Miért hagytuk, hogy így legyen?

Időről időre előfordul, hogy politikai elemzőként nem mehetünk el szótlanul egy-egy jelentős személy vagy esemény mellett. Koncz Zsuzsa március 14-i koncertje egy ilyen alkalom. Ez esetben nem csupán egy gazdag előadói pályára szükséges felhívni a figyelmet, hanem a művésznő demokráciára nevelésben betöltött elévülhetetlen szerepének elismeréseként ragadunk tollat. Amikor ugyanis elemzéseinkben azt állítjuk, hogy a demokrácia, a tolerancia tanítható és tanulható, és az informális intézmények szerepét vizsgáljuk ebben, akkor egyebek mellett épp a kultúrára és annak képviselőire gondolunk. Azokra az művészekre, akik saját választott művészi kifejező eszközeikkel, filmben, könyvben, dalban, tükröt tartanak a társadalom elé. Koncz Zsuzsa dalai évtizedek óta félelmetesen éles tükrök, amelyek hol a szépet, jót és szerethetőt mutatják meg az országból, hol múltunk s jelenünk kényelmetlen, kellemetlen arcát, amit legszívesebben szőnyeg alá sepernénk. Koncz Zsuzsa emlékeztet minket arra, hogy a szabadság nem csak akkor érték, amikor nincs, és a sorok közül kell kiolvasni a lényeget.

„Lelked görcsös kis csomóit

Fel nem oldhatom

A szabadságot, mint jutalmat

Át nem adhatom”

Habár a világ sok tekintetben igencsak feje tetejére állt a rendszerváltás óta, Koncz Zsuzsa üzenete ma is pártok feletti igazságot hordoz. Bár kétségkívül útközben elágaztak sokaknak útjai, akik valaha nagyobb szabadságot szomjazva együtt hallgatták dalait. Az ismerős dallamok hozzájárulhatnak ahhoz, hogy megértsük politikai gyökereink azonosak. Az hogy sokan különböző értékeket tartanak előrébbvalónak szintén a demokrácia fontos része. Ha eltagadjuk a magunkétól különböző vélemények létjogosultságát, pontosan oda jutunk, amitől az ország szabadulni igyekezett 1990-ben. Mára láthatjuk, hogy 24 év alatt nem kerültünk közelebb ennek megértéséhez, talán azért, mert a rendszerváltást követően a „hogyan tovább?”-ra nem volt minta. Koncz Zsuzsa elindított egy folyamatot, de kevesen akadtak, akik hozzátettek volna. Nem alakult ki szabadság kultusz, és nem jöttek létre a lélekben-fejben szabad társadalmak olyan alapkövetelményei, mint a pártoktól, kormányoktól független civil szervezetek, amelyek az alulról jövő kezdeményezéseket csatornázták volna. Nem volt, aki ápolja ezt a gondolatot, és ez nem egyik vagy másik párt bűne. Ha valaha volt is valamiféle rendszerváltó érzelmi konszenzus, mára elkopott. Maradt az üres pártoskodás. Kérdezhetnénk Koncz Zsuzsát idézve, „Miért hagytuk, hogy így legyen?”

Lakatos Júlia

0 Tovább

Miért fordultunk a pártokhoz?

Tegnapi blog-indító bejegyzésünkben minden lényegeset elmondtunk arról, miért tartjuk szükségesnek egy romaügyi alapítvány létrehozását a pártok által, volt miniszterelnökök és elnökök védnökségére bízva. Ma csupán megerősítjük ezt. Amíg a pártok tétova jelzéseik után érdemileg is megnyilvánulnak, hadd nyomatékosítsuk két fő érvünket:

1. Az elmúlt években (a Fidesz kétharmados választási győzelme után) a magyar politika a többségi elv felé mozdult el, ami sokak számára nyilván váratlan az elmúlt két évtized úgynevezett konszenzusos politikája után. Minket ez – sokakkal ellentétben – önmagában nem zavarna. De az önmagát a „győztes mindent visz” elvre építeni igyekvő rendszernek is kell, hogy legyen önmagán túlmutató belső támasztéka. Érteni véljük, hogy a kétharmad nem nagyon akar túlterjeszkedni önmagán, mert úgy gondolja, önmagában is kezelni képes a problémákat, és mert küldetést érez magában a „múlt erőivel” szemben. Azt is értjük, mi több, méltányoljuk is, hogy a kormány oldaláról az elmúlt években roma-ügyben történtek lépések. Látjuk, hogy a kormány igen komolyan veszi ezt a kérdést, s tán bizonyos részeredményeket fel is tud mutatni.

De a hazai roma-probléma túlnő a kormányon. Nem elegendőek tehát a kormányzati kezdeményezések (amelyeket ráadásul az ellenzék folyamatosan támad); a probléma átfogóbb, minden mérvadó pártot magában foglaló megoldást kíván, még ha ennek most – úgy tűnik – nincsenek is meg a feltételei. Nem vagyunk naivak. Egyetlenegy szimbolikus összefogást képzelünk el. Nem gondoljuk, hogy parlamenti és parlamenten kívüli pártok között át lehetne metszeni a kormány-ellenzék törésvonalat. Nem lehet. A romaügy azonban más. Ezt ki kell emelni az ellentétek szövevényes rendszeréből és országos (nemzeti, társadalmi – kinek mi tetszik) üggyé kell tenni.

2. Második érvünk a külső támasztékról szól. Ahogyan a kormánynak belül is szüksége van önmagán túlmutató támasztékra, igaz ez külső vonatkozásban is. Magyarország nem elszigetelt ország, hanem egyrészt az EU tagja, másrészt egy még nagyobb virtuális közegnek – nevezzük ezt globalizációnak – a részese. E globális világban rengeteg szálon kötődünk a külvilághoz, és ennek a külvilágnak olykor pozitív üzeneteket is kell küldenünk önmagunkról, nem csak olyanokat, amelyekből a külvilág elzárkózásunkra következtet. Bármennyire is úgy gondolja a kormány, nem lehet folyton csak szembenállásunkat kifejezni. Olykor arról is tájékoztatnunk kell a nyugati világot, hogy az általuk alkalmazott módszerek számunkra példaadóak és követendőek. Ilyen példának tekintjük az Obama elnök által serkentett Clinton-Bush Alapítványt. Igaz, az alapítvány nem az Egyesült Államok belső problémáinak orvoslására, hanem a nyomorúságos Haiti megsegítésére jött létre, de ha elnézzük Amerika mai végletes politikai polarizáltságát, demokraták és republikánusok permanens gyűlölködését, akkor ennek az alapítványnak nem kellett volna törvényszerűen létrejönnie.

Vagy mégis?

Az amerikai kultúra és az amerikai hagyomány „dolgozik” itt, amelynek fő üzenete, hogy nagy közösségi kihívásokra „nagy” felelet kell?

Vegyék észre a magyar pártok és a magyar társadalom, javaslatunkkal éppen egy ilyen (a legjobb értelemben vett) közösségi megoldást javaslunk, amellyel egy individualizált és parciális ügyek özönében vergődő ország kereshetne új összetartó erőt a maga számára. S itt kapcsolódik össze a romaügyi alapítvány ügye az egész népességgel, romákkal és nem romákkal.

Egy ügy, amelynek felvállalásával megalapozhatjuk a nálunk teljességgel hiányzó társadalmi összetartozást. Elemzőcégünk szavával: a kohéziót. Ezért kezdeményeztük, ezért fogunk kitartani mellette. S ezért kérjük újfent és nyomatékosan a pártokat: nyilatkozzanak!

Ha szeretnél többet megtudni a projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

6 Tovább

Best of Méltányosság 2012 – Kohézió és kultúra

Visszatekintés 2012-re! Sorozatunk második napján a kohézió és kultúra témaköréből válogatunk!

Amikor minden párt „összefogásról” beszél vajon a kohézió csak jól csengő politikai hívó szó vagy elérendő gyakorlati cél is? Magyarországon, de még a térségben sem fedezték még fel a politikusok a társadalmi kohézió fejlesztésében rejlő lehetőségeket. (Majdnem) minden, amit tudni akartál a kohézióról Csery Péter tanulmányában!

http://www.meltanyossag.hu/files/meltany/imce/doc/kp_kohezio_120124.pdf

A Jobbik problematika visszatérő kérdés volt egész évben. De vajon beszélünk-e "jobbikul"? Avagy mit kezdjen a társadalom ezzel a hanggal? Lehet-e a szélsőségeseket nevelni? Paár Ádám írásából kiderül!

http://www.meltanyossag.hu/files/meltany/imce/doc/kp-beszeljunk-e_jobbikul_120424.pdf

 

Csizmadia Ervin az elmaradt integrációról írt. A magyar demokrácia társadalmi kohéziója ugyanis nyolc év uniós tagság után is rendkívül csekély. Pedig ha egyetlen politikai erő sem törődik a belső integráció minőségével, minőségi társadalom sem várható. Mi hiányzik ehhez?

http://www.meltanyossag.hu/files/meltany/imce/F_IV-V__1_.pdf

 

Kollektív sikerélmény nélkül például igen nehéz összetartásra és együttműködésre ösztönözni egy társadalmat. Nagy Attila Tibor külföldi példákon keresztül világított rá a közösségi élmények kohézióteremtő erejére.

http://www.meltanyossag.hu/node/2381

 

Csery Péter és Lakatos Júlia tanulmánya a kulturális diplomáciáról egy gyakorlati példa arra milyen eszközökkel lehet elérni a küldő és belső megértés, kohézió növekedését. 

 http://www.meltanyossag.hu/files/meltany/imce/doc/ip-kulturalis_diplomacia_120221.pdf

 

0 Tovább

Egység a sokféleségben

A jelen írással az amerikai elnökválasztás körüli vizsgálódásunkat új, a kohézió, a kultúra és a társadalom háromszöge által alkotott metszetben folytatjuk. Arra keressük a választ, hogy mi van a „mélyben”, az elnökválasztás csillogása mögött.

A filozófusok az ókor óta vitatkoznak arról, hogy mire van szükség egy állam vagy társadalom egyben tartásához. A kohézió problematikája tehát nagyon régi gyökerű, miközben a szó maga új. A kohézió fogalma magába sűríti mindazokat az értékeket, normákat, intézményeket, amelyek segítséget nyújtanak az egyének számára ahhoz, hogy személyes identitásuk feladása nélkül képesek legyenek együtt élni és együttműködni a társadalomban. A szót magát összetartozás-tudatnak is fordíthatjuk. Az alábbiakban amellett érvelünk, hogy az Egyesült Államok egyik nagy előnye Európával szemben a kohézió nagyobb foka, amelyik négyévenként az amerikai elnökválasztási kampányokban is megnyilvánul. Minden ellentét és konfliktus dacára, az amerikai kampányok jó alkalmat nyújtanak arra, hogy a két nagy párt jelöltjei újra meg újra megerősítsék az „amerikai mítoszt” (az amerikai kivételesség tudatát), kifejezzék hűségüket és csodálatukat a nagy nemzet iránt.

Az Egyesült Államok etnikai és kulturális „sokszövetűsége” következtében az amerikai nemzet fennmaradását ezek a nagy kollektív hitek, mítoszok biztosítják. Az egyik ilyen mítosz, hogy az „Egyesült Államok a lehetőségek hazája”, ahol bárkiből bármi lehet, ha akar, és így bárkiből lehet gazdag ember, vagy akár elnök. Valljuk meg, ezzel a mítosszal könnyű kohéziót teremteni! Persze, ez sokáig csak elv volt, hiszen az első elnökök a jómódú angolszász, protestáns, fehér elit tagjai (ügyvédek, ültetvényesek) közül kerültek ki. Aztán Abraham Lincoln és Andrew Johnson elnökségével leomlottak a falak a fehér bőrű szegény farmerek és munkások előtt. Kennedyvel a katolikusok előtt. Obamával az afroamerikaiak előtt. És talán még nincs vége a folyamatnak.

A republikánus elnökjelölt, Mitt Romney elindulásakor sokan kételkedtek abban, hogy az amerikai republikánus választók – akiknek jó része az ún. Biblia-övezetnek nevezett középnyugati és déli államokban él – hajlandóak egy mormonra szavazni, ismerve a Joseph Smith kisegyházával kapcsolatos előítéletet (többnejűség), valamint az egyház sajátos, a többségi keresztény felekezetekkel nem mindig harmonizáló elveit. A többnejűséggel kapcsolatos tévhit szívósságára utal, hogy Romney kénytelen volt cáfolni ezt a sztereotípiát (valójában a poligámia már régóta tiltott a hivatalos mormon egyházban, csak egy szakadár irányzat tagjai gyakorolják). Akárhogyan is van, Romney számára adott az esély, hogy az első (félig) fekete elnök után az első mormon vallású elnökként letegye az esküt az „istenfélő” köztársaságra. Ha sikeresen képes kommunikálnia, miszerint mormon identitása nem versenytársa az amerikai identitásnak, hanem azt kiegészíti, színesíti, akkor – persze egyéb, számára kedvező körülmények között – semmi nem állja útját, hogy beköltözzön a Fehér Házba.

A Romney mormon identitásával kapcsolatos viták rávilágítanak egy mélyebb kérdéskörre: az „amerikaiság” lényegére. Sokan töprengenek azon, hogy miben foglalható össze „Amerika lényege”. Mi az amerikai társadalom kohéziójának alapja? Elsőre a szabadságszeretetet mondanánk. Mások a kapitalizmus tiszteletét tartják az ország lényegének. De ezek inkább következmények. Amerika szellemisége abban jut kifejezésre, hogy ez az egyetlen olyan ország a Föld színén, amelyben bárki szabadon megvallhatja és képviselheti bármilyen fajta identitását (legalábbis ma, hiszen ez nem volt mindig így – de erről kicsit később).

Egy erdélyi származású magyar ismerősöm az 1970-es évek óta él az Egyesült Államokban. Ma is Sándornak hívják. Világért sem nevezné egy honfitársa sem Alexandernek. Nem szólják meg érte, hogy miért visel ilyen furcsa nevet, és miért nem akarja angolra fordítani. Senkit nem zavar, örülnek neki, hogy ilyen különös hangzású neve van. És gondolkodjunk el azon: vajon melyik európai vagy ázsiai ország hagyná békén élni például az amisokat (egy német eredetű protestáns kisegyház tagjait), akik jól elvannak a maguk 18. századi világában, régi német tájszólásukkal, maguk szőtte öltözékükben? Az amisok ördögtől valónak tekintik, és elutasítják a modern technológiát, a katonai szolgálatot, vallási közösségük érdekeit lényegében az állam érdeke elé helyezik. Ezt csak az Egyesült Államokban lehet megtenni, ahol a szövetségi kormányzat nagy védőernyője alatt minden kisebb közösség otthonra lel, és megőrizheti autonómiáját. Európában vagy Ázsiában egy ilyen közösségnek esélye sem lenne a túlélésre, vagy legalábbis a zaklatástól mentes életre!

Amerika egyedülálló jellege abban áll, hogy – legalábbis ma már – bármely egyén vagy csoport szabadon gyakorolhatja az identitását, és – láthatóan – ez mégsem megy a kohézió rovására: mindenki öntudatos amerikai, de emellett – vagy ezalatt – az lehet, ami lenni akar. Száz szónak is egy a vége: az amerikai közvélemény elfogadja, hogy etnikailag, kulturálisan „sokszálú” társadalom, sokfelé nyúlnak a gyökerei, és láthatóan békében megvan önmagával.

Európa a történelem terméke: nálunk máig hagyomány, hogy egyik vagy másik csoport a nemzeti közösségből és emlékezetből „kiiktat” személyeket. Asszimiláljuk, kipusztítjuk, kiiktatjuk, kiebrudaljuk, kiűzzük, emigrációba kényszerítjük, háttérbe toljuk, perifériára szorítjuk egymást, és mindezzel összezárjuk ugyan a politikai közösséget, de végletesen le is szűkítjük. Európa szinte kifogyhatatlan példatára annak, hogyan ne tartsuk tiszteletben egymás identitását. Elég csak megnézni a „mi szűkebb Európánkat”, Közép- és Kelet-Európát! Nyelvtörvényekkel, erőszakolt névváltoztatási kampányokkal, „hagymakupolás honfoglalásokkal”, Nagy-Magyarország matricákkal „szívatjuk” egymást. Holott mindenkinek jobb lenne, ha az amerikaiakhoz hasonlóan elfogadnánk: a politikai közösséghez tartozást és az etnikai, kulturális, nyelvi identitást szét lehet választani. Az utóbbi az előbbit színesíti.

Persze, naivitás lenne azt gondolni, hogy Amerika mindig a tolerancia hazája volt. A 19. században az országot elöntötték az etnikai és vallási ellentétek, és némelyik áthúzódott a 20. század első felére is (sőt szalonképes formában jelen van). Volt olyan amerikai mozgalom (Nemtudom Mozgalom), amelyik az ágrólszakadt ír bevándorlók végeláthatatlan áradatától féltette a protestáns, angolszász Amerikát (a mozgalom onnan kapta a nevét, hogy tagjai teljes titoktartást fogadtak). A századfordulón az írekkel szembeni előítéletek az olasz és kelet-európai zsidó szegényekre ragadtak át. Aztán ahogyan az amerikai középosztály ismét kibővült az új bevándorló csoportok tagjaival, ugyanazok a méltánytalan előítéletek, amelyek bevándorló íreket, olaszokat és zsidókat sújtottak (potyautas-mentalitás, elzárkózás és arrogancia a fogadó társadalommal szemben, beszűkült és túlzottan konzervatív életvitel, a mélyszegénység felé való tendálás, antikapitalista demagógiára való hajlam) „tovább vándoroltak” a spanyol ajkú bevándorlókra. A magyar bevándorlók ellen is folyt kampány egy időben (no, persze nem a „marslakók” idejében, hanem a 19. század végén!). Mitt Romney hitsorsosai is tudnának beszélni: egyházuk alapítóját, Joseph Smith-t a feldühödött tömeg lincselte meg. És akkor még nem is beszéltünk az afroamerikaiak és amerikai őslakosok mélyebb sérelmeiről!

Talán túlzónak hangzik: Amerika mára jobb lett, mint amilyen volt százötven vagy akár száz évvel ezelőtt! Mindez bizakodással tölthet el bennünket itt, az óceán túlsó felén: lám, a társadalmak képesek változni, jobbá válni! Egy társadalom képes levetkőzni a korábbi hibákat, és szívós munkával megtanulhatja az együttélés és együttműködés kultúráját. Ezt bizonyítja, hogy az amerikai társadalom fél évszázad alatt eljutott az első katolikus elnöktől (Kennedy) az első afroamerikai elnökig (Obama), és esélye van annak, hogy a százhatvannyolc éve (nem is volt olyan régen!) meglincselt Joseph Smith követője költözzön be a Fehér Házba. Lehet ehhez cinikusan is hozzáállni: „egyszer volt Budán kutyavásár”. De akkor járunk el helyesen, ha ezeket a példákat egy társadalom tanulási folyamata részének tekintjük.

Mindehhez két dolog kell. Egyrészt az őszinte hit a társadalom értékeiben (ld. az amerikai mítosz: „gerendakunyhóból a Fehér Házba”). Ami összeköti az amerikai társadalom különböző csoportjait, az egy sajátos tisztelet az alkotmány értékei iránt, megtoldva a gyakorlatias, ezért mindenki számára vállalható vallásossággal, amelyik beépül az állampolgári kultúrába (ld. elnöki eskü, Amerika mint „kiválasztott közösség”, az elnökök Istenre való hivatkozása, az alkotmánynak és még az alkotmány kiegészítéseinek is a Szentíráshoz hasonló tisztelete). Másrészt az, hogy az újonnan érkezettek előtt is nyitva álljon az út a középosztályba való bekerüléshez, privilégiumok és bürokratikus eljárások ne állják útját az egyéni kezdeményezőkészség kibontakozásának. Az Európai Unió és Magyarország mindkettővel bajban van.

 

0 Tovább

MSZP: szerkezeti reformok

 

Amióta Gyurcsány Ferenc bejelentette, hogy pártszavazást kíván kezdeményezni több igen kemény támadás is érte a volt miniszterelnököt, amelyekre ő maga is reagált. Többek között Balogh András, az MSZP elnökhelyettese az állította, hogy Gyurcsány akciója mind az MSZP, mind pedig a hazai baloldal, de még az ország szempontjából is igen káros. Szanyi Tibor, az MSZP „megmondó embere” szerint a volt pártelnök kiválása nem rendítené meg a szocialistákat. Puch László egyenesen a következőt mondta: „… Gyurcsány számára egyetlen ellenfél létezik a Magyar Szocialista Párton belül, és ezt az embert Puch Lászlónak hívják. Egyet kérek tőle: hagyja békén az MSZP-t, ne ártson tovább! Mindennél fontosabb most a belső béke.” Ezen támadásokra Gyurcsány Ferenc hol közvetve, hol közvetlenül reagált: például harcot hirdettek az MSZP és a Fidesz rejtett, pártpénztárnoki paktumai ellen. Az egyik legújabb fejlemény, amely tovább fokozza a vihart az MSZP poharában az, hogy a pontosan be nem azonosítható „Tóth László” levelet írt az MSZP belső levelező listájára, amelyben távozásra szólítja fel a Táncsics Alapítvány elnökét.

Talán abban nincs vita Gyurcsány és ellenfelei között az MSZP-ből új pártot kell formálni. Az összeütközés azonban ott adódik, hogy egyrészt a szembenálló felek mást értenek „új párt” alatt, másrészt ezt nem egymással képzelik el. Egy párt megújulása nyilván az adott párt és maximum a párthoz kötődő szellemi holdudvar ügye. Ugyanakkor megjegyezhetjük azt az egyszerű tényt, hogy a párt megújulása a párt szervezeti és szerkezeti átalakítása nélkül nem következhet be. Az MSZP (és persze a Fidesz) belső szerkezetéről sok mítosz és városi legenda kering: platformok szövetsége, a megyei elnökök dominanciája és királycsináló szerepe. Jelenleg – s ezt ki kell mondani – egyedül Gyurcsány Ferenc tett ajánlatot (még csökevényest is) a párt szerkezeti reformjára. A pártszavazás hat kérdése nagyrészt ezzel kapcsolatos: belső vagyonnyilatkozat, etikai ellenőrzés, szigorúbb gazdálkodás, a pozícióhalmozás megtiltása, közvetlen elnökválasztás párt és pártszervezeti szinten. Mindez tehát fontos lépés a párt és a párt vezetésének megerősítés felé.

A nyugati politikatudomány igen régóta vizsgálja a pártok belső szerkezete és a krízistűrő, konfliktuskezelő képessége közötti kapcsolatot. Egyes szerzők például az állítják, hogy a párt központi vezetésének megerősítése, a párt „függőleges megszervezése” (vertical organization) és a belső pártkohézió (internal cohesion) között pozitív kapcsolat van. A fenti hírekből láthatjuk, hogy a szocialisták hírből sem ismerik a belső kohéziót (talán sohasem ismerték, de ez egy másik kérdés), s ez meg is mutatkozik a párt szervezeti rendszerében is. Mivel a demokráciában igen fontos, hogy az éppen kormányzókkal szemben mindig legyen potenciális váltópárt, ezért előremutató lehet minden olyan törekvést, amely az MSZP szerkezeti megújítását célozza. Persze korántsem biztos, hogy a gyurcsányi út és módszer az üdvözítő, de ezt addig nem tudhatjuk meg, amíg nem állnak fel versengő alternatívák.

 

A bejegyzés Kyungmee Park: Party Mergers and Splits in New Democracies: The Case of South Korea (1987–2007) in Government and Opposition, Vol. 45, No. 4, pp. 531–552, 2010 tanulmányának felhasználásával készült.

0 Tovább
«
12

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek