve, hogy aggályaikról az országos sajtó is több ízben beszámolt. Az alkotmányjogászok ellenérzései persze akkor nyernének még nagyobb jelentőséget , hogy ha ők a nagyobb médiafigyelem felkeltése érdekében a nyílt tiltakozás útjára lépnének, de a tegnapi konferencia hangvétele mérsékelt volt, így a Fidesz-kormányzás alkotmányjogi szempontú kritikája egyelőre nem jelent komoly kockázatot a mostani hatalom számára.

0 Tovább

A színházvita margójára

Jeskó József jesko@meltanyossag.hu

 

Nagy felháborodást váltott ki az elmúlt héten, amikor napvilágra került, hogy Alföldi Róbert a Nemzeti Színház igazgatója engedélyezte, hogy Nagy-Románia megszületését az épületben hivatalosan is megünnepeljék. A direktor később visszakozott, ám a botrány keltette hullámok a napi aktualitásokon kívül a magyar társadalmat feszítő mély történelmi törésvonalak máig ható létezésére is felhívták a figyelmet.

Az esemény kapcsán fellángoló vita is jól mutatja: a Trianon-trauma feldolgozása a széles közvélemény számára a mai napig nem történt meg, habár a rendszerváltás után a történettudomány igen széleskörű és szakmailag megalapozott munkákban tárta fel az esemény hátterét. (Itt elég csak a Zeidler Miklós szerkesztette, a Nemzet és emlékezet sorozatban megjelent kötetre utalnunk.) A múlt velünk él, ami önmagában nem lenne baj, ha nem két tökéletesen eltérő múltértelmezés versengene egymással, amelyek között semmiféle átjárási lehetőség, vagy közös halmaz nincs, mert teljesen eltérő dimenzióban gondolkodnak. A balliberális értelmiség többsége nem érti, meg sem fordul a fejében, hogy egy ilyen esemény miért sértheti rengeteg honfitársa érzékenységét. Nem azért, mert gonosz, hazaáruló, vagy idegenszívű lenne, amint azt a jobboldali sajtó láttatni szeretné. Egész egyszerűen számukra a nemzetiségi probléma nem létezik, ahogyan szellemi elődeik sem érezték ennek súlyát. A kiegyezés időszakának polgári radikálisai – hogy példát is hozzunk – azt remélték, hogy a demokratikus jogok kiterjesztése olyan vonzerőt jelent majd az elszakadni kívánó nemzetiségeknek, hogy végül sikerülhet őket a történelmi Magyarország határain belül tartani, ám végül keserűen csalódniuk kellett, pontosan az írás tárgyát képező események kapcsán. A jobboldal, különösen a szélsőjobboldal ugyanakkor beleragadt a felelősök-, árulók keresésébe, emiatt múltértelmezése leegyszerűsítő és fals maradt, itt elég csak a múlt heti Károlyi szobornál történt incidensre utalnunk.

Gyakran idézett közhely, hogy a magyar politika csak a jelenben él, ami igaz is, ám nemcsak azért, mert hiányzik a hosszútávú célok lefektetésének igénye. A politikusok, véleményformálók, értelmiségiek folyamatosan ugyanazokat a vitákat ismétlik meg mindig újszerű és dühödt lendülettel, vagyis anélkül, hogy tudnának róla, belehelyezkednek egy olyan kettős hagyományba, amely végigkíséri a magyar politikatörténet minden többpártrendszerű szakaszát. Ennek megtörése – bár óriási szükség lenne rá – úgy tűnik, még sokáig illúzió marad.

0 Tovább

A német teve esete a kínai sárkánnyal

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

 

Inotai Edit a Népszabadság pénteki számában Angela Merkel púpjáról ír. Szó sincs arról, hogy a szerző a német kancellárasszonnyal szemben lenne tiszteletlen, hanem az Európai Uniót vizionálja púpnak a német gazdaság hátán. A sajátos hasonlat nem minden alapot nélkülöző, hiszen a száguldó német versenytevét mindenki irigykedve figyeli a brüsszeli állatkertben, ahogyan a púpjában felhalmozott tartalékokkal (exportkapacitás) könnyedén hagyja le társait. Főleg kontrasztos lesz a kép, ha a vesebajos spanyol bikát, annak portugál kistestvérét, az elvonókúrán lévő görög teknőst, vagy a vegetáriánussá váló ír farkast szemléljük.

Komolyra fordítva a szót, a cikk írója azt jól látja, hogy a német export szárnyalását részben a mindent felszippantó kínai kereslet táplálja, legfőképpen az jellemzően erős német autóiparon keresztül. Ám abban legalább ekkorát téved, hogy a friss keleti szél miatt a német nemzeti lobogó a Reichstagon szélkakasként kezdene el viselkedni. Bár a keletre nyitás nem idegen Berlintől, valószínűtlen, hogy a Merkel vezette Németország az új keletű kínai partnerség miatt feladná az európai integrációban évtizedek óta betöltött vezető szerepét, és – hogy a cikkírót idézzem – „a vergődő eurózóna csak púp” lenne „Merkel hátán” . A német pénzügyi szektor befektetéseinek túlnyomó része az eurózónában található, éppen ebből is fakadnak azok a konfliktusok (lásd betegeskedők), melyek Inotai Edit ezekből levont fals következtetésének fundamentumát képezik. Bokros Lajos Élet és Irodalomban megjelent szeptemberi írása a problémakör kvintesszenciáját tárja az olvasó elé, melyet érdemes tanulmányozni, mielőtt sommás következtetéseket vonnánk le az eurózóna betegségével kapcsolatosan. Mindenesetre lényegesen nagyobb a probléma súlya és tétje, hogy egy rövid glosszában rántsuk le róla a leplet.

A következőket érdemes szó szerint idézni: „A németek nem értik, hogy emiatt miért rájuk dühösek? Tetszettek volna takarékoskodni – mondják teljes joggal. Tetszettek volna kevesebb német terméket vásárolni vagy kevesebb német hitelt felvenni – lehetne hozzátenni némi szarkazmussal. Európa ugyanis sokáig a német gazdaság legnagyobb exportpiaca volt: ha a németeknek jól ment, jól ment Európának is, és fordítva. Az összefüggés mára felborult.”

Nos, ez az állítás nem állja meg a helyét, és fontos cáfolni, mivel a szerző a végkövetkeztetését és annak bevezetőjét ebből a gondolatmenetből indukálja. 2009-ben Németország exportcikkeinek háromnegyedét európai országok vásárolták fel, az uniós tagállamok pedig az export 63%-át, melyet Ázsia (14%) és az Egyesült Államok követnek (10%), a fennmaradó részt pedig a világ többi részére szállítják. Berlin legnagyobb exportpartnere továbbra is Párizs 10,1%-al, második Hollandia 6,7%-al, holtversenyben a dobogó harmadik fokán lévő USA-val, Kína pedig csak a nyolcadik helyen áll. Hogy a kép még tisztább legyen, a német import túlnyomó része is Európából származik (71%), melyet csupán 18%-al követ Ázsia, ami korántsem jelenti Kínát, hiszen Japán évtizedek óta megbízható szállítója, és egyben vásárlója is Németországnak. (számadatok: Német Szövetségi Statisztikai Hivatal)

Tehát Németország nem valamiféle radikális irányváltásra készül gazdaságilag és politikailag, ahogyan azt a cikk sugallja, sokkal inkább a piacgazdaság egyik alapvető összefüggését láthatjuk, miszerint az áru arrafelé gravitál, amerre fizetőképes kereslet van rá. Amiről pedig beszélünk, az csupán a német export, annak is egy része (ha a Kínába irányuló forgalmat tekintjük). Amennyiben a német pénzügyi struktúrát kezdenénk boncolgatni (például a hatalmas felhalmozott befektetési állomány kihelyezési összetételét), akkor még inkább arra a következtetésre jutnánk, hogy kevés ország van a világon, kinek nagyobb érdeke fenntartani és továbbfejleszteni az európai integrációt, mint Németországnak. Kétségtelen, hogy a következő évtizedben Peking Berlin legnagyobb kereskedelmi partnerei közé kerülhet, de ez esetben sem érdemes előre inni a medve bőrére, legfőképpen messzemenő és divatos, ám annál megalapozatlanabb következtetéseket levonni az unió jövőjével kapcsolatosan.

Apropó medve: a The Economist legújabb írása szerint az Oroszországba irányuló német export csupán a negyede annak, mint amennyit a cseheknek szállítanak. Ebből is nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió felbomlása után felmelegített német-orosz külkapcsolatok (melyek addig sem voltak langyosnál szinte sosem hűvösebbek) leginkább az energiaellátás biztonságát szolgálják, semmint a szimbiotikus gazdasági kapcsolatok meglétét bizonyítják. Ebből is jól érzékelhető, hogy melyek a fő gazdasági prioritásai Németországnak: Európa és az Európai Unió.

0 Tovább

Az apró dolgok művészete

Lakatos Júlia lakatos@meltanyossag.hu

 

Meggyőződésem, hogy mindenki aki blogolásra adja fejét első alkalommal ugyanazt érzi. Eleinte jó ötletnek tartja majd ül kissé megszeppenve a számítógép képernyője előtt, hogy akkor most miről is írjak. Aztán valami mégiscsak kisül belőle és a kezdeti nehézségek után lelket lehel a blogjába, ami végül elválaszthatatlan részévé válik személyiségének. Ilyesfajta bénultsággal vágok neki én is, azzal a súlyosbító teherrel, hogy az imént felsoroltakat egy politikával foglalkozó blogban kívánom megvalósítani. Nem a saját történetemet szeretném elmondani, hanem egy kicsit mindnyájunkét. Úgy, hogy benne legyen mindaz ami fontos számomra, úgy, hogy azokkal a témákkal amivel elemzőként foglalkozok egyszerre legyenek érdekesek és közérthetőek is. Hiszen miért ne lehetne izgalmas a politika mások számára is, úgy ahogy nekem? Tudom blaszfémia ilyet mondani Magyarországon, de bevallom, szenvedélyesen szeretem a munkámat. No persze nem a semmire sem vezető, folyton folyvást önmagába visszatérő napi szintű politikai csatározást. Inkább a nagy átfogó kérdéseket. Hogy előző munkaszeretetemre vonatkozó „botrányos” kijelentésemre visszatérjek, például azt, hogy miért van, hogy tőlünk nyugatra teljesítmény centrikus, a tehetséget díjazó munkakultúra van, míg idehaza alacsonyra helyezzük a lécet majd megpróbálunk átbújni alatta? Miért az irigység kultúrája dominál? Ha nekem nem lehet jó, másnak se legyen az?  Naponta ezerszer rohanunk bele politikai kultúránk falaiba. Mindenütt ott vannak jelei körülöttünk. Ennek meglátását hívom az apró dolgok művészetének. A hétköznapi történésekből ugyanis vissza lehet következtetni a társadalmi okokra, majd külföldi példákat segítségül hívva megoldást kínálni rájuk. Na EZT szeretem a munkámban. Erről szól számomra a politika női szemmel. Így aztán előre is elnézést kérek ezért az egyáltalán nem női témáért. A minap láttam egy Ladát OT (Old Timer) azaz veterán autó rendszámmal. Érdekes volt megfigyelni, hogy valami ami nem is olyan rég még elérhetetlen státuszszimbólumnak számított mára egy letűnt kor relikviája. Már csak azért is mert húsz éves demokráciánk még nagyon is fiatal. Kétségkívül ráfér egy kis tuning, nem hasonlítható össze az amerikai demokráciával, azonban a Ladára pillantva, majd az utcán közlekedő többi autóra, azonnal tudtam, hogy nekem többé senki nem mondhatja, hogy nem történt fejlődés a rendszerváltás óta

0 Tovább

A második Orbán-kormány első költségvetése

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

 

A 2011. évi költségvetés első olvasatra meggyőzőnek tűnhet, ám jobban szemügyre véve azt lehet mondani, hogy a Fidesz-kormány all-in-t mondott egy kétséges kimenetelű pókerjátszmában. Kvázi megszorítások nélkül kívánja tartani a 3% alatti hiánycélt, mindemellett adócsökkentést hajt végre, ám ehhez többek közt 3%-os, vagy afeletti GDP növekedéssel számol, a költségvetési tartalékot gyakorlatilag üresen hagyja, igen optimista az új adószerkezet bevételi kapacitásait illetően, a magánnyugdíj pénztárakat pedig költségvetési forrásként kezeli.

A 3%-os GDP növekedés igen optimista és ambiciózus cél, V-alakú válsággal számol, azaz nem tervezi be a jövő évi büdzsébe, hogy egy esetleges elhúzódó kilábalás (vagy W-t alakú visszaesés) forgatókönyve is bekövetkezhet a világgazdaságban, tehát egyértelmű konjunktúrát feltételez. Nem számol leminősítéssel sem (pl. a S&P egy lépésre tartja a magyar kilátásokat a bóvli kategóriától), mely esetén gyakorlatilag teljesíthetetlen egy ilyen GDP növekedési cél, márpedig az IMF-el történt szakítás óta Damoklész kardjaként lebeg Magyarország felett ennek lehetősége. Az egyik opció, ami realizálhatja ezt a növekedési kitűzést, az a mezőgazdasági termelés erősödése, mely szektor az idei évben alulteljesített a rendkívül kedvezőtlen időjárás miatt, így kedvező feltételek esetén akár 0,5-0,8%-ot is hozzáadhat jövőre a GDP-hez. Ám egy büdzsé egyik sarokszámát többek közt a jó időjárásra alapozni hazárdjáték.

További aggályokat vetnek fel az új adórendszerből származó források. A 28%-al kevesebb szja-ból befolyó összeget egy optimista, az ideinél 8%-al magasabb ÁFA bevételi várakozással„kompenzálják”. Kérdés továbbá, hogy az egykulcsos, 16%-os szja valóban serkenteni fogja-e a fizetési morált más területeken, illetve lesz-e élénkítő hatása a fogyasztásra? Mivel az új adóstruktúra a magasabb jövedelműeknek kedvez (míg az alacsony jövedelműeket ugyanannyival, vagy kissé többel terheli, mint eddig), ezért a várt belső fogyasztásnövekedést rendkívül nehéz becsülni. Az így zsebben hagyott összeget a lakosság fordíthatja előtörlesztésre vagy takarékosságra is, a prognosztizált belföldi fogyasztás helyett, mely egy pénzügyi válság után, és a hatalmas devizahitel tartozások mellett reális forgatókönyv. Emiatt például a várt GDP-növekedési cél is tarthatatlan.

Az idei költségvetési tartaléknak alig több mint a harmadával számol jövőre az Orbán-kormány. Mindez könnyelműségnek tűnhet annak ismeretében, hogy az amerikai gazdaság és az eurozóna éppen egy deflációs spirál kialakulását próbálja kivédeni, a görög mintájú válság bármikor bekopogtathat Madridba vagy Dublinba, vagy akár említhetnénk a kínai ingatlanlufitól való félelmet is. Magyarország pedig egy kicsi és nyitott gazdaság, mely a világgazdaság legkisebb rezdülésére is reagál, ráadásul az IMF-backup is hiányzik, így védtelen a magyar piac egy spekulációs támadás esetén, melyen egy komoly költségvetési tartalék sokat tompíthatna.

Ám könnyen lehet, hogy az Orbán-kabinet nemes egyszerűséggel a magánnyugdíj pénztárakból befolyó összeggel kíván gazdálkodni egy  kialakuló költségvetési lyuk, vagy vis maior helyzet esetén. A hatalmas, több mint 500 Mrd forintos vagyon komoly kompenzációs alap lehet egy esetleges beavatkozáskor, bár ez az összeg sincsen kőbe vésve, hiszen a kormány 90%-nyi visszatérővel számol az állami alap esetében. Ám ez egyáltalán nem biztos, hogy meg fog valósulni, főleg ha a kormány nem tartja magát ígéretéhez, és a 14 hónapos elvonást meghosszabbítja és költségvetési forrásként kezeli a nyugdíjpénztári vagyont. Szoktak azzal a hasonlattal élni, hogy így az állam kvázi hitelt vesz fel az emberektől, ám ez a szituáció lényegesen aszimmetrikusabb, hiszen egy normális hitelezés esetén a hitelező például eldöntheti, szeretne-e a kérelmezőnek egyáltalán hitelt adni, mely opciót a kormány einstandja kizár. Mindemellett az sem tisztázott, ha mégis hozzányúl az eddig befizetett magánnyugdíj vagyonhoz a kormány, azt később miből szándékozza visszafizetni, főleg a 2010-től kezdődő IMF-EU hitelkeret törlesztése mellett?

A kritikák ellenére a jövő évi költségvetés a lehetőségekhez képest tarthatónak tűnik. Az unió egyik legalacsonyabb hiánycélját tűzte ki célul, mindezt újabb nemzetközi hitelfelvétel nélkül, tehát ha képes lesz a kormány ezt tartani, az komolyat javíthat az ország értékelésén, besorolásán: ezzel az Orbán-kormány gyakorlatilag folytatja a Bajnai-kormány makrogazdasági örökségét, azonban a módszerek és eszközök merőben különbözőek. Annyi bizonyos, hogy a jövő év során eldől, az új kormányt ambiciózus gazdasági elképzelések vezérlik, és képesek lesznek a tervezett költségvetés betartása mellett reformokat is elindítani, vagy csupán a választási ígéretek beváltását alátámasztó intézkedéseket figyelhetünk meg, melyeket esetleg durva megszorítások követhetnek 2012-től, újabb hitelfelvétellel párosulva.

2 Tovább

Társadalmi fenntarthatóság

Antal Attila antal@meltanyossag.hu

 

A magánnyugdíjpénztári megtakarításaink állam általi felszívása rövid távon nyilvánvalóan a költségvetési célok teljesítését, valamint a tervezett adó-átalakítás megvalósítását szolgálja. Kérdéses azonban, hogy mit gondol a második Orbán-kormány az öngondoskodásról és szembe tud-e menni a társadalmi fenntarthatóság elvével?

Biztosak lehetünk abban, hogy az új kabinet tűzön-vízen keresztülvinni kívánt „egyszeri nagyarányú” adócsökkentésben testet öltő dogmája, valamint a gazdaságpolitika nyitánya (a hiánycélok növelésének kudarca) között feszülő ellentétet a kormány valamilyen módon fel fogja oldani. Vagyis pluszforrást hoz be a rendszerbe. Ez meg is történt a bankadóval, s ezt fejelte meg az említett magánnyugdíjpénztári manőver és a további válságadók. Ennek kapcsán mára toposszá vált az, hogy a kormány „jóllakatta a kecskét, s a káposzta is megmaradt”: vagyis megszorítás nélkül képes adócsökkentést elérni, eddig „ismeretlen” források bevonásával. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A „válságadók” mechanizmusán, valamint a lakosságra, a vállalkozásokra, a munkahelyteremtésre gyakorolt hatásukon túl, ehelyütt egyetlen következményre koncentrálok: az intézkedéseknek az öngondoskodásra való hatására.

A rendszerváltás után az öngondoskodás olyan keserű pirulának tűnt, amelyet a szocialista kormányok, még inkább azok liberális „nyúlványai” kívántak a lakosság torkán leerőltetni. A pirulának, azonban mindenképp volt legalább annyi hatása, hogy az emberek elkezdtek némi felelősséggel gondolkodni jövőjüket illetően. A rendszer jól-rosszul, de működött. Ez persze nem jelentette azt, hogy a választók hajlandók lettek volna ennél tovább is menni, az egészségügyi és tanulási hozzájárulások (magyarosan: co-paymnet) kísérletei rendre elbuktak. Azonban, ha volt valami hozadéka az elmúlt 20 év szocialista-liberális kormányzásainak az mindenképp abban keresendő, hogy legalább az öngondoskodási szándék magvát elültették a társadalomban (még ha az nem is szökkent minden tekintetben szárba).

Itt felmerülhet az a kérdés, hogy ez tág értelemben felfogott „öngondoskodás” érték-e valójában? Manapság lépten-nyomon olvashatunk a fenntarthatóságról, a fenntartható fejlődésről. Ezt a Brundtland-jelentés a környezet vonatkozásában olyan fejlődésként határozta meg, amely „kielégíti a jelen szükségleteit anélkül, hogy csökkentené a jövendő generációk képességét, hogy kielégítsék a saját szükségleteiket”. Ha ezt a társadalomra kívánjuk alkalmazni, akkor azzal szembesülünk, hogy a jelen generációknak mindent meg kell(ene) tenniük annak érdekében, hogy a levegyék a jövő generációk válláról a terhet: vagyis már most gondoskodni kell(ene) nem csak a nyugdíjról, hanem általában is az inaktív kor egész életszínvonaláról (amelynek a nyugdíj csupán egyetlen – azonban kétségtelenül a legfontosabb – eleme). Ezt akként összegezhetjük, hogy meg kell(ene) valósulnia a generációk közötti igazságosság elvének, vagyis a jelen generációi nem terhelhetik túl a jövőt azzal, hogy nem takarítanak meg maguk számára elegendő javakat. Az öngondoskodás másik fontos eleme az államfüggőség enyhítése: vagyis az önmagunkról való gondoskodás privatizálása, ennek minden előnyével és kockázatával.

A magánnyugdíj-rendszer kivéreztetése, és az első pillanattól kezdve az állami nyugdíj mellett beindított masszív kampány, épp az öngondoskodás, a társadalmi fenntarthatóság elvét veszélyeztetheti – főként akkor, ha nem nyújt garanciákat az állam arra, hogy a kereső jobban fog járni. Lehet, hogy a „Lajtán túl” nem általános a magánnyugdíjpénztári rendszer, de általános a megtakarítási hajlandóság és a polgár önmagáért való felelősségének ethosza. Ismert történelmi okok miatt, talán nem célszerűtlen ezeket az érzeteket – még ha, mesterséges módon is, de – ébresztgetni a Lajtán innen is, ahogyan több kelet-európai államban is van magán-pillér. Megjegyzendő, hogy az orbáni sarchoz hasonló intézkedések máshol is bevezetésre kerültek, de általában megfelelő garanciákkal (az állami beavatkozás korlátozása, a magánpénztári rendszer életképességének megőrzése) párhuzamosan. A mostani intézkedések amellett, hogy „megölik” a magánpénztári rendszert, nem kedveznek az önkéntes befizetéseknek sem (kinek van kedve új önkéntes számla nyitására, ha még a kötelező pénztár is bizonytalan), amelyek egyébként hozzájárulhatnának a nyugdíj feletti – már említett – életszínvonalhoz.

Kérdés, hogy a második Orbán-kormány végképp le kíván-e számolni az öngondoskodás, a társadalmi felelősség Lajtán túli elveivel, vagy pedig azokat az állami pilléren belül kívánja megvalósítani – itt még nem látunk tisztán. További kérdés, hogy a költségvetési egyensúly fenntartásához, valamint az adóátrendezéshez valóban szükség van-e a jövő megtakarításainak elbizonytalanítására? Ha a kormány ezen az úton halad tovább, akkor rálép a generációk közötti igazságosságának felborításának útjára, aránytalanul nagy terhet téve a jövő generációinak vállára, hiszen ha mi magunk nem biztosítjuk a megfelelő életszínvonalat szépkorunkra, akkor az utódainkra hárul (már a vannak ilyenek, s persze, ha bírják is pénztárcával).

0 Tovább

„Új-privatizáció” Oroszországban?

Jenei András jenei@meltanyossag.hu

 

„Megszületett a végleges privatizációs terv Oroszországban” címmel jelent meg Gereben Ágnes újabb írása a Portfolio.hu-n. A szokásosnak mondható ruszofób körítések kivételével igen érdekes folyamatra hívja fel a figyelmet: a szovjet rendszer összeomlása óta lezajló második legnagyobb, és várhatóan transzparensebb orosz privatizációs hullámra. A cikk gondolatébresztő, ám igen egyoldalúan mutatja be az orosz törekvéseket.

Egyik fő tétele, miszerint az új privatizációból származó bevételekkel kívánja Moszkva finanszírozni a jövőre kétszeresére duzzadó külső hiteltörlesztési kötelezettséget. Ez részben igaz is, de igen kontrasztos, hogy elfelejti megemlíteni (vagy nem tartja idevonatkozónak), miszerint az orosz valutatartalék átlépte idén az 500 mrd dollárt, köszönhetően annak is, hogy Oroszország lett a legnagyobb olajkitermelő és exportőr is egyben. Mivel az orosz költségvetési egyensúly megközelítőleg $55-70 közötti világpiaci nyersolajárra „van belőve”, így az idei – ezt meghaladó – átlagárat tekintve ez egyáltalán nem meglepő. Így a kérdés az, valóban szüksége van-e az orosz államnak erre a bevételre (cirka 50mrd USD), és olyan mértékben, mint azt a cikk sugallja?

Az pedig már szinte meghökkentő, hogy Gereben - „apokaliptikus” érzetet keltve – ezt írja: „az orosz állam jövőre az ebből származó bevételből, és ne a beláthatatlan társadalmi következményekkel járó belső megszorítások révén teljesíthesse” a törlesztési kötelezettségét. Ez a kijelentés egy elismert Oroszország-szakértő tollából valóban megdöbbentő, mivel így azt az érzetet kelti, mintha semmilyen tartalék nem lenne kalibrálva a jelenlegi orosz gazdasági-társadalmi struktúrába (vagy nem tudna erről). Márpedig a jelcini éra alatt kialakult, majd Putyin regnálása során konzervált „olaj-földgáz kultúra” (Irina Glebova után szabadon) képviselői (az orosz elit) semmilyen gyökeres strukturális reformot nem hajtottak végre az elmúlt két évtizedben, ezzel egy sajátos „stagflációban” hagyva az orosz gazdasági struktúrát, benne magára hagyva a „befőttkultúrára” kényszerített széles orosz tömegeket, egyben hatalmas tartalékot hagyva a rendszerben. Így nonszensz azt állítani, hogy egy komolyabb reformcsomag valóban alapjaiban rengetné meg az orosz társadalmat, sokkal inkább valószínű, hogy legfeljebb egy népszerűségeséssel kellene számolnia a vezető elitnek, mely a jelenlegi hatalomkoncentráció mellett minden, csak nem valós veszély rájuk nézve.

Majd a következőt írja: „A korábbi változatokkal összehasonlítva arra a következtetésre juthatunk, hogy az energetikai lobbi a már több mint egy évtizedes Putyin-éra alatt immár sokadszor érvényesíteni tudta lobbierejét.”. Miféle lobbi? Igen, Jelcin korában valóban beszélhettünk befolyásos (és ami sokkal lényegesebb), önálló politikacsináló oligarchákról (pl. Berezovszkij), ám Putyin és „sziloviki” (kb. maffiózó az orosz szlengben) társainak hatalomátvétele óta a „lobbi”, mint fogalom megszűnt létezni Oroszországban, legfőképp az energiaszektorban. Ennek kiváló mintapéldája Hodorkovszkij volt Jukosz vezér több évtizedre szóló szibériai beutalója.

Valóban esszenciális fontosságú lenne egy mélyreható strukturális reform végrehajtása Oroszországban, de meggondolatlanság lenne a mostani privatizáció (amit inkább hívnék külföldi tőkebevonásnak) lényegét arra egyszerűsíteni, hogy az kizárólag pénzszerzési akaratot tükrözne. Sokkal fontosabb folyamat kezdetét indikálhatja: a putyini rezsim ráébredését arra, hogy a globális gazdasági együttműködések korában a protekcionista izoláció nem fenntartható állapot, ergo Moszkva nyitni kíván az elmúlt évek bezárkózása után. Kérdés, hogy Putyin meddig „mer” elmenni.

 

0 Tovább

Köszöntő

Kedves Reménybeli Olvasóink és Vitapartnereink!

 

Eddig dacoltunk a blog-írás kihívásával, ám mostantól a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársai is megpróbálkoznak vele. Engedünk a „korszellemnek”, ami azt diktálja, hogy tömör, rövid, velős reflexiókat fűzzünk a magyar politika történéseihez. Furcsa is lenne, ha nem ezt tennénk, hiszen elemzőkként számtalanszor írtunk, beszéltünk a politikusok felgyorsult ritmusú működéséről, napi üzenet- és nyilatkozat-váltásaikról, a mediatizált politika triumfálásáról a „hagyományos”, békebeli politika felett.

 

Ha a politika mediatizált, lehetséges-e, hogy a politikai elemzők kimaradjanak ebből? Erre a dilemmára adunk most nemleges választ.

 

Természetesen fogalmunk sincs, mi jön ki ebből a folyamból, abban azonban bizonyosak vagyunk, hogy mit szeretnénk.

 

Tartalmilag nagyjából három dolgot. 1. A magyar politikát kicsit kiemelni a szokott dagonyából és csöppet összehasonlítani külföldi példákkal (hogy egy aktualitást mondjunk: az iszapkatasztrófát hogyan értékelhetjük összevetve külföldi példákkal?). 2. A magyar politika mai folyamataihoz történelmi analógiákat találni, azaz bemutatni, hogy ami sokszor vadonatújnak tűnik föl előttünk, az valójában a régmúlt visszaköszönése (mondjuk a mostani alkotmányossági vita nem egyszer „lezajlott” már történelmünkben). 3. A magyar politika háttérfolyamataira, alkuira, a szereplők rejtett céljaira, mozgásaira rámutatni (hogy nem csak az a politika, ami a parlamentben annak látszik).

 

Tesszük ezt a parlamenti és a pártpolitika vonatkozásában éppen úgy, mint a különféle szakpolitikák vizsgálatakor vagy a nemzetközi folyamatok elemzésében.

 

Formai értelemben ezek a bejegyzések élesek lesznek. Nem pártosak, de élesek. Élesek és nem túl hosszúak. Lehetőség szerint izgalmasak és eredetiek. És még tovább: azt gondoljuk, létezik olyasmi a politikai elemzés univerzumán belül, amit csak mi tudunk, amire csak nekünk vannak antennáink. Másokkal való hasonlóságunk ezért csak a véletlen műve lehet.

 

Jelmondatunk? „Akivel nem szimpatizálunk, azzal is empatizálunk!” – talán ennyit elöljáróban.

 

Az MPK bloggerei

0 Tovább

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek