Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Mit keres Kína Afrikában?

Csery Péter bejegyzése

Kína vezetői hamar rájöttek, ha el akarják érni a legfontosabb célkitűzésüket, hogy nagyhatalmi státuszba kerülve megdöntsék az USA hegemóniáját, akkor nem elégségesek a gazdaságban végrehajtott reformok, hanem kezelni kell az egyes gyengepontok jelentette problémákat is. Az "Achilles-ínak" közül talán az energiaforrások egyoldalúsága bír a legnagyobb kockázattal. Kína a közel-keleti kőolaj-függőségét megszüntetendő kidolgozott egy átfogó geostratégiát, melynek egyik fontos eleme az un. "afrikai játszma".

0 Tovább

Tigris hátán úszva: Kínai mentőöv Európának?

 

Klaus Regling, az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF) vezetője pénteken Pekingbe utazott, hogy rábírja Kínát az európai mentőalaphoz való hozzájárulásra. Az, hogy Európa nyíltan a fejlődő országokhoz fordul segítségért az euróövezeti válság megoldásához, újrarajzolja a globális gazdasági erőviszonyokat, egyidejűleg más színben láttatja Magyarország sokak által bírált közeledését Kínához. A jelenlegi események ugyanis arra engednek következtetni, hogy hazánk idejekorán felismert egy immár általánossá váló trendet.

Kína szerepvállalása az Európai válságkezelésben kétségkívül növelné politikai, gazdasági hatalmát a világban. Az Unió szorult helyzetéből kifolyólag olyan előnyös feltételeket támaszthat, amelyik legitimmé teheti a globális gazdasági szereplők körében, tovább csökkentve az Egyesült Államok és az Európai Unió eddigi dominanciáját. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy éppen az imént említett két hatalom Kína legfőbb exportpiaca. Nem érdeke az összeomlásuk, ezért nem feszítheti túl a húrt követeléseivel. Az EFSF támogatása részben Peking érdeke is. Milyen más alternatívája van ugyanis a szintén lassuló gazdaságú óriáshatalomnak? A nyugati fogyasztói társadalmak igényeire való termelést egyelőre nem válthatja ki a fejlődő országok közötti kereskedelem. Hiába Kína jelenleg India legnagyobb kereskedelmi partnere, a két ország között bonyolított forgalom alig hatoda a Kína és az Egyesült Államok közötti mozgásoknak. Ennek egyik oka, hogy infrastrukturális szempontból a világ még mindig a „történelmi” észak-dél tengely mentén történő kereskedelemre van berendezkedve. A BRICS országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és az újonnan csatlakozó Dél-Afrika) és a két globális nagyhatalom tehát továbbra is kölcsönösen függ egymástól.

Az euroövezet tagjainak felismerése, hogy nem képesek saját hajuknál fogva kihúzni magukat a mocsárból, azonban önmagában még nem elég, ha nem hiszik el a piacok, hogy ezúttal ténylegesen stabilizálják helyzetüket. Többek között ezért sem adott egyértelmű választ a kínai kormány az uniós megkeresésre. Ugyan Kína már most 500 milliárd dollárnyi európai államkötvény birtokában van, komoly biztosítékra van szüksége, ahhoz, hogy befektessen Európa jövőjébe. Úgy tűnik, hogy az euróövezet eltérő gazdaságai kockázatát egységesen nem merik finanszírozni, pusztán egyes országokét. Ezek közé tartozik Magyarország is. Idehaza azonban vegyes érzelmekkel fogadták azt a lehetőséget, amelynek potenciális eléréséért az EFSF képviselője most Pekingig utazott.

A Ven Csiao-pao kormányfő júniusi látogatását követő hazai kritikákat egyfelől az általános kínai terjeszkedéstől való félelem generálta, másfelől belpolitikai megfontolások. Az ellenzéki aggályokkal ellentétben azonban a két ország közötti viszony erősödése nem jelenti azt, hogy hazánk elfordulna az euro-atlanti értékrendtől. Pusztán a jól felfogott gazdasági érdek felismerése volt, nem ideológiai irányváltás. Az Egyesült Államok államkötvényeinek többsége is kínai kézben van, mégsem kérdőjelezné meg senki az amerikai demokrácia minőségét. Az euróövezet ma ugyanazon tigris után úszik, aminek hátára Magyarország sikeresen fel tudott kapaszkodni. A korábban felhozott érvek tehát furcsán hatnak annak fényében, hogy alig fél évvel később az egész Unió kelet felé fordul. 

0 Tovább

Ébresztő Európa!

 

Az elmúlt hetek az euró gyengélkedésétől voltak hangosak, egyes elemzők egyenesen az eurózóna szétesését, sőt, az unió megroppanását vizionálják. Így érthető, miért kapott eddig kevesebb figyelmet a kőolaj világpiaci árának alakulása, ám érdemes rendszerben gondolkozni, és az Európai Unió történetének legsúlyosabb válságát nem csak pénzügyi-politikai szempontból szemlélni.


A két legnagyobb referencia, a WTI és a Brent árfolyama már hosszú hónapok óta elvált egymástól, és az olló makacsul nyílik tovább. Míg a West Texas Intermediate index már tartósan 100 dollár alatt van, ezzel szemben a Brent rendre a 100 dollár feletti tartományban tartózkodik. Ez több szempontból is érdekes: egyrészt a 2008-as pénzügyi válság kiváltó okaként részben a rekordszintű nyersanyagárak is felelőssé tehetőek, legfőképp a világgazdaság motorját hajtó kőolaj ára. Persze felmerül rögtön a kétely, ugyanis a mostani olajár meg sem közelíti a 2008-as csúcsot, de számunkra nem is ez az érdekes, hanem a kőolaj átlagára az, ami leginkább aggodalomra ad okot. Ugyanis a Brent idei átlagára már most ostromolja a 2008-as évi átlagot, ahol az év végére begyűrűző válság által padlóra küldött olajár tudta (átlag szintjén) kompenzálni az év közepi csúcsot. Egyszerűen fogalmazva, a Brent jelenleg ugyanolyan drága, mint 2008-ban volt. És itt jön el a másik érdekes szempont, mégpedig az amerikai könnyűolaj konstans olcsósága. Ennek több oka is lehet, első és legfontosabb, hogy az USA-ban bekövetkezett „shale-gas-boom” (nem-konvencionális földgázlelőhelyek kitermelése) pár év alatt teljesen átformálta a világ legnagyobb gazdaságának energetikai szektorát, és a shale gas, mint a következő évtized meghatározó energiaforrása, gyökeres strukturális átalakítást indított el az Egyesült Államokban. Ami azt is eredményezte, hogy jelenleg az USA-ban a földgáz pontosan feleannyiba kerül, mint Európában, ami masszívan kihat az olajár alakulására (miközben ez éppen fordítva szokott történni). Ami nem is csoda, ugyanis ha a jelenlegi trend folytatódik Észak-Amerikában, azaz a közlekedés és villamos áram-termelés földgázra való átállítása, könnyen elképzelhető egy olyan forgatókönyv, hogy az USA 10 éven belül lecsatlakozik a közel-keleti kőolajról. Ennek biztonságpolitikai következményeit oldalakon át lehetne sorolni, ám a témánál maradva, felmerül a kérdés, mi köze ehhez Európának?


Ahhoz, hogy egy recesszióban, vagy stagnálásban lévő gazdaságot kimozdítsunk, és elindítsuk egy növekedési pályán, többek közt olcsó energiára van szükségünk. Ami jelen pillanatban Európában egy nem létező fogalom. Míg az USA kőszénből és földgázból önellátó (sőt, mindkettőből exportőrré válhat még az évtizedben), addig Európa nettó gáz- és szénimportőr, ráadásul mindkét alap energiaforrást (melyek szerepe esszenciális az áramtermelésben) cirka kétszeres áron szerzi most be az öreg kontinens, mint az újvilág. Ehhez a cechez pedig hozzáadódik a kőolaj árában tapasztalható, több mint 20%-os felár, sőt, Németország minapi döntése, hogy felhagy a nukleáris energiával (ami már meglévő erőművek esetén az egyik legolcsóbb termelési mód), tovább kerekíti a számlát (csak épp felfelé), ugyanis a tervezett megújulókkal való pótlás szép terv, csakhogy irgalmatlanul drága lesz.


És el is érkeztünk a lényeghez: Európa versenyképességéhez. Most pedig nem arról szeretnék értekezni, hogy az alapvetően szolgáltatóiparra átállított európai gazdaságok mennyire sérülékenyek (lásd Írország, vagy Görögország), szemben a hatalmas versenyelőnnyel rendelkező vegyes/termelő gazdaságokhoz (mint Kína, de akár az USA is). Hanem sokkal inkább arról, hogy az európai környezettudatosság jelen helyzetben hatalmas versenyhátrányt jelent az olyan pragmatikus gazdaságokkal szemben, mint Kína. Míg Németország lemond az atomenergiáról (de a széntüzelésről nem…), addig Kína mindenféle skrupulusok nélkül továbbra is átad kéthetente egy-egy széntüzelésű erőművet. Amíg Európa pénzügyi bailoutokkal próbálja talpra állítani nyikorgó gazdaságait, Kína monstre belföldi beruházásokkal vészeli át a likviditáshiány időszakát, legyen szó hatalmas vízi erőművekről, vadonatúj milliós városokról, gyorsvasutakról, kikötőkről, gyárkomplexumokról, vagy akár K+F-ről. Ahogyan az USA versenyelőnye is részben abból fakad, hogy a kőolaj kivételével vagy önellátó már, vagy exportőr nyersanyagokból, mely által továbbra is relatíve olcsó marad az energia ezen gazdaságokban, és ha fel kell pörgetni a gazdaság motorját, azt nem csak és kizárólag belső fogyasztásból tudja megoldani.


Így Európának is el kellene gondolkodnia arról, hogy melyek most a legfontosabbak: mi, európaiak mentsük meg a Földet, vagy próbáljuk egyben tartani a világ második legnagyobb gazdaságát és piacát (EU)? Ha az utóbbi a válasz, akkor – fenntartva a megújulók melletti elkötelezettséget – érdemes lenne kidolgozni egy olyan európai energiastratégiát, amely elsődleges prioritásaként a versenyképesség növelését jelöli ki, és nem a mindenáron való szén-dioxid kibocsátás csökkentést. Például a földgázra koncentrálva, ugyanis Németország sem fogja tudni mással (hacsak szénnel nem) kiváltani a kieső, nem mellesleg zéró emissziós nukleáris kapacitást. Akár az USA-ban az energiaszektort forradalmasító nem-konvencionális földgázra-, akár az Oroszországgal való stratégiai partnerség további mélyítésére koncentrálva. Mert bár rendre lerágjuk körmünket az oroszok miatt, azért a statisztikák szerint immáron 30 éve – két rövid időszaktól eltekintve – napra és köbméterre pontosan ellátják a kontinensünket a kék nedűvel, politika ide, vagy oda.


Summa summarum, az eddigi gazdasági paradigmákat fel fogja váltani egy merőben új, melyben az energiatermelés már nem egy sokadrangú tétel lesz (ami eddig kvázi ingyen volt). Ezt úgy látszik, hogy mind az USA, mind a BRIC országok látják, és fel is készülnek rá, és olybá tűnik, hogy csak az öreg kontinens reagál korához méltó sebességgel az új (t)rendre. Pedig a következő, akár már ősszel bekövetkező tőzsdei-pénzügyi krach nem New Yorkból fog indulni, de nem is Pekingből vagy Moszkvából, hanem sokkal inkább Brüsszelből. Épp csak azzal a különbséggel, hogy a felsorolt gazdaságok megközelítőleg sem fognak úgy megroppanni egy esetleges uniós recessziótól, mint az fordítva történt 2008-ban.

0 Tovább

Mi köze Dzsudzsák Balázsnak a magyar-kínai szerződésekhez?

 

Ha volt bombasztikus téma, amely az utóbbi hetekben leginkább szélsőséges táborokra osztotta a magyar blogoszférát akkor alighanem holtversenyben Dzsudzsák Balázs – a legjobbnak tartott magyar labdarúgó – dagesztáni szerződése, illetve a minap tető alá hozott magyar-kínai megállapodás volt. Utóbbival a blog keretein belül mi is foglalkoztunk már, érdemes talán azonban még egy bejegyzést a témának szentelni.

A két ügy ugyanis véleményem szerint meglepően sok hasonlóságot mutat, már ami a vita pro és kontra érveit illeti. Az egyik oldalon azok állnak, akik számára Nyugat-Európa az etalon, a keletről érkező hatalmas összegekre (legyen az a focista zsebébe vándorló milliók, vagy a hazánkba áramló tőke) olyan pénzként tekintenek, amely erkölcsi forrása meglehetősen megkérdőjelezhető. Illetve zsigerileg idegenkednek attól a keleti mentalitástól, amit a sport, illetve a gazdaság területén Kína, vagy Oroszország képvisel. A másik oldal érvei számosak: szerintük a pénznek nincs szaga, igenis ki kell használni az autokratikus rezsimek által felkínált milliókat. Szerintük az olyan nagyhatalmak, mint Oroszország, vagy Kína sikerre ítéltettek és jól jár az ország, vagy sportoló, amelyik a jövőjét ehhez köti.

Ezek a viták jól mutatják mennyire ambivalens a magyar társadalom Kelethez való viszonya. A legnagyobb különbség ugyanis nem abban áll, aközött, hogy nemcsak Magyarország, hanem akár Németország, akár Nagy-Britannia együttműködik Kínával, hogy mások a léptékek. Hanem abban, hogy ők úgy kötik meg a szerződéseiket, hogy tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy kulturálisan, mentalitásban hová is tartoznak. Magyarországon ugyanakkor minden ilyen esetben felhorgad valamiféle bizonytalanság saját identitásunkkal kapcsolatban. Nem arról van szó, hogy a kínai megállapodásokat, vagy a focista orosz szerződését bírálók lennének a „nyugatosak” és az ezek mellett lándzsát törők a „keletiesek”. Sokkal inkább arról, hogy a gyengülőben lévő Európai Unió perifériáján „kompország” lakói úgy érzik, hogy a „keleti szél” a jelenlegi helyett akár egy másik kikötőbe is sodorhatja Magyarországot. Nyugat-Európát is fenyegeti természetesen, hogy Kína végzetesen elhúz mellette a világgazdasági versenyben, vagy, hogy egyszer Manchester United-ot elpáholja valamilyen orosz oligarcha kirakatcsapata, mert az összes sztárjátékos odaigazolt. Azonban az ottani választópolgárnak, drukkernek eszébe sem jut, hogy ez veszélybe sodorhatja társadalmi berendezkedését, vagy kedvenc fociklubja létét. Miért? Mert a demokráciának, a pluralizmusnak, vagy éppen a focicsapatnak olyan mélyen gyökerező, a mindennapokban jelen lévő hagyománya van, amelyet megelőzhet, de meg nem kérdőjelezhet semmilyen keleti erő.

Idehaza nemcsak azért esik rosszul sok embernek, hogy egy sztársportoló Oroszországba megy, vagy Magyarországon Kína befektet, mert úgy érzik, hogy ez az eredményesség, vagy a morál szempontjából ez megkérdőjelezhető. Inkább van egyfajta érzet, hogy ennek a srácnak „nem ott van a helye”, vagy, hogy ez a szerződés valamiképpen nem illeszkedik a karakterünkbe. Magyarország – amely az elmúlt két évtizedben egyértelműen a Nyugat felé orientálódott – most mintha elbizonytalanodott volna, nem állítom, hogy elindultunk Kelet felé, azonban tény: kizárólag a materiális javakat tekintve sok esetben, már nemcsak kizárólag a Nyugat a vonzó lehetőség, ugyanakkor annak egyéb értékeit nem sikerült igazán sajátunkká tenni. Ez a nehezen kitapintható, de kétségkívül létező bizonytalanság érzés átjárja ezeket a vitákat, jelezve a társadalmi identitásunkban megbúvó kétségeinket.

0 Tovább

Keleti szél

 

Úgy tűnik, Orbán Viktor oldja fel azt az európai dilemmát, hogy hogyan lehet jó gazdasági kapcsolatokat ápolni olyan államokkal, amelyek finoman szólva elutasítják az európai kultúrkör szabadságra és toleranciára alapuló értékrendszerét. A miniszterelnök már 2010 novemberében a Magyar Állandó Értekezleten kijelentette, hogy a következő évtizedben nem ideológiai, hanem gazdasági alapokra kell helyezni az ország nemzetközi kapcsolatait, hangsúlyozva azt, hogy a világgazdaságban jelenleg keleti szél fúj. Ezt az elméleti konstrukciót a gyakorlatba is átültette a kormányfő, hiszen a mostani kínai kormányfői vizitet megelőzte a magyar miniszterelnök 2010-es sanghaji látogatása a világkiállításon, s a két ország gazdasági kapcsolatit Fellegi Tamás a magyar-kínai gazdasági kapcsolatokért felelős kormánybiztos is próbálta szövögetni.

Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a „civilizációk összecsapását” Orbán Viktor szerint a keleti világ, a feltörekvő Kína vezérletével fogja megnyerni, s éppen ezért nem árt, ha az ország végre a nyertes csapatban lesz. A mostani megállapodások (pl. logisztikai központ létesül Magyarországon; a kínai fejlesztési bank egymilliárd euróval támogatja a gazdasági kapcsolatok fejlesztését; a kínai-magyar kereskedelmi forgalom mértékét 2015-ig a jelenleginek több mint kétszeresére, húszmilliárd dollárra növelik) szerint hazánk lehet Kína első és egyelőre legfontosabb hídfőállása. Ennek persze megvan az ára: a magyar kormány meglehetően lakonikus módon vállalta, hogy elhárítja a nálunk befektetni óhajtó kínai vállalatok útjában álló bürokratikus akadályokat (kérdés, hogyan teszi és miért csak a kínaiak elől?), és az egymilliárd euróval is el kell majd valamikor számolni. Mindez tehát akár azt is jelentheti, hogy Orbán Viktornak lehetősége lesz beváltani ígéretét és új pályára, új útra terelheti a magyar gazdaság és társadalom fejlődését. Ezen a ponton azonban számos problémával és dilemmával kell szembesülnünk:

- Felvethető, hogy önmagában a gazdasági opportunizmus elégséges szervező elve lehet-e a következő évek politikájának? Bár a magyar-kínai gazdasági kapcsolatok megerősítése mellett a kormányzat nagy hangsúlyt fektet a kulturális kötőerők kiépítésére, de Magyarország „hazai terepe” az európai kultúrkör, s a második Orbán-kormány is egyfajta nemzeti, értékalapú gazdaságpolitikát próbál építgetni.

- Ezen a ponton felmerül az a kérdés – melyet egyébként a hazai sajtó is előszeretettel boncolgat –, hogy mit kezdjünk európaiként a kínai politikai struktúrával, Kína emberi jogi politikájával? Valóban érvényes-e az az orbáni tétel, hogy a pénznek nincs szaga és a nemzetközi kapcsolatokat a gazdasági, s nem az ideológiai alapok határozzák meg?

-        Húsbavágó kérdés lesz annak eldöntése, hogy Magyarország Európát képviseli a Távol-Keleten vagy pedig Kína előretolt hídfőállása leszünk Európában – ugyanis korántsem mindegy, hogy mely pozíciót választjuk.

- Ha mindezt még el is fogadjuk, s Kínára (éppen a kommunista múltunk miatt) mint történelmi szövetségesünkre tekintünk, akkor mit kezdünk azzal, hogy Orbán Viktor az 1949 utáni időszakot nem tekinti legitimnek, s a rendszerváltás óta eltelt 20 évet pedig elvesztegetett korszaknak tartja. Ennek fényében meglehetősen kérdéses, hogy a miniszterelnök hogyan tehet olyan kijelentést Ven Csia-pao-nak, hogy a két ország kapcsolatában a szövetséghez szükséges erős alapok megvannak, s „az elmúlt 60 év is megerősítette ezeket az alapokat”.

A fenti dilemmák természetesen nem jelentik azt, hogy hátrányos lenne a két ország közeledése, sőt, Orbán Viktor nagyon is jól felismerte a korszellemet, s igyekszik meglovagolni a BRIC-országok sikereit. A dilemmák ugyanakkor elemi erővel jelzik azt, hogy Orbán Viktor és kormánya meglehetősen kettős mércével politizál: belpolitikai szempontból elutasítja az 1949 óta eltelt időt, külpolitikai szempontból pedig nagyon is profitál abból; soros elnökként (szintén belpolitikai okból) elutasítja a Brüsszeli autoritást, magyar miniszterelnökként pedig újakat keres Európától keletre. Hangsúlyozom, semmilyen kivetnivaló nincs abban, ha profitálunk a kínai-magyar kapcsolatok erősödéséből, sőt ez nagyon is kívánatos. De az is elemi érdekünk, hogy mindezt egységes és nyílt sisakkal meghatározott elvek mentén tegyünk – ugyanis ez mind a mai napig nem történt meg, s ha jövőben sem fog, akkor a keleti szél nem csak felfrissülést hoz majd, hanem akár ki is száríthat bennünket.

2 Tovább
«
12

Méltányosság-blog

blogavatar

A blogon a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőinek bejegyzései olvashatók.

Utolsó kommentek