Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Best of Méltányosság 2012- A nyugattalan Magyarország; Variációk hagyományváltásra

Júniusban megjelent a Méltányosság ötödik kötete, A nyugattalan Magyarország címmel!

„Mit kezdjünk azzal, hogy visszatért a magyar történelem? Mit kezdjünk torz vitakultúránkkal és a nyilvánossággal? A kormányzás állapota körül vajon milyen teendőnk van? Mit kezdjünk az önismétlő gazdaságpolitikával, az olyan gazdasági függőségeinkkel, mint például az energiaimport? A mindezekbe belebetegedett társadalommal? Összességében, mit kezdjünk nyugattalanságunkkal? Ezt a kérdést jártuk körül könyvünkben külföldi példákhoz és saját történelmünkhöz folyamodva, hogy alternatívát kínáljunk arra, hogyan lehetne megközelíteni az általunk kívánatosnak tartott irányt.” – írtuk blogbejegyzésünkben: http://polblog.postr.hu/a-nyugattalan-magyarorszag-go-west

S, hogy mire jutottunk? Kiderül az alábbi szövegekből, interjúkból, no meg természetesen a könyvből!

Az ATV Start+ című műsorában Csizmadia Ervin - az MPK új könyve kapcsán - elmondta, hogy a Méltányosság nem pusztán az elmúlt két évet, de a rendszerváltás óta eltelt időszakot is történeti kontextusban értékelte. Ez a megközelítésmód jelenti egyben a cég elemzői specifikumát más cégekhez képest.

http://atv.hu/videotar/20120613_politikaformalo_hatas_a_jelenkorra

A stop.hu hírportál A nyugattalan Magyarországot „a könyvhét egyik legérdekesebb kiadványának” aposztrofálta. A cikkben Lakatos Júlia egyben röviden összefoglalja a cég filozófiáját, szemléletét is.

http://www.stop.hu/belfold/megoldasok-a-nyugatosodashoz/1051123/

A hazai közbeszédben álviták folynak, miközben szőnyeg alá söpörtük a társadalmat feszítő igazi problémákat – világított rá Novák Zoltán az ATV Start című műsorában a könyvben is szereplő torz magyar vitakultúráról beszélve.

 

http://atv.hu/videotar/20120605_lehet_e_tabu_egy_demokraciaban

 

Az Élet és Irodalom közölte a könyv záró fejezetét. Mivel a cikk teljes terjedelmében csak előfizetéssel érhető el, íme, egy kis ízelítő belőle!

„A politikában minden a hagyományon és annak megváltoztatásán múlik. Éppen ezért az alábbi cikk középpontjában a következő kérdés áll: miért nem sikerül, és hogyan lenne lehetséges hagyományt váltani a magyar politikában?”

http://www.es.hu/csizmadia_ervin;nyugat_vagy_nyugatossag;2012-05-30.html

 

Végül, de nem utolsó sorban. Képek a könyvbemutatóról!

 

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.10150990980713738.452736.94208108737&type=1

 

0 Tovább

Az egészséges párbeszéd reménye

Két politológus beszélget… viccbéli kezdés, de a beszélgetés témája nagyon is komoly. A Méltányosság részéről Lakatos Júlia kérdezte Erin Marie Saltman, amerikai politológust az Egyesült Államokról, választásokról és Magyarországról.

Erin Marie Saltman a University College London, School of Slavonic and East European Studies PhD kutatója. Kutatási területe Magyarország kortárs politikai szocializációja. Különböző szervezeteknek végzett Magyarországgal kapcsolatos szakértői, elemzői munkája mellett a London School of Economics számára folytat kutatást a 2012-es amerikai választások választói viselkedése témájában.   

Az interjút a Projekt Amerika számára, október 22-én, a második elnök-jelölti vitát követően rögzítettük.

L.J – Pillanatnyilag min dolgozol? Bemutatnád az olvasók számára jelenlegi kutatásodat?

E.M.S – Kutatási asszisztens vagyok egy projektben, amelyik a szavazók választások idején tanúsított pszichológiai viselkedését vizsgálja. Személy szerint a projekt amerikai részén dolgozok. A munka részeként készítek ötven mélyinterjút. Más kutatási asszisztensek is hasonlóképp tesznek. Így a végén pár száz interjúnk lesz. Nem kérdezzük direktben, hogy kire szavaznak, mert az vitatható volna, de az interjú vizsgálja, hogyan látják az emberek a választásokat, a választásokkal kapcsolatos indulatokat, a fő dolgokat. Mire emlékeznek vele kapcsolatban, fő számok, események és, hogy az emberek általában hogyan viszonyulnak a választási kultúrához, mit jelent ez számukra. Ez valami olyasmi, amit egyszerűen csak csinálsz, vagy ettől érzed magad állampolgárnak, mennyire ragaszkodunk a választásokhoz. Ezen felül száz embert toboroztam felmérésekre. Huszadikától kezdve a választások előtt ezer ember minden nap kitölt egy kérdőívet…

L.J – Tehát mielőtt még szavaznának?

E.M.S – Igen. Olyasmire kérdez rá főleg, hogy “Beszélt politikáról? Kivel szokott politikáról beszélni?” Ennek az értelme az, hogy nagyjából képet kapjunk arról, hogyan kommunikálnak az emberek a politikáról. Kerülöd a munkahelyeden? Esetleg csak a férjeddel tudsz róla beszélni, még a barátaiddal sem? Mennyire vagyunk nyitottak az ideológiáinkban? Végső soron pedig a választások idején kint fogok állni a kis magnetofonommal a kaliforniai szavazóhelyiségek előtt, és ahogy jönnek ki az emberek, megkérdezem tőlük “Mi volt az utolsó gondolata mielőtt szavazott? Mi volt az utolsó dolog, amire gondolt, amikor szavazott?” Végül egy globális kutatás lesz. Azt hiszem Magyarország is esettanulmány volt a legutóbbi választások során, de ahhoz nincs hozzáférésem, így sajnos nem tudom kommentálni, bár szívesen tenném. Azt fogja vizsgálni, hogy a különböző kultúrák hogyan kezelik a választásokat, mennyire része a közgondolkodásnak, milyen szerepet foglal el gondolatunkban. Ideológiai vagy szakpolitikai dolog?

L.J – És mik a…

E.M.S- Gondolataim? Vagy előrejelzéseim?

L.J – Nem csak az előrejelzéseid, hanem milyennek látod az emberek reakcióit? Mármint nagyon sok választ kapsz, mik a meglátásaid velük kapcsolatban?

E.M.S – Azt hiszem, az egyik legérdekesebb dolog az, hogy bárkit megkérdezel Amerikában, szinte mindenkinek azonos problémái vannak az amerikai választásokkal kapcsolatban.  Nagyon zavar minket, hogy a választási kampány szinte több mint egy évvel a választások előtt kezdődik, és elkezdi átvenni a híreket. Nagyon bosszant minket, hogy mennyire agresszívvé vált a kampány, ahol csak azt látod, hogy az egyik jelölt “sértegeti” a másikat. Nem túl pozitív a kampány, nagyon sok negatív kampányolás van, és sokakat nagyon zavar, hogy mennyi pénzt költenek a kampányokra, holott ezt a pénzt más célokra is használhatnának. Több milliónyi, sőt milliárd dollárt fognak költeni egy-egy kampányra, és akkor még nem is beszéltünk a Super PAC-ekről, ahol magáncégektől származó meghatározatlan mennyiségű összegek mennek negatív kampányt szolgáló hirdetésekre. Ez elég frusztráló. Nagyon sok amerikai ugyanazokat a dolgokat szeretné rendbe hozni. Mindenkit nagyon zavar a gazdasági válság, mindenki szeretné, ha nem lennénk olyan háborúkban, amelyeket valójában nem is értünk. Ugyanakkor az út, hogy mit gondolunk helyesnek, ami a megoldást illeti, nagyon különböző konklúziókat eredményez. Ez kissé problematikus.  

A liberálisabb oldal, általában a legtöbb demokrata, akivel beszéltem, egy bizonyos szinten csalódott Obamában. Azt hiszem, ezt meg lehetett volna jósolni, mert amikor megválasztották úgy néztek rá, mint egy messiásra, és hihetetlen támogatottsága volt, de a politika általában nem csak egy emberről szól, aki a döntéseket meghozza. Úgyhogy akármi is történt, ez nem az Obama-show, ez a kormány, ez a republikánusok és a demokraták, és bizonyos dolgokat egyszerűen nem végeztek el az utóbbi négy évben. Aztán ott van Mitt Romney. Úgy gondolom, gazdaságilag erős, ezért azoknak az embereknek, akik nagyon szeretnék, hogy valaki kihúzza Amerikát a válságból, ő egy tisztességes választás a vállalkozóként és üzletemberként elért gazdasági sikerei miatt. Ugyanakkor komoly kérdések is felmerülnek az ő esetében. Úgy gondolom, pszichológiailag kicsit bizonytalanok az emberek azzal kapcsolatban, hogy egy mormon legyen az elnök. Ez egy olyan vallás, amit nem igazán értünk, és valami olyan, ami egyeseknél nem „fekszik jól”. Továbbá vannak vitatható esetek: hazugságok, olyan dolgokat mondott a viták során, amelyek szó szerint nem voltak igazak, illetve néhány más véletlenül kikerült felvétel arról, hogy nem akarja támogatni a lakosság 47%-át, mert csak kihasználják a rendszert. Ezek ellentmondásos kérdések.  

Elégedett vagyok a viták menetével, mivel igazán szakpolitikai és gazdasági kérdésekkel foglalkozunk, és kevésbé értékrendi vagy ideológiai kérdésekkel. Úgy gondolom, hogy egyes korábbi választások Amerikában olyan dolgokra koncentráltak, amelyekkel a mi rendszerünkben nem is az elnök foglalkozik, ilyen például a melegházasságról szóló vita, vagy a melegek a katonaságban, az abortuszhoz való jog. Amerikában ezek olyan kérdések, amelyekről az állam szavaz, így minden államnak különböző törvénye lehet ezekről. Így az, hogy ezeket átvették az elnöki vitába, szinte elvett a többi dologtól, amiről beszélnünk kellett, mint például “Különböző háborúkban vagyunk, jó, hogy részt veszünk bennük? Más háborúkba is belekeveredhetünk, azokban részt vegyünk? Milyen a gazdaságunk? Hogyan javítsuk meg?” Örömmel mondhatom, hogy legalább ezek a kérdések szóba kerülnek, és van egy igazi hagyományos bal-jobb törésvonal, konzervatív-liberális megosztottság. A mi liberális oldalunk, értelemszerűen nagyon más. Ezek teljesen más fogalmak, nagyon különböző Közép- és Kelet-Európától…

L.J – Igen, tisztázzuk, hogy itt most az amerikai értelemben vett liberális és konzervatív irányzatról beszélünk.

E.M.S – Amerikában hagyományosan a liberális és konzervatív megnevezéshez folyamodtunk, ami számunkra azt jelenti, hogy a liberálisok társadalmi értelemben a szociális programok növelése mellett érvelnek, például több pénzt az iskoláknak és a nyugdíjprogramoknak, a jóléti rendszereknek. Ugyanakkor megpróbálnak kiszállni a háborúkból, és megreformálni a gazdaságot. Valószínűleg picivel több adókat von magával a gazdagok számára, anélkül, hogy a szegényeket megadóztatnák, úgyhogy kicsit Robin Hood jellegű terv. A hagyományosan konzervatív nálunk pedig az volna, hogy gazdaságilag független egyének vannak, ezért nem kell túl sok pénzt adni jóléti intézkedésre. Tehát valószínűleg kevesebb forrás jut a szabad művészetek számára, a felsőoktatásnak, de többet költenének talán a hadseregre, jobban koncentrálnának arra, hogyha meg kell védeni az országot, akkor képesek legyünk rá. Ha egy embert megadóztatunk, mindenkit meg kell, és általában, a republikánusok kötöttek egy szövetséget, hogy nem fognak támogatni olyan törvényeket, amelyek növelik az adókat, ami szintén problematikus lehet. Tehát az adóemelés ellen vannak minden eszközzel, annak ellenére, hogy Amerikában egészen alacsony adók vannak az európai országokhoz képest. Úgyhogy ez egy egész más rendszer. De ezzel van dolgunk, és ez egy igazi konzervatív-liberális törésvonal a mi értékrendünk szerint. Ezért igazából tényleg egy olyan szavazás van, ahol el kell döntened, hogy az egyik utat akarod-e, vagy a másikat? Nagyon világos. Nem két középen levő pártról van szó. Nem olyan centristák, mint korábban voltak.   

L.J – Úgy gondolod, hogy az amerikai szavazó tudatában van ennek a törésvonalnak? Mondjuk a magyar szavazókhoz képest?

E.M.S – Igen.

L.J - Mert Magyarországon, azt hiszem, nem látják olyan tisztán a választók a pártjuk gazdasági, ideológiai hátterét. Sokkal inkább személyiségre szavaznak. Mennyire szól az amerikaiak szavazata Barack Obamának vagy Mitt Romneynak, mint személyeknek és mennyire annak, hogy valaki mondjuk hagyományosan republikánus vagy demokrata, és mennyi a szakpolitikáknak? Hogyan látod ezt?

E.M.S – Amikor interjút készítek emberekkel, talán nem ilyen egyértelműen fogalmazzák meg, mint ahogyan én most, mert én elemző vagyok, de az egy vagy két ciklussal ezelőtti választásokhoz képest nem hallok annyit az abortuszról, nem hallom őket beszélni arról, hogy valaki keresztény vagy sem. Ezek a dolgok nincsenek benne a közbeszédben. Az emberek ténylegesen az adókról beszélnek, és arról, hogy egy vállalkozás mennyire legyen független. Így még akkor is, ha nincsenek tudatában ennek, az átlagpolgár politikai retorikája elmozdult az inkább morális alapú, érték alapú témáktól a gazdaságpolitikai kérdések irányába.

L.J – Van korreláció a gazdasági válsággal? Például az a tapasztalatom, hogy a Clinton-éra alatt, amikor Amerika nagyon prosperáló időszakban volt ezek a(z ideológiai) témák felszínre kerültek és jelentős kérdésekké váltak, sőt még a Bush-korszakban is, amikor egészen más problémák voltak. Hogyan látod ezt most?

E.M.S – Egyetértek azzal, amit mondasz, hogy, ha prosperáló időszakban vagyunk, ha úgy gondoljuk, hogy a dolgok elég jól működnek, ha az országnak nincs adóssága, ahogyan a Clinton-érában volt, akkor megvan a szabadságunk, hogy megkérdőjelezzünk dolgokat a gazdaságon kívül is. Nem voltunk háborúban, bár mindig egy kicsit háborúban vagyunk, attól függ, hogyan értelmezed a háborút. Amerikai nézőpontból ez egy kicsit ellentmondásos, de természetesen, amikor prosperálóbb időszak van, akkor “finomhangolhatod” az országot és megkérdőjelezhetsz dolgokat az „alapokon” túl is, habár úgy gondolom, hogy a gazdasági válság lenyúlik a csupasz alapokig, hogy mit akarsz, hogyan működjön a kormány, amin nem kell annyira aggódni, amikor egy nemzet virágzik. És ez természetesen nem csak egy amerikai válság. Ugyanezt látod Magyarországon és Angliában, Franciaországban és mindenütt máshol. Egy kicsit más politikai vita alakult ki. Azt hiszem 2010 Magyarországon fordulópont volt. Személy szerint úgy gondolom, hogy az emberek valami olyasmire szavaztak, ami egy erős véleménynek tűnt, ami elintéz dolgokat, hogy úgy gondolták, hogy komoly döntéseket kellett meghozni az ország számára, és az országnak előre kellett lépnie egy nagyon határozott és erőteljes módon, és szerintem ezt tükrözték a szavazatok. Valójában a 2010-es választások megtörték a két párti spektrumot, ami Magyarországon létezett a korábbi választásokon. Nem látom, hogy valaha előfordulhatna Amerikában, a kétpólusú pártrendszer áttörése. Magyarország szerencsés, hogy többpártrendszere van. Ténylegesen a lehetőségek szivárványa. Még akkor is, ha többségi vezetés van az egyik oldalon, még mindig vannak különböző pártok. Amerikában igazából tényleg csak két választásunk van. Van még a Tea Party mozgalom, aminek vannak saját képviselői, meg a Libertariánus mozgalom, de ezek sohasem kapnának jelentős támogatottságot, mert az emberek úgy éreznék, hogy egy elveszett szavazat lenne valamelyik oldalon, ha rájuk szavaznának. 

L.J – Ez Magyarországon is létezik. Habár azt mondod, egy szivárvány van, úgy gondolom, hogy sok embernek vannak hasonló érzéseik a kis pártok tekintetében.

E.M.S – Igen.

L.J – Végiggondolva, amit mondtál, sokan panaszkodnak, hogy nem igazán kapnak egy képet arról, hogy milyennek kellene Amerikának lennie. Úgyhogy amit mondtál úgy vélem alátámasztja, hogy ez a választás sokkal inkább szakpolitikáról szól. Személy szerint szerintem valójában leginkább a gazdaságról szól, semmint ezekről az ideológiai kérdésekről.

E.M.S – Hosszú ideje először Amerikában, legalábbis az én felnőtt életem alatt, ez az első alkalom, hogy igazán meg kell kérdőjeleznünk, hogy mi a célja egy kormánynak. Egészen arra az alapkérdésre csupaszodott le a vita, hogy a kormány azért van, hogy békén hagyjon, és olyan törvényeket hozzon, ami csak a kereteket szabja meg, vagy a kormány azért van, hogy tetőt építsen a fejed fölé? Te építed a házadat, vagy a kormány építi helyetted? Igazából így lehet lebontani ezt a helyzetet, és azt mondanám, hogy Magyarországon másként van, mert társadalmi értelemben a ti konzervatív pártotok lenne, amit a mi demokrata pártunk képvisel. Tetőt adnánk a fejetek felé aztán onnantól kezdve tietek a ház, míg a liberális pártotok inkább olyan lenne, mint a mi republikánus pártunk, abban az értelemben, hogy adok neked egy alapot, építsd rá a házadat és így az erősebb lesz, és pontosan úgy lesz megépítve, ahogyan te akarod. Úgyhogy ez nagyon vicces, sokáig tartott mire ténylegesen megértettem a magyar politika bal-jobb törésvonalát, mert egészen más, mint a mi bal-jobb törésvonalunk. Mert gazdaságilag viszont a ti jobboldalatok olyan, mint a mi jobboldalunk és a baloldalatok meg, mint a mi baloldalunk. Habár folyamatosan figyelni kell az átfedésekre és arra, hogy hol vannak a törésvonalak. Azt hiszem izgalmas választás lesz. Ugyan megvan a magánvéleményem, örülök, hogy a gazdaságról beszélünk, és arról, hogyan kellene működnie egy kormánynak.    

L.J – Említetted, hogy sokakat zavar, hogy a viták agresszívvé váltak. Úgy gondolom, hogy a kampány mindig ilyen, a reklámokkal stb., de a második elnöki vitában nagyon sokan úgy érezték, hogy a jelöltek megsértették egymás személyes terét, félbeszakították egymást és ez nem tetszett nekik. Azt hiszem mindkét jelölt sok független szavazót veszített emiatt, akik még nem döntötték el, kire szavaznak. Szerinted a viták tükrözik a kampány egészét? Vagy a jelöltek kulturáltabban, “elnökiebben” viselkednek, amikor 67 millió nézőt próbálnak meggyőzni.

E.M.S – Van egy olyan érzésem, hogy ez a klasszikus “Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?” kérdés, mert vajon az elnök “udvarol” a választóknak előbb, vagy a választók diktálják az elnöknek, hogy mit gondoljon, hogyan kellene viselkednie? Mivel a kampány annyira vizuális, és mivel a két választási lehetőségedet és a kettejük interakcióját figyeled, a kampánystratégák úgy érzik, hogy ez egy dinamikus vitát kíván, ami agresszívvé válik. Úgy gondolom meg kell kérdőjelezni, hogy mit értünk erős vezető alatt. Obama például az első vitában nem szerepelt olyan jól, mert passzívnak tűnt, talán kicsit „laissez-faire”-nek. Miközben Mitt Romney agresszívebbnek tűnt, holott, ha azt elemezzük, amit Mitt Romney és Obama mondott, ha csak leiratokat olvastunk volna, lehet, hogy másképp gondolnánk. Ha csak a személyiséget nézzük, akkor Mitt Romney győzött. A második vitában Obamát egyértelműen trenírozták, hogy agresszívebb, proaktívabb legyen, és legyenek támadási stratégiái. Úgyhogy nem könnyű, mert azt mondjuk, nem akarunk támadási stratégiákat, de a közvélemény-kutatások szerint úgy tűnik, mégis ez működik jobban. Az ember azt reméli, hogy egy nap eljutunk arra a pontra ahol két elképesztő jelölt vitázik, akik egy civil vitát folytathatnak, amiben mindenki a programjáról beszél, de azt hiszem, ahogyan a televíziót működtetik Amerikában, (ahol még a hírek mögött is zenei aláfestés van) egyszerűen ahhoz vagyunk szokva, hogy minden olyan, mint egy Schwarzenegger film! Tehát még a vitáinkban is lufik meg konfetti van, és zene és fanfár! Ahhoz vagyunk szokva, hogy szinte olyan, mint egy szappanopera, és akik felkészítik a jelölteket, tudják ezt. Mégis ez az egyik dolog, ami miatt a legtöbbet panaszkodunk, mert nincsenek már civil viták. Ha jól emlékszem, nem volt Magyarországon vita a legutóbbi választásokon? Nem, nem volt. Érdekes mód, úgy gondolom, hogy Magyarország valójában az amerikai stratégiákból vesz át.  

L.J – Ezt szerettem volna megkérdezni tőled. Mit gondolsz, mit tanulhat Magyarország, vagy mit integrált Magyarország az amerikai példákból?

E.M.S – Készítettem interjúkat a Fideszhez kapcsolódó magyarokkal, akik explicit módon azt mondták, hogy figyelték az amerikai stratégiákat, különböző időszakokban alkalmaztak amerikai tanácsadókat coachingra, mert ez tűnt célravezetőnek, vagy a győzelemhez vezető útnak, illetve egy lehetőségnek egy stabilabb pártkötődés kialakítására. Gond van az új generációval. Azzal hogy ténylegesen egy erős, stabil pártkötődést alakítsanak ki, mint ahogy nálunk van Amerikában, ahol a nagymamád republikánus volt egész életében, vagy az anyukád demokrata volt egész életében, mert Amerikában, ha egyszer megtaláltad a politikai identitásodat, nagyon nehéz megváltoztatni. Nagyon erősen azonosulsz vele, míg Magyarországon ez sokkal kevésbé körülvonalazott. Az emberek változtattak már jó néhányszor pártot a párt fluktuáció természete miatt, és a pártok között létrejövő változó szövetségek és elköteleződések miatt. De egyértelműen, ha egy konkrét pártot nézünk, a Fidesz mindenképp sokat vett át a stratégiákból. A Fidesz is elkezdett korábban kampányolni, nem csak az utolsó hat hónapig várni, így a kampány mindig egy kicsivel korábban jött a tényleges választások előtt. A taktikák, ahogyan a kampányokat felépítik, és még a beszédírás és a retorika is megváltozott, és úgy gondolom, sokkal inkább amerikai stílusú. Az egyénen múlik, hogy ezt jónak vagy rossznak tartja, de sikeresnek bizonyult az ő esetükben. Úgy gondolom, hogy Gyurcsány Ferenc is átvett ebből az amerikaiabb stílusú vita stílusból és a színpadi előadásmódból. Nem tudom, hogy más pártok mennyire vesznek át kampánymódszereket. A Lehet Más a Politika főleg a német zöld modellből merít, ha már egy másik pártot másol. Egyértelműen Gyurcsány és Orbán, mint a szembenálló felek megtestesítője tekinthetők ennek a mintájának… 

L.J – A modern kommunikátorokként tekintenek rájuk.

E.M.S –Igen.

L.J – Lényegében ők találták ki ezt a modellt.

E.M.S – Ez a két személy a nehézsúlyú ellenfél. Azt hiszem, mindenki ezt mondaná, nem vagyok egyedül ezzel.

L.J – Egy utolsó kérdés. Mennyire polarizált szerinted az Egyesült Államok? Mit látsz, mennyire egységes és milyen a társadalmi összetartás Magyarországhoz képest? 

E.M.S – Úgy gondolom, hogy Amerikában például vannak az embereknek más pártállású barátai, de valószínűleg nem nagyon beszélnek politikáról, ha tudják, hogy valaki a másik oldalhoz tartozik. Szerintem ez hasonló Magyarországon is, sőt talán még inkább így van. Sok embernek, akivel beszéltem, csak azonos politikai ideológiával rendelkező ismerősei vannak. Talán MSZP, az SZDSZ és az LMP tekintetében ez nem számít annyira, ők tudnak egymással beszélni, de egy MSZP-s és egy Fideszes nem lesz legjobb barát, nem fognak tudni annyit beszélgetni. Úgyhogy, van valamennyi átmenet a bal-jobb törésvonalban Magyarországon, vagy legalábbis külön-külön a jobboldalon belül és a baloldalon, de, ami a bal-jobb törésvonalat illeti, elég megosztó Magyarországon. Amerikában hasonló. Személy szerint nincs annyi barátom a másik oldalról. Nagyon nagy élmény volt számomra, hogy interjúkat készíthettem emberekkel, és elmondhatták, miért éreznek úgy ahogy, anélkül, hogy fel kellett volna fednem a politikai elkötelezettségemet, mert szerintem ez egy nagyon egészséges módja a tanulásnak. Remélem, hogy mind Amerika és Magyarország megtanul egészséges párbeszédet folytatni a másik oldallal, mert, ahogy mondtam, Magyarországról is, mindnyájan tudjuk, melyek az ország problémái, egyszerűen csak nagyon különböző elképzelésünk van arról, hogyan jussunk el a megoldásukhoz. Amikor ténylegesen elkezdjük megkérdőjelezni, mit gondolunk a helyes útnak, valószínűleg rájövünk, hogy sokkal inkább hasonló utakon járunk, mint gondoltuk volna. Én ebben reménykedem.

Ha szeretnél többet megtudni a Projekt Amerikáról látogass el Facebook oldalunkra!

https://www.facebook.com/pages/M%C3%A9lt%C3%A1nyoss%C3%A1g-Politikaelemz%C5%91-K%C3%B6zpont/94208108737?v=wall

0 Tovább

A nyugattalan Magyarország. Go West!

Hogy Magyarország nyugattalan volna?! - kaphatják sokan fel a fejüket a Méltányosság legújabb könyve „A nyugattalan Magyarország” címe hallatán. Talán elírás, s nyugtalanságra gondoltak a szerzők. Vagy éppenséggel helyeslően bólogatnak, hogy bizony-bizony, az utóbbi két évben az Orbán-kormány leradírozta hazánkat Európa térképéről. Csakhogy, amikor nyugattalanságról beszélünk, sokkal mélyebb folyamatokra gondolunk, mint az aktuálpolitikai események. Nyugatosságunk ugyanis nem elveszett, hanem valójában soha nem is létezett. Csak ismétlődő felzárkózási kísérletekkel büszkélkedhetünk, amelyek keretében a nyugatra vágyó kevesek hadakoztak a mozdulatlan, mozdíthatatlan tömegekkel, többnyire eredménytelenül. A követési távolságot Széchenyi óta szigorúan betartjuk. Nem értük utol, nem szakadunk le, nagyjából ugyanúgy döcögünk a Nyugat után, mint mindig. Több száz éves hagyományról van tehát szó. A rendszerváltást követően úgy tűnt, végre sikerrel jár legújabb kori felzárkózási kísérletünk. Kiépültek a demokratikus intézményrendszerek, kialakult a piacgazdaság. Európai Uniós csatlakozásunk óta úgy éreztük, hogy végérvényesen a Nyugat részét képezzük, valami azonban mégis hiányzik. Ez nem más, mint a nyugatosság esszenciája. Az a plusz, ami az intézményrendszeren felül az évszázadok során rárakódott a nyugati társadalmakra, és amit nem lehet húsz év alatt elsajátítani. Legalábbis úgy nem, ha a jogállamiság és az intézményrendszer védelme az egyetlen mérőfoka a nyugatosságnak

Természetesen fel lehet tenni a kérdést, akarunk-e, tudunk-e, kell-e nyugatossá válni? Egyáltalán mi teszi nyugatossá egy nemzetet? Ahhoz, hogy nyugatoss(abb)á tudjunk válni, előbb meg kell érteni azt, hogy mitől s miként működik mindaz, ami a nyugati rendszer lényege. Félig már valóban megérkeztünk egy nyugatos világba. Azt hittük a rendszerváltással teljesítettük a feladatot, de ez még messze nem elég. Az alváz kétségkívül meg van, de hiányzik a kaszni. Mit kezdjünk tehát a félárva nyugati intézményrendszerrel, amelyről ordít, hogy hiányzik mellőle egy nyugatias társadalmi felépítmény? Mit kezdjünk azzal, hogy visszatért a magyar történelem? Mit kezdjünk torz vitakultúránkkal és a nyilvánossággal? A kormányzás állapota körül vajon milyen teendőnk van? Mit kezdjünk az önismétlő gazdaságpolitikával, az olyan gazdasági függőségeinkkel, mint például az energiaimport? A mindezekbe belebetegedett társadalommal? Összességében, mit kezdjünk nyugattalanságunkkal? Ezt a kérdést jártuk körül könyvünkben külföldi példákhoz és saját történelmünkhöz folyamodva, hogy alternatívát kínáljunk arra, hogyan lehetne megközelíteni az általunk kívánatosnak tartott irányt. S hogy mire jutottunk? Addig nem lesz nyugatosság, míg a szembenálló felek nem tudnak kiegyezni abban, hogy egyaránt demokraták. Ez ma nincs így.  Amíg nem alakul ki a „társadalmi igényesség” a politika felé, amíg nem épülnek ki azok a független, civil intézmények, amelyek kezelik azokat a problémákat és konfliktusokat, amelyeket nyugati társadalmakban hazánktól eltérően a közösség, és nem a politika „old meg”, addig nem tudunk közelíteni a Nyugathoz. Hazánkban ugyanis hiányzik a nyugatosság két létfontosságú ismérve. A társadalmi kohézióra és demokráciára nevelés formális és informális intézményei, és a történelmi hagyományokkal való szembenézés, ennek révén az önkorrekció és változtatás képessége. Ezek nélkül hiába a nyugatos intézményrendszer, hiába piacgazdaság sosem lesz „egészen” nyugatos Magyarország. Rossz hírünk az olvasóknak, hogy ez időbe telik. A Nyugat sem egyik napról a másikra vált olyanná, amilyen. Jó hírünk azonban, hogy nyugatosnak nem születik az ember, hanem azzá válik. A Nyugat tehát tanulható. Könyvünkkel ehhez a tanulási folyamathoz szerettünk volna hozzájárulni.     

 

0 Tovább

Rossz ma Magyarországon nőnek lenni?

 

A Newsweek magazin a nőkről szóló számában rangsort közöl arról, hogy hol a legjobb és a legrosszabb nőnek lenni ma a világon. Miközben az oktatási és egészségügyi kategóriákban hazánk megelőzi még a világelső Izlandot is, a jogi és politikai mutatói elmaradnak a fejlett, demokratikus országokétól. Jó sokáig görgethetjük lefelé a listát, mire Magyarországhoz érünk, ugyanis 165 vizsgált országból csupán 112. helyen áll. Hogyan lehet, hogy uniós országként ilyen mértékben le van maradva az élbolytól? Ilyen rossz volna ma Magyarországon nőnek lenni?

Hazánk valós helyzete nem annyira aggasztó, mint amire a besorolása következtetni enged. Miközben tudjuk, hogy az ilyen típusú rangsorokban rendszerint azok a nyugati országok jeleskednek, ahol az alkotmány védi a nemi egyenlőséget, és törvény tiltja a diszkriminációt, mégis, számos ország gyengébben teljesít, mint azt jogrendszere vagy gazdasági fejlettsége indokolná. Magyarország évek óta ezen országok körébe tartozik. Ha pusztán a Newsweek női jogokat és életminőséget vizsgáló felmérésén elért helyezés alapján próbálna valaki képet alkotni hazánkról, azt hihetné, hogy az egy harmadik világbeli ország. Az azonban némi gyanakvásra adna okot, hogy az öt vizsgált terület közül – jog, egészség, oktatás, gazdaság és politika – két kategóriában, az egészség (100-ból 91,9) és oktatás (96,9) terén hajszálnyira megelőzi az összesítésben első Izlandot (egészség: 90,5, oktatás: 96,7). Valami tehát nem stimmel. Azok a kategóriák, amelyekben sokszor jóval fejlettebb országok is gyengébben teljesítenek, nálunk kiemelkedően jók, miközben mások feltűnően rosszak hozzájuk képest.

Nem véletlen, hogy a jogi kategóriában – amely többek között a családon belüli erőszak, valamint a házasságon belüli nemi erőszakra vonatkozó törvényeket vizsgálja - teljesített a legrosszabbul (19,6) Magyarország. Hazánkban évente 50-150 halálos áldozata van a családon belüli erőszaknak és minden ötödik nőt bántalmazott már a partnere. Gyakran rosszallóan rázzuk a fejünket, hogyan bánnak a nőkkel világszerte, mégsem tűnik fel, hogy idehaza hetente hal meg egy nő saját élettársa kezétől. Ez a riasztó adat szorosan összefügg a politika kategóriájával, amelyben Magyarország a második leggyengébb eredményt érte el (36,0). Miközben a gazdaság (70,2) világában egyre több nő tud érvényesülni, addig alig ül a parlamentben női képviselő. Nem csoda, hogy ilyen alacsony a nők jogi státusza. Magyarországon még sosem volt női miniszterelnök vagy köztársasági elnök, és a legfőbb közjogi méltóságok közül is csupán egyszer volt női házelnök, Szili Katalin személyében. Ha ilyen kevés nő jut be a parlamentbe, mitől javulna a helyzetük?

Lehet érvelni azzal, hogy olyan fejlett országok, mint például a listán 4. helyen szereplő Dánia is csak 2011-ben választott először női miniszterelnököt, azonban a nők politikai képviselete ettől függetlenül sokkal nagyobb náluk (78,4). Nem véletlen, a ’70-es években szinte minden párt kvótát vezetett be, amely olyan eredményesnek bizonyult, hogy mára már feleslegessé is vált, 1994-ben el is törölték. Pusztán egy női kvóta bevezetése hazánkban, akár országos, akár a pártok szintjén jelentős mértékben előrébb sorolná az országot a nemzetközi összehasonlításban. Ehhez egyébként kvóta sem kellene, pusztán mentalitásváltás. Külső társadalmi igény és valódi politikai szándék, hogy a nők nagyobb szerepet, beleszólást, hatalmat kapjanak a döntéshozásban. Nem kirakatbábúnak, „biodíszletnek” kellenek a nők a parlamentbe, hanem azért, hogy hangot adjanak azoknak a problémáknak, amikre nem figyelünk eléggé. A változások tehát nem a számok „kozmetikázása” céljából fontosak. Nem az a lényeg, hogy végre valamiben akár a lista élére is ugorhatnánk, hanem hogy jelentősen javulna az ország lakosságának életminősége. A nők politikai jelenléte ugyanis nem csak a nőket érintő kérdések figyelembevételéhez járul hozzá, hanem pozitívan érinti az oktatást, az egészségügyet és a szociálpolitikát is. Ráadásul minél nagyobb a nők aránya a törvényhozásban, annál kiegyensúlyozottabb a politikai légkör, és annál jobb a demokrácia minősége.

1 Tovább

Szenvedélyes demokraták

Eseménydús hetet tudhatunk magunk mögött a magyar-amerikai kapcsolatok terén. Látogatást tett hazánkban Hillary Clinton jelenlegi, és Condoleezza Rice korábbi amerikai külügyminiszter, felavatták Ronald Reagan szobrát, valamint megnyílt a Tom Lantos Intézet. A külföldi politikusok jelenléte, egyfelől rávilágította ezekre az eseményekre a figyelmet, másfelől részben el is homályosították azok üzenetét. Két olyan amerikai politikusnak állítottak emléket hazánkban, akinek sokat köszönhet az ország, és akitől sokat tanulhatunk a pártok feletti együttműködésről, csakúgy, mint a szabadság és demokrácia tiszteletéről.

A Lantos Intézet megnyitóján Hillary Clinton a következőképp fogalmazott: Tom úgy gondolta, pártoktól függetlenül alapvetően mind azonos oldalon állunk. A szabadság és demokrácia oldalán. A rendezvény legfontosabb tanulsága is pont a pártok közötti összefogás volt, hiszen a Jobbik kivételével minden parlamenti párt támogatta az alapítvány létrejöttét. Annette Lantos, Tom Lantos özvegye háláját fejezte ki a pártok együttműködéséért és egységéért, míg Martonyi János külügyminiszter külön kiemelte és megköszönte az MSZP részéről felszólaló Balogh András szavait a kollektív jogok, a transzatlanti kapcsolat és a nemzeti egység eszméinek fontosságáról.

Úgy tűnik, ha számtalan dolgot másként is látnak, a szabadság és demokrácia fontosságának kérdésében közös platformra talált a kormánypárt és az ellenzék. Megdöbbentő egy olyan politikai légkörben, ahol évek óta semmilyen konszenzuskészséget nem látni, holott ez volna a természetes. De hiába honol kivételes pártpolitikai egység ezen a téren, ha társadalmi szinten nem érvényesül. Idehaza a szabadság és demokrácia csak akkor foglalkoztatja az embereket, ha valami személyes érdeksérelem éri őket. Napi szinten nincs benne az „értékkészletükben”, holott a demokrácia nem pusztán államforma, életforma is.

Az amerikai kultúra alapja a demokrácia és szabadság eszményének gyerekkortól való szenvedélyes szeretete. Ez nem jöhetett volna létre tudatos, az otthonokban, óvodákban, iskolákban kezdődő és élethosszig tartó demokratikus nevelés nélkül. „Mi a demokrácia?” Teszik fel az amerikai iskolák, évtizedek óta a kérdést, a válasz pedig nemes egyszerűséggel az, hogy „Mi. Mi egy demokrácia vagyunk.” Magyarországon ezzel szemben azt látjuk, hogy azok számára, akiknek a rendszerváltás idején még fontosak voltak ezek az értékek mára már elvesztette jelentőségét a szabadság és demokrácia fogalma, míg a társadalmi nevelés szintjén semmilyen törekvés nincs a demokratikus kultúra megteremtésére. Így az, az új generációk számára sem evidencia, sem érték nem lesz. Funkcionális analfabéták lesznek a demokrácia terén. Épp ezért az olyan szimbolikus események, mint a Reagan szoboravatás vagy a Lantos Intézet megnyitója, fontos kultúraformáló hatással bírnak, hiszen emlékeztetnek minket e fontos értékekre

Tom Lantos igazi amerikai és nagy magyar volt. Élete végéig szolgálta, védte a szabadság, demokrácia és tolerancia értékeit. Míg a magyarok történelmi okokból többnyire csupán „plátói viszonyt” folytathattak ezek gondolatával, Tom Lantos választott hazájában arra törekedett, hogy az egész világ számára elérhetővé tegye az amerikai ideált. Gyermekei, unokái megőrizték nyelvünket, kultúránkat, most Magyarországon a sor, nekünk kell meg tanulni az ő nyelvükön beszélni. A szabadság és demokrácia szenvedélyes szeretetének szavaival.

 

0 Tovább
«
123

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek