Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Best of Méltányosság 2012 – Demokráciák és válságok

Mielőtt ténylegesen elkezdenénk az idei évet, a cég tavalyi szerepléseinek legérdekesebb momentumaiból válogatunk. De nem a szokásos (januártól decemberig) kronológiát alkalmazzuk, hanem 6 napon keresztül, 6 tematikus blokkba rendezve foglaljuk össze az MPK 2012-es évét. A mai első nap témája: Demokráciák és válságok.  

Kíváncsi vagy miért őrlődnek folyamatosan két malom között a „Nyugat-függő” országok és ez hogyan hat Magyarország sorsára? Vajon mi áll a konszolidáció útjában? Kiderül Csizmadia Ervin év eleji helyzetértékeléséből!

http://www.stop.hu/belfold/orban-utan-is-abrand-maradhat-a-konszolidacio/984903/

2012 végén a diáktüntetések hoztak teljesen új színt a hazai „tüntetés-palettán”, de az év nagy részében másfajta demonstrációknak voltunk tanúi. Jeskó József írása ezekről tudósít.

http://www.meltanyossag.hu/node/2095

Három agytröszt - egy téma! Csery Péter elemzésében a görög krízis külföldi értékeléseit hasonlította össze. Hogyan látta a külvilág az euro-válság epicentrumában levő országot, és mit tanulhatunk mi a görög példából?

http://www.meltanyossag.hu/files/meltany/imce/doc/tt_agytrosztok_a_valsag_nyom__ban_111227.pdf 

A nemzetközi irodalomban közismert kifejezés a „win-win”. Azt fejezi ki, hogy mindenki nyertes. De vajon mi van akkor, ha a világ különböző pontjain -  a nyertesek mellett - egyre több a vesztes? Csizmadia Ervin a „win –win” világ végéről.

http://fn.hir24.hu/itthon/2012/02/03/csizmadia-orbanek-ide-vagy-oda-nehez-idok-varnak-rank/

0 Tovább

Karácsonyi búcsú

December 4-én a Méltányosság Politikaelemző Központ és a Történelemtanárok Egylete közös szervezésében megrendezett „Közoktatás és/vagy köznevelés” konferenciával zárult a Köznevelés Projekt című tematikus blog-sorozatunk. A konferenciáról szóló összefoglalónkat hamarosan olvashatják az MPK honlapján.

Ebben a sorozatban arra tettünk kísérletet, hogy a mai kormány által kidolgozott köznevelési rendszerről átfogó elemzés-sorozatot nyújtsunk, és emellett igyekeztük megválaszolni a kérdést: lehet-e az állampolgárokat demokráciára nevelni? Hiszen a kormányzati zsargonban használt „köznevelés” kifejezés egyértelmű jelzés arra, hogy a kormány nevelni is akarja a társadalmat. Bár a bejegyzések zöme a magyar köznevelési rendszer elemzéséről szólt, de – ígéretünkhöz híven – a demokráciára nevelésben élenjáró néhány ország – Nagy-Britannia, Dánia és az Egyesült Államok – példáját is bemutattuk, mert úgy gondoltuk, hogy a nemzetközi összehasonlító szemléletmód, a külföldi példák ismerete nélkül, pusztán a magyar helyzet leíró elemzésével nem sokra jutunk, ha a demokráciára nevelés, vagy általában a köznevelés „magyar útját” keressük. Ezekből a nyugati példákból megtanulhattuk, hogy Nyugaton a sikeres oktatási-nevelési reformok a kohézió, az egyéni és csoportos állampolgári felelősség köré rendeződnek.

A Méltányosság Politikaelemző Központ ezúton is köszöni vendégszerzőinknek, Nahalka Istvánnak, Fekete Lajosnak, Horváth Györgynek, Arató Gergelynek, Filippov Gábornak (Magyar Progresszív Intézet), Fodor Csabának (Nézőpont Intézet) és Keil Andrásnak (Republikon Intézet), hogy közreműködtek a blog írásában, tudásukat és véleményüket, álláspontjukat megosztották velünk. Köszönjük az előadását Thaisz Miklósnak, az Oktatásért Felelős Államtitkárság politikai tanácsadójának, a kerekasztalon való részvételt Miklósi Lászlónak, a Történelemtanárok Egylete elnökének és a részt vett elemzőknek: Böcskei Balázsnak (Intézet a Demokratikus Alternatíváért), Fodor Csabának és Keil Andrásnak, valamint Betlen Jánosnak a moderálást.

Most a blog-szerzők elvonulnak karácsonyi és szilveszteri pihenőjükre. Januárban újra indul a blog, újabb közpolitikai témákkal és sorozatokkal. Kérjük kedves Olvasóinkat, hogy tartsanak velünk 2013-ban is!

Kellemes Karácsonyt és Boldog Új Évet kíván a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetősége és munkatársai!

0 Tovább

Lehet-e a közt nevelni?

Természetesen. Csak nem mindegy, hogyan.

A Méltányosság Politikaelemző Központ nem véletlenül indította ezt a blogot. Úgy érezzük ugyanis, hogy miközben az elmúlt hónapokban rengeteg szó esett arról a kérdésről, hogy a kormány „államosítani” kívánja a közoktatást, szinte alig beszéltünk arról, hogy ez az egész kérdéskör hogyan viszonyul a demokrácia sokkal átfogóbb kérdéséhez. Egy blogbejegyzésben óhatatlanul leegyszerűsítve kell fogalmazni; ezt teszem én is.

A demokrácia működőképességének lételeme a „nevelt” állampolgárok sokasága.

A „nevelt” állampolgár nem ugyanaz, mint az „oktatott” állampolgár. Kutatások özöne mutatott rá arra, hogy magas tárgyi tudású emberek nem biztos, hogy nagyfokú kooperatív képességekkel rendelkeznek. Az elmúlt 22 év diskurzusai engem arról győznek meg, hogy a köznevelés kérdését Magyarországon - ha egyáltalán - oktatási, iskolai, pedagógiai kérdésként kezelik. Ennek a megközelítésnek ékes példája a mai kormányzat, amely a köznevelés problematikáját az iskolarendszer átfazonírozásán keresztül igyekszik megoldani. Ezt persze ne utasítsuk el ab ovo; azt azonban látnunk kell, hogy az iskolák általi köznevelés könnyen nyerhet ideologikus színezetet, ami nem csupán az ellenzék számára lehet irritáló, de – valljuk be- nem is ad valódi választ a már említett problémára, arra tehát, hogy egy demokráciában a nevelés fő ágensei a hivatalos intézményeken kívül foglalnak helyet.

Ahhoz, hogy ezt a problémát végre komolyan mérlegre tegyük, el kell jutnunk oda, hogy felismerjük a társadalmi normák és szokások kitüntetett szerepét. Ha egy társadalomban ezek a normák és szokások hagyományosan a mindenkori hatalommal való szembenállásra, a kiskapuk keresésére, vagy egyszerűen csak a túlélésre épülnek, ezekből borzalmasan nehéz demokratikus közszellemet fabrikálni, mert hiszen a demokratikus közszellem lényege, hogy az állampolgárok közösen hisznek valamiben, például a saját országukban, a saját intézményeikben, embertársaikban, vagy azokban a normákban, amelyek a mindennapi életet tradicionálisan irányítják.

Természetesen sokféleképp lehet kritizálni, a mai Nyugat-Európa demokratikus folyamatait, ám egy dolgot tejesen haszontalan bírálat tárgyává tenni, s ez pedig a nyugat-európai hagyománynak a mindennapi élet élését elősegítő normatív szintje. Egyszerűen szólva a nyugati állampolgár a liberális demokrácia egyenrangú részének érzi magát, ellentétben a magyar állampolgárok tömegével, akiknek nem kis része sem azt nem érti mi a liberalizmus, sem azt, hogy mi a demokrácia.

És ezen lassacskán jobb volna nem csodálkoznunk. Ez messze nem iskolarendszeri, oktatásirányítási, hatalompolitikai, racionalizálási probléma. Az iskolarendszernek csak akkor van esélye demokrácia nevelni, ha a közszellem fogékony erre, továbbá, ha a közélet meg is „követeli” az iskoláktól az ilyen irányú tevékenységet. A kipipálandó feladatként értelmezett köznevelésnél nincs rosszabb, s az ilyesmit kár erőltetni, úgyse vezet sehová.

A Méltányosság Politikaelemző Központ elengedhetetlennek tartja azoknak a társadalmi intézményeknek a megismerését, tapasztalataik feldolgozását, amelyek a nyugat-európai demokráciákban évtizedek óta hatékonyan végzik az állampolgárok demokráciára nevelését. Még egyszer hangsúlyozom: a nevelés nem (csak) iskolai, tanórai feladat, mint ahogy nem is csupán (mint ahogy azt sokszor gondoljuk) családi feladat. Sokkal inkább arról van szó, hogy a legkülönbözőbb társadalmi közösségek kapcsolati hálók tanítanak meg bennünket arra, hogy mi az értékes, és mi az értéktelen. Ha ilyen közösségek gazdagon vannak, nagyobb az esély, hogy megtanuljuk, hogyan kell fontos ügyekben együttműködni, konfliktusokat felvállalni és azokat megoldani. Ellenben, ha ezek a közösségek nem léteznek, vagy ha léteznek is, belterjesek, önmagukba záródnak, és a másik közösségektől elkülönülnek, akkor a demokrácia egyszerűen nincs miből töltekezzen, s ilyenkor jön az az állapot, amit mi politológusok előszeretettel  nevezünk „elit-demokráciának”.

És ilyenkor gondolhatják sokan, hogy ideje a bürokratikus, állami megoldásoknak. Amelyeket mi nem támogatunk.

Ugyanis érdemes lenne észrevennünk, hogy itt elsődlegesen „demokrácia-politikai” kérdésről van szó, vagy ha nagy szavakat akarunk használni: a magyar demokrácia létkérdéséről. Első lépésként „ezerrel” kellene magunkba szívnunk mindazokat a nyugati tapasztalatokat, amelyek a demokráciára nevelés területén felhalmozódtak; és persze nagyon alaposan fel kellene térképeznünk azt is, hogy vajon a magyar társadalom demokráciára nevelődésének folyamatai miért is teljesen hatástalanok, s miért nem hasonlítanak ahhoz a nyugati modellhez, amelyhez pedig szeretnénk, ha hasonlítanának.

Blogbejegyzéseink ezekre az anomáliákra kívánták felhívni a figyelmet, s ezekkel a kérdésekkel foglalkozik december 4-ei konferenciánk is.

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

0 Tovább

Ne féljünk a demokráciára neveléstől!

Sokat vitatkozunk az oktatás és nevelés szerepéről. Szinte az unalomig ismerjük már a szembenálló felek érveit. „Az iskola az életre nevel”-től „a tanár csak ne neveljen”-ig minden végletet hallottunk már nem egyszer. Vajon nem szorítjuk be magunkat egy sarokba, ha pusztán a formális oktatás feladatairól és kötelességeiről beszélünk? Érthető, hogy sokak szemében a nevelés szó rossz képzettársítással jár. Azonban nem szükséges, hogy a fogalom az indoktrináció (valamilyen célnak alárendelt tanítás) szinonimája legyen. Sőt! Tudunk rá példát, amikor a nevelés, mi több, az állampolgári nevelés (Quelle horreur!) pozitív értéktartalommal bír. Ehhez nem kell mást tennünk, mint külföldi kitekintésünk során a skandináv modellt követően egy másik „oktatási bezzeg-ország” felé fordítanunk tekintetünket, mégpedig az Egyesült Államok irányába.

Ahhoz, hogy megértsük a „mintaország” státusz okait, előbb egy közkeletű félreértést kell tisztázni. Sokan ugyanis szeretik nemes egyszerűséggel műveletlennek titulálni az amerikaiakat. A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb. Az amerikai oktatási rendszer az európaihoz képest kevésbé a lexikális tudásra és sokkal inkább az összefüggések megértésére, valamint a problémamegoldó készség fejlesztésére koncentrál. Tovább rombolja az európai „kultúrfölény” vélekedését az is, hogy a PISA felmérések szerint az Egyesült Államok az OECD-országokkal lényegében együtt mozog. A világ száz legjobb egyetemei közül pedig 2012-ben az első tízből hét amerikai volt. A top 100-ból 47 intézmény szintén amerikai. Akárhogy is nézzük, Amerika még mindig a világ „nagy agyainak” találkahelye. Ha különleges tehetsége van valakinek valamihez, mai napig ott találja meg leginkább számítását. Tekinthetnénk pusztán emiatt sikeresnek ezt a rendszert, van azonban valami más, ami miatt fontos odafigyelni rájuk. Ez az oktatás már említett „mássága” az európai, s még inkább a kelet-európai országokhoz képest.

Miközben arra nevelnek, hogy mindenki különleges, megtanítják, hogy senki sem kivétel a szabályok alól. A szabadság ugyanis csak korlátok, vagyis bizonyos szabályok között érvényesülhet. Ne érj hozzá máshoz, ne nyúlj a dolgaihoz! Az a másik privát szférája, a személyes tulajdona. Tiszteld a másét és a tiedet is tiszteletben tartják majd! A piacgazdaság fellegvárában, a magántulajdon szentségét hol másutt sajátítaná el valaki, mint az iskolában, óvodában? A csoportmunkával és a prezentációkkal megtanítják a diákokat egyénként és közösségben is működni, s miközben azt erősítik a diákokban, hogy mindenki győztes, megtanítják a „fair play” és a verseny szabályait is.

Az amerikai rendszer nem csak „gondolkodni” (ezáltal mindent megkérdőjelezni) tanítja meg a diákjait, hanem az alapvető szocializációs feladatokat is ellátja a társadalmi normák, állampolgári ismeretek és demokratikus értékek átadásával. A demokráciára nevelés tehát talán a legfontosabb jellegzetessége az Egyesült Államok oktatásának. Nem véletlenül, hiszen egy olyan országban, amit tudatosan „konstruáltak” meg a szabadság és demokrácia eszméje köré, értelemszerűen a kezdetektől fogva az oktatásba is belekerültek ennek a gondolatvilágnak az elemei. Ez az évek során az új kihívásokkal szembesülve (rabszolgaság felszámolása, polgárháború, bevándorlás, az 50-es évek polgárjogi mozgalma, női egyenjogúság, melegek jogainak kibővítése stb.) folyamatosan bővült és változott, alkalmazkodott az éppen aktuális „új Amerikához”. Gyakran írták újra a tankönyveket és minden egyes alkalommal bővült a szabadság és a demokrácia fogalmának jelentése.  

Mi is valójában a demokráciára nevelés, vagy a demokratikus nevelés? A demokratikus normákat és gyakorlatokat nem az anyatejjel szívjuk magunkba, meg kell tanulnunk őket ahhoz, hogy megértsük és értékeljük állampolgári kötelességeinket lehetőségeinket. Ehhez érteni kell a nemzeti és a világtörténelmet, valamint el kell sajátítani bizonyos alapvető állampolgári ismereteket, állítja az amerikai külügyminisztérium egyik kiadványa. Ez túlmegy azon a gyakran hangoztatott tényen, hogy minden iskolás ismeri és magáévá teszi az alkotmány főbb üzeneteit. Ismerik a demokratikus intézményeket és a törvényhozás menetét, civil társadalmuk alapjait. Mindezt nem tankönyvszerűen, hanem személyes tapasztalatok elsajátításával, múzeumlátogatások, filmek, dalok, kirándulások, projektek, olvasmányélményeken keresztül. Magyar szemmel döbbenetes, bár az imént felsoroltak szellemében egyáltalán nem véletlen, hogy az Egyesült Államok, ami közvetlenül területén nem tapasztalta meg a második világháború borzalmait, mégis jobban képes „érzékenyíteni” diákjait a holokauszt szörnyűségei iránt, mint a magyar oktatási rendszer. Hogy lehet ez? Úgy, hogy egy olyan országot, amelynek lakosai el sem tudják képzelni milyen nem demokráciában és szabadságban élni, csak mások sorsán keresztül képes (valamelyest) megérteni a szabadság értékét. Nem azt mondom, hogy feltétlenül a Sorstalanságnak kell kötelező olvasmánynak lennie a középiskolában, de az Egyesült Államok 7. osztályában Anna Frank naplóját adják a diákok kezébe.

A nagy világégéseket mindazonáltal nem képesek úgy megérteni, mint egy európai vagy kelet-európai polgár, de ők legalább meg akarják érteni. Ezzel szemben számtalanszor foglalkoztunk már azzal, hogy Magyarország mennyire nem képes szembenézni, nemhogy a közelmúlt történelmével, de a régmúlttal sem. Egészen Kossuth és Széchenyi koráig visszamenőleg nincs konszenzus, egységes értelmezés. Márpedig, ha a legfelsőbb szinteken sincs egyetértés, abban, hogyan viszonyuljunk örökségünkhöz, nem is várhatjuk el tanárainktól, hogy a tantermekben képviseljék, átadják a diákoknak. Az amerikai oktatás a jó példa arra, hogy a demokráciára neveléstől, vagy az állampolgári neveléstől nincs miért félni. Csupán fordított logikával kell hozzáállni, mint idehaza. A legnagyobb tévhit az állampolgári neveléssel kapcsolatban – és általában a hazai nevelés vs. oktatás vita alapja –, hogy habár elismerjük, hogy fontos és hatékony eszköz, nem mindegy, ki alkalmazza. Csakhogy nem attól való félelmünkben kell elhanyagolni a demokráciára nevelést, hogy „rossz kezekbe kerül”, hanem éppen azért kell elkezdeni az ilyen típusú értékközvetítést (is), hogy fel se merülhessen ilyen kérdés. Ezzel a mentalitással éretlennek tekintjük a társadalmat a saját sorsáról való döntésre, és „eszköztelenné” tesszük a jövő generációt a felelős állampolgári léthez. Aki csodálkozik, hogy húsz év után itt tart a demokráciánk, az nyugodtan keresheti itt a hibát. Közvetlen kapcsolat van ugyanis az oktatás és a demokratikus értékek között. Minél tájékozottabb egy diák, annál valószínűbb, hogy aktívabb, felelősebb felnőtté válik, ez által hozzájárulva a demokrácia kiteljesedéséhez is.    

 

 

Ha szeretnél többet megtudni a Köznevelés Projektről látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

4 Tovább

Vitán felül jók a vitákban

Néha úgy érezzük a csapból is Amerika folyik. A globalizációnak hála, ott van a mozikban, a zenékben, a bevásárlóközpontokban és a gyorséttermi láncokban. Amerika amerre a szem ellát. Mégis ismerjük az Egyesült Államokat? Mi valójában Amerika, ha egyáltalán körül lehet írni egy mondattal? Talán leginkább a szélsőségek hazája. Hiszen a felhőkarcolók Amerikája, a külvárosi sorházak és a lakókocsi parkok világa egy és ugyanazt az országot képezi. Mégis az óriási különbségek jól megférnek egymás mellett. Nem véletlenül vonzza a mai napig az amerikai álom a bevándorlók tömegeit. Amerika sok szempontból egy ideálkép. A szabadság, a demokrácia, a lehetőség és a jólét szimbóluma. A választásokhoz közeledve nem ragadhattunk le tehát csak a kampányszlogeneknél. Azokra a témákra is ki kell térnünk, amelyek Amerika velejét adják, és, amelyek a távolból sokszor rejtve maradnak előttünk. Mielőtt azonban elmerülnénk a társadalmi, politikai, gazdasági összefüggésekben, érdemes felfigyelni az Amerikai választások egyik legérdekesebb jelenségére, az elnöki vitákra.

Sorozatunk keretében elemezni fogjuk mindhárom elnök-jelölti vitát, kezdve rögtön az Október 3-án tartandó első elnöki szópárbajjal. S, hogy mi olyan különleges bennük? Az, hogy 1987 óta egy nonprofit szervezet, a Council on Presidential Debates szervezi őket. Miközben a vita idehaza lassan a dinoszauruszok sorsára jut és kihal, az Egyesült Államokban a legfontosabb politikai eseményt egy független szervezet rendezi? Létezik ilyen? Létezik. Ezért indítottuk sorozatunkat.

A CPD-t 1987-ben alapították, hogy a vitákat, mint a választások állandó részét, a lehető legszínvonalasabban szervezzék meg a nézők, hallgatok számára. Emellett kutatási, oktatási feladatokat látnak el a vitákkal kapcsolatban. Idén például „digitális koalíciót” kötöttek a legnagyobb amerikai hírportálokkal és videó megosztóval annak érdekében, hogy bevonják az állampolgárokat a vitába, informálódhassanak a kérdésekről, elmondják a véleményüket, és végül összehasonlítsák, mit mondanak ugyanezen témákról a jelöltek.

S hogy hogyan zajlik egy ilyen vita? Az utolsó mozzanatig megszerkesztve. Előre meghatározott témakörökkel és időkeretekkel. Az aspiránsok pedig éppen úgy készülnek rá, mint a sportolók életük meccsére. Több órányi videót néznek meg ellenfelükről, gyenge pontjaikat keresve, saját technikájukat csiszolva. Nem kis tétje van ugyanis a verbális összecsapásoknak. Nem elég pusztán legyőzni az ellenfelet, a közönséget is meg kell nyerni. A nézők pedig, hála a CPD tájékoztató tevékenységének évről évre egyre több információval rendelkeznek. Nem véletlen, hogy a Méltányosság 2006 óta hívja fel a figyelmet a miniszterelnöki vita szerepének fontosságára, és szorgalmaz egy hasonló rendszer felállítását. Az ugyanis, hogy a viták idehaza a mindenkori jelöltek aktuális érdekeinek és erőviszonyainak legyenek alárendelve, éppen a választói tájékoztatást ássa alá. Az amerikai szisztéma legfőbb erénye kiszámíthatósága és a „civil minőségbiztosítás”, amelyik immár huszonöt éve őrködik a változatlan színvonal felett. A hazai vitákból pont a rendszer hiányzik. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne létrehozni. Érdemes tehát figyelemmel követni a viták menetét, vagy egyszerűen sorozatunkat. Mi ugyanis minden összecsapás után kinyerjük a vita esszenciáját. Mindazt, ami idehaza érték lehet. Tartsanak velünk és ismerjék meg az Egyesült Államokat, ahogyan mi látjuk, Amerikát, ahogyan még nem látták.     

           

0 Tovább
«
12345

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek