Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Egy amerikai vita, ami nem ér véget…

Papp László Tamás tegnapi vendégkommentárja számos, nagyon érdekes kérdést feszegetett. A Méltányosság mai bejegyzése inkább csak adalékokat szolgáltat annak eldöntéséhez, hogy akkor most az amerikai pártpolitika és közélet megosztott-e vagy sem.

Nem fogjuk (nem is tudnánk) most ezt a kérdést eldönteni. Egyetlen dologra mutatunk rá: érzékelik, értik ezt a problémát, s ahelyett, hogy megvitatását átengednék a publicisztikának, folyamatosan – és nagy tudományos arzenállal - vitatkoznak rajta! Nem úgy, mint azt az itthoni közéletben látjuk (ahol a felek állandóan lehülyézik egymást), hanem komolyan, teoretikusan, a politikatudomány, a szociológia és más rokontudományok eszközeivel.

Sok-sok vita van persze az egymással szembenálló felek között, de abban talán mindenki egyetért, hogy a polarizációról zajló vita az 1990-es évek legelején kezdődött, amikor megjelent James Davison Hunter: Culture Wars: The Struggle to Define America című könyve. Ettől kezdve ebbe a vitába az amerikai politikatudományi elit számos képviselője bekapcsolódott pro és kontra. Azok közül, akik szerint Hunter állítása erős túlzás, és nincs szó nagyfokú polarizációról, a Fiorina-Abrams-Pope szerzőharmas (az eredeti után 15 évvel megjelenő) Culture War? The Myths of a Polarized America című munkáját említjük. Ugyanolyan borotvaéles érvelés és ugyanolyan cáfolhatatlannak tűnő megállapítások – csak ellenkező előjellel – mint a „vitaindító” kötetben. Ugyancsak 2006-ban jelenik meg McCarty-Poole-Rosenthal kötete: Polarized America. The Dance of Ideology and Unequal Riches. Ez utóbbi szerzői már új szempontokat is behoznak, amikor a „gazdasági faktort” mint a polarizáció növekedésének egy lehetséges magyarázatát (bevándorlás, elszegényedés stb.) állítják föl fő magyarázó elvként. Ráadásul a nálunk sokat emlegetett „pávatánchoz” hasonló módon leírják azt is, milyen vargabetűket tettek és tesznek az amerikai pártok; a republikánusok a gazdasági egyenlőtlenség, a demokraták pedig a jóléti issue-k meghaladása felé.

S ha azt gondolnánk, hogy az immáron 21 éves vita bármelyik fél győzelmével nyugvópontra jutott volna, 2010-ben jelenik meg Carl Desportes Bowman tanulmánya: The Myth of a Non-Polarized America . A szerző itt nem  kevesebbet állít, mint hogy a polarizálatlanság a mítosz – aminek 2006-ban Fiorináék az ellenkezőjét állítottak.

Nem is folytatjuk a hatalmas termés felsorolását. Tanulság a magyar olvasó számára csak egyetlen egy lehet.

Amerikában a politikai élet jelenségeit komolyan veszik, azokat „szételemzik” és egyáltalán nem hagyják „leülni”. Ez a tanulság különösen fontos lehetne a mi közegünkben, ahol épp ellenkezőleg: a viták a nélkül halnak el, hogy egyáltalán megindulnának. A magyar politikai világban alig tudunk két évtizedes (és a végére sosem érő) vitákról; a dolgok bennünket ilyen szinten talán nem is érdekelnek. Amerikát igen. Az persze egy másik kérdés, hogy az olvasók melyik álláspontnak hisznek: annak-e, amely szerint nagy – és nem kis részben – kulturális háború dúl a felek között; vagy annak, amely szerint ez merő szemfényvesztés, de legalábbis túlzás.

Vessünk pillantást a szövegekre, netán vegyünk nagy levegőt, és egy pillanatra legyünk „amerikaiak”.

 

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

 

 

 

 

0 Tovább

Importáljunk-e amerikai elnök-jelölteket?

Gondolták volna, hogy négy és fél percbe belefér egy egész kampány esszenciája? A harmadik, és egyben utolsó elnök-jelölti vita legfontosabb momentuma kétségkívül a záró nyilatkozatok voltak. A számtalan külpolitikai részletkérdésen túljutva, a jelöltek még egyszer utoljára mélyen belenézhettek több mint 60 millió amerikai néző szemébe és elmondhatták, miért pont az ő víziójuk viszi előbbre Amerikát.

Mielőtt azonban előre szaladnánk, érdemes röviden áttekinteni a viták hátterét. Miközben Bob Schieffer a vita moderátora, aki 43 éve foglalkozik a washingtoni történésekkel, kevéssel az adás előtt azt nyilatkozta, hogy sosem tapasztalt még ilyen pártpolitikai megosztottságot Amerikában, az is feltűnő, hogy a 90-es évek óta nem esett ennyire kevés szó a vitákban az ideológiákról, és ennyire sok szó a szakpolitikákról. A gazdasági válság kétségkívül rányomta bélyegét mindegyik vitára, de talán a külpolitikaira leginkább. Lényegében akkor is belpolitikáról beszéltek, amikor külpolitikai kérdéseket fejtegettek. A külföldi szemlélő talán itt érezhette leginkább, hogy sorsa, bárhol is legyen a világon, az amerikai gazdaság fellendülésétől függ. Ha konfliktuszónában él, azért, ha fejlett kereskedő országban, azért. Senki nem tud szemet hunyni az amerikai kihívások felett. Ha valami miatt érdemes Magyarországról (is) figyelni az amerikai választásokat, ezért érdemes. Mindkét jelölt keze meg volt kötve ígéretek tekintetében, egyetlen dologban tudtak versenyezni, ki tudja hitelesebben képviselni a változtatásra való képességet. Habár a trend azt mutatja, hogy általában újraválasztják a hivatalban levő elnököket, kétségtelen, hogy Barack Obama elnöksége alatt, a 30-as évek óta nem látott válságot élt át az ország. A kormányzati tapasztalat így egy kompetens menedzseri képpel harccol és a verseny két héttel a választások előtt még mindig rendkívül szoros. 

Barack Obama fő gondolata Amerika jövőbeli világpolitikai szerepéről az Egyesült Államok megerősítésére épült. Eszerint fontos a szabadság és demokrácia védelme külföldön, de az utóbbi tíz évben az Egyesült Államok folyamatosan nemzetépítési feladatokat vállalt Irakban és Afganisztánban, miközben megfeledkezett a nemzetépítésről odahaza. Itt az idő, mondta, hogy saját magunkat építsük, ugyanis csak akkor tud Amerika vezető szerepet vállalni a világban, ha előbb saját háza táján tesz rendet. Oktatással, munkahelyteremtéssel, kiszámítható energiapolitikával, ahogyan ezt már korábbi vitákban is hallhattuk. Mitt Romney ezzel szemben a fokozott amerikai szerepvállalást hangsúlyozta, miközben igyekezett differenciálni magát a Bush korszak máig kísértő örökségétől. Mint mondta, Amerika nem kérte a „világcsendőr” szerepét, a feladat, hogy fenntartsa és terjessze a békét világszerte, mégis rámaradt. Ez viszont azt igényli, hogy Amerika erős legyen. Itt szőnyeg alatt visszakanyarodhatott belpolitikai programpontjainak ecsetelésre, ami lehetőséget adott arra, hogy szembeállítsa Obama külpolitikai tapasztalatát saját gazdaságpolitikai sikereivel. Már csak azért is, mert amerikaiként, mi több, elnökjelöltként, a legtöbb külpolitikai kérdésben nem foglalhatott markánsan más állást, mint a jelenlegi elnök. Oszama bin Laden elfogásával, vagy a líbiai szerepvállalással nem tud vitatkozni. Az amerikai érdek legfeljebb árnyalatbeli különbségeket enged e tekintetben, például a republikánusok és demokraták közötti vitában arról, hogy mennyi pénzt kapjon a hadsereg a közösből. Ezt a magas labdát Obama nem is hagyta veszni, többször is megjegyezve, hogy örül, hogy vitapartnere, ha kicsit megkésve, de végre egyetért vele.

S hogy a nemzeti sorskérdések diszkrét - külpolitikai köntösbe öltöztetett - körbetáncolása után milyen útravalót hagytak a jelöltek a még ingadozó szavazóknak? Mi volt a bizonyos „mindent eldöntő” négy perc tartalma? Nos, Obama szerint az utóbbi négy évben jelentős előrelépéseket tettünk, hogy kilábaljunk abból a politikából, ami két elhúzódó háborút, sosem látott deficitet és a legrosszabb gazdasági válságot eredményezte a nagy világgazdasági válság óta. Romney kormányzó ehhez a politikához akar visszatérni, neki azonban más víziója van Amerika számára. Mint mondta, sok mindenen keresztülment már a nemzet, de összetartással mindig talpra álltak. Ha további négy évre megtiszteli az amerikai nemzet a bizalmával azért fog küzdeni, hogy Amerika továbbra is a világ legnagyobb nemzete legyen. Romney hasonlóan emelkedett hangnemben kérte a választók támogatását. Ő optimista a jövő miatt. Békét szeretne látni és szeretné felpörgetni a gazdaságot. Barack Obama politikájával szemben, ami lassan „görög sorsra” juttatja az országot, ki fogja egyensúlyozni a költségvetési hiányt és jó útra téríti Amerikát, mert ebben van tapasztalata. Ehhez azonban olyan elnök kell, aki képes együttműködni az ellenzékkel is. Washingtont újra kell egyesíteni, együtt kell működni a jó demokratáknak, a jó republikánusokkal és egy erős vezetővel tovább kell vinni a remény, szabadság és lehetőség fáklyáját.    

Valljuk be, ezek, mind szép és megrendítő szavak. Legszívesebben, azonnal importálnánk beszédíróikat, ha nem a politikusokat magukat is. Kétségkívül Magyarországnak is jót tenne némi optimizmus kölcsönbe, vagy akár örökbe is. Nagyon „amerikai”, a sötétben is a napfényre váró beszédek voltak ezek. A négy és fél perc legjobb, „legamerikaibb” mondata azonban mégis Bob Schieffer, a CBS veterán tudósítójától származott, aki szokásos szlogenjével köszönt el: „Mint mindig, ezeknek a vitáknak a végén, édesanyám szavaival bocsájtom önöket útjukra. Menjenek szavazni! Nagynak és erősnek érzik magukat tőle!”  Bölcs asszony. Akárki is kerül ki győztesként ugyanis a versenyből, hiába a kampánystratégák verejtékével és az adományozók nem kevés pénzével, mégis az állampolgárok akaratával és ereje által kerül hatalomra. Beszélhettek a jelöltek kilencven percen át az Egyesült Államok szerepéről, mégis leginkább ez Amerika lényege.

 

 

0 Tovább

Az az én nyakkendőm!

Horváth Krisztián bejegyzése:

A megszokott nyakkendőszínek, miszerint a republikánus jelölten piros, a demokratán kék kiegészítő van ezúttal felcserélődött, így a végkifejletet tekintve akár arra is következtethetnénk, hogy akin a piros nyakkendő van, az nyeri a szócsatát. Barack Obama legalábbis látványosan magára talált előző szereplése után. A „szerencsehozó” nyakkötőkön túl azonban a második elnök-jelölti vita számos más érdekességet is tartogatott a nézők számára.

A New York államban lévő Hempstead városbéli Hofstra Egyetemben megrendezett második elnök-jelölti vitát több szempontból is nagy várakozás előzte meg. Először is, azért mert az előző megmérettetés alkalmával a republikánus jelölt Mitt Romney sokak számára nagy meglepetést szerezve fölényesen győzedelmeskedett ellenfele Barack Obama felett. Jól jelzi a viták jelentőségét, hogy Romneyt eleinte szinte esélytelennek titulálták a versenyben. Az első hivatalos szócsata eredményének köszönhetően azonban behozta lemaradását demokrata riválisával szemben, sőt egyes felmérések szerint meg is előzte őt (bár az előnye legtöbbször a 4,5 % - os hibahatáron belül mozgott). Ennek következtében, mindenki azt várta a regnáló elnöktől, hogy a második alkalommal, sokkal határozottabb és meggyőzőbb lesz, hiszen lépéskényszerbe került.

További érdekessége a vitának, hogy nem előre megírt kérdések alapján folytatták le a párbajt, hanem a közönség soraiból jövő kérdésekre kellett felelniük a jelölteknek (akiket a Gallup Intézet válogatott össze és közös bennük, hogy még egyikük sem döntötte el azt, hogy kire kívánja leadni a voksát a választás alkalmával). Erre 82 ember kapott lehetőséget. Ezzel a közvetlen kérdez-felelek szituációval pedig az emberek demokráciába vetett bizalmát erősítendő folytatták le a második vitát és hozták közvetlen kapcsolatba a választót és jelölteket.

Harmadrészről pedig, figyelemreméltó, hogy egy hölgy vezette az elnök-jelölti vitát, mivel erre már húsz éve nem került sor. Érdemes továbbá néhány szót ejteni a moderátor szerepfelfogásával kapcsolatban, hiszen ez is az esemény egyediségét támasztja alá. A rivális táborok az első vita után olyan megállapodást kötöttek, hogy előre megszabják a moderátor mozgásterét, és nem engedik, hogy az adott témáktól és kérdésektől eltérjen, és új témaköröket hozzon fel vagy esetleg a kérdéseket önkényesen átfogalmazza. Candy Crowley (a CNN politikával foglalkozó részlegének vezetője), pedig nevezetesen nem arról híres, hogy visszahúzódóan, szinte csak technikai jelleggel koordinálja a vita menetét, hanem sokszor markáns véleményével színesíti a beszélgetést. A vita előtt ezt az előfeltevést támasztotta az a nyilatkozata is, amelyben kifejti, hogy ő nincsen kötve semmilyen szerződéshez, ami arra kötelezné, hogy a lehető legkevesebb szerepet vállalja a vita moderálásában. Mindezek tükrében izgalmas vitának nézhettünk elébe.

Rögtön az első kérdés alkalmával, amely a diplomások munkaerő piacon való elhelyezkedését érintette, mindkét jelölt belecsempészte a már ismert kampányszlogeneket válaszába, ami ezt követően végigkísérte az egész estét. Szembeötlő volt az alapvető különbség a reakciókban - ami később enyhülni látszódott -, hogy Mitt Romney sokkal közvetlenebbül és személyesen reagált a válaszokra, - előjött az első vitából már ismert „emberarcú Romney”-, míg Barack Obama inkább általánosan fogalmazott álláspontja ismertetésénél. Az egymásnak való odaszurkálások már itt is felbukkantak és előrevetítették az esemény hangulatának további alakulását.

A vita során mindketten egy-egy füzérre fűzték fel gondolataikat és ehhez az alaphoz tértek vissza a témák túlnyomó többségénél. Romney mindig azt hangsúlyozta, hogy ő a középosztályt akarja segíteni és csökkenteni az adót a vállalatok számára, így több pénzt hagyva náluk, több ember foglalkoztatására lesznek képesek. Azt pedig, hogy ezt sikeresen végigvigye, az predesztinálja, hogy jártas az üzleti világban és ismeri a vállalkozások mindennapi gondjait, feladatait, vagyis képes a vállalkozók fejével gondolkodni és a legjobb megoldást ő tudja nyújtani számukra. Obama azon kívül, hogy folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy a republikánus kormányzó a tehetősek érdekét kívánja érvényesíteni és számukra további adókedvezménnyel akar operálni, saját elnökségének alapvető jelentőségű eseményeit hangsúlyozta. Belpolitikai szempontból az „Obamacare” néven elhíresült egészségügyi reformcsomag előnyeit hangsúlyozta, valamint a kül- és biztonságpolitikai szempontból kardinálisnak mondható Oszama Bin Ladenen való rajtaütést és likvidálást emelte ki. A vita egy darabig teljesen kiegyensúlyozottnak volt mondható, hiszen az Elnök magára talált és mintha kicserélték volna, nagyon aktívan támadott és érvelt. Kihívója pedig az első vitában a tőle megszokott profizmussal hangsúlyozta az elmúlt négy év be nem váltott ígéreteit és sorolta, hogy ő mit csinálna másként.

A mérleg nyelve azonban fokozatosan elkezdett a hivatalban lévő elnök javára billenni. Kezdődött ott, hogy számon kérte Mitt Romneyn azt, hogy adócsökkentési terveihez nincsenek konkrét, cselekvési tervek és adatok, amire nem reagált érdemben a republikánus fél, mintegy beismerve a felvetés jogosságát.

Itt már lehetett látni, hogy az Elnök kezd fogást találni vitapartnerén, a tortúra pedig itt még korántsem ért véget. Romney szavahihetőségét is megkérdőjelezte Obama, mert szerinte ellenfele nagyon gyakran váltogatja egyes témákkal kapcsolatban az álláspontját (itt pl. a fegyvertartás témakörénél jött szóba), ami azért éles kritika, mert az elnök-jelöltségért folytatott versenyben saját pártján belül is hasonló felhangú bírálatok érték. Mindezek azonban eltörpülnek a mellett, amekkora ballépést elkövetett Romney a Bengáziban történt események kormányzati felelősségének firtatása alkalmával. Olyan kijelentést tett ebben a rendkívül érzékeny témában, hogy az Elnök tétovázott és nem merte kimondani első pillanattól kezdve, hogy a nagykövetség dolgozói terrorista támadás áldozatai lettek, - amit nemcsak Obama, hanem a moderátor asszony is megcáfolt. Ez elég súlyos kommunikációs hiba. További arculcsapásul érhette az, amikor az utolsó szó jogán Obama előhozta mintegy aduászként azt a bizonyos 47%-ról szóló beszédet és firtatta vélt üzenetét. Ez a mozzanat, pedig méltóképpen koronázta meg és zárta le ezt a heves és izgalmas vitát. Megállapítható tehát, hogy ha nem is olyan nagy fölénnyel, mint az előző alkalommal ellenfele tette, de Obama összeszedve magát győztesen került ki a második elnök-jelölti vitából. Az utolsó, mindent eldöntő menet azonban még hátra van és a pontozóbírók november 6-án fogják kihirdetni a győztest.

Az előzetes várakozásokkal szemben a moderátor szerepfelfogását pedig abszolút nem érheti kritika, hiszen határozottan, tárgyilagosan vezette a vitát, ha szükség volt a jelölteket is rendre utasítva a témától való eltérés esetén. Candy Crowley nem vállalt aktív szerepet a vita alakításában, sőt a tárgyilagosságát támasztja alá a már említett helyreigazítása is, amiben Mitt Romney által megfogalmazott pontatlanságokat igazította ki. Mindazonáltal egy nagyon határozott és profi koordinátor szerepét töltötte be, ami egy ilyen jelentőségű vita alkalmával alapvető követelmény kellene, hogy legyen.

Legvégül érdemes szemügyre venni azokat a szempontokat, amelyek számunkra is tanulsággal szolgálhatnak. Mindannak ellenére, hogy éles, parázs vitának, álláspont ütköztetéseknek lehettünk szem- és fültanúi, mégis megmaradt a kulturáltság, viszonylagos higgadtság és egymás tisztelete. Magyarországon ez sajnos aligha lenne ilyen formában elképzelhető.

A mai magyar politikában és társadalomban uralkodó viszonyokat és a politika általánosan negatív vagy apatikus megítélését figyelembe véve, nekünk is el kellene gondolkodnunk egy ilyen lehetőség bevezetésén ahol a még bizonytalan szavazókat egy miniszterelnök-jelölti vita keretében élőben próbálják meggyőzni a hatalomra jutni kívánó személyek. Gondolom ezt azért, mert itt tényleg úgy érezhette az ember, hogy a választók (kiváltképp az ott ülők) kegyeiért törik magukat és harcolnak a vitapartnerek és nem azért, hogy szimplán csak hatalomba kerüljenek/maradjanak. Ránk választókra is ösztönzően hatna az, ha a miniszterelnök-jelöltekkel személyesen találkozhatnánk és tehetnénk fel a kérdéseinket, hiszen így sokkal közvetlenebb kép alakulhatna ki a személyükről és megfontoltabban tudnánk meghozni döntésünket a választásokkor.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa

 

 

0 Tovább

A fegyverhordozók összecsapása

Joe Biden vs Paul Ryan

Jelencsik Márk bejegyzése:

Az elnökválasztási versenyfutás egy igazibb, valósabb szeletét mutatta meg csütörtök este Joe Biden és Paul Ryan. Ők nem azok a történelmi politikusok, akiknek a nevét minden amerikai kisgyereknek meg kell majd tanulnia az iskolában. Nem is azok, akikre a kampánystáb stratégiákat épít, és akik miatt elsősorban elmennek szavazni az emberek. Ők azok a háttéremberek, akik nem csak a párton belül, de a Kongresszusban is megharcolták már politikai csatáikat. Joe Bidenre ez különösen igaz, hiszen minden mozdulatán, hangsúlyán, sőt, ezerdolláros mosolyán is látszott: vérbeli politikus. Paul Ryan már egy másik generáció, hozzá jobban illik a „manager image”, és minden szaván érződött, hogy kiváló segítője Mitt Romneynak. Igazi politikai csatát láthattunk, mindkét fél saját programpontjait ismételgette addig, amíg lehetőség nem adódott odaszúrni a másiknak. Szerencsére mindig csak verbálisan.

A vitákat gondozó bizottság ezúttal Kentucky államba vitte a jelölteket, akiket az adaneville-i Centre Collegeben ültettek le egymással. Az est háziasszonya és a vita moderátora Martha Raddatz, az ABC News elismert külügyi tudósítója volt. A szokásos pénzfeldobás után kiderült, hogy a vitát Joe Biden kezdheti, ennek követeztében pedig a végső zárszót Paul Ryan képviselőtől hallhatjuk majd.

A vita alapvetően kilenc témakörre épült. A kül- és belpolitika kérdéseit tagoltan tárgyalták a felek, ám mivel Martha Raddatz a Bengáziban történt eseményekkel kapcsolatban tette fel első kérdését, érdemes a külpolitikai álláspontok vizsgálatával kezdeni.

Líbia, Irán, Afganisztán és Szíria. Ezek az országok kerültek szóba, leginkább az itt végbement fegyveres konfliktusok és az amerikai haderők részvétele miatt. Tekintve, hogy az Államokban elképesztően fontos kérdés a hadsereg és az ország világhatalmi szerepe, az alelnökjelöltek egymást túllicitálva próbálták bebizonyítani saját külpolitikai álláspontjuk sikerességét. Joe Biden mielőbb kivonulna Afganisztánból, nem sürgetné a beavatkozást Irán esetében, a szíriai konfliktust pedig még csak kommunikációs fiaskónak sem nevezné. Ryan mindenben ellent mondott, kivéve az afganisztáni kivonulást, ahonnan ő sem bánná, ha elhajózhatnának az amerikai hadtestek, de csak akkor, ha erre valódi lehetőség kínálkozik 2014-ben.

A belpolitika komolyabb kihívások elé állította a mindenre megfelelni kívánó jelölteket. Paul Ryan sziporkázhatott a munkahelyteremtés kérdése kapcsán, míg terelnie kellett a többletadókkal kapcsolatban. Joe Biden védhette az Obama-kormány egészségbiztosítási- és nyugdíjpolitikáját, sőt, bedobta a politikusok utolsó mentsvárának számító mondatot is: Egy újabb négy éves felhatalmazással már végképp mindent egyenesbe hoznak majd.

A vita lement, a jelöltek sok trükköt bevetettek egymás ellen, a nézők pedig magukra maradtak a legfontosabb kérdésekkel. Miért lenne jobb alelnök Paul Ryan mint Joe Biden? A közgazdász végzettségű Ryan komoly háttérstábbal dolgozik együtt azon, hogy megválasztása esetén talpra állíthassa az Egyesült Államok gazdaságát. Új szereplőként bizonyos, hogy szüksége lenne egy kis időre, hogy megszokja az alelnöki bőrfotelt, de ha be akarja tartani választási ígéreteit, sok teendője lesz. Lendületes, tettre kész politikusnak tűnik, ezt az oldalát a vitában is megmutatta. Szintén kiütközött azonban tapasztalatlansága és a szabályokhoz való, sokszor hátrányos ragaszkodása is. Nem úgy Joe Biden, akinek minden válaszában volt ravaszság, rutin és tapasztalat. Ez egyébként a személyiségéből is fakadhat, mert ismeretes, hogy mindig is nagy sportember hírében állt. Azt mondják, az egyetemen is inkább focizott, minthogy a vizsgákra készült volna. Eszköztára széles, jó taktikusként mindig tudta, hol kell közbeszólni vagy egyszerű halandzsának nevezni Ryan érvelését. Ellentétes karakterek, ugyanúgy, ahogy elnökjelöltjeik. Látszott a vitában, hogy Biden erőskezű, öreg rókaként képes egyben tartani a hátországot, amíg Obama elnök képviseli az Egyesült Államokat. Ryan ennek tökéletes ellentéte lenne, ám Mitt Romneyval ők is egész csapatot alkotnak. Romneyt praktikus figurának állítják be, így hozzá is jól illik a kreatív ötletességet sugalló Ryan. Pláne, hogy Paul Ryanen látszik, megfelel neki a helyettesi pozíció, míg Biden habitusa és korábbi karrierje alapján önállóan is biztosan megállná a helyét. Alelnök esetében pedig erre is gondolni kell, mert ha szükséges, neki kell az elnök helyébe lépni.

Egyvalami azonban biztos. Bármilyen párost választ az amerikai lakosság, profi politikusokat juttatnak majd pozícióba. De valójában nem is személyeket, hanem jövőt választ most Amerika. A 2008-ban indult válságért nem hibáztathatja senki az Obama-kabinetet, ám volt négy kerek évük, hogy legalább bizonyos szegmenseket megtámogassanak. Mitt Romney és Paul Ryan kilábalást, új attitűdöt és változásokat ígér, ami vonzó lehet sokaknak. És hogy ki a győztes? A profi és rutinos Biden rettentően jól manipulálta a hallgatóságot. A fiatalos és kissé tapasztalatlannak látszó Ryan pedig őszinte hangvételével volt megnyerő. A válaszok alapján dönteni nem lehet, a személyes varázs megítélése pedig szubjektív dolog.

 

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ gyakornoka

 

 

 

0 Tovább

Mégis Romney győz?

Bár a magyar közvélemény kiváló kommunikátornak ismeri az amerikai elnököt, pontosabban ezt a percepciót szállította neki az itteni média (különösen a 2008-as kampány idején), ebből a vitából Obama elnök  került ki sebzettebben. Romney magabiztosabbnak, határozottabbnak, összeszedettebbnek tűnt.

A szeptemberi hónap rosszul sikerült Romney számára, kampányában egyik baklövés követte a másikat. A legsúlyosabb csapásnak az a zárt körből kiszivárgott videó tűnt, amelyben a társadalom 47 százalékát adót nem fizető, a kormánytól függő embereknek állítja be, akik miatt neki nem kell aggódnia. Később – bár mondanivalója lényegét fenntartotta – a megfogalmazást illetően önkritikára kényszerült. Obama pár százalékponttal kezdett el vezetni az október 3-i TV-vita előtt, és úgy tűnt, hogy neki áll a zászló.

Romney számára igen nagy volt tehát az első elnökválasztási vita tétje: egyszerre kellett valamelyest elfeledtetni kampánya korábbi bakijait, másfelől megállítani Obama népszerűségének esetleges további növekedését, különösen azokban az „ingadozó államokban”, amelyek választóinak többsége még nem döntött egyik, vagy másik jelölt javára. Biztató volt számára, hogy eleve jó vitázó hírében állt, a republikánusok előválasztási vitáiban is jól állta a sarat párton belüli riválisai támadásaival szemben.

A vita nem a legjobban alakult az elnök számára: időnként kereste a szavakat, és az ő érveire ellenfelének sokszor akadt éles, talpraesett viszontválasza, amelyek cáfolták az elnök kijelentéseit. Így például Romney határozottan tagadta az elnök azon állítását, hogy ő a középosztályt kívánná adóval sújtani. Ügyesen fejére olvasta Obama elnökségének gyengébb pontjait: tovább nőtt a költségvetési hiány, a munkanélküliséget nem sikerült csökkenteni. Az elnök láthatóan defenzívába került, és itt is megfigyelhető volt némi elbizonytalanodás az elnök kommunikációjában, mert ő csak a nehéz örökségre tudott hivatkozni, amelyet átvett. Szerintem az elnököt kampánystábjának tagjai nem készítették fel ennél a pontnál eléggé, hogy mit kell majd mondania Romney ezzel kapcsolatos támadásaira, holott várható volt, hogy a kihívó a gazdasági nehézségeket előtérbe fogja állítani. Az volt a benyomásom, hogy az elnök olyannyira tisztában volna a kritika megalapozottságával, mintha ő maga is elégedetlen lenne e tekintetben saját teljesítményével, hogy bár nyilvánosan természetesen nem érthetett egyet ellenfelével a vitában, de nem is tudott frappáns választ adni neki. Pedig hivatkozhatott volna arra, hogy az elnöksége elmúlt másfél évében a republikánus többségű Képviselőház folyamatosan „gáncsolta” terveit. Ez annál is inkább járható út lehetett volna, mert az USA-ban a törvényhozás igen népszerűtlen az amerikaiak körében, a Gallup szerint a szavazók mindössze 13 %-a (!) elégedett az ott zajló munkával. Ehelyett Obama arra hivatkozott a vita végén – kissé bocsánatkérően –, hogy ő már korábban megmondta, hogy nem lesz tökéletes elnök. „ Valószínűleg ez az az ígéret, amelyről Romney kormányzó azt gondolja, hogy betartottam”, tette hozzá még fura öniróniával.

A vita után szinte azonnal közzétett közvélemény-kutatások is arra engednek következtetni, hogy Romney jobban jött ki a vitából. A CNN felmérése szerint a nézők kétharmada Romneyt látta jobbnak. Mindenképpen rossz hír az Obama- kampánynak, hogy a CBS felmérése szerint az el nem kötelezett szavazók 46%-a szerint Romney győzött, és csak 22%-uk látta Obamát jobbnak, 56%-uknak a vita hatására javult a véleményük Romneyról.

Ezzel együtt, korai volna még azt mondani, hogy Romney végleg felülkerekedett: hátra van még két elnöki, és egy alelnöki vita is. Ráadásul nekem az volt a benyomásom, hogy a társadalom szegényebb rétegeihez Obama tudott meggyőzőbben szólni a Mediacare, illetve az egészségügyi reformjai kapcsán, és szélesebb volt a társadalompolitikai kitekintése: Obama hangsúlyosan szólt az oktatás fejlesztéséről, kissé úgy tűnt, mintha Romneynak ez kevésbé lenne szívügye. Obama hangjában most is több volt az érzelem, jobban tudott bánni a hangszínével, mint Romney. És azt se felejtsük el, hogy most kezdődik a nagy harc az amerikai nyilvánosságban a vitán történtek értelmezéséért: Tv-és rádióműsorok (pl. CBS Face the Nation, PBS Washington Week, NBC Meet the Press), szakértők, újságok tömkelege vár ugrásra készen erre a feladatra.

Végezetül, két dologra hívjuk fel a figyelmet: a vita – helyesen – lehetővé tette, hogy a jelöltek kifejtsék az állam (pontosabban: a szövetségi állam), és a kormányzat szerepéről alkotott elvi felfogásukat. Itt nagy meglepetés nem érhette a nézőt, jól kijött a két jelölt közötti különbség: bár Romney nem veti el eleve a szabályozás szükségességét, de szerinte ügyelni kell arra, hogy az állam túlhatalma ne kösse béklyóba az emberek, a vállalkozók kezdeményezőkészségét. Obama ellenben – az egyik nagy elődjére, Lincolnra hivatkozva – arról beszélt, hogy az állam szerepe a társadalom együttes cselekvésének előmozdításában lakozik.

A másik: bár Romney keményen támadta az elnököt, és a korábbi Tv-hirdetésekben is kemény támadás és ellentámadás sorozat zajlott az elnök és ellenfele kampánycsapatai között, most azt is hangsúlyozta, hogy a demokraták és republikánusok egyaránt szeretik Amerikát, és hogy ő elnökké választása esetén kész a demokratákkal is együttműködni. Az elnöki vitában személyeskedésre nem került sor, majd a vita végén – ennek hagyománya van már – az elnök és kihívója, és közvetlen családtagjai üdvözölték egymást, és egy rövid ideig együtt mutatkoztak a pódiumon. Mintha azt üzenték volna: bár kemény ellenfelek vagyunk, de mégis, egy politikai közösség, egy nemzet tagjai. 


0 Tovább
«
12

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek