Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Az alkotmánnyal szentesített megosztottság

 A 2010-es választások földcsuszamlásszerű Fidesz sikere után rengeteg elemző a magyar pártszerkezet teljes átalakulását vetítette előre, Beszéltünk, írtunk az Orbán által vizionált centrális erőtér megvalósulásáról, a Jobbik sikere mentén a rendszerellenes – rendszertagadó tengely kialakulásáról. Az új alkotmány elfogadása, illetve annak módja részben beteljesítette, részben tökéletesen felülírta a várakozásokat. Az elmúlt egy év legnagyobb tanulsága azonban számomra kétségkívül az, hogy a magyar politika képtelen kizökkenni a hagyományai által meghatározott pályáról. Kétharmados választási siker, gazdasági válság, etnikai feszültségek, uniós elnökség mind-mind olyan külső kihívások, amelyek elvileg a konszenzus irányába kellett volna, hogy tolják a politikai elitcsoportokat, ehelyett – az új alkotmányozás kapcsán – sokkal inkább a konfliktusok radikalizálódása következett be.

Mit értek radikalizálódás alatt? A bal- és jobbközép párt, amelyet eddig is abnormálisan mély törésvonalak választottak el, ha sokmindenben nem is, de abban egyetértett, hogy hellyel-közzel hajlandó volt magára nézve elfogadni az érvényben lévő alkotmányos szabályokat. Ennek az új alkotmány hatályba lépésével vége lesz. A politikai közösség egyik fele 2012 januárjától a „húsvéti alaptörvény” a másik a 89-es alapokon fog működni. Ezzel a minimális együttműködés esélye a nullára csökken, hiszen – hogy a miniszterelnök után szabadon én is focis hasonlattal éljek – ha a két csapat nem ugyanazon szabályok szerint focizik, ráadásul mindegyiküknek saját labdája van, akkor lehetetlen eldönteni, hogy végül ki nyert.

Ennek a folyamatnak van egy másik nem kevésbé káros következménye. A pártok olyan választás elé kényszerítik a választópolgárt, amely tulajdonképpen egyetlenegy eldöntendő kérdéssé egyszerűsíti a politikát. 89-es vagy 2011-es alapon állsz-e? Döntsd el, melyik oldalon állsz! – eddig ezzel a jelszó a radikális Jobbikhoz kötődő barikad.hu híroldal jelszavaként volt ismert. A jobb- és balközép pártok a legritkább esetben kényszerítik ilyen éles állásfoglalásra híveiket, hiszen az ilyen típusú politikai erők sikerének kulcsa szerte Európában éppen az volt, hogy képesek voltak rendkívül sok plurális véleményt egyszerre felszívni és megjeleníteni.

Jómagam – és az MPK-ban vagyunk így egy páran – sosem voltam igazán megelégedve a rendszerváltás alkotmányával, ennek okairól rendkívül sok elemzés született, különösen alkotmányjogász kollégánk, Szentpéteri Nagy Richard tollából. Másfelől természetesen vannak problémáim a 2011-es dokumentummal is. Azt hiszem, elég sokan vannak így ezzel, akik úgy gondolják, hogy a politikai viták alkotmányos szintre emelése kifejezetten káros és közjogi válságok, kétharmados felhatalmazás hiányában kormányzásra képtelen kormányok idejét vetíti előre. Mi történik, ha olyan párt nyer választást, amelyik tagadja az ország közjogi berendezkedését, ugyanakkor képtelen annak megváltoztatására?

Fel tudja idézni bármelyik politikusunk, hogy mi történt 1905-ben, amikor a dualizmus történetében először az ellenzék megnyerte a választásokat, ugyanakkor politikai programja a kiegyezés tagadására épült, éppen ezért lehetetlen volt megvalósítani? Akkor a teljes kormányozhatatlanságot az uralkodó által kinevezett, ugyanakkor a nemzeti ellenállás miatt szintén korlátozott potenciállal bíró Fejérváry-kormány igyekezett megoldani, végül pedig az ellenzék volt kénytelen feladni – egy titkos paktum keretében – a programját. Ezek a jelek akkor is a teljes magyar politikai rendszer válságát jelezték, és ez most sincs másképp.

Az kocka mindenesetre el van vetve, az új alkotmányt elfogadták, az ellenzék kijelentette, hogy önmagára nem tartja érvényesnek. A politikai közösség kettészakadása így már alkotmányos szintre emelkedett. Ez a folyamat azonban egészen addig, amíg a Fidesz kormányoz nem lesz nyilvánvaló, egy másik párt, vagy pártszövetség kétharmadnál kisebb sikere azonban minden bizonnyal komoly alkotmányos kihívás elé állítja a kettészakított rendszert.

0 Tovább

Katarzishiány

 

Az Országgyűlés Fidesz-KNDP-s többsége 2011. április 18-án elfogadta ugyan az új alkotmányt, pontosabban Magyarország Alaptörvényét, az ünnepélyességnek, az emelkedettségnek mégis alig volt valami nyoma. Nagy taps persze volt, Kövér László házelnök is meleg szavakkal méltatta az Alaptörvényt. Nem voltak viszont a szavazás után bevonuló fanfárok, történelmi zászlók. Hírlik, hogy majd jövő hétfőn megadják a módját, amikor Schmitt Pál köztársasági elnök ünnepélyes keretek között aláírja az Alaptörvényt. Csakhogy Schmitt Pál viseli megválasztói (Fidesz) sorsát, népszerűsége megy lefele, amihez persze az is vastagon hozzájárult, hogy a helyesírási hibák körüli botrányok, az államfői hivatalban rokonok alkalmazása miatt egyes ellenzéki honlapok és bloggerek köznevetségének és gúnyolódásainak céltáblájává vált az a köztársasági elnök, akinek a nemzet egységét kéne megjelenítenie.

Ennek a napnak történelmi jelentősége persze vitathatatlan, mégsem hozott az ország közvéleményét átjáró általános örömöt, pláne nem eufóriát. Sokat és sokszor bírálták amiatt az 1989-90-es közjogi rendszert, illetve rendszerváltozást, hogy nem hozott katartikus élményt. Hát, nem hozott a 2010-11-es rendszerváltás sem. A mostani események nem emlékeztetnek az 1989-es prágai bársonyos forradalom élményére, vagy éppen a berlini fal ugyanabban az évben történő leomlására. Mindkét történelmi fordulóponton százezrek voltak az utcán, és küzdöttek általuk szépnek tartott célokért; mindenekelőtt a nagyobb szabadságért. A berlini fal leomlásakor ismeretlen emberek ölelték meg egymást, voltak, akik sírtak örömükben. Ezzel szemben nálunk a  lakosság nagy része „elszenvedte” az EKA, majd az NKA tárgyalások eredményeit. Tüntetések csak egyszer-kétszer voltak, nem úgy, mint az NDK-ban 1989 szeptemberében-októberében, vagy Csehszlovákiában pár hónap múlva. Mindkét országban tömegmozgalmak kényszerítették ki közvetlenül a kommunista párt-és állami vezetőségek lemondását (közvetve persze a világpolitikai változások). Ilyen nagy tüntetéshullám, amelyben az emberek százezreinek kollektív sikerélménye lett volna, hogy közösen elértek valamit, nem volt Magyarországon. Új alkotmányunk már van, de eddig még nem tódultak a Fidesz hívei százezrei sem az utcára, hogy örüljenek ennek a valóban fontos dokumentumnak. Inkább az Alaptörvény ellenfelei hallatták eddig a hangjukat az utcákon, a Medián szerint a közvélemény nagyobb része egyelőre  nem igazán látja az új Alaptörvény szükségességét

Új alkotmánya van tehát Magyarországnak, de a megosztottság a régi. Mi, a Méltányosság Politikaelemző Központban már többször elemztük a közjogi frontvonalak kialakulását, amelyeket az alkotmányozás kiélezett. Jeskó József kollégám rámutatott, hogy feléledtek a dualizmus korszakából – már akinek – ismerős közjogi viták, nevezetesen, hogy a kormánypártok a dualista rendszer melett álltak ki, az ellenzéki pártok pedig elutasították a rendszert. Én korábban is írtam arról, hogy a Fidesz az új Alaptörvénnyel beteljesíti az új politikai rendszer nmegalkotása iránti igényét. Antal Attila elemzőtársam éppen pár napja írt arról, hogy két egymással versengő alkotmányos kultúrát formálnak a szemben álló felek. Ehhez hozzáteszem : A mostani ellenzék, illetve a Fidesz politikáját elutasító értelmiségiek (pl. Babarczy Eszter, Lengyel László) nem is csinálnak  abból titkot, hogy amint erre lehetőség lesz, le kell számolni a Fidesz által az Alaptörvényben és más kétharmados törvényekben megalkotott közjogi rendszerével. Már most mondogatják, hogy vagy népszavazással kell megsemmisíteni az új Alaptörvényt, illetve  annak egyes rendelkezéseit,  vagy pedig egy alkotmányozó kétharmados választási győzelemmel kell megverni a Fideszt a következő választásokon. A Fidesz által most megszavazott Alaptörvénnyel szembeni frontok és lövészárkok kiépítésére kedvezőek a feltételek. A vagy-vagy képlet imígyen szól: aki az Alaptörvény rendszere mellett van, az a Fideszt támogatja, aki azt elutasítja, az a demokrácia mellett van. Ennek a helyzet kialakulásáért persze mindegyik fél közrehatott, hiszen az egyik párt reakciója és ellenreakciója egyáltalán nem volt független a másiktól. Mégis, a legnagyobb felelősség a Fideszt terheli a kialakult helyzetért, mert neki volt meg az alkotmányozó többsége, tehát tőle függött az, mennyire veszi figyelembe a más gondolkodásúak véleményét a különösen érzékeny kérdésekben (pl. Nemzeti Hitvallás szövege, Alkotmámybíróság hatásköre). Márpedig a Fidesz komolyan nem is mérlegelte ellenfelei szempontjait és érzékenységét, és felvette az „úgyis az történik, amit mi akarunk” viszonyulást. Ezek után nem is logikátlan, hogy az ellenzék sündisznóállásba vonul, és a Fidesz által alkotott konstrukció egészét elutasítja.

Ez a helyzet persze nem most történik először nálunk, a magyar politikai kultúrában – ellentétben a németével – nemhogy a megegyezésre való törekvés gyenge, hanem egymás érveinek helyes interpretálása, azaz figyelmes meghallgatása sem éppen az erősségünk. A dualizmusban és a Hothy-rendszerben a kormánypártok a rendszert mindenképpen fenntartani akarva igyekeztek uralmukat megőrizni, és az ellenzéket kormányra nem engedni. Az 1948-49-es rendszerváltozás után a rendszer ellenfelei örültek, ha puszta életüket megkímélték a hatalom erőszakszervezetei. Az 1989-90-es rendszerváltás utáni politikai klíma – itt nem részletezhető okok miatt  – újraélesztette ezeket a tradíciókat, amelyek következtében a politikai erők csak igen kevés kérdésekben jutottak megegyezésre, s akkor is csak összeszorított foggal. Most, hogy a Fidesz  azt gondolta, hogy a vele szembenállókkal úgyis lehetetlen az alkotmányozásról kiegyezni, cselekedett és alkotmányozott, gondoljanak az ellenzők erről bármit is.

Folytatódhat a közjogi harc, újult és még nagyobb erőkkel, régi és új szereplőkkel.

0 Tovább

Lelőni nem ér!

 

A Nyilvánosság Klub szeretné (szerette volna?) látni és ellenőrizni az alkotmányozás kérdőíveinek feldolgozását.

Kommentáljuk a hírt. A Nyilvánosság Klub gyanúja jogos? – Egyfelől nem szép dolog a bizalmatlanság, másfelől tudnivaló, hogy a közvélemény-kutató intézetektől, amikor bárki megrendel egy kutatást, kérhet garanciákat, hogy lássa miként is ellenőrzik a lekérdezést/adatbevitelt/feldolgozást. Itt a megrendelő – ha már az alkotmányozás folyamata a népé – maga a nép. Ugyanakkor túl elvont kategória ez ahhoz, hogy a nép odaküldjön valakit, hogy ellenőrizze az adatbevitelt. Küldhetné a Nyilvánosság Klubot akár, de bárki mást is. A kormány nem engedhette, hogy az önjelölt kierőszakolja magának a nép küldötte titulust, a Nyilvánosság Klub pedig ráérzett politikailag arra, hogy nem lett átgondolva az ellenőrzés kérdése.

Hogy feldolgozzák-e rendesen a beérkező anyagokat vagy sem, az marad így bizalmi kérdés, még az sincs kizárva, hogy a feldolgozás teljes és korrekt, ám ez esetben is van egy gond, amit nem tudunk kiküszöbölni. Szociológiai értelemben a beérkezett levéldömping igen csak félrevezető lehet.

Tegyük fel, hogy van 10 emberünk, aki 100 fő lakosú országból visszaküldi a kérdőívet, s tegyük fel azt is, hogy mind a 100-nak volna véleménye. Ám vannak köztük szkeptikusok, akik azt gondolják úgysem kíváncsiak a véleményükre, ha kitöltik akkor sem. Ők vannak 30-an. Van egy másik 30, aki úgy véli, hogy a kérdések nem a lényegről szólnak, nincs mit válaszolni rá, s vannak még 30-an, akik azt a pártot követik, amelyik azt mondja, hogy ne töltsd ki. Mi is lesz a 10 kitöltőnek a jellemzője? – Kötelességtudó, kérdőívet elkészítőket szerető, optimista stb. Igazából nem tudjuk mik a jellemzőik, de egyvalamit biztosan mondhatunk, nem reprezentálják a magyar lakosságot. 10 speciális, különleges, egyáltalán nem átlagos emberről van szó, s ha véletlen vettünk volna egy tíz fős mintát, akkor lehet közülük csak 1 kerülhetett volna a megkérdezettek közé.

Mindenki ismeri a betelefonálós, és a televíziókban szalagcímekre „beesemezős” lehetőséget. A mögöttük lévő emberekről csak sejtjük, hogy speciális karakterek. Mégis, ezektől a speciális karakterű, a magyar lakosság akaratát egyáltalán nem leképező emberektől szoktak jönni jó ötletek. A nyitott kérdések a nem reprezentatív mintákban is nagyon hasznosak, mert új témák vetődhetnek fel, amikre senki sem gondolt. Az Nyilvánosság Klub szerint 900 ezer visszaküldött kérdőív 13. nyitott kérdése fel sem dolgozható ilyen rövid idő alatt.

S néhány szó a tartalomról. A kérdőívre hivatkozva fogja a kormány elvetni a gyerekek után járó szavazat ötletét, s vezetné be a valóban életfogytig tartó börtönbüntetést. Azt hiszem ez éppen két olyan példa, amelyek közül az egyik valóban a népre, a másik viszont nem a népre tartozik. Azt már elmondtuk, hogy a visszaküldött kérdőívek miért nem a nép, tehát a gyerek után járó szavazat elvetése lehet akár egy romaellenes szubkultúra jellemzője is. Lássuk végül az életfogytig börtönbüntetés kérdését, ami kicsit hasonlít a halálbüntetés témájára, és tudjuk, hogy a halálbüntetés visszaállítását is megszavaznák az emberek.

Nem szeretem azokat az érveket, ahol azt mondják, hogy a kérdést bízzuk szakemberre, hagyjuk dolgozni a szakembert, mert mi úgysem értünk hozzá. Itt mégis ezt kell mondjam, illetve egy kis egérutat még látok. Ha valaki veszi a fáradságot, és alaposan elmélyül a témában, s kiáll vitatkozni olyanokkal, akik szintén okosak, és ezek után kialakul valami, úgy nem vonnám kétségbe bárki beleszólási lehetőségét. De csak úgy odavetni egy igent? Minden felelősség nélkül? – Szerintem az ilyen nagyon magabiztos menjen börtönőrnek az életfogytiglanra ítélt bűnözők közé. De lelőni a bűnözőt nem ér, anélkül tessék rendet tartani!

0 Tovább

Távolmaradás

 

Továbbra sem áll kötélnek az MSZP és az LMP: noha a Fidesz és KDNP frakciók március 14-én benyújtották az ország alaptörvényének tervezetét az Országgyűléshez, annak jövő héten kezdődő vitájában nem kívánnak részt venni. Teszik ezt annak ellenére, hogy nem az élelmiszerkönyv kereteiről, építési engedélyezés szabályairól, vagy valamiféle vámtarifaegyezményekről szóló törvényekről lesz szó ez esetben. Nem, a legfontosabb törvény megtárgyalásában nem vesz részt ez a két ellenzéki párt, egy olyan jogszabály tervezetétnek vitájában nem hajlandó jelen lenni, amellyel minden más jogszabálynak összhangban kell állnia. Nagy súlyú döntés ez a távolmaradás – de vajon megalapozott, és jó is egyúttal?

Ha megpróbálom magamat beleképzelni ennek a két ellenzéki pártnak a helyzetébe, indulataiba, akkor elhatározásuk megalapozottnak tűnik. Meglehet, az elmúlt hónapokban történtek, a már említett alkotmány-tervezet akár még igazolhatja is ezt az elhatározást. Az Alkotmánybíróság nem kapná vissza elvett hatásköreit, holott ezt a két párt, különösen az LMP szorgalmazta. Jól látszik az is, hogy bár a Fidesz nem zárkózik el eleve benyújtott szövegtervezete változtatásaitól, de eltökélt abban, hogy az ellenzék nélkül is vállalja az új Alkotmány elfogadásának felelősségét. Ezek után joggal érezheti úgy a két ellenzéki párt, hogy a fő dolgokba nekik így se, úgy se lesz érdemi beleszólásuk, és a parlamenti színpadon jobb, hogy ha még szereplők sem lesznek.

Mindezek ellenére sem vagyok biztos, hogy a két ellenzéki párt kellően átgondolta a helyzetet. Természetesen ma nem tudom megmondani, őket igazolja-e majd az idő, de jócskán vannak kétségeim. A távolmaradásukkal támadási felületet hagytak, amit a Fidesz természetesen kihasznál és nem is felejt emlékeztetni arra, hogy ezen ellenzéki pártok „nem járnak majd be dolgozni”. Az üres parlamenti padsorok látványa ebben az országban még mindig nem jó üzenet, hiába van igazuk azoknak a képviselőknek, akik bizonygatni próbálják: egy országgyűlési képviselő munkája jóval összetettebb annál, mint hogy bent ül a plenáris ülésen. Az LMP és az MSZP ráadásul engedett Gyurcsány eredeti követelésének, hogy ki kell vonulni az alkotmányozásból, mintha azt akarták volna igazolni, tényleg a volt kormányfő az ellenzék igazi vezetője, ami jelenleg nem egy jó ajánlólevél számukra.

Ennél nagyobb probléma persze, hogy már megint azt látom: hiába új párt a Lehet Más a Politika, ezzel a magtartásával inkább azt üzeni: a magyar politika stílusa, szemlélete, mentalitása hosszú évtizedek, sőt évszázadok után sem lehet igazán más. Ez persze így kissé túlzás, az egyes korszakok más-más magatartásformákat is felszínre hoztak, mégis: ahogy arra már rámutattunk, a magyar politikában az ellenzéki erőknek gyakorta szokása volt a rendszeren kívül meghatározni magukat: hol a Habsburg - uralom, hol a dualizmus, hol a Horthy-korszak, hol a szocializmus ellen, amikor mint rendszertagadókként küzdöttek az akkori ellenzéki erők, vagy legalábbis egy részük. És most? Most pedig azzal, hogy az MSZP és MSZP kívül marad az alkotmánytervezet országgyűlési vitáján, azt is üzeni: ezzel a politikai rendszerrel még olyan formában sem vállal közösséget, hogy annak alapjainak megbeszélésében részt venne. Megint Gyurcsány akarata érvényesül: tagadjuk meg a Fidesz politikai rendszerét! Pedig most a korábbi történelmi korszakainktól eltérően általános választójogon alapuló többpártrendszerben élünk, a távolmaradás viszont azt sugallja, hogy a készülőben lévő új közjogi rendszer olyan kevés demokratikus vonást mutat, amellyel nem szabad együttműködni, amivel csak besározódni lehet. Jobb azon kívül maradni. De ha valóban azt gondolják, hogy a Fidesz alkotmányos rendszere eleve elfogadhatatlan, akkor talán hallatniuk kéne  hangjukat ezen a fontos vitán. Amikor 1945 után a kommunisták egyre jobban megerősödtek, akkor több parlamenti szónok is akadt, aki nem távol maradt a vitától, hanem vállalta a velük szembeni – nem éppen kockázatmentes – felszólalást. Ilyen politikus volt Sulyok Dezső, Varga László, vagy Slachta Margit, aki nemegyszer dühöngő és gúnyos közbekiabálások közepette állt ki igazáért.

Akárhogy is, valaki mindenképpen veszít. Mi mindannyian, a magyar politikai rendszer mindenképp. Ha a felek nem vitáznak, akkor nem állnak szóba egymással.  Nem beszélve arról, hogy izgalmas lett volna pl. MSZP-Fidesz, vagy LMP-Fidesz szócsatákat hallgatni az alkotmányszöveg kapcsán. A rendszer intézményeinek nem használata, bojkottálása különösen fontos ügyekben (mint amilyen az alkotmányozás) nem szokott jót ígérni. Nem véletlen, nálunk sikeresebb nyugati demokráciákban a parlamenti vitákról való távolmaradás igen kivételes eszköz, legfeljebb egy-egy felháborítónak tartott döntés, vagy felszólalás esetén szokott előfordulni, hogy az ellenzék színpadiasan kivonul a törvényhozás vitájából. De arról nem tudok, hogy az elmúlt évtizedekben egy új alkotmány megvitatásától, vagy annak módosításától maradt volna távol az ellenzék. Persze, ott mások a körülmények, különösen a német politikában, ahol már hat évtizede jól bejáratott együttműködési mechanizmusok is működnek a szembenálló politikai erők között.

 A két ellenzéki párt annyiban mindenképpen árt magának, hogy ingyenes szereplési lehetőségtől fosztja meg magát, holott erre a parlamenti vitára a szokottabbnál nagyobb figyelem irányul majd. Gondolom, a távolmaradók arra sem gondoltak, hogy ellenérveiket nem örökíti meg majd a plenáris ülés vitáiról készülő szószerinti jegyzőkönyv. Mert lehet, hogy a Fidesz tényleg nem lenne fogékony az ellenzéki érvekre, de a későbbi kutatók, politikus utódok évek múlva ezeket a jegyzőkönyveket olvasva jönnének rá esetleg arra, hogy milyen hibákat követtek el pl. az akkori kormánypártok, amikor nem fogadtak meg jó tanácsokat, és lehetne esetleg a jövőre nézve hasznos tanulságokat levonni (tényleg, hány mostani képviselő olvas régebbi jegyzőkönyveket?). Igaz, hogy az LMP, vagy az MSZP parlamenten kívül elmondhatja majd az észrevételeit, de ez akkor sem szembtől-szembe való, érveket ellenérvekkel való ütköztetés lesz (amire a törvényhozás, ha jól használják, nagyon is alkalmas), hanem legfeljebb nyilvánosság előtti üzengetés.

Marad tehát a távolmaradás, marad tehát a sóhaj: haladunk tovább az ismerős úton. Egy olyan úton, amelyet elődeink már sokszor bejártak – nem sok sikerrel.

1 Tovább

A közjogi kérdés újjáéledése

 

Amikor Gyurcsány Ferenc évértékelőjén kijelentette, hogy nem csupán a kormány, hanem a 2011-ben megszülető alkotmányos berendezkedés ellenzéke kíván lenni, talán nem is tudta, milyen régi múltra visszavezethető magyar politikai hagyomány fonalát veszi újra fel. A kialakuló helyzetért természetesen nem kizárólag az ex-miniszterelnök a felelős. A kormány részéről a  politikai konszenzuskeresés már akkor komolyan megkérdőjeleződött, amikor a törvényhozás figyelmen kívül hagyta a új alaptörvény előkészítésének részletes szabályairól szóló országgyűlési határozatot, amely kimondja, hogy négyötödös parlamenti jóváhagyás kell az új alaptörvény előkészítésének szabályozásához. Az alkotmányelőkészítő bizottság nem paritásos alapon jött létre, hanem a parlamenti erőviszonyokat tükrözve, ráadásul a Jobbik és az MSZP később jelezte, hogy nem kíván részt venni annak munkájában, példájukat hamarosan követte az LMP is.  A szocialisták 2010 őszén bejelentették, hogy saját alkotmánykoncepció kidolgozásába kezdenek, amely 2011 februárjára el is készült és elolvasható a párt honlapján. Az bizottságból és a parlamenti egyeztetésekről szintén kivonuló Jobbik az „ezeréves alkotmányozáshoz” való visszatérés szükségszerűsége nevében utasította el a kormánypárti koncepciókat. A politikai összefogás esélye tehát néhány hónappal az új alaptörvény kihirdetése előtt tehát gyakorlatilag a nullára csökkent, így a közös értékekben kialakított bármilyen konszenzus lehetősége is elveszni látszik.

A politikai elitek kiegyezésének hiánya, amelyben az ellenzék nemcsak a kormány, hanem a fennálló rendszer ellenzéke is az 1867-1914 közötti magyar közélettel mutathat a jövőben kísérteties hasonlóságot. A pártok ekkor nem valamiféle ideológiai konstrukciók mentén váltak szét, hanem lényegében az összes politikai vita az úgynevezett közjogi kérdés körül zajlott. A megosztó elem az Ausztriával, illetve az uralkodóval kötött 1867-es Kiegyezés elfogadása, vagy tagadása volt. Az utóbbi nézetet valló ellenzék a közel húsz évvel azelőtt – 1848 áprilisában létrejött – politikai berendezkedést tekintette önmagára érvényesnek. Abban az időben is nagyon hasonló volt a pártszerkezet, egy hatalmasra duzzadt kormánypárt küzdött a permanens pénzügyi válsággal, míg a rendkívül sokszínű, fel- és eltűnő pártocskákkal tarkított ellenzék a teljes alkotmányos szerkezetet tagadta ugyan, mindennek ellenére természetesen benn ült a parlamentben. Szimbolikus témák uralma, obstrukciók és egyre elkeseredettebbé váló parlamenti viták éppúgy jellemzik ezt a korszakot, mint a gazdasági fellendülés és a modern polgári társadalom megszületése. A nemzetiségek és kialakuló munkásság jogfosztottsága olyan társadalmi feszültségeket generáltak, amelyet a közjogi vitákba nyakig merülő politikai elit már nem volt képes kezelni, így végsősoron ez is hozzájárult az ország bukásához.

Mintha a szemünk előtt születne újjá a 67-esek és 48-asok (illetve 49-esek) ellentéte, ha minden így marad áprilistól a 11-esek és a 89-esek végeláthatatlan csatáit követhetjük majd minden bizonnyal figyelemmel. Holott a társadalom irányából érkező kihívások nem kisebbek – sőt – mint a dualizmus idején, pénzügyi válság, elszegényedés, roma-integráció, széthulló egészségügy, oktatás. Kérdés, hogy a politikai rendszer elfogadása/tagadása mentén szerveződő politikai elit hogyan lesz képes ennek megfelelni. Mintha az egész magyar politikatörténet egy determinált körfolyamat lenne, amely mindig és mindig ugyanoda tér vissza, amelynek megtörésére jelenleg sincs túl nagy esély.

1 Tovább
«
12

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek